hozzászólásod tetszik, jó mert legalább vannak érveid (lásd zoliku)
Én egy hónap után megnéztem a filmet mégegyszer, és kitartok amellett, hogy a film azért a magyarországi magyarokhoz is szól, s talán a nem kishazánkban élők soha meg sem fogják érteni egyes részeit.
Most másodszor nézve egy kicsit úgy érzem kellő kritikát és némi iróniát szán a külhoniaknak.
más
"Egy filmfesztivál szünetében Szabó észrevette, hogy egy őszhajú úriember figyeli a sarokból. Azonnal felismerte. Odalépett az asztalához, és csikorgó franciasággal megkérdezte, mit kell tennie, hogy sikeres lehessen. "Kérem, kedves István" — felelte az illető enyhén akcentusos magyarsággal — "Vegye úgy, hogy máris el van intézve. De feltételem, hogy eredetit, nagy művet nem alkothat. Díjakat fog nyerni, de... maga mindig érezni fogja, hogy nem igazi művész..." — Szabó kicsit elsápadt. — "Végül is nem olyan nagy ár" — folytatta az illető — "Nagyon-nagyon sok dolog van, ami jobban érdekli az embereket, mint a művészet. Vonzódnak hozzájuk, mint légy a papírhoz" — Mire Szabó felnézett a kávéjából, már egyedül volt az asztalnál. Előtte egy névjegy, rajta egy kacskaringós M betüvel kezdődő név."
EZ VALAMI novella vagy mi a csuda....ki az az M??
tényleg érdekel
Gratulálok, kedves szalonna!
Az egyik legjobb (ha nem a legjobb) elemzés ebben a topicban (még akkor is, ha nem minden pontjában értek egyet vele...)
Egyetlen kérdésem van: az " Egy filmfesztivál szünetében Szabó észrevette, hogy ..." kezdetű bekezdés forrása. Köszönöm...
Egy hónapja láttam a filmet, de csak most van időm leírnia benyomásokat. Hogy egy műalkotás miről is szólhat, erre tudomásom szerint egyetlen becsületes válasz van: kinek miről. Minden alkotásból azt értünk amire képeek vagyunk és amit akarunk, ehhez még az alkotó szándékának sincs igazán köze. André Malraux híres mondása szerint a reimsi angyal örökre elhallgatott, és valahányszor megszólal, mást mond. Én György Péter, Debreceni, Haraszti, Pelle János, Vitányi és Mezei Balázs írásait olvastam, mindegyikben volt gondolat, amivel egyet tudtam érteni. A többit írtam le ide.
______________________
Szabó filmje bizonyos értelemben családregény, márpedig a családregények tudvalevően a nagy kataklizmák után népszerüek. Martin du Gard "Thibault család"-ját vagy Galsworthy "Forsythe saga"-ját nem az irodalmi élmény miatt olvasták az emberek, hanem hogy megértsék, generációjuk hogy is került abba a pillanatnyi helyzetébe, ahová a háborúk sodorták. Úgy is mondhatnánk, hogy a családregény nem más, mint egy modern eredetmítosz: egyszerű eszközökkel magyarázza el identitásunkat, helyünket a világban. A történelemfelfogás szerepe lényegében ezzel azonos: valahányszor a történelmet akarjuk megérteni, saját identitásunkat magyarázzuk, próbáljuk racionalizálni helyünket a világban. Az eddigi reakciókat átfutva úgy tűnik, Szabó filmjében valójában majd mindenkit a az identitás, a történelemfelfogás kérdése fog meg, szinte senki sem tekinti müvészeti alkotásnak.
______________________
Nem akarok ünneprontó lenni, de művészi szempontból nem is lehet sok érdekeset elmondani a filmről. Koltai operatőri munkája remek, a képek kellemesek és szépek, de ezen kivül semmi lélegzetlelállítót nem tapasztal az ember. A magyar néző szivét természetesen megdobogtatja a gyönyörűséges Budapest, a szép zenei motivumok, vagy az olyan míves apróságok, mint az eszpresszóban felbukkanó harmonikás, Tabányi Mihály statiszta alakja [i]. De művészet-e ez? Ha a művészettől elvárjuk, hogy legyen ereje "haladni, merre senki más még nem haladt" [ii], azaz hogy újat mondjon új eszközökkel — nos, ettől a film klisészerű megoldásai szerintem igen messze vannak. Igaz, vájtfülű klisék ezek, de a pl. dialógusok szerintem bántóan könyvszerűek, papírízüek, időnként a szépirodalmi forrást is felfedezheti a figyelmes néző[iii]. Ez pedig — elnézést az ünneprontásért — az epigonizmus ismérve, a giccs csalhatatlan jele [iv]. Szabó filmje a nagy amerikai álomgyártók globális elosztórendszerei részére készült, ami ezen felül van benne, az csak Szabó európai iskolázottsága, magyar, méghozzá budapesti helyismerete. De ezúttal minhta mindez csak kellék és díszlet lenne egy "monstre film"-hez....
A film legklisészerűbb jelenete a befejező kép, mikor Fiennes-Sors Iván családnevének visszaváltoztatása után bárgyún üdvözült mosollyal vonul a pesti utcán [v]. Miután a film végigvette az identitásválasztások néhány lehetőségét, a sematikusan gügye mosoly azt sugallja, megtalálta a verhetetlen, rozsdamentes identitást. Ez a hepiend számomra brosúraszerü. Lehetett volna valami kételyt hagyni a levegőben, valami középeurópai idézőjelet. Hiszen mit tud, mit tudhat Sors Iván vagy bárki más a hajdani identitásről? Számára — mint legtöbb mai városi ember számára — ez is csak egy lehetőség, egy remény. Hiszen tudopmányos — humán-etológiai — értelemben az identitás mindig egy közösséghez való kötődés, és — hála a sors akasztófahumorának — a főhős itt a megint közösség nélkül vállalt egy elméleti identitást. Ennek veszélynek kesernyés sejtetése nagyon beleillett volna a filmbe. De nem ez történik — a film végén látszólag minden giccsesen egyértelmü.. Nem tudok menekülni a gondolattól, hogy ez a befejezés nem Szabó, hanem az amerikai megrendelő-csoport szándékait tükrözi. Fennáll a veszély, Szabó egész filmes tudása csak egy érdekes kellék a médiásított eredetmítoszban, egy pikáns keleteurópai íz.
______________________
A filmmel kapcsolatos reakciók több csoportba oszthatók. Volt akit a filmben ábrázolt egyéni sorsok, túlyomóak, akiket a zsidó identitás kérdései, végül volt olyan is — Vitányi Iván — akit általában az identitásválasztás kérdései érdekeltek.
A film egyéni sorsai tényleg érdekesek, és tömörített bemutatásuk szerintem a film legnagyobb erénye. Minden magyar család tele van többé-kevésbé fantasztikus történetekkel, ehhez képest a film még csak nem is túloz [vi]. Én erényének tartom, hogy bemutat egy ávós sorsot, mert erre nem sok példa van a magyar müvészetben. Sors Iván maga is közremüködik az evidenciák hamisításában, feltehetöen a kínvallatásban is. Az is reális és szerintem nagyon eltalált momentum, ahogy emmigrációból hazatérő agyament (értsd: az élet realitásaitól elszakadt) forradalmár-nagybátyja feltüzeli, álljon bosszút [vii]. Kiemelkedően fontosnak és pozitívnak tartom a bátorságot, hogy Szabó filmre vitte ezt a motívumot, mert így megkezdődhet végre egy dialógus. Hiszem, hogy a magyar társadalom megérett egy ilyen párbeszédre [viii].
Sokan észrevették, hogy a film alakjai között nincsenek nem-zsidó barátok, segítők, pedig a magyar zsidó családok sorsát szerintem nagyon erősen átszőtték az ilyen kapcsolatok. Tudni illik, hogy más országokban ez nem volt jellemző. Isaac Bashevis Singertől például megtudhatjuk, hogy Varsóban felnővén Singer sohasem tanult meg lengyelül, erre családja jiddis környezetében nem volt szüksége. A keleteurópai zsidóság óriási többsége ilyen környezetben nőtt fel, mai amerikai utódaiknak — hiszen a film amerikai fogyasztásra készült, és ott túlnyomó többségben vannak az lengyel-oroszországi származásúak. — talán szemet is szúrt volna, ha a családnak gentile (gój) barátai vannak. Pedig a Monarchia, és ezen belül Magyarország éppen a jogegyenlőség és a gyors beilleszkedési lehetőségek miatt vált célállomássá az Oroszországból menekülők számára. És éppen a szabadelvű Magyarország toleranciája volt az üdítő kivétel a kor politikai térképén (és nem mondjuk Ausztria). Ismereteim szerint a magyar zsidók éppen asszimiláltságukkal és magyarérzelműségükkel ütöttek mindíg is el a többi közép- és keleteurópai zsidótól. Azt hiszem, hogy a magyar identitás szempontjából igenis fontosak ezek a különbségek, fontos, hogy a világ is megtudja, hogy a szörnyű végkifejlet ellenére Magyarország sokáig az úldözöttek utolsó mentsvára volt. Tény, hogy ebből a filmből ez nem derül ki, és jogos a kérdés, hogy kell-e egyáltalán, hogy kiderüljön. Szólhat-e ennyi mindenről egy film? Nyilván nem. De ez a film a zsidó identitás kérdését kifejezetten magyar történelmi háttér előtt jeleníti meg, a magyar nézőnek tehát senki sem tilthatja meg tehát [ix], hogy saját, magyar szempontjait is keresse a filmben.
És itt tényleg van néhány dolog, ami zavarhatja a magyar nézőt. Ugyanis ahol a film történelemábrázolása egyszerűsödik, ott ez gyakran ellentmondásban van a magyar történelemfelfogással. Ilyen egyszerűsítés a sztalinista per antiszemita karaktere — ez minden országban így volt, de Magyarországon speciel nem [x]. Ilyen fordulat egy ávós valószínűtlen részvétele az 56-os forradalomban [xi]. És mivel a mai magyar politikai életben időnként ma is kísért a hajdani ávósok árnyéka, ez a felhang zavaró még akkor is, ha százszor is tudjuk, ez a film nem a volt ávósoknak akar erkölcsi mentőövet dobni. Egyszerűsítés az is, ahogy a szabadelvűséget a császári és nem a magyar politikához köti a film — tudva hogy Budapesthez , ehhez képest a múlt századvég Bécse tombolóan antiszemita volt — vagy hogy kimarad néhány, a magyar történelemtudat számára magyarázó erejű motívum. Ki volt olyan felszabadult a hatvanas évek elején, mint Fiennes-Sors? Nem hinném, hogy sokan, bár mindenki a saját tapastalataiból ítél. Mindez a háttér kétségtelenül befolyásolja a magyar néző műélvezetét. Mert a filmet ilyen jellegű egyszerűsítések nélkül is meg lehetett volna csinálni.
______________________
Persze azt is mondhatjuk, méghozzá joggal, hogy mindez Szabó szuverén művészi joga. Ha az amerikai néző, elsősorban a zsidó identitású amerikai néző helyébe képzeljük magunkat, a kedvező hatás nem is fog elmaradni. Identitás-mitológiai szempontból ugyanis fontos, hogy az ábrázolt család megvalósította a nagy álmot, az elit életformát, tagjai minden rendszerben ünnepi beszédet mondtak, tehát sikeresek voltak. És a végén fellélegezve térnek vissza az eredeti identitáshoz. Minden adva van, családi idill, csodálatos nők, szex, holokauszt.... Mi is kell még egy amerikai film sikeréhez? Aki olyan teljesítményt várt, mint Fellini, Pasolini, Wajda és Bergman filmjei, most talán csalódott. Valahogy tudat alatt én is mindig szerettem volna, sőt szeretném is, ha egy magyar filmrendező, mint Szabó, egy Bartók zenéjéhez fogható filmremekkel áll a világ elé. Igen, a kardvívóktól is mindig aranyat várunk.. Művészi szempontból Szabónak ez nem nagyon sikerül. Filmjei mindig kellemesek és szépek, a mostani azonban plakátszerüen felszínes klisékkel van tele. Mindezzel együtt — lejjebb már írtam — feltehetően sikeres lesz, és én a magam részéről kívánom is, hogy az legyen. De jobb filmeket is kívánok még Szabónak.
______________________
Egy filmfesztivál szünetében Szabó észrevette, hogy egy őszhajú úriember figyeli a sarokból. Azonnal felismerte. Odalépett az asztalához, és csikorgó franciasággal megkérdezte, mit kell tennie, hogy sikeres lehessen. "Kérem, kedves István" — felelte az illető enyhén akcentusos magyarsággal — "Vegye úgy, hogy máris el van intézve. De feltételem, hogy eredetit, nagy művet nem alkothat. Díjakat fog nyerni, de... maga mindig érezni fogja, hogy nem igazi művész..." — Szabó kicsit elsápadt. — "Végül is nem olyan nagy ár" — folytatta az illető — "Nagyon-nagyon sok dolog van, ami jobban érdekli az embereket, mint a művészet. Vonzódnak hozzájuk, mint légy a papírhoz" — Mire Szabó felnézett a kávéjából, már egyedül volt az asztalnál. Előtte egy névjegy, rajta egy kacskaringós M betüvel kezdődő név.
______________________
[i] Az ötvenes évek híres tangóharmonikás tánczenésze, akinek játékáról még Kodály Zoltán is dicsérően nyilatkozott....
[ii ]
Petőfi Sándor:
Az utánzókhoz
Azt gondoljátok: a költés szekér,
Mely ballag széles országútakon?
Sas a költés: hol nem járt senki sem,
Ő arra indul fennen, szabadon.
S az élhetetlen nyomorú csoport
Azt lesi gyáván, merre nyílik út;
S ha nyílik atán, mint éhes kutya
A koncz után, a kezdett útra fut.
Fogj tollat és írj, hogy ha van erőd
Haladni, merra más még nem haladt;
Ha nincs: ragadj ekét vagy kaptafát,
S vágd a földhöz silány dorombodat.
[iii] Lejjebb már írtam, hogy a nagymama és az unoka börtönbeli beszélgetése egy-az-egyben Jorge Semprun "Nagy utazásá"-ból, Szabó egyik kedves könyvéből való. Ez nem bűn, hiszen nem sokan veszik észre :)
[iv] A giccs szót most az "utánzó művészet" értelmében használom. Ezt a film — és Szabó sok más munkjának is — jellemző vonásának tartom. A giccset egyébként Szabó interjúiban lehet könnyen tettenérni, abban az óriási műgonddal összeállított egyszerűségben, ahogy keresetten meditatív arccal próbál a nagy művészekhez hasonló szavakban fogalmazni. "Én csak egy történetet mesélek el.... " ... "Pesti srác vagyok....". Mint lejjebb már írtam egyszer, nehéz dolog Fellini és Bergman kortásának lenni — mint ahogy Cellininek is nehéz volt Michelangelo árnyékában élni. Igaz, Cellini sokkal nagyobb egyéniség volt, mint Szabó, hiszen öntési technikáját máig használják. De életében valószínüleg sokkal jobban meg kellett alkudnia a megrendelőkkel, mint a kor igazi müvészeinek, és ez — a megrendelő igényével való meglakuvás — az, ami számomra nagyon érződik A napfény ízéből.
[v] Dustin Hoffman vonult ilyen bárgyú mosollyal a Central Parkban egy fimje végén, miután leküzdötte a műkarjában beépített gollyószórót rejtegető nyolcvanéves háborús bűnöst, a weisser Engel-t....
[vi] Örkény ezt valahogy úgy mondta, hogy egy középeurópai telefonfülkében egy óra alatt több érdekeset hallani, mint az egész francia új hullám.
[vii] Elgondolkodtam rajta, mennyire reális a hithű kommunistából zsidó identitásra való áttérés. Szabó egykori mestere, az igen bigottan vonalas és ajnározott Herskó János valamikor 1969-ben vagy 70-ben felpakolta családját és disszidált, búcsúlevelében az antiszemitizmust adva meg távozásának okául. Az ő környezetéből hallottam először olyanról, hogy valaki külföldön leveti a magyarosított nevet, mint Sors Iván a filmben. De akkor — Isten bocsássa meg ezt utólag nekem — én arra gondoltam, hogy az illető magyar nevéhez esetleg olyasvalami fűződik, mint a filmben Sors Ivánéhoz. Budapesten — szemben New Yorkkal — még egy ávós névváltoztatása is sokértelmű dolog lehet [vi].
[viii] Nehéz menekülni az érzés elől, hogy Szabó e történettel mintegy mentőövet dob néhány kétesmultú család lelkiismeretfurdalásos utódainak is: a történelem volt a hibás, a sok kegyetlenség hajtotta apáitokat az ÁVÓ-ba és a magas pártfunkciókba. Helyes is, ha ezek a családok könnyítenek a lelkiismeretükön, mert a magam részéről nem sziveesn nézem azt a kinlódást, amit egyesek ma előadnak a magyar közélet csúcsain. Talán jobb, ha bármi áron, de megbékélnek magukkal — talán akkor békénhagyják majd a többieket is. És észre kell venni: a film elitéli az ávósokat, még ha nem is annyira, mint azt azok szeretnék, kiknek apját nagyapját, vagy éppen saját magukat verték az ávósok.
[ix] Még a sziklaöklű Haraszti Miklós sem. (ld. Haraszti cikkét György Péter véleménye ellen)
[x] Haraszti Miklós erről úgy írt méltatlankodva "Még azt is meg meri tenni Szabó, a globális siker kedvéért, hogy a késôbbi cseh Slánsky-perbôl és a korábbi magyar Rajk-perbôl egyetlen történet lesz.." Haraszti megjegyzése is megerősíti: Szabó a történelmet a globális siker kedvéért másította meg. Igen a Slánsky per és a Rajk per ugyanannak a koncepciós per-sorozatnak voltak a részei szerte a béketáborban, melynek célja a nem-moszkovita vonalak felszámolása volt. A perek sajátsága volt, hogy a zsidó származású vádlottak listájára szinte kötelezően felvették a "cionista" jelzőt is. Sok embert kivégeztek. Magyarországon viszonylag kevés halálos itélet született (fejból nem emlékszem, hogy csak Rajk-e vagy volt-e más is), és Magyarországon egyértelműen hiányzott az antiszemita felhang. Mindezt azért jegyzem meg, mert körbe-kérdeztem ismerőseimet: a történelmi tananyagnak nem része a csehszlovák Slánsky-per, a magyar átlagember még annyit sem tud róla, hogy Haraszti körmönfont mentegetését megértse. Pedig Slánsky-perét, sőt annak antiszemita felhangjait a külföldi lexikonok ismerik.
.
[xi] Ez többek között azért is fájóan disszonáns, mert a film a forgalmazók nyilatkozata szerint az amerikai piacra készült, és az amerikai magyar emmigráció körében köztudott, hogy 56-os menekültek — pl. az "Operation Safe Heaven" légihíd által kimenekítettek — között valóban sok kétesmultú sztalinista, soha-fegyvert-nem-látott "ellenálló" rejtőzött, akik életük hátralévő részében hősként ünnepeltették magukat az Egyesült Államokban.
Vitanyi cikkeben sokkal több ertelmes gondolat volt, Haraszti inkabb csak dühböl irt. Nem vitatva az ö ertelmezesüket, mindenkinek szive joga ugy erteni, ahogy akarja, csak annyit jegyeznek meg: a külföldi kritikak inkabb azok velemenyet tamasztjak, akik a film üzenetet nem Haraszti es Vitanyi ertelmezeseben talaljak meg.
"Napfény íze: túl a százezer nézőn
Csak az úgynevezett közönségfilmeknek volt eddig ilyen sikere
Bársony Éva NÉPSZAVA
Négy hét alatt százezer nézőt vonzott a hazai mozikba Szabó István új filmje, a Napfény íze. A Ralph Fiennes hármas főszereplésével, nemzetközi koprodukcióban készült film, amely egy magyar-zsidó család másfél száz évének történetét meséli el, a január végi bemutatót követően február 27-én lépte át a bűvös százezres határt. Ez kivételes eredménynek számít ilyen rövid idő alatt, másrészt azért is, mert az utóbbi évtizedben a magyar filmek közül kizárólag a szórakoztató műfajokban készült, úgynevezett közönségfilmek jutottak túl ezen a határon.
A forgalmazók becslése szerint Szabó István külföldön is elismert filmjét összesen mintegy százötvenezren nézik majd meg Magyarországon."
"Egy újmagyar közmondással: kinek a pap, kinek a dakota."
Azért ne csak két alternatíva legyen, nekem a gyengélkedőnek tetsző papné még mindig jobban bejön.
üdv
van :-))))
Vitányi írja:
"a ma is élô utód azt a következtetést vonja le az egészbôl, hogy az asszimiláció útja járhatatlan, magyarosított nevét visszaváltja az eredeti németre, "
Azok a szegény németek! A zsidók csak hozzájuk tudnak asszimilálódni.
Megjegyzem mitől zsidó valaki, ha az eredeti neve német?
Caius: Bocs, csak most olvastam nekem szóló kérdésedet. Hát, nem igazán. A lényeg mégis a film vége, ami azt közli: ezekhez, ide, most: nem lehet asszimilálódni. S szvsz ez egy nagyon rossz üzenet. A Debreczeni írása lényegesen jobban fogta meg a film által közvetített/sugallt hamis tudatot.
Kedves jegec!
Valószínűleg hiányos magyar nyelvi ismereteim miatt hittem azt, hogy a két mondatod között különbség van. Az álláspontok közeledését jelző mondatom végén pedig ott a :-)) jelölés...
Ezt írod: "Viszont most törölj ki az agyadból minden (magyar)történelmi ismeretet..."
Lehetetlent kérsz, de legyen ahogy kívánod... :-)))
"... és képzeletben játszd le magad előtt a filmet. Biztos tudni fogod pontosan mi történt a munkatáborban, az ávós tiszt vizsgálati szobájában? "
Nem, pontosan nem fogom"tudni". Csupán azt fogom "tudni", hogy a történet szereplője hogyan látja (hogy élte meg) az eseményeket, mit érzett, mi motiválta, hogyan hatott rá a kor...S ha mindezek után kíváncsi vagyok a tételes (számadatokkal, források megjelölésével, hivatkozásokkal, statisztikákkal bőségesen ellátott) történelemre, akkor elballagok a könyvtárba (bekapcsolom a számítógépet :-)) és utánanézek a dolgoknak, mivel pontosan tudom, hogy egy (csodálatos, ám szükségképpen szubjektív) filmet láttam.
Mi történhet ezek után?
1) A történelmi munkák alapján azt látom, hogy a filmben megrajzolt háttér nem adhatja vissza az adott kor történéseit, hangulatát (...), a filmbéli szereplő egy sohasem létező álomvilágban élt ... (Például sohasem voltak munkatáborok, ott nem öltek meg embereket a származásuk miatt, sohasem voltak koncepciós perek és rehabilitációk, s. i.t.)
2) A történelmi munkák alapján azt látom, hogy a filmben megrajzolt háttér - bár jellegénél fogva nem fedi hajszálpontosan a történelmi tényeket - helyesen adja vissza az adott kor életérzését, hangulatát, s a film szereplőjének története egy a lehetséges sorsok (Sorsok :-)) közül. (Például valóban voltak munkatáborok, s ott a keretlegények megöltek - többek között - egy olimpiai bajnok vívót származása miatt ...; valóban voltak zsidótörvények, a filmbéli rendelkezéseket is tartalmazták, de nem egy volt, hanem három, különböző időpontopkban...; voltak koncepciós perek, a forgatókönyv is hasonló, mint a filmbéli, de filmben ábrázolt per tételesen nem található meg a forrásokban...)
Bocsánat, ha hosszú voltam...
vangog lentebb bepötyögte (scannelte) Haraszti Miklós és Vitányi Iván válaszcikkét. Helyettem is szóltak.
Ez megfelel, mint válasz?
(PS: Nem lévén sem esztéta, sem szociológus, ők természetesen nálamnál teljesebb ismeretek birtokában, finomabban és részletesebben írták le az én véleményemmel jórészt egybevágót.)
Kedves Bregg
Veled óvatosnak kell lenni, mert még más szavakkal elmondott ugyanazon mondataimban is felfedezed a téged igazoló nüansznyi különbséget.
Ha ilyen pozitívan állsz hozzá saját gondolataidhoz, akkor valóban mindenben annak igazolását tudod megtalálni.
Én elhiszem neked, hogy szerinted Szabó történelmi háttere korrekt. Neked -akiről feltételezem, ismered a magyar tötrténelmet- persze könnyű dolgod van, mert egy elejtett félszóból is kirajzolódik előtted a valóságos magyar történelem. Elég egy utalás, mondjuk egy közepén kilyukasztott nemzeti színű zászló, és máris tudod miről van szó.
Neked még vázlatosan sem kell bemutatni a hátteret, azonnal képben vagy.
Viszont most törölj ki az agyadból minden (magyar)történelmi ismeretet és képzeletben játszd le magad előtt a filmet.
Biztos tudni fogod pontosan mi történt a munkatáborban, az ávós tiszt vizsgálati szobájában?
Mert a külföldiek többsége -akiknek (izlése szerint is) készült a film- csak annyit tudnak meg a magyar történelemről, amit a film ténylegesen mutat.
Ez meg ebben a Haider szindrómával terhelt korunkban nagyon kevés, illetve bizonyos értelemben félrevezetően sok.
Kedves jegec!
Örömmel látom, hogy közelednek (?) az álláspontok :-)))
"... akkor ez feltételezi a teljesen korrekt történelmi hűséget. " (2000-02-28 20:45:23 (227) )
"A történelmi háttérnek csak korrektnek kéne lenni..." (2000-02-29 12:35:40 (229) )
E két megállapítás között van ugyanis egy finom különbség. Az első "betű szerintí" hűséget kíván, ennek nem felel(het) meg SZ. I. filmje (Nem is feladata, lásd még: 2000-02-14 07:04:08 (111)). A másik a történelmi háttér "korrekt" megrajzolását, s ennek - filmbéli történések szempontjából - eleget tesz SZ. I. Természetesen szerintem, s - szerencsére - mások szerint is....
ÉLET ÉS IRODALOM XLIV. ÉVFOLYAM, 8. SZÁM, 2000. február 25.
HARASZTI MIKLÓS:
Hívasson esztétát!
Kissé röstellem, hogy errôl a szép filmrôl egy értetlen bírálat nyomán írok. De ha egyszer úgy alakult, hogy György Péter rákattintotta Szabó István világára a maga komplexusának rácsait, akkor már nem adatik meg a hiedelem, hogy a mu majd magáért beszél. György Péternek ugyanis sikerült elkövetnie az Ignotus által perzekutor-esztétikának nevezett merényletet, a leggonoszabbat, amit kritikus muvel tehet: kiradírozta belôle a tulajdonképpeni muvészetet.
György Péter elôadásában Szabó István filmje egy állítás, nyilatkozat, felszólítás, egyszóval valamifajta tézis. Ehhez az alaptévedéshez képest szinte másodlagos, hogy milyen témát tulajdonít az állítólagos manifesztumnak: éppenséggel "antiasszimilációs" nyilatkozatot, "identitáspolitikai" állítást vélt látni. Alig van olyan bekezdése bírálatának, ahol ne ismételgetné ezt az ítéletét. Bizonyítani sem próbálja a látását, nyilván, mert magától értetôdônek tartja. Én legalábbis nem találtam a következô mondatnál részletesebb érvelést: Szabó filmje egy "mitikus és mindent egy okra visszavezetô identitáspolitikát mutat be követendô példaként". Hogy aztán megálljon szemközt a maga kreálta vétekkel, csípôre tegye a kezét, és pörölni kezdjen, felsorolva, mi minden hiányzik a filmbôl, ami persze csak azért nincs benne, hogy az "asszimilációkritikai álláspont" meggyôzôbb legyen.
A napfény íze védelmében a legfontosabb teendô tehát leszögezni, hogy köszönôviszonyban sincs egymással Szabó finommuvu filmje és György Péter egy végbôl szabott kritikája. Az utóbbi is mai magyar produkció, nem is fogom mellôzni a méltatását. De illik, hogy elôbb magam is elmondjak néhány gondolatot a filmrôl, bár az ürügyhöz képest igaztalanul röviden.
György szerint Szabó István erôsen alkalmazkodott a kommerciális normákhoz A napfény ízében. Feltehetôen azzal tette ezt, hogy könnyen érthetô, háttérutalásoktól megtisztított, erôs rajzolatú képekben, a nyuhetetlen leporellók stílusához hasonló színes, tömbös jelenetekben pereg le a mi állítólag átadhatatlanul bonyolult és sajátságos k-európai hisztorink. Még azt is meg meri tenni Szabó, a globális siker kedvéért, hogy a késôbbi cseh Slánsky-perbôl és a korábbi magyar Rajk-perbôl egyetlen történet lesz, hogy a három zsidótörvény egyetlen törvénnyé gyúródik, hogy a Rajk-temetést a saját hôsének ajándékozza. Mindez a "hiteltelenség" bizonyítéka Györgynél. Nem veszi észre a hollywoodiasan emészthetô filmben a klasszikusan európait: az értelmiségit, aki a jó élet titkán tépelôdik. Amire pedig azért is felfigyelhetett volna, mert Szabó a pályafutása során mind profibb és mind tömegmozisabb változatban ugyanezt a csodát ismétli meg.
Bármi is a fedôtörténet, Szabónál valójában az alkotó ember hatalomért való sóvárgásáról, talmi diadaláról, kiüresedésérôl, árulásáról és bunhôdésérôl "szól" a mese. Arról, hogyan fonódik össze és hogyan harcol egymással a muvészi és a világi. A bennünk élô két lélekrôl, a magunkhoz való huség vágyáról és lehetetlenségérôl. Egyszóval végül is ôróla, magáról Szabóról "beszél" a film.
György Péter egyszeruen nem vette észre e kettôsséget, holott két fôszereplôje van a filmnek. Cserbenhagyta a nôlátása. Ha már választani kell, akkor Szabó kedvenc fél-lelke nem is a mindig új alakban megjelenô, törekvô és mégis bizonytalan férfi, hanem a mindvégig jelen lévô, minden életkorában csendesen magabiztos, életerôs asszony: Vali, a muvész. Fényképezôgépével ô az, akivé Szabó igazán lenni szeretne (és talán minden filmjével közelebb is jut hozzá). A férfi meg az, akivé leszünk a valóságos világban. Aki külsô célok szolgálatában mindig veszélybe sodorja Valit és a muvészetvezérelte életet.
A napfény ízében viszontlátjuk a Mephistóban megismert jellegzetes Szabó-pályát: a kívülrôl vezérelt sorsot. Elôször látszólag emelkedik, aztán szükségképpen bukásba visz.
Ha így érthetôbb: ez nem a zsidó asszimiláció története, hanem bármely magafelejtésé. Ha "bírálat", akkor nem valamely társadalmi törekvés, hanem a társadalmi törekvés hiábavalóságáról szól. A név-visszaváltoztatással nem a visszakaphatatlan eredeti zsidósághoz, hanem Vali példájához, önmaga vállalásához tér meg Sors-Sonnenschein. Valaha övé volt a napfény íze, mindkét értelemben: a családi szeszfôzde titkos receptkönyve és a valóságos életöröm. A Sorsok nem a zsidóság, hanem a napfény elárulását bunhôdik. Itt jó európai muvészet módján meg kell halni és fel kell támadni, hagyományos fausti menetekben az örök haladás céljaként magunkat kell megtalálnunk.
Nagyon elszánt félrenézés kell ahhoz, hogy a kritikus ne lássa: a néhány nemzedék alatt lejátszódott közép-európai zsidó asszimiláció és tragédia Szabó filmjében csak annyira üzenet, amennyire a médium a jó muvészetben mindig az. A valódi történet mélyen individualista: egyén-üdvtan. Úgy bújik meg a nemzedékváltásokban, mint a Mephisto német színészének politikai színeváltozásaiban, a Weimari Köztársaságtól a Machtergreifungig. De még az is Szabót dicséri, hogy az aggodalmaiba feledkezett kritikus ekkorát tévedhetett. Szabó turistaképeskönyve, évszázad-horrorfilmje, asszimilációs családregénye, zsidó sors-siratója, európaias individuálfilozófiája külön-külön is egész estét betöltô élmény.
Pedig Szabó sokat segített a névértéken túli tájékozódásban. Nagyra növelte Vali szilárdságát a Sorsok vergôdésével szemben. Szükség is volt a kettôsséget megerôsítô nôi elemre, hiszen Brandauer a Mephistóban talán nagyobb szerepet kapott, s többet osztottak rá az "üzenetbôl", mint Fiennesre a Napfényben. Igaz, a Mephisto színésze maga fut reménytôl bukásig, míg a Sorsokat játszó Fiennes szárnyalását megszakítják a reinkarnációk. Ahogyan a Mephistóban az elárult színes bôru szeretô tanítja táncolni Höfgent, itt a fotós Vali tanítja a Sors fiúkat a jobbik énjükre: a napfény ízére. És neki kellene megtanítania minket, figyelmes nézôket, hogy a sztorin túli történet az igazi. Az is varázslatos etud a muvészet álmáról és valóságáról, ahogyan Szabó Sorsot behelyezi a Halász Péter játszotta ávós kameraman és a kicsiny gépével játszó Vali közé, a szolgáló propaganda és az öncélú minôség közé. De hát ezek a kettôsségek nem fértek be az "identitáspolitikai" olvasatba.
Zokon veszem, hogy György Péter nem hajlandó nyugtázni Vali üzenetét. Azt írja: "Ott ülnek Sorsék, hallgatják a rádiót, s midôn a mentesség valamiként reájuk is érvényes, hirtelen megnyugszanak." Negatív. Valira is vonatkozik a mentesség, s mégis, a többiekkel ellentétben, könnyekkel a szemében ô azt mondja: "Miféle emberek ezek?" (A jelenet egyébként filmtörténeti.) Ahogyan Vali az, aki a bíróvá lett testvért is óvta a Ferenc József-i világ iránti túlzott bizalomtól, de a forradalmárrá vált testvért sem követte. S bár György Péter fogalmai szerint a távolságtartó Vali nyilván a "radikális asszimilációellenesség" példáját terjeszti, amit csúcsra járat azzal, hogy halálos ágyán csak saját régi nevén, Sonnenscheinként hajlandó bemutatkozni, valójában ô az, aki az asszimiláció egyetlen igazolható célját kimondja (bizonyára nem pontosan idézem): - Ott akarok élni, ahol szeretek, azok között, akiket szeretek, az akarok lenni, ami vagyok.
Ennyit hát A napfény ízérôl. De hát ha ezt mind nem látta György Péter, akkor mit mond egyáltalán? Igen furcsa dolgokat. Alig kalapálta be tézisszeru vádját a tézisszeruségrôl, ismerôsen hangzó hiánylistákat sorol, egészen komoly következményekkel.
"Kínos", hogy a Sors család nem-zsidókkal, "azaz mindennapi magyarokkal" való kommunikációja hiányzik a filmbôl. (Kinek kínos?) "Épp az a magyar társadalom hiányzik ebbôl a filmbôl, amelyhez és amelybe, s végül amelyért az asszimiláció megtörtént." (Kinek hiányzik?) "Szabó semmit sem mutat be a társadalom mindennapjaiból." Sôt: "Ebbôl a filmbôl (...) szinte teljesen hiányzik az az ország, épp az a társadalom és az a történelem, amelyben ezek az emberek éltek." Sors Ádám lelkesen beszél magyarságáról, de "mindez nem helyettesíti a realitást".
Ez a szemrehányás a maga hamvas reformálatlanságában még ártatlan, hiszen egyelôre csak esztétikai követelményrendszer. Bizonyára úgy hívják: asszimilációs realizmus. Legfeljebb a Fô Esztéta pipáját juttatja az ember eszébe, amellyel az elébe terjesztett forgatókönyvekre bökött, mondván: hol van itt a társadalom, a munkásosztály és a párt szerepe?
Ám ezután az esztétikai területrôl átlépünk az annál is súlyosabb kötelezettségek területére. Etikát tanulunk. Megtudjuk, mi az a realitás, amelyet Szabónak kötelessége lett volna bemutatni.
"A realitás pedig az volt, hogy a magyar zsidók Magyarországon éltek és élnek (tetszik ugye a jelen idô súlyát is érteni?), és a magyar történelem sújtotta ôket is, amikor sújtotta, alkalmasint együtt a többiekkel." (Az "alkalmasint" finom, jótanulós szarkazmusát magunktól kell észrevennünk, de a többit maga György Péter húzta alá.) És itt manapság igencsak ismerôs méricskélések következnek. El tetszettek találni: a véralgebrára és a magyarságtudat-leckékre gondolok. "Itt van mindjárt a Sors Ádámmal végzô keretlegények jelenete, amellyel az az egyetlen gond, hogy a film ennyit mutat be a II. világháború egészébôl, amelyben - minimum - kétszázezer magyar katona tunt el a Don-kanyarban." (Itt megint György Péter kurzivált és minimumozott.) Holott mi a gond, ha igaz, amit az együttszenvedésrôl állít? Ha a magyar sors zsidó is egyben, akkor visszafelé nem az? (És, tegyük hozzá: bosnyák és hutu. Tetszik tudni: sors. Lásd még: emberiség, muvészet, film.) György Péternek azt is meg kellene mondania, hogy az egyszem Sors Ádám és kétszázezer sorstársa között hol kell megállnia a mai magyar Oscar-díjasnak. Egy zsidóra hány magyar essen az olyan alkotásban, mely "mind a világban, mind itthon egyaránt érvényes". (Eredeti hangsúly.) Ráadásul szegény Sors Ádám abba hal bele, hogy nem hajlandó zsidónak tekinteni magát, következésképpen ôt magát le kellene vonni a kvótából.
És folytatódik a nagyszeru közéleti vitáinkból módfelett ismerôs arányproblematika. Ha a rakpartról Dunába lôtt zsidók ezreit emlegetik, akkor a bujtatott zsidók ezreit miért nem? - kérdi. Így jutunk el végül a valószínu lényeghez, az esztétikai és történelmi felelôsség mögötti állampolgári kötelezettséghez.
"Ebben az ügyben... (melyikben is?) egy olyan formátumú alkotót, mint Szabó István... (milyen formátumút? Oscar-díjast? Magyart? Netán magyart?) még sokkal több kötelesség és felelôsség kell hogy nyomasszon, mint bármely mindennapi magyar állampolgárt." (Ó, az a "még sokkal több kötelesség"! Az a belerejtett köznevelés, ahogy a filmrendezô szarva közt elkapja az állampolgár tôgyét!)
Mindezen nem csodálkozhat Szabó, aki eddig sikerrel filmesnek álcázta magát, ám valójában asszimilációkritikus és identitáspolitikus, akinek "álláspontja" van, és "követendô példát" ajánl. (Mondjuk Flaubert Bovarynéja szexuálpolitikai álláspont-e?)
Hogy honnan a felelôsség? "Ezek a képek - ha tetszik, ha nem - a világ szeme elôtt mesélik el a mi magyar történetünket." (Kurziválás: György Péter.) Innen következik hát, az országimázs-alakítás mindent felülíróan fontos tennivalóiból, hogy a muvésznek ügyelnie kell rá, érvényes magyar történelmet tár-e a világ elé. Márpedig György Péter "nyomasztó egyoldalúságnak volt tanúja".
Íme a bizonyíték: "A filmbeli, konstruált zsidóper ugyan szól az ÁVH tevékenységérôl, de egy pillanatig sem reprezentálja a magyar társadalom egésze ellen viselt hadjáratot." Márpedig reprezentálni muszáj az asszimilációs realizmusban, de ismét: ha együttszenvedés van, akkor miért nem reprezentál a zsidó reprezentáns? Miben különbözik a zsidó identitásúak elleni terror a keresztény, munkás, liberális, kispolgári, magyar, úri identitásúak, s a mindezek irányából rendszerasszimiláns identitású társak elleni terrortól? A filmnek ebben a részében sültrealista módon épp az ÁVH zsidó rekrutációja a sztori, és egy zsidó vezeti be hôsünket a (bárki elleni) hamis vád tudományába, és aztán ezt a tanítómestert hamis zsidóváddal intéztetik el egyébként zsidó fôhôsünkkel. Van-e ennél tömörebben ördögi kép az egyén és a társadalom kommunista felszámolásáról? Van-e más oka a kritikusnak arra, hogy még ezt is zsidó elfogultságú "egyoldalúságnak" nevezze, mint az, hogy - nyilván önkéntelenül - idomult a zsidóméricskélô, magyarságkiegyensúlyozó korszellem hamis fairségéhez?
Szeretném tovább finomítani a kérdésemet, hogy tökéletesen világos legyen: nem politikai igazodással vádolom a kritikust, hanem a korszellem iránti túlzott engedékenységgel. Azok az aggályok, amelyek György Péter írásában megfogalmazódnak, nyilván mélyen átélt személyes érzések. De intellektuális értelemben minden átéltség ellenére ezek az aggályok bizony kurzusdilemmák.
Mindössze azzal "vádolom" tehát György Pétert: nem figyelt oda Sonnenschein Valira. Akivel pedig Szabó István éppen azt igyekezett elmondani nekünk: óvjuk az eszünk tokját, ne engedjük teljesen átszivárogni rajta a világot. Szeressük a szépet.
VITÁNYI IVÁN:
Mirôl szól A napfény íze?
- Reflexiók György Péter cikkére -
Szabó István új filmje, A napfény íze kétségtelenül megosztja a magyar közönséget, még azokat az értelmiségi rétegeket is, amelyek pedig nagyjából azonos kultúrával, életfelfogással rendelkeznek.
Elgondolkoztam azon, hogy én például mennyire másképpen látom - és nemcsak a film értékét, hanem már azt is, hogy mirôl szól, mi a tárgya -, mint György Péter, aki az ÉS-ben egészoldalas kritikát írt róla. (Sorsválasztók, febr. 11.) Pedig nagyra becsülöm írásait, és már számtalan kérdésben, vitában vallottunk (megközelítôleg vagy egészen) közös álláspontot a Demokratikus Chartától kezdve a kultúra és a kommunikáció állapotának megítéléséig. Most mégis nem ugyanazt láttuk ugyanabban a filmben.
Maradjunk most szorosan annál a kérdésnél, hogy mirôl is beszél a film.
György Péter szerint a zsidók asszimilációjáról. Egy Kárpátaljáról elkerült családról, amelynek tagjai (az ismert séma szerint) elôbb gyárat alapítanak, aztán meggazdagodnak, majd a következô nemzedékben értelmiségivé válnak, minden igyekezetükkel bele akarnak illeszkedni a magyar társadalomba. Természetesen a bemutatott három generációban más és másképpen teszik. Egyik kísérlet sem sikerült, ezért az unoka (vagy dédunoka), a ma is élô utód azt a következtetést vonja le az egészbôl, hogy az asszimiláció útja járhatatlan, magyarosított nevét visszaváltja az eredeti németre, vállalja családja múltját és új életet kezd.
György Péter hangsúlyozza, hogy nem ért egyet a film mondanivalójával, azzal tudniillik, hogy az asszimiláció elvetendô. Változatlanul egy út lehetséges: minden származásbeli diszkrimináció eltörlése, az egymás közötti teljes egyenlôség. És innen tekintve rendkívül logikusan taglalja, hogy miért nem bontja ki a film a problémát elégségesen: szinte semmit sem tudunk meg például a befogadó magyar társadalomról, annak a film kérdésében elfoglalt véleményérôl, irányzatairól. Hogy például a nagy világháborúból csak azt az egy jelenetet látjuk, amelyben három keretlegény meggyilkolja Sors Ádám alias Petschauer Attila olimpiai bajnokot, de semmit sem tudunk meg arról, hogy ugyanakkor tízezrek pusztultak el a Don-kanyarban.
Nem folytatom, hiszen a cikk megjelent, mindenki olvashatta. És én is úgy gondolom, hogy György Péternek igaza lenne, ha a film errôl szólna. De nem errôl szól.
Elôször - még a film alatt - azon gondolkoztam el, miért van az, hogy bár származásom szempontjából ebben az ügyben nem vagyok érintve, mégis úgy tudom nézni, mint saját történetemet. Persze ez sem teljesen kivétel, hiszen az ember ezt - ha jól van diszponálva - a Hamlettel is megteszi, noha sohasem volt sem dán, sem királyfi. A muvészetnek az a csodája, hogy az ember azonosulni tud valami mással. De ahhoz persze az kell, hogy a történet, kép, zene valami olyanról szóljon, ami túlmutat önmagán és valami általánosabbra utal.
Ezt az általánosabbat szeretném most elmondani, két - egy szukebb és egy szélesebb - megközelítésben.
Elsô megközelítés. A dráma nem abban van, hogy a Sonnenschein-Sors család tagjai asszimilálódni, azonosulni akarnak, hanem hogy maga a társadalom csupa rossz azonosulási lehetôséget kínál fel. A likôrgyáros apa utáni elsô generáció egyrészt a Ferenc József-i kiegyezés Magyarországába akar integrálódni, liberálisnak hívén azt, illetve a másik testvér belefut az akkor bontakozó munkásmozgalomba. Ôk még csak a nevüket változtatják meg ezért, de mindketten belebuknak (bár a kommunista fiú csak halálos ágyán kényszerül ezt önmagának beismerni, már 1945 után). A második generáció a Horthy-Magyarországba igyekszik belesimulni, kikeresztelkednek, a fôhôs átlép a katonatiszti vívócsapatba, megnyeri az olimpiai bajnokságot. Már úgy látszik, minden sikerül, amikor a világháború konfliktusos igazmondása felfedi a rendszer valódi arcát. A harmadik generáció ezek után az átélt élmény hatására a bosszúnál, vagyis az AVÓ-nál köt ki, majd abban csalódva hirtelen (még nem eléggé átélt) fordulattal sodródik bele az 56-os felkelésbe, és kerül börtönbe. Nem az az igazi kollúzió tehát, hogy nem sikerült az asszimiláció, hanem hogy olyan társadalmi szituációba kellett volna beilleszkedniük, ami történelmileg hibás megoldást kívánt, amivel már voltaképpen bun volt azonosulni - nemcsak zsidónak, de garantáltan magyar véru magyarnak is (ha van ilyen). Ezt a helyzetet Szabó István elégségesen vázolja fel, és nem tartom fontosnak a szociológiai tájkép további részletezését, amit György Péter megkövetelne tôle. Szabó hitelesen mutatta be az asszimilálódni vágyó zsidóság ôszinte igyekezetét és ugyanakkor a birtokon belüli establishment-magyarság csökött diszkrimináció-éhségét. A film csúcspontja, Sors-Petschauer mártíriuma olyan hitvallás a zsidóság asszimilációja, vagyis magyarsága mellett, és olyan vádirat a hazai fasizmus ellen, amit nagyon el kellett már mondani. Nem tarthatom a filmet asszimilációellenesnek csak azért, mert az utolsó fôhôs visszavon mindent. A muvészet már ilyen, néha azért ábrázol valamit egyféle módon, mert azt akarja, hogy ellentmondjunk neki. Csehov sem azért írta olyan reménytelennek az orosz életet, mert öngyilkosságra akart buzdítani, hanem mert az ellenkezôjét kívánta sugallni, fel akarta ébreszteni az olvasóban a csakazértist.
El lehetne persze filozofálni arról, hogy mi lett azután, hiszen még jött 30 év Kádár-korból és 10 év a maiból, ez alatt sok minden történhetett vagy történhetett volna hôsünkkel. Szabó azonban erre már nem tért ki, mert akkor már valóságos folytatásos szappanoperát, Szabó családot (vagy Sonnenscheint) kellett volna írnia. Ez hiba, ha György Péter véleménye szerint nézzük, de nem hiba, vagy legalábbis kisebb, ha az enyém szerint, hiszen amit alapvetôen mondani akart, elmondta már.
És most jön a szélesebb megközelítés. A film nem a zsidóság asszimilációjáról szól, az csak példa. Arról szól, hogy ebben a most már múló XX. században (de már azelôtt is, sôt félek, hogy majd az ezutániban is), tehát a modern társadalomban minden család, minden ember integrációs és identifikációs kényszer elôtt áll. Jövünk a magunk kis családi hagyományaiból, egy primerebb, tradicionálisabb, "elsô fokú" világból és belekerülünk egy nagyobb társadalmi szerkezetbe, establishmentbe, ahol intézmények, politikai és más szervezetek, világnézetek, magatartásformák és erkölcsök útvesztôjébe érkezünk. Ez mindenkinek iszonyú terhet tesz a vállára, társadalmi, lelki és szellemi értelemben egyaránt. Ha jól meggondoljuk, errôl szól az egész modern irodalom Defoe Moll Flandersétôl kezdve a Doktor Faustusig, az Ulyssesig, vagy Nádas Péter Emlékirataiig. Nincs különbség zsidó és nem zsidó között. A faluról jövô parasztgyerek (de ma már a falun maradt leszármazott), a városi kispolgár, a dzsentri középosztály fia, a proletár, sôt más oldalról az arisztokrata sarj ugyanilyen válaszút elé kerül, mit csináljon az establishmentnek azzal a világával, amely kitárul elôtte. Azonosuljon-e vele, és mennyire? Vagy ne azonosuljon, de akkor mit tegyen? Forradalmár legyen, vagy hagyja magát marginalizálódni? Én, mint vidéki eredetu félig értelmiségi, félig középosztálybeli gyerek pontosan ugyanezek elé a dilemmák elé kerültem (és ugyanazt láttam családom sok más tagjában, gyerek- és felnôttkori barátaim nagy részénél is). A zsidóság szempontjából ez azért vetôdik fel még élesebben, mert amikor ôk belelépnek a történetbe, még egy olyan megkülönbözöttség is problémaként jelentkezik, amit nehéz egy szóval jellemezni (mondjuk etnikainak, történetinek, kulturálisnak, vallásinak), de ami kétszerte nehezebbé teszi a problémát mindenki másénál. Ezért lehet a drámát éppen egy zsidó család történetében kipreparálni. A problémának ebben a mélyebb értelmében valamennyien zsidók vagyunk. Mindenféle náció vagy etnikum ivadékára most már ugyanazok a törvények érvényesek. Dunának, Oltnak egy a hangja - magyarnak, németnek, románnak, horvátnak, szerbnek, szlováknak és zsidónak egy a sorsa.
A valódi problémát ugyanis éppen az adja, hogy a primer társadalom felé magasodó establishment (amit én jó nyelvújítási szóval álladalomnak szeretek fordítani) gyakran (majdnem mindig) rossz megoldást kínál - mint a film hôseinek esetében. Az igazi megoldást mindenkinek nagyon kell keresni, és nem könnyu megtalálni. Hiszen ezért került maga a probléma, a társadalom egyedeinek, közösségeinek, csoportjainak és magának a társadalomnak az identitása mind a politika, mind a pszichológia, mind a szociológia, mind a muvészet középpontjába.
Újabban sokat olvasom az angol antropológus, Victor Turner munkáit. Legfontosabb gondolata az (általa elnevezett) "liminalitás", vagyis a határon, küszöbön való létezés problémája. Azt mondja, hogy már a primitív társadalomban is tudták, hogy a közösség erejét értik meg az emberek, ha megélik a kirekesztettséget is. A felavatási szertartásoknak ezért mindig szerves része volt a kitaszítás: kívülrôl kellett látnunk azt, amit aztán belül kell csinálnunk. Ez a fajta liminalitás azonban akkor és hosszú ideig kivételes volt az emberek közösségeiben. A modern társadalomban azonban megváltozott a helyzet, egyre nagyobb azoknak a rétegeknek az aránya, amelyek valamilyen módon kívül kerülnek a társadalom jól beverklizett szerkezetébôl, az álladalom gépezetébôl. Akik mindig a küszöbön maradnak, félig a házban, félig az utcán. Ha egyik felé lépnek ki, benne találják magukat az establishment szerkezetében. Ha másik felé, még mindig ott vannak az eredeti életviszonyok között.
Ilyenfajta emberek az értelmiségiek, éppen ez az eredeti szerepük. Számuk egyre nô, ma már nem csupán a társadalom "pórusaiban" húzódnak meg, hanem ôk alkotják a társadalom idegrendszerét. Ilyenek a mind nagyobb számú harmadik és negyedik szektorbeliek. Ilyen a jövô "flexibilis" munkaereje, aki csak kicsit be-bedolgozik, azt is otthon, megél belôle, és aztán övé a világ. Eleve ilyenek a legkülönfélébb kisebbségiek és történelmi prototípusuk, a történelmi zsidóság. Orwell beszélt róla (persze a liminalitás kifejezést nem használja), hogy minden forradalom a küszöb-léttôl indult ki. De minden újítás, felfedezés is. Ezért ma már nem is szégyenlik magukat, mint a történelemben azt megkövetelték tôlük, hanem kezdik öntudatosan vállalni saját létformájukat. A küszöb-emberek rendhagyóak és kivételesek, nagyra juthatnak, de másfelôl mindig kiszolgáltatottak maradnak és nagyot bukhatnak. A modern társadalom egyik legnagyobb problémája, hogy miként birkózzon meg ezzel a jelenséggel, az így értelmezett liminalitással.
A napfény íze nekem arról szól, hogy hogyan bukhatunk bele.
"... bár ha eredeti dokumentumfelvételekkel van teletűzdelve, ráadásul néhány jelenet a film szereplőivel áldokumentumszerűen is patinázva van, akkor ez feltételezi a teljesen korrekt történelmi hűséget...."
Nem, kedves jegec (korábban jeges?), nem feltételezi, ez nem dokumentum-játékfilm, mint azt már leírtam [2000-02-14 07:04:08 (111)], s ahogyan te is említetted, mások is leírták már...
kedves szalonna
én sem tudom, bár ha eredeti dokumentumfelvételekkel van teletűzdelve, ráadásul néhány jelenet a film szereplőivel áldokumentumszerűen is patinázva van, akkor ez feltételezi a teljesen korrekt történelmi hűséget.
Van, aki ebből ismeri meg a magyar történelem néhány részletét.
De erről is sokan és sokat írtak, nem ismétlem.
Kedves jeges! Én is azt hiszem, hogy nem tudok semmit hozzátenni, lejjebb elég sokat irtam én is, aztán meg jelentek meg cikkek is. Koltai képei szerintem nagyon jók, de a film maga valahogy nagyon amerikaias, annak minden velejárójával. Végülis annyira nem jó film, foleg Wajdához, Fellinihez, Bergmannhoz mérve. Arról persze lehet beszélni, hogy a) egy filmben - általában - kell-e történelmi kiegyensúlyozottság a szereplök tekintetében? b) egy történelmi dokumentumrészletekkel tüzdelt filmben kell-e ilyen történelmi kiegyensúlyozottság, c) hiteles-e egy ávós-forradalmár alakja. d) egyáltalán kell-e, hogy egy filmalak hiteles legyen? Nem tudom. Üdv szalonna
Kedves szalonna
A szörnyű vízlocsolásos, keretlegényes jelenetet melyik irodalmi műből kölcsönözte Szabó?
Mert nekem a Ne hagyd magad Pitkin filmet juttatta eszembe, amikor befagyasztották egy jégtömbbe Pitkint. (bocsánat az ízetlenkedésért, de a film tehet róla, mert ilyen jelenetekkel próbál operálni)
"Életkedélyét 1956 után sem veszti el. Mosolyogva nyugtatja a börtönben ülő unokáját: nem te vagy a rács mögött ott benn, hanem mi itt kinn. "
Nur nicht besaren. Csúnya dolog lebuktatni valakit, de Szabó ezt a gondolatot("nem te vagy börtönben, hanem a börtönör") Jorge Semprun Nagy utazás"-ából csaklizta el. Csak én öreg vagyok és olvastam a könyvet, és emlékszem, SzI is mennyire szerette (egyik filmjének — talán a Szerelmesfilmnek — mottóját is onnan vette). SzI igazi élménye sajnos mindig az irodalom, és nem az élet. In contrast to Fellini, Wajda stb., ahogy régebben írtam.
az előző válasz végéről lemaradt:
"Olvastad az ÉS-ben Haraszti és Vitányi válaszát György Péternek?..." Igen. Tetszett, különösen Haraszti Miklós válasza...
