Koszonom:-)
Nekem minden uj ezzel kapcsolatban, de amit talalok, folteszem - ezzel en is tanulok...
Villa Borghese
Vas István
ETRUSZK SZARKOFÁG
Melyik az elegánsabb, nem tudom: az asszony keskeny, hosszú és
hegyes divatcipője, vagy a férfi keskeny, hosszúújjú lába,
ívelő talpa? gömbölyű süvegkalap alól gyűrűző, keskeny,
rendezett női hajfonatok, vagy ugyanolyan fonatok a férfi
hosszúkás, keskeny, hegyesszakállú arca fölött, le a
meztelen háta közepéig? Azt sem tudom, mit tart a nő félig
nyitott keze, vagy csak tétován emeli, mintha búcsúra
intene? Kinek? minek? Mitől búcsúzik ez a keskeny, hosszú
kéz? mi az, aminek ez a szép nő kissé báván utána néz? És
persze azt sem tudom, kik ezek.
Csak azt tudom, ahogy az asszony könyökén hever s a férje
meztelen mellére dől, s az átkarolja, szerelem süt a vörös
kőből, a szép, a választott élettel egy: úgy éltek, vagy úgy
éltek volna, ahogy én akartam élni veled. Ilyenek voltak-e,
amikor meghaltak, ilyen fiatalok? Vagy ez volt az a
pillanatuk, amelyről azt hitték, örök? Mit tudjuk mi, hogy
az alakba öltözött jelbeszédük mit jelent? Vagy én tán a
látszatommal egy vagyok? De így akarták láttatni magukat,
mikor már elporladtak odalent, a vörös kő alatt.
Ez nem keresztény szarkofág, akart vagy elért nyugalom, nem
latin fegyelem a római hamvakon: ez a minden végzeten és
alvilágokon át szépülő szerelem. Sokféle tétellel lehet a
halált megoldani, és én kipróbáltam néhány képletet, de
jólesik öregkoromban ez a mostani, mely nem kérdi, honnan
jöttünk és hová leszünk: nincs, ami többet érne, mint az
életünk és amit belőle csinálni tudunk és merünk, létünknek
ez a nagy értelme és kalandja és minden egyéb szédült és
széditő halandzsa, mert hol az a híres etruszk révület, mely
a halállal nászba fog? Nem, csak egymást szeretik és
gyönyörű életüket ezek a házasok.
És a nagy etruszk talány, amiről annyit beszéltek? Azok a
híres halálközösülések? Hol vannak? Sehol se látom,
bármerre nézek a sírok, vázák és ábrák, az égetett föld
alakzatai közt, csak az életet, és benne az alvilági
szörnyeket is persze, mert nagy dolog a halál. De nagyobb
dolog kifogni a halálon és nincs szebb képlete, mint a
nevetés.
Mint ahogy nevet a Veii Apollo is, aki szembenéz -- de kivel?
ezt nem tudtam, hogy velem, aki nézi -- ez nem látszott a
másolatokból, ezt nem irta meg semelyik professzor -- és
nevet a villogó, sötét szemével és a repedezett színeivel,
és farkasnézéssel nevet a világba, de ez nem a rejtelmek
halálhívása, de ez nem a rosszpárájú valami, amit megromlott
maradékokból össze tudtak kotyvasztani ifjúkoromban a
halálmítoszok szélhámosai és balekjai, akik tehetetlenül
megunták a hálátlan és lassú munkát, s főképp a nedvét
veszitett, saját elfáradt eszüket, az értelemtől
megcsömörlők, az egyre gyanúsabb malomban őrlők, a halál
gőzeibe omló, szegény, becsapott nemzedék. De azt a
borzongató mesét itt sehol se találom: villog a Veii Apollo,
a sötét arcával is fénythozó, az életre merész, lehasadt
lába is előre lép -- nevetve túllép a halálon, ahogyan velem
szembenéz.
Ha vele szembenézek. Igen, csak látni, látni! Még mindig
nézni! Még egyre kiváncsi vagyok rád, régi és új és újabb
élet, egész világ! Csak az tud, aki lát. És ne hagyj el,
kíváncsiság! És még tovább!
Még egyre nézzek, még egyre lássak! És bízni benned! És nem
hinni semmilyen áltatásnak, csak a szememnek! Mert úgy
kellett most ez az etruszk szarkofág és az, amit jelent! A
remény, hogy azt, ami ellenünk valahonnan megindul és győzni
rendeltetett, mégiscsak kivárjuk állva. S hogy nem vesztem
el, amiben hittem. És az nevet, aki utoljára nevet. S hogy
védjük az életet, amíg lehet s talán egy kicsit azon is túl.
S ha másunk nem és másutt nem, ha már nem leszünk, hát
valahol odalent még a kiszáradt koponyánk is nevet. És
fütyülünk, fütyülünk a halálra.
