Ez annyira bonyolult
Teszem azt: bejelentkezek a fodrászomhoz - megbeszélünk egy időpontot - mindeközben szót váltunk arról is, hogy a gyöngytyúk, Isten ajándéka.
Mivel gyöngyiből, nálam négyzetméterenként kettő szaladgál (tök legálisan), hirtelen elhatározásból, viszek neki egyet. Erre Ő, miután levágta hajamból a szokásos 2 centi felesleget (ami már tényleg nem hiányzott a boldogsághoz), hálás szemekkel mutat ajtót – némileg elkomorulva, amikor az elvégzett munka ellenértékét firtatom. Az ügylet mindkettőnk megelégedésére szolgált, mint abszolúte magánügyünk – úszunk a gyönyörűségben, repesünk, könnyeinkkel küszködve.
Erre: villanás-pukkanás... a hanggránáttól süketen, a könnygáztól sírva; miután bevágódott az ajtó, oszt berontott rajta egy szakasznyi online-rohamosztagos; mi meg leteperve figyelünk, mindannyiunk nyakán térdepelve egy parancsot teljesítő… nos, miközben arra gondolok, hogy jó ötlet volt-e gyöngytyúkot engedni a saját tulajdonú udvaromba – vagy egyáltalán megszületni, ha ebben a dimenzióban (mert a gyöngyiknél is van lentebb), pszichopaták diktál(hat)nak.
Tetszenének talán megérteni, hogy önök nem lehetnek vámszedői az életnek? Én kérek elnézést! Ja... az más. Ha le tetszettek írni, saját elhatározásból, hogy márpedig de, akkor, mint azt már korábban is említettem, én kérek elnézést - mély alázattal. Tudom, ez engem nem ment fel, de esdekelve kérem önöket: ne fosszanak meg minden vagyonomtól, ne zárjanak életem végéig ketrecbe; csak mondják meg, mennyivel tartozom önöknek azért, mert levágattam a hajamból… úgy vagy két centit – egy gyöngyiért.
