Van ennek az embernek a nevében egy-két elírás. Igazából "Fáj, Miklós!"-nak hívják. A vessző amiatt kell, mert spanyol nevet írunk magyarul (ez könnyen kiderül a felkiáltó jelből), ahol Fáj a vezetékneve, mögötte pedig vesszővel elválasztva is inkább a keresztje, mint a neve, amin ugyan szólítja a csuda. Ezen a néven inkább csak küldjük.
Alig több mint egy hónapja másoltam be az Új Forrás archívumából ezt a verset: ajánlom hősünknek, úgyis hiányolja az ismétléseket!
Glenn Gould a neve
Ne álljon árnyékba az ember ha süt valakiből a Nap. Egyen, igyon, öleljen, aludjék csak akkor minek, Naptalanul. Ellaknak bennünk a nagyok mindent odaadnak, de azt az e g y e t nem. Azt nem. Hallotta a Teremtés hangját. Az áttetsző Nagyzenekart. Fölébe görnyedt, mint a tudós. Ingujja kigombolva, Bachra táncol a medve, kering, brummog sípol, topog a mikrofonba ujja levegőt ütöget; zene volt a ruhája. Zenében la- kott. Ült, írt, ringatózott. Hang- s műszerekkel körülé- pítve élt s középen aludt szőnyegpadlón, kispárnán pléddel betakarva. Vágtató, szirénázó, eszeveszett zenegép a mentőautó vitte halálba.
A "szocializmus" és a "demokrácia" (kapitalizmust nem mondanék tőke híján) közös vonása, hogy furcsa, beláthatatlan alapon kap valaki jogot a megszólalásra. Mindkét rendszer ad annyit magára, hogy ezt "sajtószabadságnak" nevezze. És mindkét rendszerben borzalmak születnek ebből. Ha valaki bírálja a produktumot, az a sajtószabadság ellensége lesz.
Hol vagy, Fáy Miklós? Te megkaptad a jogot, rákerültél a fehélistára, te szabadon szólhatsz. Mi lett a neked "demokratikusan" kimért talentumból? Vagy: hol a gyümölcse a fának?
Jól értem, szerinted "merész, ösztönös zsenialitású dolog megkérdőjelezni" adott esetben Gouldot? Ez az a szánalmas, álságos kiindulópontra alapozott áldilemma, amire az egész cikk, és az idétlen csattanó épül: 'Ki kell ábrándulnunk Gouldból, mert csak éretlen fővel tetszhet, de én most még nem.'
Ekkora baromság. Egy olyan cikket, ami ettől eddig vezet, nem lenne szabad megírni. Egy értelmes ember nem vet fel álproblémákat, hogy aztán "megoldja". És mi van a kettő között? Tényanyag minimális. Öncélú vargabetűk tömege:
nem imponál a magányos hős [Miért magányos hős? Az, hogy kicsit autisztikus figura semmiféle negatív hatással nincs Gould előadói minőségére.] <> be szeretnénk illeszkedni [Mire gondol? Nem mondja meg. Netán Gould hallgatásával bármiben gátolva volt? Ostobaság. Logikailag nincs ellentét!]
nem a nagy egészbe [Mire gondol? Gould volna a nagy egész? Vagy az az interpretáció, amit tőle hallhatunk? Magyarán katarzis? Attól idegenkedik? Mi ez a sületlenség?<> egy barátságos kisebbe [Mire gondol? Nem mondja meg! Egy barátságos közösségre? Ha igen, hogy jön ez ide? Vagy aligkatarzisokra? Normális? Egy biztos: logikailag nincs ellentét!]
olyanokkal venni körül magunkat ['végre'], akik szeretik Bachot, a zongorázást <>[Logikailag az vezethető le, hogy Gould nem ilyen. Mi ez a baromság?]
Ilyen homályos utalásokba fulladó sületlenségek tömege az egész cikk, és van, aki ezt megeszi. A cikk logikai struktúrája pedig olyan mint egy polip felépítése: a teste ez a központi áldilemma, amivel A pontból elvergődik B-be. Ebből számos irányba nyúlnak a csápjai ugyanilyen ködös, zavaros módon anélkül, hogy bármi értelmesre jutna Gouldról, Bachról, Marta Argerichről, bármiről.
Valójában miről szól ez a cikk? Arról, hogy hatalmas érzések, dilemmák kavarognak bennem, a roppant érzékeny, kifinomult ízlésű, a komolyzenéért rajongó, ezt a terepet átlátó Fáy Miklósban, hallva Bachot, Gouldot, de egyelőre képtelen vagyok Gould helyett más mellé letenni a garast, pedig akartam, megpróbáltam - teljesen időszerűtlenül.
Ez egy megélhetési blöff.
Ahelyett, hogy az ember ilyen sületlenségeket veséz, inkább zenét hallgatna, de olykor muszáj időt szentelni annak, micsoda maszlagokkal etetik a népet.
Gould az egyedüli, aki meg tudta oldani a tökéletes szintézist. Tehát a bach-i zene azon csodáját, hogy a polifónia és homofónia nem dilemma, hanem egység. Ízlésesen viseli ezt a zenei fregolit. Persze, ez a korból táplálkozik, nem Bach leleménye, ezt világosan mutatja a tabulatúra és a számozott basszus léte, de Bach nem elkerüli a potenciális konfliktusokat, hanem kihívásként kezeli. Továbbá legnagyobb elődeivel (Buxtehude, Pachelbel, Biber, Reincken, Böhm) ellentétben Fux és Caldara példáját követve igazi slágerszerű dallamivenvencióra (stylus mixtus) alapozva.
Gould és Bach biztos pont. Merész, ösztönös zsenialitású dolog megkérdőjelezni, de a biztos formaérzék és tehetség jele bevallani, hogy igéretes próbálkozásunk kudarcba fulladt.
Otrombán manipulatív és kisstílű szöveg, sok-sok mellébeszéléssel.
A Mozgó Világ-beli cikk kapcsán mindenekelőtt meg kell emlékeznem arról, hogy ez a lap, mielőtt megfosztották eredeti szerkesztőségétől, rendkívül magas színvonalú írásokat tartalmazott. (Zenei témában Kocsis is írt bele.) És most Fáyt közöl. Fájdalmas.
Másodszor nézzük a kategorikus nyitó mondat: Eljön a nap, amikor mindenki kiábrándul Glenn Gouldból. Ennél a sületlenségnél csak a folytatás súlyosabb: "Kinövünk a kamaszkorból, és már nem imponál a magányos hős, be szeretnénk illeszkedni, ha nem is a nagy egészbe, de valami barátságos kisebbe, olyan emberekkel venni körül magunkat, akik szeretik Bachot vagy legalább a zongorázást, benő a fejünk lágya, minek is magyarázzam.
És akkor itt van Gould, mint valami régi barát, akivel folyton együtt lógtunk, de hát mit csináljunk, változtak az idők, ő meg úgy maradt. Kissé kínos az ismeretség, mert minek is tagadnánk meg a múltat, miért szégyellnénk, hogy valaha olyanok szerettünk volna lenni, mint ő, nagyok és magányosak. Hála az égnek, hogy vége van, időben kiszálltunk, és a szelídebb és valóságosabb örömök felé fordultunk."
Már csak ennek kapcsán is el kell mondanom, nem érdekelnek a bölcselkedő szerzők se füle, se farka zavaros gondolatfutamai, álmélységekbe merülő áldilemmái, semmire nem vezető asszociációi, amikor a tudáshiányos firkász a réseket zavaros alternatívák felvázolásával, hamisan csengő személyes dilemmáikkal fedi el, a lényegtől folyton félrecsúszik, és viszi félre, zavarja össze a balek olvasót.
Harmadszor: nem annyira zavaró, inkább felháborító, amikor egy kókler fölényeskedve kezeli a témát, adott esetben Gouldot, a játékát, és közben sületlenségeket ír, tartalmilag össze nem tartozó gondolatokat szerkeszt egy mondatba, vagy egymás után. Lehet, hogy ez valakinek stílusbravúr, nekem a gondolkodás teljes fegyelmezetlensége és tartalmatlansága.
"Az elején már elkezd énekelni a zongora mellett, ami sokszor iszonyatosan fájdalmas és magányos hatást kelt, de most nem, inkább valami otthonossági érzetet gerjeszt, itt zongorál valaki, és közben énekelget, miért is ne tenné.
Furcsa, hogy az első tételben Gould nem ismétel, és persze szárazon, keményen játszik, pöcögteti a bal kezével a hangokat, kicsit piszkálja a hallgatót, de megérdemeljük, ne merengjünk el mindenfelé. (!)
Néha így is el lehet keveredni a hangok bőségében (?), vannak pillanatok, amikor darálásnak tűnik a zene,de ennél érdekesebb az ismétlések kérdése. (Ez egy mondat!) Mert van, hogy Gould ismétel, de csak akkor, ha az ismétlés során más értelmet ad a zenének, ha az egésznek van értelme. (!) Mármint az ő szempontjából, vagyis ha az ismétlés neki jelent szórakozást. (?) Az előadáson átüt egy kis barátságtalanság, nagyon jól zongoráznak, az nem is kérdés, de kinek? (?) A Rondeaux-ban is azt érzi az ember, hogy tökéletes a polifónia, itt minden teljesen egyenrangú, együtt is és külön is teljes értékűek a szólamok, valami még sincs rendben, de mi az? (?)
Akármi is, a tétel második részére rendbe jön, és már meg is marad. (?) A Capriccióban már egy pillanatnyi bravúrkodás sincs, miközben bravúr az egész, nagyon fegyelmezett és személytelen zongorázást hallani, de mire kimondanám, hogy ez van, vége a tételnek, és még hallani, ahogy Gould leveszi a kezét a billentyűkről, zökken egyet a hangszer vagy a szék, nem is tudom, csak azt, hogy ott vagyunk vele a stúdióban. (Ez egy gondolatmenet?!) És ekkor eszembe jut az alapigazság(!), hogy egyszer mindenki kiábrándul Glenn Gouldból, nyilván egyszer én is(!), de nem most."
Kedves Ricardo, neked is csak azt tudom mondani, amit könyvjelzőnek: attól fogva, hogy zene-, színház- és filmkritikusnak minősíti magát valamennyire tájékozott dilettáns, nem több, mint szélhámos. Attól, hogy valaki szereti ezeket a művészeti területeket, van véleménye róla, netán erre építi a megélhetését, még nem kritikus.
Bayer és Fáy rokonsága a lapok számára jövedelmező botránykeltésben van, nem többen.
A kontárság elfogadhatatlan. De különbséget kell tennünk művész és kritikus között. A kritikusi lét szakma, elvárható a magas szintű szakmai felkészültség, akár végzettség. Művészi tehetség nem mindig köthető papírhoz: nem azért jó színész, mesemondó, népdalénekes, festő valaki, mert iskolázták, de jó esetben birtokában van a mesterségbeli tudásnak.
Fáy kritikusnak kontár. A zene iránt érdeklődő publicistának - nagyon nem az ízlésem, nagyon ártalmasnak tartom - esetleg-esetleg elmegy. Azt nem tudom, hogy miként veheti magának a bátorságot, hogy több terület kritkusának minősítse magát. Vannak emberek, akik gátlástalanul kijelentik magukról mindennemű tudásháttér nélkül, hogy ők micsodák, mi minden szakértői. Ez egyszerű szélhámosság. Fáy ilyen szélhámos.
Vörösbegy összefoglalója valóban kerek, de a totális légüres térre nem mutat rá eléggé.
Általában úgy érzem a következő kérdésre adandó válasszal van baj:
Elfogadnánk-e azt, ha valaki analfabétaként menne el színház és irodalomkritikusnak?
A válasz ugyanis általában az, Fáy kontextusában, hogy:
Persze ő is megérezheti, átélheti mi a minőség.
Véleményem szerint pedig a válasz, hogy nem, mert:
A kritikákhoz szükséges írászkészségű (illetve zeneileg képzett) emberekkel Dunát+Tiszát együtt lehetne rekeszteni.
Tehát nem az kérdés, hogy a nepotizmus által felkínált igen kétes alternatíva felszentelhető-e, hanem, hogy mi a fenéért nem cserélik le. Garnatáltan több tucatnyi százszor alkalmasabb alternatív nem kap lehetőséget.
Én pl. FG, ZsD, VD, MSz szabatos kritikáiban egy fordulatnyi nyakatekertséget nem olvastam és még szervilizmussal sem nagyon találkoztam. Tapasztalatom szerint ugyan konfliktus kerülők, de akkor már inkább hallgatnának.
Sajnálom, hogy továbbra sem érthető. Most véletlenül rábökve egy írásra, a bosszantó címe alapján:
http://mozgovilag.com/?p=656
Ezt egyértelmű, hogy egy süket is írhatta volna, ha elolvassa a műsorfüzetet, két CD bookletet, meg néhány könyörületes zenész barátja rászánja az időt és jeltolmáccsal néhány kulcsfontosságú momentumot kiemel és elmagyaráz. Fáy az értő közönség passzív szócsöve. És itt a passzívon van a hangsúly. Sokan azonban ezt nem látják, hallják ki és a forrásokkal visszaél.
Szerintem a megítélésében erősen megoszlanak a vélemények. Aki megörült, hogy FM lecsapta személyes ellenlábasait, meg a középszerű, de jól futó zenészeket, az kedveli. Aki azt látja, hogy belegázol tehetséges emberekbe, kontárkodik, felületes, maga személyesen is FM célpontja volt stb., az nem állhatja. Akármit csinál Fáy, akárha helyesen is ítél meg valamit, képzettség, megfelelő zenei műveltség nélkül nem lesz hitele. Ha még ízléstelenkedik is, és például a produkciók helyett az előadók személyes testi adottságaival kezd el foglalkozni, olykor minősíthetetlen hangon, pláne.
Nagy gond persze, hogy a hazai hivatásos zenekritika nem független, szakmailag erőtlen, sokszor olvashatatlan, a világért se vallaná be, ha egy felkapott, protekciós zenész tehetségtelen vagy aktuálisan egy tehetséges alulteljesít. Az FM-félék ebben a szakmailag csaknem légüres térben verhetnek gyökeret a zenekritikában.
Kicsit hadd védjem Fáyt! Fáy közéleti lapokba ír, és nem zenei folyóiratokba. Ha pl. egy magazinban egy új regényről olvasok kritikát, nem feltétlenül várom, hogy a kritikus irodalomtudós legyen, aki a mű minden rétegét érti, az összes reminiszceniát leveszi stb. Olvasóként én sem vagyok irodalmár, és talán meg is ijesztene egy túlontúl szofisztikált elemzés. Ha olyanra vágynék, akkor szakmai folyóiratokat meg monografikus könyveket olvasnék, és nem az ÉS utolsó oldalát. A kritikus lehet "sima" publicista, aki ugyanakkor legyen olvasott, tájékozott, és kvázi a "művelt olvasót" testesítse meg. A hangversenyek közönsége sem csupa Adorno. Fáyt tekinthetjük a "művelt hangversenylátógatónak", aki tud egyet-mást a művekről, az előadókról, kicsit bennfentes, de nem nagyon, és akivel szívesen elbeszélgetünk a hangverseny szünetében, mert van azért valamiféle műveltsége és szubjektív véleménye. Időnként talán még jópofa is. És az sem feltétlenül baj, ha a zenei műveltség CD bookletekből meg ismeretterjesztő kiadványokból lett fölcsippentve. A többi hanversenylátogató sem feltétlenül avatottabb. És mindez, akár írott műfajként is elmegy, ha a helyén kezeljük a dolgot. A napilapok gazdasági tárcáit is felcsipkedett információkból írják, félfüllel hallott tuti okosságokból meg külföldi lapok cikkeiből stb. De lehet olvasni a Közgazdasági Szemlét is meg az amerikai National Bureau of Economic Research working paperjeit is. Ezek nem zárják ki egymást. Az egyikhez elég újságírónak lenni, a másikhoz nem árt egy katedra. Fáy itt nem a katedra, hanem az napilap.
Bayer Zsolt is a liberálisoktól kap támogatást?Sosem lehet tudni,ugyebár.
Szerintem,amíg ma M.o.-on büntetlenül tevékenykedhetnek adott szakterületen végzettség nélküli,botcsinálta zenészek,és ehhez az egész,végzettséggel rendelkező,zenekritikusi szakma asszisztál,sőt pozitívan méltat,plusz ehhez még súlyos százmilliókat szavaz meg a költségvetés,addig semmi kivetnivalót nem találok abban,hogy Fáy abban a minőségében tevékenykedik ott és olyan magasan,ahol.Amennyiben egyedül ő meri megírni,hogy amit lát és hall,az botrányos.
Fáy a zenekritika terén szélhámoskodik,mások meg más szakterületeken.Többek közt komolyzenein is!
Fáy a liberálisoktól kap támogatást, nem a zenészektől. A zenészeknek nem jó, ha valaki igazságtalan velük, de aki biztonságban érzi magát tőle, miért nem tömjénezné őt. Mindenki pontosan tudja, hogy zeneileg nem iskolázott, és ez kiütközik az írásain. Fáyból a liberálisok csináltak médiasztárt, a zenekritika fenegyerekének kikiáltva őt, mert minden liberálisból csinálnak valakit, akiből lehet. (Nem mindenkiből lehet.) Ő pedig beleéli magát ebbe a szerepbe, bár maga is tudja, hogy ez a zenekritikásdi tőle csak egy blöff. (Maga mondja: nem egyszer megírja a kritikát a szünetig, majd hazamegy az előadás közepén. Azt is mondja, hogy mások lenézik, és ebben az érzésben nyilván szerepe van a zenei iskolázatlanságának.) Az írásai ébren tartják a botrányéhséget, mert már keltett néhány botrányt, és várják tőle a következőt. Szerintem ő nem biztonsági szelep, egyszerűen csak a médiaüzlet egyik jövedelmező áruja, mégha bóvli is. Ő persze megmagyarázza magának, hogy milyen erényei vezettek a sikeréhez. A vele készül interjúból kiderül, hogy értékelése, önértékelése finoman szólva is ellentmondásoktól terhelt, de persze hajlik arra, hogy a jobb verziót higgye magáról. Ám ezt nem siet bevallani, mert az ellenségeinek olaj a tűzre. Így ez a tisztázatlanság végig ott lebegne az egész interjúban, ám áldozatosan elviseli, hogy a riporter - erőtlen szabadkozásait legyűrve - egészen gusztustalanul és mértéket nem ismerve mennybe menessze. A riporternek ugyanis láthatóan az a feladata, hogy ezt szuggerálja a nézőbe, kezdve annak tudatásával, hogy rajong Fáy irásaiért.
Én nem az általad vázolt problémát látom a legnagyobbnak. Azzal, hogy a zenész társadalom közösségén belülről is támogatják FM-t, is most szembesültem. Azzal is, hogy nem látják át, hogy nem a csiszolatlan gyémánt hanem biztonsági szelep. Nekem is, aki tanult zenét nehéz volt megértenem, hogy, hogy vélhetik ösztönös ítésznek, holott laikusokkal szerzett tapasztalatom mutatja, hogy erre olyan mértékben, amire törekszik képtelen lenne.
Az ő dimenziója a zenei élmény távoli szinesztetikus leírási kísérlete. Ez sem kevés. A gond, hogy magasra tör, hatalmas intellektuális pókhálójába ragadt csemegék gyűjtögetése és kongruensnek vélt helyzetben történt elsütése révén.
Természetesen kiváló stratéga, ügyes politikus. Tudja, hol a határ. Valóban, mint BZs, OV. Teljesen egyet kell, hogy értsek. Kevés konkrétum, hogy ha megfogják, akkor is elbagatellizálható legyen ízlésbeliségként.
Szerintem azért is nem borotválkozik, mert akkora hazug tákolmány a fickó, hogy már utál tükörbe nézni.
Mint tudjuk, Fáy nem szakember. Akármi a véleménye egy előadásról, előadóról, ezt mindig elő lehet venni vele szemben érvül. Ő a "tudatlan" gyerek, aki adott esetben benyögi, hogy a király meztelen. Máskor meg nem nyögi be. Azt állítja, hogy független kritikus, és van érzéke a minőséghez, legfeljebb megengedi magának, hogy a szubjektív benyomásai eltérítsék. Azt állít persze magáról, amit akar, nem azt ő dolga megmondani, hogy ő a kritikusok gyöngye-e vagy egy csapnivaló firkász. Annyi ízlése mindenesetre nincs, hogy ne álljon a maga vagy mások táplálta tömjénfüstbe szerény mosollyal az arcán.
Valójában ő nem azért fut, mert a műkritikában valaki, hanem azért, mert kapóra jön az ügyködése némely lapoknak. Ő a zenekritika Bayer Zsoltja, aki olykor odamond egy erőset, botránykeltőt, ami jót tesz az eladott példányszámnak. Aranyat ér, főleg, ha vihar is támad a cikkei körül, sajtóvita stb. Fáy és a lapok között a kölcsönös előnyök talaján sikeresen felépült az a hamis mítosz, hogy ő az ország első számú zenekritikusa, mert lám, országos lapokba ír. Valójában az ő célközönsége nem az átlagolvasó, hanem az a benfentes laikus vagy profi réteg, amelyik rezonál a megnyilvánulásaira, és ügy lesz.
Fáy nem véletlen nem ír cédékritikát, ott túl sok konkrétumot kéne jelölni. A BFZ-s lemezzel is melléfogott jó pár éve.
A melléütésekről csak annyit, hogy vannak, szinte minden zongoristánál, és nem azért (jó esetben), mert nem tudja a darabot, ilyen a zongorázás. Ha valaki ismeri a művet, felépítését, satöbbi, nem a melléütéek fogják érdekelni vagy zavarni. Persze, ha nagyon gáz az előadás, akkor már csak erre figyel az ember, mert valamire azért figyelni kell:))
Értem, amit írsz és a gondom az álságos taktika révén elért pozíció.
1. Fáy vélhetőleg hallotta, hogy azok az előadások, amikről egyéb érzékszervi momentumok révén maga is lesújtó véleménnyel volt zeneileg is csapnivalóak.
2. Ezt megerősítették benne referencia CD-k, zenei téren is. Ezt meg tudja ő is ítélni, bár többet nem.
3. Na és itt jön ez a "melléütés" dolog.
Én ugyan csak 8 évig jártam zeneiskolába de annyi azért leesett, ahhoz, hogy a melléütéseket pontosan szám szerint kövesd, ismerned kell a zene belső logikáját (tonalitás, harmóniai progresszió, modulációk) és/vagy kívülről tudnod a darabot. Egy laikus eleve nem is tudja megtanulni a darabot. Ehhez zseninek kell lenni. Mintha neked értelem nélkül be kellene bifláznod fél óra kínai szöveget. Tehát egy laikus csupán a durva váratlan disszonanciák észlelésére képes, és legfeljebb távoli becslésekre.
4. Fáynak mondták, hogy sok lesz/volt a melléütés. Ő blöffölt, bevállalta a számokat és megsz.vta.
Tehát nem az őszinteség zavar, hanem az, hogy kommunikálva idegen tollakkal ékeskedik. Kompetens kritikusok elejtett, kicsalt értékes gondolataival. Persze tanul és idővel egyre inkább kritikusnak fog tűnni.
Kedves cleofide,szerintem ne hagyd magad vezetni (befolyásolni) semmilyen kritikus által.
Akár színházba megy az ember,akár koncertre,akár kiállításra,akár könyvet olvas,kell legyen annyi józan ítélőképessége,hogy el tudja dönteni,jó volt-e az az előadás,koncert,kiállítás,könyv,stb.
Konkrétum:komolyan mondom Neked,mintha csupa süket és vak zenekritikus élne ma M.o.-on,olyan egyértelmű szélhámosságokat és égbekiáltó dilettantizmusokat hagynak szó nélkül,sőt,pozitívan méltatnak.
Egyedül Fáy merte megírni,hogy amit hall és lát,az sz.r!Ekkor kapott nálam egy nagy piros pontot!:)
Másik konkrétum:akkora s.ggnyaló kritikákat kapott az általam nemrég látott Liliomfi c. előadás (Örkény színház),hogy leesett az állam.
Magam nagggyon sajnálom,így utólag,hogy nem voltam elég következetes és "bátor" és nem hagytam ott a szünetben az előadást.Pedig nem vagyok színházi szakember,de azt így dilettánsként is ki merem jelenteni,hogy egyik színész sem volt a helyén és rossz volt a rendezés!
Felőlem aztán írhatnak róla száz pozitív kritikát,a legnevesebb színikritikusok,akkor is tudom,hogy ez a darab,ebben a rendezésben,ezzel a szereposztással,sz.r volt!
