Portugál, andalúz, katalán, baszk, kasztíliai, extremadurai, genovai, velencei, francia, angol és hollandus férfiak (és nők?) akik a tetteikkel megváltoztatták a világtörténelem menetét és naggyá tették Európát.
Valószínűleg a kormány bízta meg őket, hogy találják meg az utat a Csendes óceánhoz, hogy mi volt a távlati cél ki tudja, vsz rövid távon egy kereskedelmi útvonal kiépítése.
Az őslakosok kultúráját, nyelvét és magukat az embereket is teljesen sikerült az európai gyarmatosítóknak kiirtaniuk, így rendkívül bonyolult információhoz jutni a történetükről. A kutatók azonban ennek érdekében összesen 25 lelőhelyről származó majdnem 50 ember maradványaiból nyertek ki mitokondriális DNS-t, amely különösen alkalmas a leszármazási viszonyok feltérképezésére. a lelőhelyek legtöbbje a szénizotópos kormeghatározás szerint i. sz. 150-1400 közöttről való.
Az eredmények szerint az őslakos kanári-szigeteki emberek genomjában alapvetően tipikus észak-afrikai leszármazás jeleire bukkantak, keverve némi mediterrán, illetve közép-afrikai beütéssel. Ez az eredmény egybevág az észak-afrikai népességet illető régészeti tudással. Amikor ugyanis megtörtént a Kanári-szigetek benépesülése,
AZ ÉSZAK-AFRIKÁBAN ÉLŐ POPULÁCIÓ MÁR KEVEREDETT A MEDITERRÁN ÉS A SZAHARÁTÓL DÉLRE ÉLŐ NÉPESSÉGGEL.
Jó kérdés, itt azt írják hogy a berberek rokonai voltak, de jelentős volt bennük a neolitikus és bronzkori európai eredet is, innen jöhetett a világosabb hajszín.
Ja, de azért az is érdekes, amikor 1826-1827-ben a fiatal amerikai (értsd USA-beli) prémvadász és "hegyi ember", Jedediás Strong Smith a Sziklás-hegység vidékéről kiindulva a "hegyi emberekből" álló csoportjával átkelt a Nagy-medence és a Colorado-fennsík szaggatott, félsivatagos, vadindián törzsek által lakott vidékein és végül megérkezett az akkor mexikói fennhatóság alatt lévő Felső-Kaliforniába (California Alta), a mai Los Angeles vidékére.
Ott meg a mexikói kormányzó kémkedés (spionizmus) vádja miatt egy időre letartóztatta és börtönbe záratta Simitht, de utána elengedte, miután az megígérte, hogy ugyanazon az útvonalon távozik, amelyiken jött és soha többé nem tér vissza Felső-Kaliforniába.
Egyébként szerintem is prémvadászoknak és prémkereskedőknek álcázott kémek voltak, az USA titkos vezetői körei (csírájában már a mai nemzetek fölötti pénzoligarchia előzménye lett volna???) már akkor szemet vethettek a kellemes éghajlatú, természeti erőforrásokban nagyon gazdag, termékeny talajú Felső-Kaliforniára, szerintem kémkedni küldték oda Smitht és a bandáját, meg hogy csináljanak térképvázlatokat, hogy az USA akkori nyugati határszéléről a sivatagokon és félsivatagokon keresztül hogyan lehet a legcélszerűbb útvonalon eljutni a gazdag, termékeny Felső-Kaliforniába, ezáltal a Csendes-óceán partvidékére.
Szerintem az US vezető köreiben legkésőbb Monroe elnöksége alatt megfogalmazódott, hogy nekik az USA-t a Csendes-óceánig ki kell terjeszteni.
Ez jó, oké meg érdekes, de vajon kik voltak a Kanári-szigetek (las Canarias) őslakói, a guancsók?
Kik voltak és vajon honnan és mikor érkeztek a szigetekre?
Sokan azt mondják, hogy Észak-Afrikából, a mai Marokkó területéről naszádokkal és csónakokkal és hogy genetikailag lényegében az arab invázió előtti észak-afrikai berber népesség jellegeit tükrözik.
Erről mit hallottál?
Persze van egy olyan idióta nézet is, hogy lényegében indiánok voltak, de ez eléggé nagy hülyeségnek tűnik, az Amerikákról vajon hogyan keltek volna át az Atlanti-óceánon, minkor az indiánok nem arról híresültek el, hogy olan híres tengerjárók lettek volna.
A bevett álláspont szerint az Azori-szigeteket a 14. század során fedezték fel, és az 1430-as években jelentek meg az első telepesek. Most egy kutatás viszont azt sugallja, hogy a vikingek már 700 évvel korábban megérkezhettek.
Erre a következtetésre jutott egy nemzetközi, multidiszciplináris kutatócsoport tanulmánya. A Proceedings of the National Academy of Sciences tudományos folyóiratban megjelent értekezés a szigetek tavaiból vett üledékminták elemzésével rekonstruálja, mikor, hogyan, és milyen éghajlati viszonyok között népesítették be a szigeteket, illetve a telepek hatását az ökoszisztémára. A tanulmány szerzői szerint az első telepesek Észak-Európából érkeztek, és megjelenésük egybeesett olyan kedvező éghajlati körülményekkel, melyek lehetővé tették az európai partoktól mintegy 1450 kilométerre fekvő vulkanikus szigetekre hajózást.
A mostanáig élő közmegegyezés szerint az Azori-szigeteken a portugálok telepedtek le először, akik az Ázsia felé vezető utak keresése során bukkantak a szigetekre. Történeti források szerint először 1427-ben érkeztek a Santa Maria szigetre, és 1452-ben jutottak el Flores és Corvo szigeteire. A szóban forgó kutatás viszont azt mutatja, hogy már a kora középkorban, pontosabban 700 és 850 között emberek éltek ezeken a szigeteken.
Még ugyanezen a télen, 1824-1825 telén egy másik expedíció is elérte a tó partjait, amelyet egy fiatal amerikai felfedező és "hegyi ember", Jim Bridger (James Felix Bridger, 1804 - 1881) vezetett.
Bridger 18 évesen, 1822-ben jelentkezett William Henry Ashley tábornok híres Sziklás-hegység expedíciójába.
Ashley tábornok a Rocky Mountains Fur Company (Sziklás-hegység Szőrme Társaság) megbízásából szervezett egy nagy földrajzi expedíciót a Missouri folyó felső folyásának és a Sziklás-hegység környező területeinek feltárására.
Az expedícióban egy sor ún. "hegyi ember" vett részt.
1822 és 1825 között óriási térségeket utaztak be és tártak föl a mai Wyoming, Montana, Idaho és Utah államok területén.
1824 telén felfedezték az ún. South Passt (Déli Átjárót) a Sziklás-hegység wyoimingi szakaszán, majd a csoport egyik különítménye Bridger vezetésével elérte a Nagy-Sós-tót is.
1824 végén az expedíció feltárta a South Platte vidékét és a Sziklás-hegység Front Range nevű vonulatát és a környező folyókat is.
1825-ben Ashley egy újabb expedíciót vezettet a Nagy-Sós-tó vidékére, amelynek során fölfedezték az Utah-tavat.
Itt Fort Ashley néven egy prémkereskedelmi állomást alapított, amely az elkövetkezendő években a környék prémkereskedelmének központja lett.
Valószínű, hogy néztek nagyokat, mint borjú az új kapura, mert a spanyolok korabeli térképein a Nagy-Sós-tó egyáltalán nem volt feltüntetve és valószínűleg tudomásuk sem volt a tó létezéséről.
Étienne Provost rövid életrajza angol nyelven a Wikipediáról:
Ehhez a témához még annyit, hogy 1818-ban (vagy 1819-ben?) az USA és Spanyolország megkötött egy egyezményt, amely alapján Florida 1819-ben az USA-hoz került, ellenben a délnyugati területekre vonatkozóan az USa elsimerte a spanyol birodalom jogait a mai Kalifornia, Nevada és utah államok északi határát képező vonaltól délre eső területekre.
Az ettől északra lévő területekre vonatkozó jogaikról viszont a spanyolok lemondtak.
Ekkor egyébként még úgy tűnt, legalábbis volt rá némi esély, hogy Mexikó spanyol uralom alatt marad.
Aztán persze nem úgy lett és 1821-ben Mexikó függetlenné vált.
A Nagy-medence száraz, félsivatagos belső területeit azonban a fiatal mexikói állam sem tudta ténylegesen gyarmatosítani.
Viszont az 1820-as évektől a prémvadászok és prémkereskedők tevékenysége kezdett megélénkülni az új-mexikói hispán településektől északra elterülő, gyakorlkatilag szinte lakatlan, mindössze néhány ezer indián által lakott "vadonban".
Egy ilyen prémkereskedő volt a francia-kanadai származású Étienne Provost (Proveau vagy Provot formában is találkozni a névalakkal, 1785 - 1850).
Korábban már többször járt Új-Mexikóban, ahová 1822-ben visszatért és egy Leclerc nevű társával kereskedelmi céget alapított.
Fő tevékenységük az Uintah folyó vízgyűjtőjén való prémkereskedelem volt.
Egy ilyen prémkereskedelmi expedíciójuk során 1824. októberében érték el a Nagy-Sós-tó (Great Salt Lake) déli partjait, a Jordan folyó torkolatánál.
Korábban ez a hatalmas, sós tó a fehér emberek előtt teljesen ismeretlen volt.
A vikingek nem Amerikába érkeztek. Hanem egy újabb szigetre. Az időjárás változása szép lassan betett az északi életnek. Azaz arra senki se nagyon akart menni. 1378-tól pedig a grönlandi püspökség is megszűnt. Kolombusz a 3-4 útja során jön rá, hogy nagy földet fedezett fel. Jobbára azt szokták mondani, hogy Amerigo Vespucci járt igazán először Amerikában.A többi nagyon fontos történés, a történelem része, a felfedezés más. Egyébként azt se felejtsétek el, a gömb forma miatt, az északi út sokkal rövidebb, azaz kevesebb befektetés kell az útra.
Egy új kormeghatározási technológiával holland kutatók megállapították, mikor érkezhettek a vikingek Észak-Amerikába: a kanadai Új-Fundlandon lévő L'Anse-aux-Méduse településen egykor felfedezett viking falu házaihoz használt faanyagot vizsgálva arra a következtetésre jutottak, hogy a térséget pont ezer éve, 1021-ben vették birtokba az Európából érkezett hajósok.
Azt nem tudni, mennyi ideig maradhattak a vikingek a térségben, valószínűleg egy évtizedig vagy kevesebb ideig, és valószínűleg kb. száz skandináv ember volt jelen egyidejűleg. Az épületek hasonlítanak azokhoz, amiket a vikingek Grönlandon és Izlandon építettek.
L'Anse aux Meadows települése legalább nyolc épületből állt, közöttük volt egy kovácsműhely, egy kohó és egy fűrészüzem, ami egy hajókészítő műhelynek termelt. (MTI)
Ma már régészetileg is igazolták, hogy a vikingek évszázadokkal Kolumbusz Kristóf 1492-es expedíciója előtt, valamikor 1000 táján – Grönland érintésével – eljutottak Észak-Amerikába. A viking sagák megörökítették e korai expedíciókat, amelyek a mai Kanada partjainál három területet is leírtak: Helluland (amely a mai Baffin-öböl vagy Labrador lehetett), Markland (amely Labradort vagy Új-Fundlandot jelölte) és Vinland (amely pedig Új-Fundland vagy annál egy picit délebbi vidék lehetett).
Ez utóbbi terület egyik viking telepét találta aztán meg és azonosította 1960-ban egy norvég kutató házaspár, Helge és Anne Stine Ingstad a kanadai Új-Fundland szigetének északi csücskén található L'Anse aux Meadows elnevezésű lelőhelyen.
Amerikáról aztán néhány északi forrásban lehetett olvasni, így az 1306 és 1308 között keletkezett Erik sagában, amely a kontinenst elsőként elérő izlandi Leif Eriksson expedícióját mesélte el. De megemlékezett róla az 1387-ben befejezett grönlandi saga, valamint az 1356 táján írt izlandi évkönyvekben is szóltak egy 1347-es amerikai expedícióról, amelyben 17 tengerész tért onnan vissza Izlandra. Ezeknél is korábbi volt a szász teológus, történetíró és földrajztudós Brémai Ádám 1075 körül keletkezett, Descriptio insularum aquilonis (Az északi szigetek leírása) című munkája, amelyben II. Svend dán király (ur. 1047-1076) elmondása alapján írt Vinlandról is.
Bár a pápai kúria már a tizenegyedik század óta tudott Grönland létezéséről, ezidáig nem volt bizonyíték arra, hogy Észak-Európán kívül bárki írt volna Amerikáról egészen Kolumbusz Kristóf 1492-es útjáig. Paolo Chiesa, a Milánói Egyetem középkori latin irodalmával foglalkozó kutatója és hallgatói azonban most valami olyanra bukkantak, amit maga a professzor a The Economist hetilapnak tömören csak úgy jellemzett: „észbontó”. Egy olyan XIV. század közepi forrásra leltek, amelynek szerzője Amerikáról, pontosabban Marklandról is írt.
Galvano Fiamma domonkos szerzetes 1339 és 1345 között készítette el Cronica universalis (A világ krónikája) című munkáját, amelynek mára mindössze egy példánya maradt fenn. Chiesát 2015-ben egy amerikai műgyűjtő hívta el New York-ba, aki megengedte, hogy a kutató megnézze és teljes egészében befényképezze a teljes kötetet. A kézirat korábban a milánói Sant’Ambrogio-bazilika könyvtárának tulajdona volt, ám azt a napóleoni háborúk idején, az 1800-as évek legelején kirabolták, ekkor veszett nyoma Galvano ott őrzött munkájának is.
Chiesa a hallgatóival közösen kezdett neki a szöveg értelmezésének és feldolgozásának. Ennek vége felé az egyik diák, Giulia Greco talált egy szakaszt, amelyben a középkori milánói krónikás Izland és Grönland leírása után egy rövid passzusban Marklandról is lejegyzett pár sort, amely Marckalada alakban tűnt fel a latin szövegben.
– Távolabb nyugatra létezik egy másik, Marckalada nevű föld, ahol óriások élnek. Ezen a vidéken olyan hatalmas kőlapokkal rendelkező épületek állnak, amelyeket senki sem tud építeni, kivéve a hatalmas óriásokat. Vannak arra zöld fák, állatok és nagy mennyiségű madár is – olvasható a domonkos szerzetes munkájában.
Az óriások a skandináv folklórban a távoli helyek esetében használt túlzásnak számítottak, és Galvano valóban figyelmeztetett arra, hogy „egyetlen tengerész sem tudhatott semmit biztosan erről a földről vagy annak jellemzőiről”. A forrást tanulmányozva érdekes ugyanakkor, hogy miközben az itáliai szerzetes szigorúan hivatkozott a forrásaira, szokatlan módon a Marckalada leírását a „Dánia és Norvégia tengerein járó tengerészek” szóbeli bizonyságának tulajdonította, és az alapján jegyezte le.
Paolo Chiesa úgy véli, hogy e beszámoló valószínűleg a genovai tengerészek útján juthatott el Galvanóig, aki gyakran megfordult a Milánóhoz legközelebbi itáliai kikötőben, mivel a történészek mai tudása szerint a domonkos szerzetes nagy valószínűséggel ott folytatta tanulmányait.
A milánói kutatók tézise felveti a kérdést: miért nem szerepel Amerika keleti partvidéke a korszak egyik ismert genovai térképén sem? Ugyanakkor segíthet megmagyarázni, hogy a genovai Kolumbusz és társai miért vállalkoztak arra, hogy elinduljanak egy olyan a területre, amelyet a kortársak többsége föld nélküli, végtelen víznek tartott.
Köztudott, hogy a vikingek jóval azelőtt átkeltek az Atlanti-óceánon, hogy Kolumbusz Kristóf partra szállt volna a mai Dominikai Köztársaság partjainál. A viking sagák a mai Kanada partjaira irányuló expedíciókról mesélnek, például arról, miként jutottak el Hellulandba, amelyet a tudósok a mai Baffin-szigettel, illetve Labradorral azonosítanak. A viking települések, Markland (a mai Labrador vagy Új-Fundland területén feküdhetett) és Vinland (Új-Fundland vagy egy ettől délebbre eső területen helyezkedhetett el) nyomait 1960-ban meg is találták a régészek, akik skandináv épületek maradványaira bukkantak Új-Fundlandon.
Ennek ellenére nem volt bizonyíték arra, hogy Észak-Európán kívül bárki is hallott volna Amerikáról egészen Kolumbusz 1492-es útjáig.
Paolo Chiesa, a Milánói Egyetem középkori latin irodalmának professzora, a Terrae Incognitae című tudományos folyóiratban megjelent dolgozatából azonban kiderül, hogy egy olasz szerzetes, Galvaneus a 14. század elején írt könyvében már utalt a kontinensre.
Ezt a földet Marckaladaként/Markland említi a milánói szerzetes, amelyről szerinte egyes izlandi források beszélnek. A tudósok ma Észak-Amerika Atlanti-óceáni partvidékének egy részeként azonosítják ezt a területet. Galvaneus hivatkozása, amely valószínűleg Genovában hallott, korabeli szóbeli forrásokból származik, az első írásos említés az amerikai kontinensről a Földközi-tenger térségében, és tanúsítja a Grönlandon túli területekről szóló viking történetek ismeretét 150 évvel Kolumbusz előtt.
Korábban volt már szó Kittenberger Kálmánról, a nagy magyar "fehér vadászról", aki Kelet-Afrika akkor még alig ismert vagy ismeretlen területeire is eljutott a vadászexpedíciói során.
Ma 15:55 órakor a Duna TV-n egy róla készült film premierje!!!
Bonneville századosnak magának is volt egy igen hosszú felfedező expedíciója a Sziklás-hegység és a Csendes-óceán között, az ún. Oregon-vidéken (Oregon Country), de erről majd később.
Joseph R. Walker (1798 - 1876), amerikai "hegyi ember", felfedező, prémvadász és scout.
1833-ban Benjamin Bonneville kapitány, francia származású amerikai katonatiszt és felfedező Walkert és kis csapatát küldte, hogy utazzanak keresztül a Nagy-medencén, fedezzék föl a Nagy-Sós-tó környékét és találjanak szárazföldi utat Kaliforniába.
A Walker-expedíció július 27-én indult a Sziklás-hegység középső részén lévő Green River folyótól és főleg a Humboldt River folyását követve átszelték a Nagy-medence középső részét, majd átkeltek a Sierra Nevada fenséges, ébe nyúló láncain.
A Stainislaus River folyását követve végül megérkeztek Kalifornia Központi-völgyébe (Central Valley).
Az 52 fős csoport 1834. február 14-én indult vissza, végigutaztak az Owens-völgyön, majd visszaútban is átkelve a Sierra Nevadán és a Nagy-medencén, visszaérkeztek a kiindulási pontjukra.
Ez az expedíció alapozta meg a később legendássá vált Kalifornia Ösvényt (California Trail), amelyen keresztül az aranyásók és más telepesek 1849-1850-ben elözönlötték Kaliforniát.
A Sziklás-hegység és a Parti-hegységrendszer közé beékelődött, csapadékban szegény, kopár hegyvonulatokkal szabdalt félsivatagos-sivatagos Nagy-medence (ang. Great Basin, sp. Gran Cuenca) is nagyon sokáig őrizte a titkait a "sápadtarcú idegenek" előtt.
A spanyol Escalante-expedíció volt az, amelyik benyomult a medence déli részeire 1776-1777-ben, de a medence belsejébe ők sem merészkedtek.
A spanyol gyarmati uralom az 1780-as évektől papíron kiterjedt a Nagy-medencére, de ténylegesen csak a déli peremére, itt haladt át a Régi Spanyol Ösvény (ang. Old Spanish Trail, sp. Viejo Sendero Español), amely az új-mexikói Santa Fé kormányzósági székhelyet kötötte össze a felső-kalifornia Los Angeles városával, amely akkoriban inkább még csak egy nagyobb falu volt.
A medence belső és északi részeit a spanyolok ténylegesen nem gyarmatosították, sőt a földrajzi ismereteik is erősen hiányosak voltak erről a térségről, pl. a térképeiken a Nagy-Sós-tó (Great Salt Lake) nem volt feltüntetve.
A medencét rendkívül alacsony népsűrűséggel vadászó-gyűjtögető indián csoportok népesítették be, de annyira gyéren, hogy az első felfedezők néha napokig, hetekig utaztak anélkül, hogy emberrel találkoztak volna.
A Nagy-medence alaposabb felfedezése és feltérképezése végül rendkívül későn, az 1820-as években indult meg, amikor ez a terület a még a Spanyolországtól frissen függetlenné vált mexikóhoz tartozott.
A Nagy-Sós-tót pl. szinte azonos időben, 1824-ben érte el két felfedező:
- elsőként a kanadai francia származású prémkereskedő, Étienne Provost (1785 - 1850),
- majd nem sokkal utána az amerikai (USA-beli) "hegyi ember" és prémvadász, Jim Bridger (1804 - 1881).
Később, de még szintén az 1820-as években aztán a kanadai brit prémkereskedő, Peter Skene Ogden (1790 - 1854), ill. az amerikai felfedező, Jedediah Strong Smith (1799 - 1831) hajtott végre felfedező expedíciókat a térségben.
Majd az 1840-es években az amerikai katonatiszt, hivatalnok és később politikus, John Charles Frémont (1813 - 1890) négy felfedező és térképészeti expedíciót is végrehajtott Észak-Amerika nyugati részein, a Sziklás-hegység és a Csendes-óceán között.
A fehér foltok szép lassan, de vbiztosan eltűntek a térképekről.
Mindenesetre a Nagy-medence ma sem nevezhető sűrűn lakott területnek, a belső részei az USA legritkábban lakott területei közé tartoznak.
A Nagy-medence Nevada tagállam legnagyobb részére, Utah tagállam nyugati felére, valamint egy kis része Idaho és Oregon tagállamok legdélibb sávjára terjed ki.
Persze, ha Észak-Amerika nyugati partvidékének felfedezéséről beszélünk, akkor Mackenzie mellett meg kell majd említeni a tengeri felfedezők közül George Vancouver kapitányt, akiről egy sziget és egy világváros lett elnevezve, a szárazföldiek közül meg Simon Frasert és David Thompsont, akik szintén eljutottak szárazföldi úton a Csendes-óceánig.
A nagy magyar felfedezők közül az egyetlen nő, Sass Flóra, angol nevén Florence Baker fog következni.
Bár ő és férje, Samuel White Baker a Brit Birodalom csapatában fociztak, így Magyarországnak kevés köze volt a felfedezéseikhez, de Flórát csak azért is magyarnak tartjuk...
