Hadd éljek még - hogy beteljék felettem, amit számomra valahol kiróttak. Be akarom még csukni az ajtókat. S kinyitom az ajtót, mit elfeledtem.
Kit megbántottam, megvígasztalom majd, ki megbántott, azon még bosszut állok. Korán kelek, hogy lássam a világot, s estente halljam még a régi lomb-zajt.
Egy-két szegénynek még levelet írok. Megnézem még a szabadkai házat, hol porba vert a gyász és a gyalázat egy nyári éjen s sírok, újra sírok.
Elutazom oda, hol sose jártam. Egy ismeretlen ablakon benézek. Józan leszek, rikkantok, mint a részeg. Sötétbe járok. Járok a sugárban.
Aztán, mikor elérkezik a vesztem s végére hajlik már emberfeletti nagy életem - mert nem szabad feledni - tisztán és fényesen a sírba fekszem.
Ha van, akit jobban szeretsz magadnál, úgy, hogy te néki mindent odaadnál, a boldogságot is, nem kérve hálát, mért nem óhajtod, hogy ne is legyen, mért nem mered kívánni a halálát? S eltűnsz előle, hagyod, hogy elutazzék, beletörődsz abba, hogy ne is lásd, mért nem óhajtod néki amit magadnak, a legnagyobb jót, a békét, a megsemmisülést - nem tudsz felőle, csak szereted.
(189-193. oldalak a Talentum Diákkönyvtár sorozatban; ISSN 1217 6931; ár 498 forint)
részlet:
"Az angol eredeti első mondat így hangzott: A viharvert, ódon kastélynak mind a harminchat (36) ablak tündöklött. Fönn az első (1) emeleten a táncteremben négy (4) kristálycsillár ontotta a pazar fényeket.. A magyar fordításban ez állt: A viharvert, ódon kastélycsillár mind a tizenkét (12) ablaka tündöklött. Fönn az első (1) emeleten két (2) kristálycsillár ontotta pazar fényét. Tág szemeket meresztettem, és tovább olvastam. A harmadik oldalon az angol regényíró ezt írta: Viciszláv gróf gúnyos mosollyal kivette tömött pénztárcáját, s odavetette a kért összeget, ezerötszáz (1500) fontot.. Ezt a magyar fordító ilyeténképpen tolmácsolta: Viciszláv gróf gúnyos mosollyal kivette pénztárcáját, s odavetette a kért összeget, százötven (150) fontot.. Most már baljos gyanakvás töltött el, amely a következő percekben - sajnos - szoorú bizonyosággá erősödött bennem. Lejjebb, a harmadik oldal alján az alján az angol kiadásban ezt olvastam: Eleonóra grófnő a táncterem egyik sarkában ült, estélyi öltözetben, s régi családi ékszereit viselte: a gyémántokkal kirakott fejéket, melyet még ükanyjától, a német választófejedelemtől örököt, hattyúkeblén igazgyöngy füzér csillogott opálosan, ujjai pedig szinte merevedtek briliáns-, zafír-, smaragdgyűrűktől.. A magyar kézirat a fönti színes leírást nem kis meglepetésemre eképpen adta vissza: Elonóra grófnő a táncterem egyik sarkában ült, esélyi öltözetben.. Több nem volt. A gyémánttokkal rakott fejék, a gyöngyfüzér, a briliáns-, zafír- és smaragdgyűrűk hiányoztak.
Értitek mit művelt ez a szerencsétlen jobb sorsra érdemes írótársunk? Egyszerűen ellopta Eleonóra grófnő családi ékszereit, s hasonló megbocsáthatatlan könnyelműséggel rabolta ki a különben annyira rokonszenves Viciszláv grófot is, akinek ezerötszáz fontjából csak százötvenet hagyott meg, és ugyanígy emelt el a táncterem négy kristálycsillárjából kettőt, ugyanígy sikkasztotta el a viharvert, ódon kastély harminchat ablakából huszonnégyet. Kerengett velem a világ. Döbbenetem csak akkor hágott tetőfokára, mikor minden kétséget kizárólag megállapítottam, hogy ez végzetes következetességel vonul végig egész munkáján. Amerre csak járt a fordító tolla, mindenütt megkárosította a szereplőket, akiket csak akkor ismert meg, s ingót, ingatlant egyformán nem kímélve, belegázolt a magántulajdon alig vitatható szentségébe. Különféleképpen dolgozott. Legtöbbször szőrén-szálán eltűntek az értékek. Azoknak a szönyegeknek, páncélszekrényeknek, ezüstneműeknek, melyek az angol eredeti irodalmi színvonalat vannak hivatva emelni, a magyar szövegben hűlt helyét leltem. Máskor csak elcsent belőlük valamit, a felét vagy a kétharmadát. Ha valaki az inasával öt (5) bőröndöt vitetett a vonatfülébe >így szerepel hibásan, nem vonatfülkeként<, ő csak kettőt (2) említett meg, a másik háromról alatomosan hallgatott. Számomra mindenesetre az volt a leglesújtóbb - mert ez már határozottan rosszhiszeműségre és férfiatlanságra valott -, hogy a nemesfémeket és drágaköveket nem ritkán értéktelen és silány anyagokkal cserélte föl, a platiánt bádoggal, az aranyat rézzel, a gyémántot csehgyémánttal vagy üveggel."
(189-193. oldalak a Talentum Diákkönyvtár sorozatban; ISSN 1217 6931; ár 498 forint)
részlet:
"Az angol eredeti első mondat így hangzott: A viharvert, ódon kastélynak mind a harminchat (36) ablak tündöklött. Fönn az első (1) emeleten a táncteremben négy (4) kristálycsillár ontotta a pazar fényeket.. A magyar fordításban ez állt: A viharvert, ódon kastélycsillár mind a tizenkét (12) ablaka tündöklött. Fönn az első (1) emeleten két (2) kristálycsillár ontotta pazar fényét. Tág szemeket meresztettem, és tovább olvastam. A harmadik oldalon az angol regényíró ezt írta: Viciszláv gróf gúnyos mosollyal kivette tömött pénztárcáját, s odavetette a kért összeget, ezerötszáz (1500) fontot.. Ezt a magyar fo
Mint a mozdonyvezető, ki szemével a messzeségben a kazán előtt évtizedekig áll, anélkül, hogy gondolna arra, miként került oda, s nem gondol erre akkor sem, mikor szakadékok mellett röpül el, cepelve magával tulajdon életét és mások életét, s akkor se gondol erre, mikor dübörögnek a mélységek alatta, s izgalmas pillanatokban a kormánykerékkel zabolázza a veszélyt, és látja a tüzet, de talán eszébe jut, hogy miért mozdonyvezető, és hosszan eltöpreng azon, hogy miért lett mozdonyvezető, ha karácsony éjszakáján a völgyben szétszórt falvak ünnepi gyertyavilágát pillantja meg: úgy engem is ennek az estnek lámpafénye hív komoly elmélkedésre, s megkérdezem magamtól, hogy miért vagyok.
Lehet-e csöndesen beszélnem, oly őszintén, mint enmagamhoz a sötét szobában, mielőtt meggyújtanám a villanyt, s a nap végeztén magamba tekintvén számot vetnék magammal, itt az emberek előtt? Hisz ők is egyedül vannak, és az ember miért ne értené meg az embert? Most emlékezem az út kezdetére, melynek kanyargóján rejtélyesen idejutottam, s kutatom fürkészve azt a gyermeket, kinek fejében még rendezetlenül hevernek össze-vissza a képek, a célok, okok és szándékok. Mily zűrzavaros az élet ilyenkor s milyen sötét. Láttam feketét, fehéret, éreztem keserűt, édeset, s nem tudtam menni se jobbra se balra. De olykor, ha este kongott a harang, vagy az inga-óra dallamos, komoly emberszavával elverte a tízet, s a lámpa alatt ültek kedveseim, talpig aranyban, szerettem volna, hogy ez ne múljék el, hanem maradjon meg, nem úgy, mint a festmény, melyet képíró alkot, egymás mellé téve világost, sötétet, de úgy, amint van, változva csodásan, mozogva az időben, s élve egészen.
Azt hittem, hogy csak én estem így a világra, élet halál közé, és senki más nem érzi azt, mit én érzek. Sajnáltam magamat, az embereket és az állatokat is, melyek velünk együtt haladnak. Játszottam én ekkor ezer játékot, olyan kimondhatatlant, hogy most mondom ki először. Csalóka bújósdit titáni erőkkel, ravaszul ügyelve, hogy rajt ne kapjanak. Falinaptárunkat orvul föllapoztam, s ezt írtam egy lapjára, magamat ijesztve: "Mit gondolsz te felőlem, ki ezt ide írtam, messze barátom?" És hogy odaértem, hónapok múlva, mint egy légyottra a jövőben, néztem az írásom, s gondoltam a messze barátra, ki azt odaírta. Hallgatom a szívem. Próbáltam lejegyezni minden kardiogrammot. Orvos akartam lenni, gyógyítója magamnak és az embereknek. De ez se segített. Akkor daloltam, mint az eső-bűvölő pap, aki az őskorban karjait kitárta: "Felhők, minden felhők, szeressétek a mezőket, minden villámok, mennydörgések, szivárványok és fellegnépek, jöjjetek és dolgozzatok miértünk."
Így értem én erre az útra, melyen járok azóta. A félelem vezetett, mert féltem nagyon, hogy meghalok, s a sötétben kiabáltam követelőzve, hogy a többiek rám figyeljenek, szánjanak meg és szeressenek. Megszántak engem ők, szerettek is, s én is szántam és szerettem őket. Egyik kezemben a félelem, másikban a részvét, ballagtam előre, s közben elmúlt fél életem.
Most ezt vallom utolszor: csak a betű, csak a tinta, nincs semmi más, csak a szó, mely elzeng s visszhangot ver az időben, csak a szó, mely példázza az időt, s úgy múlik el, hogyha beszéljük, mint ütőereink gyors kopogása, s ha látjuk, olvasva szemünkkel, akkép tűnik tova, mint az emlékeink az élet ütemére. De belőle ébred meg minden, ami elmúlt, ő rakja egészbe azt, ami csonka, föltámasztva a holtakat, egybefűzve őket, akik élnek. Légy is mellettem, örökre, te csodák csodája, aki azt műveled, hogy az életem másoké, és másoknak élete az enyém, és kézről-kézre forog a titkos ajándék, örök cserében, az enyém a tiéddel, s te tarts meg erősen, mindig, eleven lánc.
Mondd csak, szebb volt-e Vénusz egykor tenálad, mikor fodor hullámokon ívjáratos kagylóba lengett, s a ráncoló víz a part felé sodorta ?
Vagy szebb-e Botticelli álma, mint az enyém, s azok a festett rózsabimbók, amikkel megdobálta szíve hölgyét, különbek-e, mint a szavak, miket elédbe fújok, hogy eltakarjanak a ködlő ezüst csillámló fátyolába.
Libegve állasz előttem a hullámos, kék levegőben, fényes szelek övével, tiporva a verőfényt, és a habok, mik megelőznek, lágyan redőzik és zilálják lenn a fövényt a lábaidnál.
Kosztolányi Dezső fordítása
Forrás: A világirodalom legszebb versei Európa Könyvkiadó, 1978
Legyen tiéd az életem s a vérem, észromboló, szívejtő szerelem, tépj rongyra mindent, mi lélek, szemérem, törd össze álmaim és életem. Mi félelmesebb nálad és mi mélyebb? Tebenned egy lesz a halál s az élet, s csókolkozik sikongva esztelen. Észromboló, szívejtő szerelem.
Párnád olyan lágy, mint a síri párna, koporsód hűs, de lefekszem bele. Halálos kedvbe hívsz gyönyörcsatákra, te gyásznak násza, holtak élete. Hűs, rettegéses érzés vonz a nőhöz, egy bús vágy, mit mindenki titkon őröz. Láztól vacog, fagytól ég homlokunk, félünk a sírtól, s tűzzel csókolunk.
Elfogyni, égni hajt az ősi törvény, a láng a kéklő égben eltünik, hűvös avar zúg az erdőknek öblén, a víz oszolva hányja gyűrüit. Egy másvilági kény játszik mivélünk, a sírokon fetreng a szenvedélyünk, csókért kapjuk az életet s halált, és tőle éled a víz, lomb s a láng.
Te jársz e fátyolos, sötét világba, bölcsők, koporsók titkos Vénusa, én is tehozzád futok, mint az árva, látom, teérted zúg e vad tusa. Megsebzett lelkem, e vérző galambot neked adom, s előtted porba hajlok, s ujjongva zengem napfényes imád, tied a könny, vér s az egész világ!
Mint a mozdonyvezető, ki szemével a messzeségben a kazán előtt évtizedekig áll, anélkül, hogy gondolna arra, miként került oda, s nem gondol erre akkor sem, mikor szakadékok mellett röpül el, cepelve magával tulajdon életét és mások életét, s akkor se gondol erre, mikor dübörögnek a mélységek alatta, s izgalmas pillanatokban a kormánykerékkel zabolázza a veszélyt, és látja a tüzet, de talán eszébe jut, hogy miért mozdonyvezető, és hosszan eltöpreng azon, hogy miért lett mozdonyvezető, ha karácsony éjszakáján a völgyben szétszórt falvak ünnepi gyertyavilágát pillantja meg: úgy engem is ennek az estnek lámpafénye hív komoly elmélkedésre, s megkérdezem magamtól, hogy miért vagyok.
Lehet-e csöndesen beszélnem, oly őszintén, mint enmagamhoz a sötét szobában, mielőtt meggyújtanám a villanyt, s a nap végeztén magamba tekintvén számot vetnék magammal, itt az emberek előtt? Hisz ők is egyedül vannak, és az ember miért ne értené meg az embert? Most emlékezem az út kezdetére, melynek kanyargóján rejtélyesen idejutottam, s kutatom fürkészve azt a gyermeket, kinek fejében még rendezetlenül hevernek össze-vissza a képek, a célok, okok és szándékok. Mily zűrzavaros az élet ilyenkor s milyen sötét. Láttam feketét, fehéret, éreztem keserűt, édeset, s nem tudtam menni se jobbra se balra. De olykor, ha este kongott a harang, vagy az inga-óra dallamos, komoly emberszavával elverte a tízet, s a lámpa alatt ültek kedveseim, talpig aranyban, szerettem volna, hogy ez ne múljék el, hanem maradjon meg, nem úgy, mint a festmény, melyet képíró alkot, egymás mellé téve világost, sötétet, de úgy, amint van, változva csodásan, mozogva az időben, s élve egészen.
Azt hittem, hogy csak én estem így a világra, élet halál közé, és senki más nem érzi azt, mit én érzek. Sajnáltam magamat, az embereket és az állatokat is, melyek velünk együtt haladnak. Játszottam én ekkor ezer játékot, olyan kimondhatatlant, hogy most mondom ki először. Csalóka bújósdit titáni erőkkel, ravaszul ügyelve, hogy rajt ne kapjanak. Falinaptárunkat orvul föllapoztam, s ezt írtam egy lapjára, magamat ijesztve: "Mit gondolsz te felőlem, ki ezt ide írtam, messze barátom?" És hogy odaértem, hónapok múlva, mint egy légyottra a jövőben, néztem az írásom, s gondoltam a messze barátra, ki azt odaírta. Hallgatom a szívem. Próbáltam lejegyezni minden kardiogrammot. Orvos akartam lenni, gyógyítója magamnak és az embereknek. De ez se segített. Akkor daloltam, mint az eső-bűvölő pap, aki az őskorban karjait kitárta: "Felhők, minden felhők, szeressétek a mezőket, minden villámok, mennydörgések, szivárványok és fellegnépek, jöjjetek és dolgozzatok miértünk."
Így értem én erre az útra, melyen járok azóta. A félelem vezetett, mert féltem nagyon, hogy meghalok, s a sötétben kiabáltam követelőzve, hogy a többiek rám figyeljenek, szánjanak meg és szeressenek. Megszántak engem ők, szerettek is, s én is szántam és szerettem őket. Egyik kezemben a félelem, másikban a részvét, ballagtam előre, s közben elmúlt fél életem.
Most ezt vallom utolszor: csak a betű, csak a tinta, nincs semmi más, csak a szó, mely elzeng s visszhangot ver az időben, csak a szó, mely példázza az időt, s úgy múlik el, hogyha beszéljük, mint ütőereink gyors kopogása, s ha látjuk, olvasva szemünkkel, akkép tűnik tova, mint az emlékeink az élet ütemére. De belőle ébred meg minden, ami elmúlt, ő rakja egészbe azt, ami csonka, föltámasztva a holtakat, egybefűzve őket, akik élnek. Légy is mellettem, örökre, te csodák csodája, aki azt műveled, hogy az életem másoké, és másoknak élete az enyém, és kézről-kézre forog a titkos ajándék, örök cserében, az enyém a tiéddel, s te tarts meg erősen, mindig, eleven lánc.
Azon az éjjel az órák összevissza vertek. Azon az éjjel holdfényben úsztak mind a kertek. Azon az éjjel kocsik robogtak a kapunk alatt. Azon az éjjel könnyben vergődtek a fülledt szavak. Azon az éjjel égett szobánkba gyertya, lámpa. Azon az éjjel féltünk a borzasztó homályba. Azon az éjjel arcunk ijedt volt, halavány. Azon az éjjel halt meg szegény, ősz nagyapám.
Azon a reggel csupa rokon jött, sirató nép. Azon a reggel sürögtek az öreg mosónék. Azon a reggel kendővel kötötték fel gyönge állát. Azon a reggel lassan vezettek a földúlt szobán át. Azon a reggel rozsdás pénzt tettek kék szemére. Azon a reggel riadtan bámultam feléje. Azon a reggel csak hallgatott makacs ajakkal. Azon a reggel olyan volt, mint egy néma angyal.
Sovány vak ember sziklára kötve magába gunnyaszt, egy hegynek ormán. Az ajka száraz, heves tüzekben sötétre égett. Nincs már könyűje, se csókja, bókja, régen kifáradt a szív csatáján. Ül mozdulatlan, lustán merengve, csak foga villog az éjszakában.
Ezt hozta az ősz. Hűs gyümölcsöket üvegtálon. Nehéz, sötét-smaragd szőlőt, hatalmas, jáspisfényü körtét, megannyi dús, tündöklő ékszerét. Vízcsöpp iramlik egy kövér bogyóról, és elgurul, akár a brilliáns. A pompa ez, részvéttelen, derült, magába-forduló tökéletesség. Jobb volna élni. Ámde túl a fák már aranykezükkel intenek nekem.
Gyümölcsös ősz, te vérző, koszorús, én hódolója vagyok a gyümölcsnek. Szeretem a virágok táncait, de az érett gyümölcs mély szava bölcsebb. Ő már a cél, a szín, a hervadás, nyarak alusznak benne, cukrok íze, remény, öröm, valóvá semmisítve, ő már a vég, az állomás, a nász. Én szeretem az égő-fiatalt, de várva-várom a bús diadalt, az utolsó-halálost, szomorút, mely lelkemet tehozzád igazítja, tedd, vérző ősz, nehéz fájdalmaimra és életemre komoly koszorúd.
