Ha már történetírás, akkor a középkor egyik leghíresebb magyar történetírójáról, a "magyar Liviusként" emlegetett Istvánffy Miklósról se feledkezzünk meg:
Jobb híján ide teszem be a következő publicisztikát.
A szerző japanológus, így a japáni-magyar rokonságkeresők miatt született az írás, de általánosabb érvényű megállapításokat is tesz az "ős/rokonságelméleti kokainisták" vonatkozásában.
Szun-cu önismereti tréningje újraolvasandó volna itt többeknek attól tartok. Hiába vívsz száz csatát, és győzöl százszor, az nem a legfőbb jó a jók között. Sajnos a politikai természetű vita jellemzője a polarizálódás, ami -- mondani sem kell -- nem összeegyeztethető a tudományos vitával. Ellentétben a politikaiakkal/ideológikusakkal, tudományos kérdéseket nem lehet fekete-fehér alapon megválaszolni. Ha az ember mégis összekeveri ezeket, akkor óhatatlanul és akár akaratán kívül megtéveszthet másokat.
Mivel a konzervatív, politikai jobboldal számára a nemzet komoly és fontos érték, így érthető, hogy a magyar őstörténet olykor csak jámbor, olykor pedig agresszív dilettáns rajongóinak kis csapatai a politikai jobbhoz csapódnak, óriási kárt okozva szellemi színvonaltalanságukkal a konzervatív-nemzeti oldal szellemi szélsőségektől mentes, józan többsége számára. Ugyanakkor a politikai baloldal részéről a nemzeti kérdések iránti nagyfokú érzéketlenség és közöny az oka, hogy a nemzeti történelem korai századainak, így különösen az őstörténetnek a kutatása eleve averziót kelt sokukban, és az őstörténetet eleve valami jobboldali szemfényvesztésnek tartják, de legalábbis valami elavult kelléknek (akárcsak a nemzeti érzést), amihez ennek megfelelően viszonyulnak. A jobb- és baloldali politikai elfogultságok egyikének sincs helye a korai magyar történetben,
Kb. én is így próbálok eljárni, a magam népies/Élet és Tudományon formálódott stílusában, az őstörténeti topikon.
Hogy a "jobb"-osok ezért engem anyáznak (pedig magam is ókonzervatív vagyok), azt "megértem". Hogy neked sem "tetszek", azt már nem ...
folyamattá válik. Mindez nem jelenti, hogy a történész - hiszen ő ismeri legjobban anyagát - nem lehet egy személyben ideológus is, de lehetőség szerint válassza ketté munkájában a történeti és az ideológiai szempontokat. Ahogyan Molnár Erik őstörténeti munkásságában megengedhetetlenül keveredik e két szempont, úgy sok más őstörténész szemléletében is sokszor ott lappang és kísért a sokszor ki nem mondott ideológiai szempont. Két őstörténeti elméletet nézzünk meg ebből a szempontból. Az egyik a sumér-magyar rokonság elmélete. Ha tudományos szempontból vizsgáljuk a kérdést, azt látjuk, hogy egy hamis elmélettel állunk szemben, amely nemcsak, hogy téves, de módszerében az utóbbi százötven év alapvető nyelv- és történettudományi elveit, szemléleti kereteit figyelemén kívül hagyja. Ez feljogosít minket arra, hogy sine ira et studio a tudomány területéről kiutasítsuk ezt az elméletet, ami ugyan tudományos mezben jelenik meg, de a modern tudományosság alapvető ismérvei nem alkalmazhatók rá, ezért bátran használhatjuk az „áltudomány” szót rá. Ezzel a kérdést, mint magyar őstörténeti kérdést, le is zárhatnánk, de itt lép be az ideológiai szempont. Ugyanis ez a nézet nem egy vagy két tudós személyes nézete, elmélete, melyet joggal kiutasíthatunk a tudományos őstörténet területéről, hanem úgy tűnik, hogy bizonyos társadalmi rétegek magyar nemzeti öntudatának szerves része. Ez a fajta magyar öntudat pedig egy nyelv és nép ősiségét, a történelmi múltba való minél messzebbi visszavezethetőségét önmaga értékes részének tekinti, s az ősiség és a nemzeti érték között egyenes arányt vél felfedezni. Az ilyenfajta nemzeti tudatszerkezet jól ismert a feudális társadalmak korából, ahol az ősiség a jelenre nézve fontos ideológiai erő, sőt jogforrás. A sumerizmust tehát ideológiai szükség hívta életre, mégpedig olyan rétegekben, amelyek ezt a régies, polgáriasodás előtti, mondhatnánk középkorias nemzeti tudatot jobban őrzik. Nem véletlen, hogy a sumerizmus szellemi központjai elsősorban a diaszpórában élő magyarság között voltak a kommunizmus hazai évtizedei alatt, de 1990 óta éppúgy burjánzik hazai talajon is. A tudományos és az ideológiai szempont különválasztása a sumerizmus esetében jelzi, hogy tudományos eszközökkel polemizálni a sumerizmussal és a többi hasonlóan „tudományos” őstörténeti elmélettel értelmetlen, mivel nem tudományról, hanem tudományosan felöltöztetett ideológiáról van szó. Ideológiával pedig csak ideológia versenyezhet, azaz a sumerizmust képviselők nemzeti tudatával egy olyan nemzeti tudatot kell szembeállítani, amelyben a nemzet minőségét a történelmi teljesítmény jelzi. Tudom persze jól, hogy a sumerizmus nemzeti pótszer, s ezeknek se szeri, se száma a kelet - és közép-európai nacionalizmusok sorában. De ne áltassuk magunkat, hogy ez ártatlanabb vagy jobb más népek hamis nemzeti eredetmítoszainál, mondjuk a románok dákoromán elméleténél. Ugyan érthetjük létrejöttének és állandó újraéledésének az okait, de nem érthetünk vele egyet. S ez akkor is igaz, ha az 1990 óta eltelt tizennyolc év alatt a kádárizmus szellemi örökségére rátelepedő globalizmus ártó hatásait aggódva szemléljük a magyar társadalomban, és látjuk a nemzeti érzés kiüresedését, a fogyasztásnak és az anyagi jólétnek szinte egyedüli ideológiává való előrelépését, és mindennek következményét, a társadalmi szolidaritás szinte teljes szétmállását. Egy másik őstörténeti elmélet, mely igen ismert lett a hetvenes-nyolcvanas években, az ún. „kettős honfoglalás” elmélete. Ez éppúgy felveti a tudomány és az ideológia kapcsolatát, mint a sumerizmus, azzal a különbséggel, hogy itt a tudományos szempontok sokkal nagyobb súllyal esnek latba, mint a sumerizmusnál. Az utóbbit áltudományosként kitessékelhettük a tudomány területéről, az előbbi viszont kétségtelenül komoly szaktudományos kérdés, melyet legpregnánsabban László Gyula, a kiváló magyar régész fejtett ki több alkalommal. Ezt az elméletet lehet elfogadni (ez a szaktudósok kisebbsége), lehet elutasítani (ez a szaktudósok többsége), de senki sem vonhatja kétségbe, hogy egy tudományos vitáról van szó, mely nem eldöntött. A tudományos vita folyik, s függetlenül attól, hogy László Gyula elmélete az általa felvetett formában igaznak bizonyul vagy sem, elméletével egy fontos és megmagyarázandó kérdésre hívta fel a figyelmet: a 670-es években a Kárpát-medencében egy új régészeti kultúra jelenik meg, mely világosan kimutatható az ún. griffes-indás övveretű leletekben. Mindez eddig az őstörténet kompetenciáján belül maradna, de ez az elmélet - bár nem közvetlenül ideológiai motívumok hívták életre, mint a sumerizmust, hanem bizonyos adatcsoport, tehát belső, tudományos indítékok - ugyanolyan jellegű ideologikumként használható fel, mint a sumerizmus. Azaz, ha sikerülne bizonyítani, hogy a magyarok már 200 évvel korábban a Kárpát-medencében voltak, mint a 896-os honfoglalás, akkor több „történeti jog”-unk van ezen a területen élni, mint bármilyen más népnek. Itt megint csak az a mechanizmus működik, mint a sumerizmusnál: az ősiséget jogforrásnak tekintik. A fenti két példa megvilágíthatta, hogy tudomány és ideológia a magyar őstörténet esetében hogyan függ össze, esetenként igen szorosan. Mind a tudomány, mind a magyar nemzeti tudat számára kívánatos lenne, hogy ez az összefüggés minél inkább lazulna. Magyarán szólva a magyar őstörténeti kutatásokat a tudomány öntörvényűségének kell mozgatnia, s nem politikai megfontolásoknak. A nemzeti történelem és benne a korai történet csak annyiban lehet ideológia, amennyiben a nemzeti történelem vállalás kérdése: vállalom a nemzetem történetét jónak és rossznak tűnő vonásaival egyetemben, s nem jelenkori vágyaimat vetítem vissza a korábbi évszázadokra. Mivel a konzervatív, politikai jobboldal számára a nemzet komoly és fontos érték, így érthető, hogy a magyar őstörténet olykor csak jámbor, olykor pedig agresszív dilettáns rajongóinak kis csapatai a politikai jobbhoz csapódnak, óriási kárt okozva szellemi színvonaltalanságukkal a konzervatív-nemzeti oldal szellemi szélsőségektől mentes, józan többsége számára. Ugyanakkor a politikai baloldal részéről a nemzeti kérdések iránti nagyfokú érzéketlenség és közöny az oka, hogy a nemzeti történelem korai századainak, így különösen az őstörténetnek a kutatása eleve averziót kelt sokukban, és az őstörténetet eleve valami jobboldali szemfényvesztésnek tartják, de legalábbis valami elavult kelléknek (akárcsak a nemzeti érzést), amihez ennek megfelelően viszonyulnak. A jobb- és baloldali politikai elfogultságok egyikének sincs helye a korai magyar történetben, így csak megismételhetem kegyes óhajomat, hogy a magyar őstörténeti kutatásokat minél nagyobb mértékben kellene ideológiátlanítani (dezideologizálni).
II. Őstörténet és ideológia, őstörténet és politika
Elöljáróban szükségesnek látszik a tudomány és az ideológia kapcsolatát tisztázni. Ideológián itt a társadalmilag hatékony tudatot értjük. A társadalmi hatékonyság független ezen tudattartalom igaz vagy hamis voltától, magyarán szólva ismeretelméletileg hamisnak bizonyuló tudat is lehet társadalmilag hatékony. Fölösleges lenne itt az eszmetörténetnek ezt a jól ismert tézisét sok idézettel illusztrálni, elég lesz Lukács Györgynek egy találó és tömör megfogalmazását idéznem, hogy a kérdést világossá tegyem: „Molochot és Apollót ismeretelméletileg mondhatjuk ’hülyeségnek, de a társadalmi lét ontológiájában mégis valóban hatásos - kifejezetten ideológiai - hatalmakként szerepelnek.”(*6) (Zárójelben jegyzem meg, hogy nem lehet véletlen, hogy éppen Marx és követői, mint Lukács György, voltak azok, akik ilyen világosan felismerték ezt a tényt, és maguk is éltek elméleti felfedezésükkel, mikor az ismeretelméletileg bizonyíthatatlan szocialista utópiát használták fel igen „hatékonyan” társadalmi és politikai céljaik megvalósítására. Természetesen a hatékonyságot itt az ideológia hatásosságára értem, és nem tekintek a „megvalósult” szocializmus romhalmazos, tragikus örökségére.) Hozzá kell azonban tennünk, hogy az emberi társadalmak és a gondolkozás fejlődésével a tudománynak ideológiaként való fel- használása egyre erősödik, s kétségtelen, hogy korunk modern társadalmaiban az ideológiákat dominánsan tudományos vagy legalábbis annak látszani akaró tudat tartalmak alkotják. Ez persze nem azt jelenti, hogy a modern ideológiák igazság- tartalma, úgy általában, nagyobb, mint a régi nem tudományos ideológiáké, csak azt, hogy ma már más, nem tudományos tudattartalmak nem lehetnek nyíltan ellentétesek a tudomány megállapításaival, mert az az ideológia hatékonyságát veszélyezteti. Ebből fakad, hogy sokszor nem tudományos nézetek is a tudományosság mezében jelennek meg, mert hatékonyságukat csak így vélik biztosíthatónak. Rö- videbb ideig hamis tudományos nézetek is eredményes ideológiává válhatnak (például a dák-római-román kontinuitás tudományosan hamis elmélete mint a román nacionalizmus egyik ideológiai alappillére), de hosszabb távon a történelmi fejlődés azokat a célokat kérdőjelezi meg (adott esetben a nacionalizmust), amelyeket ezek a hamis tudományos nézetek szolgálnak. Következésképpen a tudomány mai művelőjének fokozott felelősséget kell éreznie, s tudnia kell, hogy eredményeit különféle társadalmi célokhoz lehet ideológiailag felhasználni. De a tudós nem keverheti össze az ismeretelméleti igazság és az ideológia szempontjait, mert ebből hihetelen bajok származhatnak. Amilyen általánosan elfogadott egy modern társadalomban, hogy pl. egy orvos egyedüli célja az eredményes gyógyítás, s minden tevékenységét ennek szolgálatába kell állítania, olyan gyakran feledkeznek meg arról, hogy a tudós egyedüli célja az igazság felderítése lehet. Különösen így van ez a társadalom- tudományok esetében, ahol sok esetben a tudós működését olyan, nem is mindig tudatosodott prekoncepciók szabályozzák, amelyek eredményeinek igazságát már eleve megkérdőjelezik. Az elmúlt nyolcvan év magyar őstörténet-kutatásából több példával szemléltethetnénk a mondottakat. Szentmiklósy Lajos alias Molnár Erik így fogalmaz magyar őstörténetének előszavában: „A történetírás elsőrendű feladata az, hogy megértesse létrejövésük bemutatásával a jelen társadalmi intézményeit s elősegítse ezáltal a társadalmi cselekvést.”(*7) A megfogalmazásból egyértelműen kitűnik, hogy a szerző a történettudományt, így az őstörténetet is, elsősorban ideológiaként fogja fel, vagy ami ugyanaz, ancilla ideologiae gyanánt, azaz a tudományt úgy rendeli alá az ideológiának, mint a középkor tette. Mindössze a teológiát a „tudományos” ideológia váltotta fel. A történettudomány, mint sok más tudattartalom, kétségtelenül ideológiaként is felhasználható, de ha a történész abból indul ki, hogy „milyen társadalmi célokhoz keresek ideológiaként használható történeti tényeket?”, történetírása egyoldalúan elfogult lesz. Mint minden tudománynak, és a tudatformáknak általában, a történelemnek is megvan a maga öntörvénye, melyet nem lehet erőszakkal áthágni. Következésképpen a történésznek mint történésznek kell működnie, tudományterületének belső törvényszerűségei által megszabottan. Ez persze nem jelent valamilyen helytől és kortól függetlenül létező objektivitást, hiszen a történész szemléleti modelljei, melyek szervesen összefüggnek azzal a társadalommal, amelyben működik, eleve befolyásolják a történelmi analízis végeredményét. De tudván, hogy az absztrakt objektivitás megvalósíthatatlan, nem eshetünk abba a hibába sem, hogy konkrét politikai-társadalmi célokhoz szabva írjuk meg a történelmet, mert ez ahhoz vezet, hogy a mindenkori társadalmi helyzethez keresünk teleológiai előzményeket, s így a történelem objektív folyamata mindig újraértelmezendő szubjektív
Haynau a forradalmár papokkal szemben nem mutatott könyörületet, a vallásügyi miniszterre, Horváth Mihályra pedig biztos halál várt volna. Megszökött, az egyház kitaszította, majd visszafogadta. Nyáry Krisztián írása. Tovább »
"30000 kötet könyvből, 946 kötet kéziratból álló értékes könyvtárát még életében áruba bocsátotta, végül József nádor szerezte meg a Széchényi Könyvtár számára, már Horvát halála után"
Ismeretlen szerzőtől:
Kimutatás Néhai Horvát István Széchenyi-országos könyvtári Őr könyvtára 's ehhez tartozó gyűjtemények felől... (1846)
In: Országos Széchényi Könyvtár Kisnyomtatványtár (Kny.1846.2°/52)
(A képen a rendkívül befolyásos másik történésznek, a szintén nemrég elhunyt Vásárhelyi Miklósnak az egyik lányával)
Hétfőn elhunyt Fejtő Ferenc történész, újságíró Kelet-Európa-szakértő, közölte a családja. 98 éves volt. Választott otthonában, Párizsban érte a halál.
Fejtő 1909. augusztus 31-én született Nagykanizsán, Fischl Ferenc néven. Ötéves volt, amikor édesanyja rákban elhunyt, ekkor zágrábi rokonaihoz került. Elemi iskoláit részben Zágrábban, részben Nagykanizsán járta ki, itt is érettségizett a piaristáknál.
A numerus clausus miatt nem felvételizhetett a budapesti egyetemre, végül Pécsre járt. Az egyetem első évében katolizált. 1929-től a Pázmány Péter Tudományegyetem hallgatója lett.
1932-ben József Attilával közösen jelentette meg a Valóság című lapot, ezután a hatóságok több egyetemista társával együtt letartóztatták, marxista csoport alapításával vádolták. A rendőrségen kínozták, a bíróság 10 hónap és 25 nap börtönre ítélte.
Első, az irodalmi élet elismerését is kivívó írása, az Érzelmes utazás 1936-ban jelent meg. József Attilával és Ignotus Pállal együtt megalapította a Szép Szót, aminek 1935--38 között társszerkesztője volt.
1938 februárjában egy, a Népszavában megjelent, a kormány németbarát politikáját bíráló cikke miatt újból letartóztatták. Mikor megtudta, hogy az ítélettől függetlenül internálják, elhagyta az országot.
Párizsba emigrált, ahol 1940 júniusában harcolt is a németek ellen. A megszállás után a Vichy-kormány Franciaországában húzta meg magát.
Magyarország felszabadulása után nem tért haza, hamarosan komoly összetűzésbe került a Kommunisták Magyarországi Pártjával. 1949-ben döntött a végleges emigráció mellett. 1950-79 között az AFP munkatársa volt. 1956-ban Jean-Paul Sartre előszavával könyvet adott ki az 56-os forradalomról.
1972 és 1982 között a párizsi Politikai Tanulmányok Főiskoláján a Szovjetunióval és Kelet-Európával kapcsolatos szemináriumok igazgatója. 1989 júniusában, Nagy Imre és társai újratemetésére jött először haza Magyarországra.
1988-ban megkapta a francia Becsületrendet, 2003-ban a Széchenyi-díjat, egy év múlva a Magyar Köztársaság Érdemrendjének Nagykeresztjét.
Az új őr, Horvát István (1785— 1846) elszegényedett nemesi család értelmiségi pályára lépett, kiváló képességű leszármazottja volt. Már egy újabb generáció tagja, akinek gondolkodását a 19. század eszméi: a polgári liberalizmus és a nacionalizmus hatották át. Mint tudós jelentékeny munkásságot fejtett ki: ő az összehasonlító nyelvészet egyik hazai úttörője, a nemzeti megalapozottságú történettudomány jeles és nagyhatású képviselője. 1823-tól a pesti egyetemen a történeti segédtudományok tanszékének professzora, 1837-től a magyar nyelv- és irodalom tanára. Történetszemlélete, őstörténeti kutatásai nagy hatással voltak a reformkori nemzedékre. Tanítványai közé tartozott Eötvös József, a későbbi kultuszminiszter, Szalay László történész, Vasvári Pál politikus. Mint könyvtáros-bibliográfus is hatalmas munkát végzett: a hungarika vonatkozásokat valamennyi akkor hozzáférhető bel- és külföldi forrásból kigyűjtötte, magyar írókról és tudósokról készített életrajzi lexikona száz kéziratos kötetet tett ki. Elsőként kezdte meg a Corvinára, Mátyás király könyvtárára vonatkozó bibliográfia összeállítását. Könyvtárosként is elsősorban tudós volt, aki a könyvtárat mindenekelőtt a hungarológiai kutatások hatékony eszközének tekintette. Az ő számára is kiemelkedően fontos volt a gyarapítás; könyvtárosságának három évtizede alatt
az állomány ötszörösére nőtt. A húszas években végzett leltározás befejeztével azonban a feldolgozó munka nála is másodlagossá vált. 1827-ben leállt a katalogizálás, 1838 után pedig már nem is volt mód érdemleges feldolgozó munkára. Tudósi és egyetemi tanári tevékenysége egyébként sem hagyott sok időt a könyvtárra. 1837 és 1843 között megbízott igazgatóként a Nemzeti Múzeum ügyeit is intézte. Hatvanegy éves korában, 1846. június 13-án hunyt el. 30000 kötet könyvből, 946 kötet kéziratból álló értékes könyvtárát még életében áruba bocsátotta, végül József nádor szerezte meg a Széchényi Könyvtár számára, már Horvát halála után.
Horvát István munkássága korszakot ölel át a könyvtár történetében, személyében az a tudós-könyvtáros típus testesül meg, aki aktív gyarapítója és egyben felhasználója is a gyűjteménynek, s elsőrendűen annak tartalmához, nem pedig formális rendjéhez van köze. Utódai már nem engedhették meg maguknak ezt a magatartást, kénytelenek voltak tudósi ambíciójukat némileg háttérbe szorítva, a könyvtári rendszerrel is törődni.
Ebben a korszakban a könyvtár őrének, custosának személye meghatározó jelentőségű volt. Érdemi könyvtári munkát gyakorlatilag csak ő végzett, segítő munkatárs nem mindig állt rendelkezésére. Bár az alapító levél a könyvtár létszámát három főben állapította meg (egy őr, egy írnok, egy szolga), csak a szolga, a famulus személye volt folyamatosan biztosítva. Az írnoki (scriptori) állás is tanult embert kívánt, az őr mellett ő volt a könyvtár második embere, később segédőrnek (adjunktusnak) is nevezték. Ezt az állást azonban az 1810-es években három évig, 1821-től pedig több mint másfél évtizeden át nem töltötték be. Így a könyvtár őre teljesen magára volt hagyva a famulussal, aki egy személyben volt raktáros, olvasótermi kiszolgáló és felügyelő, sőt takarító is. Ha ehhez hozzávesszük a két őr, Miller és Horvát egyéb elfoglaltságait és tudományos tevékenységét, érthetővé válik, hogy a belső könyvtári munkára alig maradt idejük.
(10 ezer kötetes magánkönyvtárra emlékeztem, de lehet, hogy tévedtem...)
Horvát István, a valaha élt egyik legnagyobb történész, 1823 és '46 között az Országos Széchenyi Könyvtár "őre" (igazgatója)
A könyvtár első őre Miller Jakab Ferdinánd (1749-1823) lett, egy kiváló felkészültségű történész, könyvtári gyakorlattal is rendelkező, nyugalmazott akadémiai tanár. Az állásra Csokonai Vitéz Mihály is pályázott, de a költővel szemben Széchényi Ferenc a tudóst és szakembert részesítette előnyben. Egy írnok és egy szolga egészítette ki a könyvtár személyzetét. A könyveket a cenki kastélyból 1803 elején szállították Pestre, ahol a volt pálos kolostor művészien berendezett barokk könyvtártermében kerültek elhelyezésre. Az ünnepélyes megnyitót 1803. december 10-én tartották József nádor és Széchényi Ferenc jelenlétében ... Széchényi Ferenc még éveken keresztül sok könyvet küldött a könyvtárnak, így teljes adományát óvatos becsléssel is mintegy 15000 darabra tehetjük. Ehhez járult még 1200-nál több kézirat (katalógusukat már Miller fejezte be), sok száz térkép és metszet. Éremgyűjteményét, melynek katalógusa szintén megjelent, 1810-ben adta át a könyvtárnak. Végül 1819-ben a könyvtárnak adományozta a 9206 kötetből és mintegy 6000 térképből, metszetből álló úgynevezett soproni könyvtárát, amely külföldi, nem hungarika jellegű könyveit foglalta magában.
Horvát írja a naplójában, hogy nagyon sokat köszönhet Miller önzetlen segítségének, aki a számára sokszor keserves fáradsággal kereste ki a még ládában heverő köteteket. Millernek magyar a szíve az -er nevezet mögött -- írta.
... Az a javaslat ..., hogy a könyvtárat szervezzék át Magyar Nemzeti Múzeummá, amely könyveken és kéziratokon kívül az ország régészeti és történeti emlékeit, természeti kincseit és műipari alkotásait is gyűjteni köteles, már túlmutat Széchényi Ferenc eredeti szándékán. József nádor felkarolta Miller kezdeményezését, s ennek lett eredménye előbb az 1807. évi XXIV. törvénycikk, amely kimondta, hogy a nemzet elfogadja és oltalmába veszi Széchényi Ferenc adományát és úgy tekinti, mint egy létesítendő Nemzeti Múzeum alapját. Ezt követően hozta meg az országgyűlés az 1808. évi VIII. törvényt, amely egy Magyar Nemzeti Múzeum alapítását mondta ki, s a Széchényi Országos Könyvtárat ennek keretébe illesztette.
József nádor 1822-ben, egy évvel Miller halála előtt megelégelte a belső könyvtári rend teljes fellazulását és elrendelte a teljes körű leltározást. Ez a munka — már Horvát István, az új könyvtárőr vezetésével — öt évig tartott. 1827-ben jelentette a könyvtárőr, hogy 22948 mű leltárba van véve. A kötetszám ennél jóval több volt. Kimaradtak a leltározásból a kötetlen könyvek (ezek elsősorban kötelespéldányok voltak), kb. 40000 kisnyomtatvány és a térképek. Elkészült egy betűrendes cédulakatalógus és egy tárgyi index is. A kéziratállomány 2164 kötetet tett ki, de csak az eredeti Széchényi-anyag volt feltárva a nyomtatott katalógusban.
Megjegyezzük, hogy Horvát maga is aományozott könyveket az OSZK-nak, és emellett saját otthoni könyvtárát is gyarapította, amely halálakor kb. 10 ezer kötetre rúgott.
"Az első erről megjelent munka Hortváth Mihályé volt, aki a történtek alakítójaként, egyszersmind történészként vizsgálta az eseményeket. 1863-ban, Genfben, majd 1868-ban Pesten jelent meg a 25 év Magyarország történetéből c. munkája"
Az előbb töltöttem le a 3 kötetet az internetről :)
Nagy történészünk születési centenáriumára jelent meg:
Zsilinszky Mihály: Horvát István emlékezete; Bp., 1884
Vass Bertalan: Horvát István életrajza; Pozsony, 1884
(Vass kötetének egyik negatívuma, hogy Horvát rendkívüli kortörténeti jelentőségű ifjúkori naplójából, amelyet egyébként Jókai Névtelen vár c. regényéhez alapul használt, tényleges idézetekként csak parafrázisokat közöl)
Meghalt Fejtő Ferenc
Horvát István, a valaha élt egyik legnagyobb történész, 1823 és '46 között az Országos Széchenyi Könyvtár "őre" (igazgatója)
Perlaszka Domokos rézmetszete, 1831