„Azt se bánnám, ha lelőnék a repülőgépemet – írta egyik ismerősének egy nappal halála előtt kelt levelében. – […] Irtózom a jövő hangyabolyától. Ha jól meggondolom, tulajdonképpen kertésznek születtem…”
„Az teszi széppé a sivatagot, hogy valahol egy kút rejlik benne.”
(Antoine de Saint-Exupéry: A kis herceg)
Mindenki birtokol egy ilyen titkos forrást, amelyet azonban rendszerint a mindennapi élet szemete és törmeléke borít. Ezt a forrást ismét fel kell fedezni és fel kell tárni, hogy újra gazdagon buzoghasson. Akik az élet sivatagában ismét életre keltették ezt a forrást, azok másokat is részesíthetnek belőle, hogy ők is keresni kezdjenek. Akkor egy új életszakaszba jutnak, amelyben kiemelkedhetnek a sivatag mindennapi gyötrelmeiből.
Ekkor új tudat keletkezik. És ahogy a sivatag őslakója pontosan tudja, hol talál vizet, ezek az emberek ugyanúgy rábukkanhatnak szellemi élet-forrásukra, és kapcsolatba léphetnek vele.
Ezért kívánom, hogy szilárdan megtámogassák a hajó bordázatát. Ember-építés. Mert a hajó körül leselkedik a vak, még formát nem nyert és hatalmas természet. És aki megfeledkezik a tenger hatalmáról, az annak a veszélynek teszi ki magát, hogy eltúlozza a pihenést.
Az emberek azt hiszik, hogy a nekik adott ház önmagában végleges. Mert annyira erőssé lesz a bizonyosság, ha egyszer felmutatják. Aki hajón lakik, már nem is látja a tengert. Vagy ha észreveszi is, nem egyéb számára, mint a hajó dísze. Ilyen ereje van az emberi észnek. Azt képzelte a tengerről, hogy a hajó hordozására való.
De téved. Az egyik szobrász egy emberi arcot mutatott nekik a kövön keresztül. De egy másik egészen más arcot tárt volna elébük. És te magad láttad a csillagképek esetében: az ott például egy hattyú. De egy másik ember talán éppen fekvő asszonyt fedeztetett volna fel benne veled. Csakhogy elkésett vele. Mi már soha többé nem szabadulunk a hattyútól. A kitalált hattyú hatalmába kerített bennünket.
Mivel azonban tévedésből abszolútnak hisszük, eszünkbe se jut immár, hogy védelmezzük. Én azonban jól tudom, melyik oldalról fenyeget engem a balga. Meg a kókler. Aki könnyed ujjaival formál arcokat. Akik belemennek a játékba, elvesztik érzéküket az iránt, ami az övék. Ezért fogatom el és négyeltetem fel őket. De, persze, nem törvénymagyarázóim miatt, akik bebizonyítják előttem, hogy helytelenül cselekedtek. Mert egyáltalán nem cselekedtek helytelenül. Ám igazuk sincsen, s ezért nem tűröm, hogy értelmesebbnek, igazságosabbnak higgyék magukat, mint az én jogászaim. És téved, ha azt hiszi, hogy igaza van. Mert ő is abszolút valóságként tárja elém a kezei alól kikerült tiszavirág életű és csillogó új alkotásait, holott hiányzik belőlük a súly, az idő, a vallások ősi lánca. Szerkezetük még nem alakult ki. Az enyém viszont volt. Tehát ezért ítélem én el a kóklert, és mentem meg így népemet a megrothadástól.
Mert aki már nem figyel oda, és megfeledkezik róla, hogy hajón lakik, eleve szinte védtelen, és nemsokára látni fogja, hogyan támad fel körülötte a tenger, s mossa el hullámaival balga játékait.
Mert birodalmamról ez a kép tárult elém egy alkalommal, amikor zarándokúton népem néhány gyermekével a nyílt tengeren hajóztunk.
Egyszóval a nyílt vizeken hajóztunk, s társaim a fedélzet rabjai voltak. Időnként csendben sétálgattam közöttük. Étellel megrakott tálaik körül guggolva, gyermekeiket szoptatva, vagy pedig olvasóik szemeit pergetve egészen a hajó lakosaivá váltak. A hajó már lakássá lett.
Egy éjszaka azonban feltámadtak az elemek. És amikor szeretetem csendjében eljöttem meglátogatni embereimet, azt láttam, hogy semmi sem változott. Csiszolgatták gyűrűiket, fontak vagy halkan beszélgettek, fáradhatatlanul szövögetve azt az emberi közösséget, azt a kapcsolathálót, amelynek következtében az, aki meghal, mindegyikükből kitép valamit. És hallgattam beszélgetésüket szeretetem csendjében, oda sem figyelve szavaik értelmére, konyhai gondjaikra, betegségük történetére, mert tudtam, hogy a dolgok értelme nem a tárgyakban van, hanem az emberek cselekvésében. Az egyik például most éppen komolykodón mosolygott, s ezzel önmagát ajándékozta oda... a másik meg gondterhelt volt, s maga sem tudta, hogy azért-e, mert félt Istentől, vagy mert nem érzi Istent maga mellett. Így figyeltem őket szeretetem csendjében.
Eközben a tenger súlyos válla, amelyet eddig szinte nem is éreztek, mindnyájunkat hatalmába ejtette lassú, szörnyű vonaglásával. A habok egy-egy feltorlódása alkalmával valósággal minden a semmilétben lebegett. Ilyenkor úgy reszketett az egész hajó, mintha eresztékei szétroppanván darabjaira hullott volna szét, s ilyenkor, amíg a valóságoknak ez az egybeolvadása meg nem szűnt, félbeszakadt az imádság, a beszélgetés, a gyermekek szoptatása és a színezüst tárgy cizellálása. De minden ilyen esetben valami egyszeri, villámcsapásszerű, kemény recsegés szaladt végig a deszkákon az egyik oldalról a másikra. A hajó szinte önmagába zuhant vissza, teljes súlyával ránehezedve szakadni késszülő gerendáira, okádásra kényszerítve a padlóhoz lapított utasokat.
Az olajlámpák ökrendeztető himbálózása közben úgy szorultak egymáshoz az utasok, mint egy összedőlni kész istállóban.
Attól tartva, hogy kétségbeesnek, ezt üzentem nekik:
"Közületek azok, akik ezüstmívesek, készítsenek nekem egy karcsú, cizellált vizeskancsót. Akik társaik ételét készítik, lássanak buzgóbban munkájukhoz. A jó erőben lévők ápolják a betegeket. Akik pedig imádkoznak, merüljenek még jobban bele az imádságba..."
Ahhoz pedig, akit sápadtan, egy gerendához támaszkodva találtam, amint a vastag hajódeszkákon át a tenger tilos énekét hallgatta, így szóltam:
"Menj le a hajófenékbe, és számold meg nekem az elhullott birkákat. Mert előfordul, hogy félelmükben agyonnyomják egymást."
Az pedig így válaszolt:
- Isten dagasztja a tengert. El vagyunk veszve. Hallom, hogyan recsegnek a hajó főbordái... Pedig nem volna szabad észrevétetni magukat, mert ők a keret és a váz. Akárcsak annak a földnek a képalapzata, amelyre házainkat bízzuk, meg az olajfák hosszú sorát, meg az alkonyat idején Isten füvét lassan legelő, gyapjat adó birkák zsengéjét. Jó dolog az olajfákkal, a birkákkal meg az étellel és a szerelemmel foglalatoskodni a házban. De rossz dolog, amikor maga a ház, életünk kerete gyötör bennünket. Amikor újra munkát ad az, ami már elkészült. Lám, itt is egyszerre szót kér az, aminek hallgatás a dolga. Mi lesz belőlünk, ha a hegyek összevissza beszélnek? Én hallottam dadogásukat, és soha nem tudnám elfelejteni...
- Miféle dadogást hallottál? - kérdeztem tőle.
- Uram, valaha egy olyan faluban laktam, amelyiket biztonságot sugalló domb hátára építettek, gondosan elhelyezve a tájban és a föléje boruló ég alatt; egy olyan faluban, amelyet arra rendeltek, hogy maradandó legyen, és az is volt, lépteink csodálatosan fényesre koptatták kútjaink kőkáváját, küszöbeink kövét, forrásaink ívelt kőgátját. De mi történt? Egy éjszaka felébredt valami a domb kőgyomrában. Megértettük, hogy lábaink alatt élni és formálódni kezd a föld. Ami már kész volt, megint készülő munkává változott. Megrémültünk. Nem annyira magunkat, mint inkább erőfeszítéseink gyümölcsét féltettük. Azt, amire életünk folyamán elcseréltük magunkat. Én például vésnök voltam, és azt a nagy ezüstkancsót féltettem, amelyen már két éve dolgoztam. Amelyért két esztendei virrasztást adtam cserébe. A másik finom gyapjúszőnyegeit féltette, amelyeket szőni boldogság volt számára. Minden nap kigöngyölgette őket a napon. Büszke volt rá, hogy összeaszott testéből valamit elcserélt ezért a hullámért, amely először mélynek látszott. A harmadik saját kezével ültetett olajfáiért reszketett. És állítom, hogy egyikünk sem a haláltól rettegett, hanem mindnyájan ostoba, apró tárgyakért reszkettünk. Felfedeztük, hogy az életnek csak akkor van értelme, ha lassacskán elcseréli valamire az ember. A kertész halála mit sem árt a fának. De ha a fát fenyegeted, akkor kétszeresen hal meg a kertész. És volt közöttünk egy öreg mesemondó, ismerte a sivatag legszebb regéit. És maga is szépített rajtuk. De egyedül ő tudta őket, mert nem volt fia. Aztán, mikor megcsuszamlott a föld, nyomorúságos kis mesékért reszketett, amelyeket soha többé nem mesél tovább senki. A föld azonban tovább élt és gyúródott, hatalmas sárga áradat kezdett hol dagadozni, hol elapadni. De hát mit adjon magából cserébe az ember azért, hogy szebbé tegyen egy lassan torlódó, mindent elseprő hullámzó áradatot? Mit lehet építeni egy ilyen földmozgásra?
A nyomás alatt lassan forogni kezdtek a házak, s egy szinte nem is látható csavarodástól valósággal szétrobbantak a gerendák, mint megannyi puskaporos hordó. Másutt meg a falak kezdtek remegni-rengeni, s aztán hirtelen leomlottak. És azok, akik mindezt túlélték közülünk, elvesztették jelentésüket. A mesemondót kivéve, aki eszét vesztette, és csak énekelt.
Hová viszel bennünket? Ez a hajó el fog süllyedni erőfeszítéseink minden gyümölcsével együtt. Érzem, hogy kívül hiába folyik az idő. Érzem az idő folyását. Nem így kell neki folynia, tapintatosan, hanem keményre edzve, érlelve, öregbítve. Lassan kell elkészítenie művét. Most azonban mit edz majd keményre olyat, ami belőlünk származik és ami megmarad?
'Szépek vagytok, de üresek. Nem lehet meghalni értetek. Persze egy akármilyen járókelő az én rózsámra is azt mondhatná, hogy ugyanolyan, mint ti. Holott az az igazság, hogy ő egymaga többet ér, mint ti valamennyien, mert ő az, akit öntözgettem. Mert ő az, akire burát tettem. Mert ő az, akit szélfogó mögött óvtam. Mert róla öldöstem le a hernyókat (kivéve azt a kettőt-hármat, a lepkék miatt). Mert őt hallottam panaszkodni meg dicsekedni, sőt néha hallgatni is. Mert ő az én rózsám'.
Emberek otthona, ugyan ki alapozna téged az okoskodásra? Ki lenne képes a logika szerint felépíteni téged? Te létezel, és nem létezel. Te vagy, és nem vagy. Egymástól idegen anyagokból készültél, de még ki kell találnunk ahhoz, hogy felfedezzünk. Akárcsak az, aki lerombolta házát, azt képzelve, hogy ismeri, s aztán nincs többé egyebe, mint egy rakás köve, téglája és cserepe: az sem leli többé azt az enyhet, csendet és meghittséget, amelyet nyújtottak neki, és nem tudja, mit várjon most ettől a halom téglától, kőtől és cseréptől, mert hiányzik belőlük az a lelemény, amely törvényt szab nekik, az építő lelke és szíve. Mert a kőből hiányzik az ember lelke és szíve.
Mivel azonban okoskodni csak a tégláról, kőről és cserépről lehet, nem pedig a nekik törvényt szabó és őket hatalmukkal csendben megváltoztató szívről és lélekről, s mivel a lélekre és szívre nem érvényesek a logika szabályai meg a számok törvényei, azért én lépek közbe az én önkényes döntésemmel. Én, az építő. Én, akinek van lelke és szíve. Én, aki egyedül rendelkezem azzal a hatalommal, hogy csendre tudjam változtatni a követ. Jövök, és azt a masszát, amelyik csak anyag, arra a teremtő képre gyúrom, amely egyedül Istentől, a logika útjain kívül jön hozzám. Kultúrámat építem, és csak az a forma tetszik nekem, amelyet majd magára ölt, ahogyan mások is úgy építik a költeményüket, hajlítják a mondatokat, és változtatják a szót, hogy eközben nem kényszerülnek igazolni sem a mondat lejtését, sem az értelem megváltoztatását, mert csak a forma tetszik nekik, amilyenre majd sikerül, s amelyet a szívük sugall nekik.
Mert én vagyok a főnök. És én írom a törvényeket, én alapítom az ünnepeket, és rendelem el az áldozatokat, és alattvalóim birtokaiból, kecskéiből, házaiból, hegyeiből olyanra építem ezt a kultúrát, mint atyám palotája, amelyben minden lépésnek értelme van.
Mert nélkülem ugyan mi egyebet csináltak volna ebből a rakás kőből, jobbra-balra hányva-tologatva őket, mint egy még ennél is rosszabbul elrendezett másik rakás követ? Én kormányozok és döntök. És egyedül kormányozok. És látod, most ezért imádkozhatnak ebben a csendben és magányban, amelyet az én köveimnek köszönhetnek. Az én szívem képének hasonlatosságára elrendezett köveknek.
Én vagyok a főnök. Én vagyok az úr. Én vagyok a felelős. És megkövetelem az emberektől, hogy segítsenek nekem. Mert jól megértettem, hogy nem az a vezér, aki megmenti a többieket, hanem az, aki ráveszi őket, hogy mentsék meg őt. Mert én általam, a bennem élő kép által alapozódik meg az az egység, amelyet egyedül én teremtettem kecskéimből, birkáimból, házaimból, hegyeimből, és amelyet most úgy szeretnek, ahogyan egy ifjú istennőt szeretnének, aki enyhet ígérő karjait kitárva jönne feléjük a napon, s akit eleinte fel sem ismertek. Lám, most már szeretik azt a házat, amelyet én találtam ki, az én kedvem szerint. És rajta keresztül engem is szeretnek, a ház építőjét. Mint ahogyan az az ember, aki szeret egy szobrot, nem az anyagot, nem a téglát vagy a bronzot, hanem a szobrász stílusát, keze nyomát szereti. Én népem gyermekeit a házukhoz kötöm, hogy fel tudják ismerni. De majd csak akkor ismerik fel, miután vérükkel táplálták. És áldozataikkal ékesítették. Ez a ház mindenüket, a vérüket, a húsukat fogja tőlük követelni, mert őket magukat jelenti. És akkor többé semmi mással nem tévesztik össze ezt az arcot formázó isteni építményt. Akkor majd szeretet ébred bennük iránta. És estéik átforrósodnak tőle. És mihelyt fiaik kinyitják a szemüket és a fülüket, az apáknak az lesz az első gondjuk, hogy felfedeztessék velük azért, hogy ne vesszen bele a dolgok összevisszaságába.
Ha az én házamat elég tágasra tudtam építeni, hogy értelmet adjon mindennek, még a csillagoknak is, akkor, midőn néha éjszaka kilépnek házuk küszöbére, és felnéznek az égre, hálát fognak adni Istennek, hogy ilyen jól irányítja ezeket a hajókat. És ha elég tartósra építem ahhoz, hogy az élet a haladásában is magába tudja fogadni, akkor úgy mennek majd ünnepről ünnepre, mint az egyik csarnokból a másikba, mert tudni fogják, hová mennek, és az élet sokszínűségén keresztül Isten arcára ismernek rá.
Citadella! Ezért úgy építettelek, mint egy hajót. Deszkáidat összeszögeztem, vitorlákkal, csigákkal szereltelek fel, aztán nekieresztettelek az időnek, amely ezentúl nem más, mint merő kedvező szél.
Hajó vagy, amely nélkül az emberek eltévesztenék az örökkévalóság útját!
De én ismerem a hajóra leselkedő veszedelmeket. Ide-oda hányja a kívül tomboló sötét tenger. És nem hagynak neki nyugtot a többi lehetséges elképzelések. Mert mindig le lehet rombolni a templomot, mindig szét lehet szedni a köveit, hogy másikat építsünk belőle, de a másik sem igazabb, hamisabb, igazságosabb vagy igazságtalanabb. És senki sem fogja érezni, milyen szerencsétlenség érte, mert a csend minősége nincs beleírva a halom kőbe.
Ezért kívánom, hogy szilárdra építsék a hajó bordázatát, hogy nemzedékről nemzedékre továbbszármaztathassák, mert nem teszem szebbé a templomot azzal, ha minden pillanatban újra kezdem építeni.
"Ha valaki szeret egy virágot, amely csak egyetlen példányban létezik a csillagmilliókon: ez épp elég neki, hogy boldog legyen, ha a csillagokra pillant."
Mert felfedeztem egy nagy igazságot. Azt, hogy az emberek laknak, és hogy a dolgok értelme a ház értelme szerint változik számukra. És hogy az út, az árpamező meg a dombhajlat aszerint jelent valamit az ember számára, hogy együtt birtokot alkotnak-e vagy sem. Mert az történik, hogy sokféle anyag egyszerre csak összeáll, és szívügyünkké válik. S az ember nem is ugyanabban a világban lakik aszerint, hogy Isten országában él-e vagy nem. Ó, mennyire tévednek a hitetlenek, akik kinevetnek bennünket, és azt hiszik, megfogható kincseket kergetnek, holott ilyenek nincsenek! Mert például ha erre a nyájra áhítoznak, az már a dölyf jele. S a kevélység örömei megfoghatatlanok.
Ugyanez áll azokra is, akik azt hiszik, hogy azzal fedezik fel az én országomat, hogy részeiben szemlélik. "Van abban minden - mondják -, birkák, kecskék, árpa, lakások, helyek - mi más kellene még?" És szegények, mert semmi egyebük sincs. Fáznak. És én rájöttem, hogy ahhoz hasonlatosak, aki holttetemet boncol. "És most - magyarázza - világosan bebizonyítom, mi az élet: nem egyéb, mint egy halom csont, vér, izom, zsiger." Holott az élet az a csillogás volt a szemben, amelyet többé nem olvashatunk ki hamvából. Holott az én földem egészen más valami, mint ezek a birkák, mezők, házak és hegységek, az én földem az, ami mindezek felett van, ami összeköti őket. A szeretetem hona. És ha ezt tudják, akkor boldogok, mert az én házamban laknak.
És a hagyományos rend ugyanazt jelenti az időben, amit a ház a térben. Mert jó dolog az, hogy a múló időt ne úgy fogjuk fel, mint ami koptat és elveszejt, ne egy marék homokot lássunk benne, hanem valamit, amiben kiteljesedünk. Jó dolog az, ha az idő építő munkává válik. Így ünnepről ünnepre, születésnapról születésnapra, szüretről szüretre megyek, mint gyermekkoromban a tanácsteremből a pihenőházba atyám palotájának falai között, ahol minden lépésnek értelme volt.
Elfogadtattam törvényemet, mert a törvény olyan, mint a falak formája és a házam elrendezése. A balga így szólt hozzám: "Szabadíts meg bennünket törvényed béklyójától, s akkor nagyobbak leszünk." Én azonban tudtam, hogy ebben az esetben először is egy ismerős arcot veszítenénk el, s aztán, mivel már nem szeretnék ezt az arcot, önmagukra sem ismernének rá. Ezért elhatároztam, hogy akaratuk ellenére gazdagabbá teszem őket szeretetükkel. Mert hogy kényelmesebben mozoghassanak benne, azt ajánlották, romboljam le atyám palotájának falait, ahol minden lépésemnek értelme volt.
Hatalmas épület volt ez: egyik szárnyában az asszonyok laktak, s ott volt az elrejtett kert, benne a daloló szökőkút. (És én megparancsoltam, hogy minden háznak szíve legye, ahol közeledni lehessen valamihez, meg távolodni is tőle. Hogy be és ki lehessen járni. Különben, az ember nincs többé sehol. Már pedig nem szabadság az, ha nem vagyunk.) Voltak benne csűrök és istállók is. Megtörtént, hogy a csűrök kiürültek, s az istállók üresen tátongtak. De atyám nem engedte, hogy az egyiket a másik helyett használják. "A csűr - mondotta - elsősorban csűr, és nem lakásod a ház, ha nem tudod, hol vagy. Nem fontos - fűzte hozzá - van-e, vagy nincs belőle hasznod. Az ember nem olyan, mint a hízóba fogott állat, a szeretet fontosabb számára a hasznosságnál. Az ember nem szerethet egy olyan házat, amelyiknek nincs arca, s ahol a lépéseknek nincs értelmük.
Volt benne egy terem, ezt kizárólag a követségeknek tartották fenn, s csak azokon a napokon tárták ki az ablakait, hogy besüssön rajtuk a nap, amikor porfelhő kavargott a közelgő lovasok nyomában, s a látóhatáron feltűntek nagy zászlaik, mintha tengeri szél lobogtatta volna őket. Jelentéktelen, apró fejedelmek látogatásakor ez a terem üresen maradt. Volt aztán egy olyan, amelyikben törvényt ültek, meg egy másik, ahol a halottakat terítették ki. És volt végül egy üres szoba, amelynek rendeltetését soha senki nem tudta meg - talán nem is volt neki, hacsak az nem, hogy megtanítson a titok értelmére, és arra, hogy mindent soha nem érthet meg elménk.
És a rabszolgák, akik terhüket cipelve szaladgáltak a folyosókon, miközben nehéz kárpitokat húztak széjjel, amelyek valósággal ráomlottak a vállukra. Lépcsőkön mentek föl, ajtókat nyitogattak, más lépcsőkön újra lementek, és aszerint, hogy közelebb vagy távolabb voltak a központi szökőkúttól, egyre halkabban beszélgettek, míg végül valósággal árnyakká váltak, nyugtalanok lettek, amikor az asszonyok házának a közelébe értek, mert azoknak a megpillantása, még ha véletlenül történik is, az életükbe került volna. És az asszonyok: nyugodtak, gőgösek vagy lopva osonók, ki-ki a házban elfoglalt helyének megfelelően.
Hallom a balga beszédét: "Mennyi elfecsérelt hely, mennyi kiaknázatlan gazdagság, mennyi, nemtörődömség miatt kárba veszett kényelem! Le kell rombolni ezeket a haszontalan falakat, el kell egyengetni ezeket a kis lépcsőket, amelyek csak a járást nehezítik. És akkor szabad lesz az ember." De én ezt válaszolom neki: "Akkor az emberek vásári állattá lesznek, és az unalomtól való félelmükben ostoba játékokat találnak ki, amelyeket szintén szabályok irányítanak, csakhogy ezekben a szabályokban nem lesz semmi nagyság. Mert a palota költemények születését teszi lehetővé. Ám miféle költeményt lehetne írni az általuk játszott bárgyú kockajátékról? Talán még sokáig élnek majd e falak árnyékából, mert e költemények tovább éltetik emléküket a lelkükben, míg egyszer aztán maga az árnyék is elhalványul, s többé nem fogják megérteni őket."
És akkor már minek örvendeznének?
Ez történik azzal, aki naptalan hétben ünneptelen évben botorkál, és már nem visel arcot. Ez történik a társadalmi rangsort nem ismerő emberrel, aki irigykedik szomszédjára, ha az valamiben meghaladja őt, és minden áron a maga mértékére igyekszik leszállítani. Ugyan miféle örömöt találnak maguknak abban a mozdulatlan pocsolyában, amelyet alkotnak?
Én újra teremtem az erőtereket. Völgyzáró gátakat építek a hegyekben, hogy felfogják a vizeket. Vállalom az igazságtalanságot, és szembeszállok a természetes hajlamokkal. Visszaállítom a társadalmi rangsort ott, ahol az emberek úgy gyűltek össze mint a vizek, miután elvegyültek egymással a pocsolyában. Felajzom az íjakat. A ma igazságtalanságából teremtem meg a holnap jogrendjét. Újra irányelveket szabok ott, ahol ki-ki letelepszik, ahol éppen van, és aztán boldogságnak nevezi ezt a poshadást. Megvetem jogrendjük poshadó vizeit, és felszabadítom azt, akit egy szép igazságtalanság emberré tett. Így teszem nemesebbé országomat.
Mert ismerem az okoskodásukat. Csodálták az atyám formálta embert. "Hogyan merészel valaki - gondolták magukban - egy ilyen tökéletesre sikerült embert zaklatni?" Aztán annak az embernek a nevében, aki éppen a kényszernek köszönhette emberségét, lerázták magukról ezt a kényszert. És amíg élt a szívekben, még hatott egy darabig. Aztán, lassanként mindenki elfeledkezett róla. És akit meg akartak menteni, meghalt.
Ezért gyűlölöm a gúnyolódást is. A gúnyolódás nem férfiak dolga, hanem a lusták találmánya. Mert a lusta így szól hozzájuk: "Ami nálatok szokás, máshol nem az. Akkor hát miért nem változtattok rajta?" De ugyanúgy ezt is mondhatta volna: "Ki kényszerít rá benneteket, hogy a learatott termést csűrbe hordjátok, a nyájat akolba hajtsátok?" De maga esik szavai csapdájába, mert nem tudja, amit a szavak képesek kifejezni. Nem tudja, hogy az emberek házban laknak.
És áldozatai, akik nem képesek e házat felismerni, nekilátnak, és bontani kezdik. Az emberek így herdálják el legértékesebbjüket: a dolgok értelmét. És az ünnepnapokon roppant büszkék rá, hogy nem engednek a szokásoknak, hogy elárulják hagyományaikat, és ellenségüket ünneplik. Persze, szentségtörő viselkedésük közben éreznek valami belső felindulást. Amíg tart a szentségtörő aktus. Amíg olyasmi ellen ágálunk, ami még nyomja őket. És abból élnek, hogy még lélegzik az ellenségük. A törvények árnyéka még eléggé feszélyezi őket ahhoz, hogy haragudjanak a törvényre. Ám hamarosan elhalványul maga az árnyék is. És akkor már semmit sem éreznek, mert a győzelem íze is elmúlik szájukból. És unatkoznak. A palotát köztérré változtatták, de amikor elkopott az az öröm, amit afelett éreznek, hogy hetvenkedő pökhendiséggel térülnek-fordulnak a téren, egyszerre csak azt sem tudják, mit keresnek ebben a zsibvásárban. És homályos szándékok ébrednek bennük, hogy újjáépítsék azt az ezerajtajú házat, amelyben a kárpitok a vállukra omlanak, és az előszobákban meglassul a lépés. És egy olyan titkos szobáról álmodoznak, amelyiktől titokzatossá válnék az egész ház. És anélkül, hogy sejtelmük lenne róla, atyám elfelejtett palotáját siratják, amelyben minden lépésnek értelme volt.
Mivel én ezt jól megértettem, önkényemet szegeztem szembe a dolgok e lassú szétmállásával, és nem hallgatok azokra, akik természetes lejtőkre hivatkoznak. Mert nagyon jól tudom, hogy a természetes lejtők dagasztják fel a pocsolyákat a havasok vizével, gyalulják le a hegyek egyenetlenségeit, és törik meg a folyam hömpölygését, amikor ezer meg ezer egymásra torlódó törvénnyel szétterül a tengerben. Mert nagyon jól tudom, hogy a természetes lejtők - hajlamaik - okozzák, hogy a hatalom szétaprózódik és az emberek egyformává válnak. Én azonban kormányzok és válogatok. Jól tudva, hogy a cédrus is diadalmaskodik az idő ostromán, holott el kellene benne porladnia, mégis évről évre építi, éppen a húzó erő ellenében, büszke lombtemplomát. Én az élet vagyok, és szervezek. Építem a jégmezőket a pocsolyák érdekei ellen. És nem törődöm vele, hogy a békák igazságtalanságról brekegnek! Újra fegyvert adok az ember kezébe, hogy legyen.
Ezért nem hederítek a hülye fecsegőre, aki azt veti szemére a pálmafáknak, hogy nem cédrus, a cédrusnak, hogy nem pálmafa, és összevissza olvasva jó és rossz könyveket, a káosz felé halad. Persze, jól tudom, a fecsegőnek igaza van a maga képtelen tudományában, mert az életen kívül cédrus és pálmafa egy volna, és porrá omlana szét. Ám az élet szembeszáll a rendetlenséggel és a természetes hajlamokkal. Az élet a porból támaszt cédrust.
Az én parancsaim igazsága az az ember, aki majd belőlük születik. Országom szokásainak, törvényeinek és nyelvének jelentését nem önmagukban keresem. Nagyon is jól tudom, hogy amikor követ rakunk egymásra, csendet alkotunk, Csendet, ami nem volt beírva a kövekbe. Nagyon is jól tudom, hogy terhekkel és szemkötőkkel a szeretetbe öntünk életet. Nagyon is jól tudom, hogy aki feldarabolta a hullát, megmérte csontjait és zsigereit, nem tud semmit. Mert csont és zsigerek maguknak semmire sem szolgálnak, akárcsak a tinta vagy a papírmassza, amiből a könyv lesz. Egyedül az a bölcsesség számít, amit a könyv nyújt, az pedig egészen más természetű.
És nem vagyok hajlandó vitatkozni, mert itt nincs semmi, amit be lehetne bizonyítani. Népem nyelve, én meg foglak menteni a pusztulástól. Eszembe jut az a hitetlen, aki eljött atyámhoz:
"Te azt parancsolod, hogy országodban tizenhárom szemű olvasóval imádkozzanak. Mit számít tizenhárom olvasószem - mondta -, nem ugyanannyit ér-e az esti ájtatosság, ha megváltoztatod a számukat?"
És szellemes fejtegetésekkel érvelt amellett, hogy az emberek tizenkét szemű olvasóval imádkozzanak. Én gyermek voltam, akit elbűvölt az okfejtés ügyessége, s kérdőn vizsgálgattam atyámat, nem bízva benne, hogy válasza valami ragyogó lesz, oly megkapónak éreztem a felhozott érveket.
"Magyarázd meg - folytatta a másik -, mennyivel nyom többet a latba a tizenhárom szemű olvasó..."
"A tizenhárom szemű olvasó - válaszolta neki atyám - annyit nyom, mint azok a fejek együtt, amelyeket én már levágtam az ő nevében..."
Isten pedig megvilágosította a hitetlent, aki megtért.
A citadella legmagasabb tornyának csúcsáról így fedeztem fel, hogy nem kell siránkoznunk sem a szenvedésen, sem Isten kebelébe való megtérésünkön, sem szeretteink távoztán. Mert ha tiszteljük emlékét, az eltávozott jobban jelen van és hatalmasabb az élőnél. És megértettem az emberek szorongását, és szánakoztam rajtuk.
És elhatároztam, hogy meggyógyítom őket.
Szívem csak azon esik meg, aki a nagy, patriarkális éjszakában felébredve azt hiszi, hogy Isten csillagai alatt védelmet talált, s aztán hirtelen megérzi, hogy úton van.
Nem engedem, hogy kérdezősködjenek, mert tudom, hogy sohasem kapunk olyan választ, amely csillapítja a kíváncsiságot. Aki kérdezősködik, a kifürkészhetetlen mélységet kutatja.
Elítélem a szorongást, amely bűnbe taszítja a tolvajokat, mert megtanultam olvasni bennük, és tudom, hogy nem mentem meg őket, ha megszabadítom őket nyomorúságuktól. Mert magukat csapják be, ha azt hiszik, hogy más aranyára áhítoznak. Az arany azonban úgy ragyog, mint a csillag. Ez az önmagamról mit sem tudó szeretet csupán egy olyan fénynek szól, amelyet sohase szerezhetnek meg. Csillogásról csillogásra mennek, haszontalan javakat lopnak, mint a balga, aki a hold visszavert képét akarja megragadni, de csak a kutak sötét vízét merítgeti. Ők azonban mennek, és orgiák hamar ellobbanó tüzébe vetik az elcsent üres hamut. Aztán újra elfoglalják éjszakai leshelyüket, sápadtan, mintha szerelmi légyottra várnának, mozdulatlanná dermedve attól a félelemtől, hogy félelmet keltenek, azt képzelve, hogy végre itt van ami talán egy napon beteljesíti vágyaikat.
Ha elengedem, az ilyen ember továbbra is hű marad ahhoz, amire életét feltette, és fegyvereseim az ágak között csörtetve holnap megint csak más kertjében kapják rajta, amint dobogó szívvel azt hiszi, hogy ezen az éjszakán végre rámosolyog a szerencse.
És nem tagadom, először szeretet ébred bennem irántuk, mert több buzgalmat ismerek bennük, mint a boltjaikban ülő erkölcsösökben. Én azonban városépítő vagyok. És elhatároztam, hogy itt rakom le citadellám alapjait. Megállítottam útjában a karavánt. Hisz nem volt egyéb, mint szélsodorta mag. A szél illatként ragadja magával a cédrus magját. Én azonban ellenállok a szélnek, és földbe temetem a magvakat, hogy cédrusok nőjenek ki belőlük Isten dicsőségére.
A szeretetnek meg kell lelnie tárgyát. Én csak azt mentem meg, aki szereti, ami van, és akit jól lehet lakatni.
Ezért zárom be az asszonyt is a házasságba, és parancsolom meg, hogy a házasságtörő asszony megköveztessék. Persze, megértem szomját, és azt is, hogy milyen hatalmas az a jelenlét, amelyre hivatkozik. Tudok olvasni benne, amint ott könyököl a látóhatár nyílt tengerétől mindenfelől körülzárt teraszon, amikor az este lehetővé teszi a csodákat, és mint valami magányos hóhérnak, ki van szolgáltatva a szerelem kínjának.
Érzem, hogy teste egy merő verdesés, mint a homokra kivetett pisztrángé, és mint az a tenger emelkedő árját, úgy várja ő a kék köpönyeges lovagot. Hívását az egész éjszakának kiáltja oda. Bárki bukkanjon elő, az fog felelni a hívásra. De ő hiába megy köpenytől köpenyhez, nincs férfi, aki kielégítse. Az enyhülésre váró part hívja így a tenger hullámainak áradását, a hullámok meg örök egyformasággal követik egymást. Egymás után halnak el. Ugyan mire lenne jó törvényesíteni a férjcserét: aki mindenekfelett a szerelem várásába szerelmes, sohasem fogja megismerni a találkozást...
Én csak azt mentem meg, aki meg tud valósulni, aki képes háza belső udvara körül szerveződni, ahogyan a cédrus is a magja körül épül fel, és a saját határai között találja meg kibontakozását. Azt mentem meg, aki elsősorban nem a tavaszt szereti, hanem egyik vagy másik virág belső rendjét, amelybe a tavasz bezárkózott. Aki nem elsősorban a szerelemet szereti, hanem azt az arcot, amelyet a szerelem öltött magára.
Ezért kergetem el, vagy szedem szigorúan ráncba azt a feleséget, aki elábrándozik este. Határokat szabok neki, körülbástyázom a tűzhelyével, a vízforraló edényével meg az aranyozott réztálcával, hogy együttesük segítségével, rajta keresztül, lassanként felfedezzen magának egy felismerhető, megszokott arcot, egy csak itt derülő mosolyt. És számára majd ez jelenti Isten fokozatos megjelenését. Akkor aztán gyermeke hangos sírással kéri, hogy szoptassa meg, a kártolásra váró gyapjú ingerelni fogja az ujjait, a parázs pedig követelni a neki kijáró gerjesztést. És ettől fogva már fogolyuk lesz, hajlandó szolgálni őket. Én az vagyok, aki urnát épít az illat köré, hogy ne szálljon el. Én az aprólékos munka vagyok, amely nagyra növeli a gyümölcsöt. Az vagyok, aki kényszeríti az asszonyt, hogy arcot öltsön magára és létezzen, hogy aztán később az ő nevében Istennek ne egy ilyen szélben szertefoszló gyenge sóhajt adjak át, hanem odaadó buzgalmat, gyengéd szeretetet, egyéni szenvedést...
Így elmélkedtem sokáig a béke értelmén. A béke csak a világra jött gyermekekből, az elvégzett aratásból, a végre rendbetett házból születik. Az örökkévalóságból, amelybe az elvégzett dolgok megtérnek. A telt csűrök, az alvó birkák, az összehajtogatott fehérneműk békéje, egyedül a tökéletesség békéje, azé ami, ha egyszer jól elvégeztük, Istennek adott ajándékká lesz.
Mert megértettem, hogy az ember teljesen olyan, mint a citadella. Az ember ledönti a falakat, hogy szabaddá legyen, de aztán már nem egyéb, mint lerombolt erősség, amely minden világtáj felé nyitva van. És kezdődik a szorongás, annak a tudata, hogy nem vagyunk. Mindegy miből, csak csinálja igazságát a parázsló venyigéből vagy a nyírásra váró birkából. Az igazságot úgy ássuk, mint a kutat. Az elrévedező tekintet elveszti Isten látását. Az éjszaka ígéreteire figyelő házasságtörő asszonynál sokkal többet tud Istenről az a bölcs, aki rendet teremtett önmagában, és csak a gyapjúk súlyát ismeri.
Citadella, én téged az ember szívében foglak felépíteni.
Mert van ideje a vetőmagvak kiválasztásának, de van a végérvényes választás megtörténte után a termés növekedésén való örvendezésnek is. Ideje a teremtésnek és ideje a teremtménynek. Ideje a tűzvörös mennykőnek, amely széthasítja az ég vizeinek gátjait, és ideje a ciszternáknak, amelyekben majd összegyűlnek az elszabadult vizek. Ideje a hódításnak, de ideje a birodalmak megszilárdulásának is. Engem, aki Isten szolgája vagyok, vonz az örökkévalóság.
Gyűlölöm azt, ami változik. Megfojtom azt, aki felkel éjjel, és úgy kiáltja széjjel jóslatait, mint az ég vetésétől sújtott fa, amikor recsegve kettéhasad, és lángba borítja az erdőt. Rémület fog el, amikor Isten megmozdul. Ő, a változhatatlan, maradjon csak nyugodtan az örökkévalóságban! Mert van ideje a teremtésnek, de van, méghozzá ezerszer boldog ideje a hagyománynak is!
Békét kell teremteni, műveltséget terjeszteni, pallérozni. Én vagyok az, aki összevarrom a talaj repedéseit, és eltakarítom az emberek szeme elől a tűzhányó hagyta nyomokat. Gyep vagyok a szakadék felett. Présház vagyok, ahol aranyszínűre fordulnak a gyümölcsök. A komp, amelyik Istentől egy nemzedéket kapott zálogba, s azt szállítja egyik partról a másikra. Isten viszont úgy kapja vissza kezeimből, amilyennek rám bízta, talán érettebben, bölcsebben, talán jobban értve az ezüst kancsók cizellálásához, de változatlanul. Népemet bezártam szeretetembe.
Ezért védelmezem a hetedik nemzedékben születettet, aki tovább javítgat a hajótest dőlésén vagy a pajzs hajlatán, mert ő is hozzá akar járulni tökéletesebbé tételükhöz. Védelmezem azt, aki énekmondó ősétől örökségbe kapja a névtelen költeményt, de miközben mondogatja és el-eltévesztgeti, hozzáadja a maga jegyét. Szeretem az áldott állapotban lévő vagy szoptató asszonyt, szeretem a szaporodó nyájat, és szeretem a visszatérő évszakokat. Mert mindenek előtt az vagyok, aki valahol lakik. Ó citadella, lakásom, én védelmezlek téged a homok szándékai ellen, és trombitásokkal raklak meg körös-körül, hogy riadót harsogjanak a barbárok ellen!
Szelídségük csapda lett; magam előtt láttam a lábaim alatt elterülő óriási, fehér kelepcét. Azt hihette volna az ember: alatta nem az emberek izgékonysága, nem a zűrzavar, nem a városok élénk forgataga uralkodik, hanem a végtelen csönd, a tökéletes béke. Ez a fehér kép számomra a valóság és a valószerűtlenség, az ismert és a megismerhetetlen határvonala lett. És megsejtettem: egy-egy látványnak csak egy kultúrán, egy műveltségen, egy mesterségen át van értelme. A hegylakók is ismerik a felhőgomolyokat, mégsem látják ezt a mesebeli függönyt benne.
Amikor az irodából kiléptem, gyerekes gőg fogott el. Hajnaltól fogva utasokért, az afrikai postáért vagyok felelős. De nagy alázatot is éreztem. Úgy éreztem: nem készültem fel eléggé. Spanyolország kevés oltalmat nyújt; a fenyegető kényszerleszállásra gondoltam, féltem, hogy nem találok megfelelő terepre. A sivár térkép fölé hajoltam, de nem leltem rajta az utasításokat, melyekre szükségem volt: szívemben büszkeség és félelem kavargott; elindultam, hogy barátomnál, Guillaumet-nál töltsem ezt a vártát. Guillaumet járt előttem azokon az utakon, ismerte a fortélyokat, amelyek az ember kezébe adják Spanyolország kulcsát. Guillaumet-nak kell beavatnia.
Nevetve fogadott.
- Tudom, mi újság. Örülsz?
A faliszekrényhez ment, portóiért, poharakért. Visszajött, még mindig mosolygott.
- Egy kicsit megöntözzük. Meglátod, jól megy majd.
Úgy áradt belőle a bizalom, mint lámpából a fény. Ebből a bajtársból, aki később megdöntötte az Andesek Kordillerái meg a déli Atlanti-óceán fölötti átkelés rekordját. Most, pár évvel korábban, ezen az estén ingujjban, karját összefonva, a lámpa alatt állt, és a lehető legbiztatóbb mosollyal azt mondta:
- A viharok, a köd, a hó, igen, néha majd megtréfálnak. Akkor majd gondolj azokra, akik előtted végigcsinálták ezt, mondd magadban: ami másnak sikerült, miért ne sikerülne neked is.
Mégis kiteregettem térképeimet, kértem, nézze át egy kicsit az útvonalat. S a lámpa alatt, az öregfiú vállára támaszkodva, újra elfogott a kollégiumi évek békessége.
De milyen különös földrajzleckét kaptam! Guillaumet nem megtanította Spanyolországot: barátommá tette. Nem beszélt se vízrajzról, se népességről, se állatállományról. Nem Guadixról beszélt, hanem három narancsfáról Guadix mellett, egy rét szélén: "Óvakodj tőlük, jelöld meg őket a térképen..." És a három narancsfa több helyet foglalt el, mint a Sierra Nevada. Nem Lorcáról beszélt, hanem egy egyszerű majorról Lorca közelében. Egy élő majorról, majorosáról, majorosasszonyáról; és ez a végtelen messzeségben elvesző emberpár, ezerötszáz kilométernyire tőlünk, egyszerre roppant fontosságot nyert: jól megtapadva hegységük lejtőjén, világítótornyok őréhez hasonlóan, csillagaik alatt készen állottak, hogy segítséget vigyenek az embereknek.
Elfelejtett életükről, fölfoghatatlan messzeségükből olyan részleteket fogtunk föl, amilyenekről a világ egyetlen földrajztudósa sem tud. A földrajztudósokat csak a nagyvárosokat öntöző Ebro érdekli, és nem Motriltól nyugatra az a füvek közt megbújó ér, amely vagy harminc virágnak tápláló dajkája. "Vigyázz erre a patakra, megrontja a mezőt... Rajzold csak be ezt is." Ó, jól emlékezetembe fogom vésni a motrili kígyót. Ártatlannak látszott, könnyed sziszegésével alig egy-két békát ha megigézett, de csak fél szemével aludt. A kedvezőnek tetsző terep paradicsomában, elnyúlva a füvek alatt, kétezer kilométernyire tőlünk, reám leselkedett. És az első adandó alkalommal lángcsóvává változtatna...
Nyugodt lélekkel néztem szembe azzal a rohanásra kész harminc báránnyal is a dombhajlatban: "Azt hiszed, üres a mező, és hopp!" - kerekeid alá rohan a harminc bárány..." Csodálkozó mosollyal feleltem erre a szemtelen fenyegetésre.
A térkép Spanyolországa olyan lett lassan a lámpa fénykörében, mint egy táj egy tündérmeséből. Kereszttel jelöltem meg a menedékeket és a csapdákat. Megjelöltem a majort, a harminc bárányt, a patakot. Helyére raktam azt a pásztorlánykát is, akiről a földrajztudósok megfeledkeztek.
A föld mélyebben megtanít önmagunkra, mint az összes könyvek: mert ellenáll nekünk. Az ember akkor fedezi föl magát, amikor megmérkőzik az akadállyal. De ahhoz, hogy ezt elérje, eszközre van szüksége: egy gyalura, egy ekére. Szántás közben a paraszt a természet egy-egy titkát ragadja meg, és az igazság, amelyet kibont, egyetemes. A repülőgép, a légi útvonalak eszköze is így hozza kapcsolatba az embert minden ősi problémával. Mindig szemem előtt van az első argentínai éjszakai repülőutam képe komor éjszaka volt, s mint csillagok, egyedül a síkság ritka szétszórt fényei ragyogtak benne.A homálynak ebben a tengerében mindegyikük egy-egy öntudatcsodájáról adott hírt. Az egyik családi tűzhelynél olvastak, tűnődtek,vallomásokat mondtak. A másikban talán a tér roppant mélységeit kutatták, a fáradó elme az Androméda csillagképein borongott. És amott a szerelem lobogott. A messzeségben mindenütt tüzek villantak,táplálékukat követelték, fénylők vagy szerények, mint a költőé, tanítóévagy az ácsé. De mennyi zárt ablak ezek között az élő csillagok között,mennyi kialudt csillag mennyi alvó ember...Meg kell kísérelnünk, hogy találkozzunk. Meg kell kísérelnünk, hogy kapcsolatot találjunk e puszták végtelenjén lobbanó tüzek némelyikével.
A VONAL
1926-ban volt. A Latécoére Társaság fiatal vonalbeli pilótája voltam ez a társaság biztosította az Aéropostale, a későbbi Air-France előtt a légi összeköttetést Toulouse és Dakar között. Itt tanultam meg a mesterséget.Mint társaim, én is átestem a próbaidőn a fiatalok mind átesnek rajta,mielőtt a postát vihetnék. Próbarepülések, áthelyezések Toulouse é sPerpignan között, szomorú meteorológiai leckék egy rideg hangárban.Így éltünk: rettegtünk a spanyol hegyektől - nem ismertük még őket -, és tiszteltük az öregeket.Az étteremben találkoztunk ezekkel az öregekkel, mogorvák voltak,tartózkodóak, magasból tiszteltek meg tanácsaikkal. S ha némelyikük, Alicantéból, Casablancából jövet, a szokottnál később csatlakozott hozzánk, átázott pilótaruhában, és mi félénken kérdezősködtünk útja felől, szűkszavú válaszaiból ezeken a viharos napokon mesebeli világ kelt életre előttünk, tele csapdákkal, kelepcékkel, hirtelen előbukkanósziklákkal és forgószelekkel, melyek akár cédrusokat is kicsavarnak.Fekete boszorkányok tiltottak vissza a völgyek bejáratától, villámok kévéi koronázták a hegyormokat.
Az öregek bölcsen ébren tartották tiszteletünket. De időről időre előfordult, hogy egyikük nem tért vissza, tiszteletre méltóan immár az örökkévalóságig.Emlékszem, hogyan jött meg egyszer Bury - később elpusztult a Corbiéres hegységben. Közénk ült ez az öreg pilóta, lomhán evett, nem beszélt,vállaiban még az erőfeszítés tompa fáradtsága.Azoknak a rossz napoknak egyikén volt, amikor végig a vonalon gonosz az ég, s a hegyek úgy hömpölyögnek a pilóta felé a piszkos sötétségben,mint azok a láncaikról elszabadult ágyúk, melyek leszakították a hajdani vitorlás hajók hídját. Néztem Buryt, nagyokat nyeltem, végre nekibátorodtam, megkérdeztem, kemény útja volt-e. Nem hallotta,homloka ráncos volt, tányérja fölé hajolt. Rossz időben a nyitott repülőgépekből ki kellett hajolni, túl a szélvédőn, hogy jobban lásson az ember, utána sokáig fülében zúgott a szél robaja. Végre fölemelte fejét,látszott: meghallott, visszaemlékezik, hirtelen tisztán fölnevetett. Bury ritkán nevetett: ez a rövid, fáradságát megvilágító nevetés bámulatba ejtett. Nem adott egyéb fölvilágosítást győzelméről, lehajtotta fejét,csöndesen rágcsált tovább. De a vendéglő homályában, ahol a kishivatalnokok pihenték ki szerény napi fáradalmukat, ez a lompos vállú bajtárs különösen nemesnek tűnt kemény kérge alatt megvillant az angyal, aki legyőzte a sárkányt.És végre eljött az este, amikor az igazgató irodájába hívatott.- Holnap maga megy - mondta egyszerűen.Ott maradtam, előtte álltam, vártam, hogy elbocsásson.- Ismeri az utasításokat? - kérdezte hosszú szünet után.Az akkori motorok távolról sem voltak olyan biztosak, mint a maiak.Sokszor előfordult, hogy váratlanul, minden előzmény nélkül, nagy csörömpöléssel cserbenhagytak. Akkor azután bukdácsoltunk lefelé,Spanyolország sziklás talaja felé, hol nem nyílott semmiféle menedék. „Ha itt összetörik a motor - mondottuk-, sajnos, nem jár jobban a repülőgép sem.” De egy repülőgépet lehet másikkal helyettesíteni. A legfontosabb mindenekelőtt az volt, hogy ne vakon közelítsük meg a sziklákat. Meg is tiltották, a legszigorúbb büntetés terhe mellett, hogy a hegyes vidékeken a felhőtengerek fölött repüljünk. Ha a pilótának kényszerleszállást kellett végrehajtania, a fehér gomolyagba merülve könnyen nekiütközhetett volna a hegycsúcsoknak, anélkül, hogy látná őket.Ezért hívta föl figyelmemet ezen az estén ez a nyugodt hang még egyszer az utasításokra.- Nagyon szép dolog iránytű után repülni Spanyolországban, a felhőtengerek fölött, nagyon elegáns dolog, de...És még halkabban: !- ... de ne felejtse el: a felhőtengerek alatt... ez az örökkévalóság...Hirtelen szokatlan értelme lett előttem annak a nyugodt, tiszta, egyszerű világnak, amely akkor tárul az ember elé, amikor kibukkan a felhők közül.
Senki nem akadályozhatja meg, hogy lehunyjam a szemem, ha boldog vagyok. Kicsit olyan ez, mint a csűrök ajtaja vagy ablaka. Ha teli van a csűr, becsukják őket. Bennem vagy, mint csodálatos termés.
Persze okozok majd neked fájdalmat. Persze okozol majd nekem fájdalmat. Persze lesznek majd fájdalmas pillanataink. De ez a lét velejárója. Abban, hogy tavaszt teremtünk magunknak, benne van a tél veszélye is. A jelenlétben pedig a távollét kockázata. […]
Áldott legyen az én tél-veszélyem. Nem kérem azt, hogy kerüljön el a kín. Azt kérem, ne aludjék ki bennem a szerelem. Nem akarok évszakok nélküli esztendőt, sem irányok nélküli bolygót, ahol semmihez nem kerülünk közel, és semmitől nem távolodunk el. Add, hogy tudjak szeretni. Oly fontos legyél nekem, mint a fény.
Amikor egy-egy felhő rojtos szélébe érek, a fénycsóva egyre halványabb világosságot vet, azután egyszerre kialszik. Nem szeretem ezeket a tolvajnyelves érintkezéseket az éjszaka démonjaival.
“Ha hajót akarsz építeni, ne hívj össze embereket, hogy tervezzenek, szervezzék meg a munkát, hozzanak szerszámokat, vágjanak fát, hanem keltsd fel bennük a vágyat a nagy, végtelen tenger iránt.”
Meghalok és feltámadok minden nap, minden egyes festményemben. Azért dolgozom, hogy megmutassam, amit magam sem értek, amit olyan rosszul fejezek ki, de amit azért tudok. Egyszóval a titkomat. Drága barátom, Maeterlinck... azt mondta: "Az élet titok, a halál a kulcs, az pedig, aki elfordítja kulcsot, eltűnik titokban."
*
Az ember mindig tud segíteni azoknak, akiket szeret, csupán azzal, hogy nagyon erősen, egész lényével szereti őket.
*
A gondolataid betakarnak, és álmaimban táncolok veled, hogy visszatérjen a hajnal. (...) Az a baj, hogy anélkül lépek át egyik évszakból a másikba, hogy a karomba zárhatnálak, de továbbra is él bennem a remény.
*
Tudom, milyen mágikus erővel bírnak a bűnügyi regények, megmutatnak egy sereg apró részletet a mindennapi életből, ezek terelgetik a fejezeteket, egyiket a másik után, s ez igazi menekülés azok számára, akiket agyonnyom a valódi élet.
*
Te valóban nagy ember vagy... Te nem fogod összeszedegetni az élet apró-cseprő dolgait, a maradékokat, magad fogod megteremteni a rózsádat, életet fogsz teremteni. A szépség igazi varázslója vagy, és annyi jót tudsz tenni a többi emberrel. Meg fogod tanítani őket arra, hogy szeressék az életet.
*
Van egy nagy kikötő az életemben, Te vagy az, és én bármikor, bármilyen időben kikötök ott, mert akkor fogad be engem, amikor csak akarom.
*
Mindig várjon rám, akkor is, ha egy nap azt mondják majd, hogy eltűntem. Nem lesz igaz. Még ha el is kellene tévednem a sivatagban, a Szaharában, a szeme ragyogásából fogok inni.
*
Mindennap írj nekem két-három sort, olyan lesz, meglátod, mint egy telefonbeszélgetés, és így nem szakadunk el egymástól, mert örökre a feleségem vagy. Egymástól távol is együtt leszünk, ugyanúgy éljük majd a napokat, noha nem ugyanazt fogjuk látni magunk körül. (...) Az én otthonom a szívedben, az én forrásom a szemedben van!
*
Ne sírj! Szép az ismeretlen, amikor a felfedezésére indulunk. Harcolni fogok a hazámért. Ne nézd a szememet, mert örömömben sírok, hogy teljesíthetem a feladatomat, és bánatomban, hogy te könnyezel.
*
Az egyetlen elveszett dolog az idő, amit haragunk és panaszkodásunk miatt vesztegettünk el. Vigyázni kellett volna arra az időre. Létrehozni azalatt bármit, egy asztalt, egy levelet, egy szerelmes dalt.
*
Egy nap majd megbüntetnek minket, amiért elpazaroltuk a fényt, elpazaroltuk a csillagokat, elpazaroltuk a színeket és a harmóniát, amit nem tudtunk lelkünk legmélyén megőrizni.
Uram, nem sok mindent tudok felajánlani neked, szegény vagyok, de mégis szeretnék, ha csak egy tüzijátéknyi időre is, rajzokat készíteni, új világokat, varázslatos mutatványokat, új színeket, egyedülálló muzsikát fölfedezni, és azt ajándékba adni neked, még ha meg is kell halnom utána!
Nem fáról lehulló gyümölcs lettem, hanem mag, amely arra vár, hogy elvessék, elültessék az örökkévalóságnak. A férjem szívében akartam lakni. Ő volt a csillagom, a sorsom, a hitem, a végzetem. Kicsiny voltam, de hatalmas életerő lakozott bennem. A világmindenség összes csillagát összegyűjtöttem a két szememben, hogy a fényében füröszthessem őt.
