Igen, én is ezért fogadtam meg a dolgot. Nálunk is az volt ugyanis, hogy ha csináltunk valamit, az biztos nem volt olyan "tökéletes", mint amit anyukám csinált volna. Sőt, néha meg is mondta, hogy ezt úgysem tudom, mert nem úgy kell.
Eredmény: tesóimmal együtt elment a kedvünk a segítéstől, amire persze megint düh volt a válasz.
ez szerintem jó ötlet a házimunkával. Nekem anyám sose hagyta, hogy csináljam, gondolom egyszerűbb volt neki gyorsan megcsinálni, tisztán emlékszem olyan esetre, amikor kivette a seprűt a kezemből, hogy hülyén fogom (pedig úúúúúgy sepertem volna!). 10 évvel később persze panaszkodott, hogy nem vagyok házias (érdekes külön háztartásban rögtön házias lettem, itt végre én vagyok a főnök:-)) Ebből okulva én sem veszem ki a gyerekem kezéből a szivacsot, söprűt stb, amikor "takarít" (nyilván nem végez érdemi munkát, hiszen másfél éves!), hanem biztatom és ő marhára élvezi a dolgot. Aztán tíz év múlva meglátjuk mi lesz. Remélem a legjobbakat:-))
Mindig mindent megmagyarázok neki a maga értelmi szintjén! Tehát nem fogom azt mondani neki egy kérdésére (miért megyünk ide, mit csinálsz most, ), hogycsak,/ mert ezt mondtam /ez nem neked való,/ most hagyjál,/ ez felnőtt dolog.
Emlékszem pl., hogy anyák napján, én örömmel szavaltam ovisan, és láttam, hogy anyukám olyan fura arccal ül. Azt hittem, hogy baj van, ideges. Mikor megkérdeztem, azt mondta, hogy nincs semmi. De én nem nyugodtam meg, olyan érzésem volt, hogy biztos én nem vagyok jó és ezért ideges anyukám. Még most is emlékszem erre az érzésre. DE most már tudom, hogy valszeg (mert most már értem anyut) naygon elérzékenyült, és a sírását akarta leplezni. Én is hamar elérzékenyülök, de megfogadtam, hogy megpróbálom elmagyarázni a gyerekemnek a történéseket, természetesen úgy hogy megértse.
Ha segít a házimunkában (ha nagyobb), akkor nem fogom újra megcsinálni, hogy ezt nem úgy csináltad, kell, ahogy én szoktam, hanem megdicsérem, megköszönöm, hogy segített.
Kaptam dicséretes ötöst és egy fekete pontot. Az ötöst nyelvtanból, a fekete pontot technikából. Nem mertem az ötöst se bevallani sokáig, mert tudtam, hogy akkor a másikat is be kell vallani és mi lesz...
Rossz, ha a gyerek nem mer, nem tud őszinte lenni a szülőhöz. Nagyon rossz.
Ha felnőttként ELVÁROM, hogy elfogadják a hibáimat, a hiányosságaimat, így, ahogy vagyok, ha felnőttként azt mondom magamról mondjuk, hogy jó vagyok nyelvtanból de rossz a kézügyességem, ez van, ezt tessék szeretni, nem így kéne a picikhez is hozzáállni?
Azzal, hogy azt mondod "Látom, Vica, elfáradtál, akkor játsszunk egyet, de utána folytatnod kell ám", valószínűleg sokkal nagyobb kedvet és lökést adsz a további tanulásához, mintha másképp tennéd. Azzal, hogy azt mondom majd a fiamnak: nem sikerülhet minden mindig jól, bár tudom, nem tanult elég rendesen, nem tett meg mindent a legjobb jegyért; ha megengedem neki, hogy néha-néha becsússzon neki a rosszabb jegy, de utána bizony leülök vele és békében elmagyarázom neki a leckét (ha egyáltalán vén fejjel meg tudom érteni az ő leckéjét persze), sokkal többet adok neki, mintha összeszidom a rossz teljesítményéért. És ez szinte mindenre értendő.
Ezt kifogásoltam a villamoson történt eseményben is.
Három hét iskolába járás után döbbentem rá hogy nem vágyom egy kitűnő bizonyítványra, vagyis nem fogom Vicát tűzzel vassal odakényszeríteni még 4 sort írni a gyakorlóba mikor látom teljesen máshol
jár már a kis agya.A pirospontoktól és fog függni a délutáni hangulat.
Sokkal fontosabb a családi béke a feketepontnál igaz még nem tisztelt meg vele ,de azt hiszem ha baj van a szülőnek minden szempontból a gyerek és nem a tanár mellett kell áll, elég baj az már neki hogy nem tudott úgy teljesíteni mint szeretett volna a családi dorgálás csak feszültséget kelt és pár év múlva majd inkább nem mondja el és szélsőséges estben kiugrik az ablakon mert nem meri hazahozni a bizonyítványt.
Ágibági, nem vagyok "mindent jobban tudó jószándékú nevelő". Isten mentsen attól :)
Másrészt engem sem érdekel, hogy a mellettem ülő vadidegen mit gondol, sőt. Engem sem izgatott volna az ő családi életük, ha nem ÍGY, pökhendien és hangosan mondta volna az anya ezt a mondatot, úgy, hogy a gyerek utána csöndben is maradt végig az utazás alatt. Nem őket minősítettem, természetesen nem láttam bele a családi életükbe, de próbálok gyerekfejjel gondolkodni, hogy az ilyen és ehhez hasonló kijelentéseket ők, picik, vajon hogyan élhetik át.
Szerintem nem kell ezt ilyen véresen komolyan venni.
Lehet, hogy a mami csak viccnek szánta ezt a szót, így próbálva fenntartani a közöttük lévő barátnői viszonyt. És egyáltalán, honnan tudod, hogy milyen a viszony kettejük között? Egy kívülálló hogyan is láthatna bele egy néhány mondatból két ember kapcsolatába?! Még az is lehet, hogy azt a szót a lányka használta nem sokkal azelőtt, s a mamája így próbált célozni neki arra, hogy milyen randa is ez a kifejezés. Szvsz nagy hiba volna egy-két mondatból végzetes következtetéseket levonni, én sem örülnék neki, ha nyilvános helyen minden szavamat meg kellene fontolnom, nehogy a körülöttem lévő "mindent jobban tudó jószándékú nevelők" felháborodjanak.
Igen, sokat gondolkodom azon, hogy szülőként milyen képet "kell" mutatni (ha kell-e egyáltalán). Mutathatjuk-e a gyengébb, esendőbb, félénkebb apa, vagy anya-arcunkat a csemetének? Fel lehet-e bátran vállalni mondjuk az egér-fóbiát :) a kisebb-nagyobb gondjainkat, bajainkat?
Mamóca története nagyon tetszik, érdekes, hogy épp a napokban tépelődtem hasonlón.
Egy tegnapi szösszenet, más témában:
Villamoson együtt utaztam egy fiatal nővel és kislányával. Kérdezte az édesanya, milyen lett a lány angoldolgozata. Azt mondta a kislány, hogy "félig nagyon jó lett, anyu". Mire anyu: "az azt jelenti, hogy félig SZAR, igaz?". Kicsit felháborodtam, nem is azon, hogy így beszélt a lányával, hanem azt hiszem, az ilyen és ehhez hasonló mondatokkal befolyásolni lehet a csemeték hozzáállását dolgokhoz. Azt is mondhatta volna a nő, hogy "legközelebb jobb lesz", vagy "otthon átvesszük, amit nem tudtál jól megcsinálni", de azt, hogy "az nem félig jó, hanem félig rossz", semmiféleképpen.
Hogy a topic címhez is hozzászóljak, van egy szép történetem az anyukámmal.
Az első csemetémet toltuk babakocsiban, mikor jött egy kutya. Anyu belémkapaszkodott, ijedten. Én pedig csodálkozva kérdeztem tőle:
-Mi történt? Régen nem féltél a kutyáktól.
-Hát persze, hogy úgy csináltam: nem félhettem. Hiszen te ott voltál velem és mi lett volna veled, ha azt látod, hogy az anyukád fél?
Nekem ez a párbeszéd sokszor erőt ad a saját gyerekeim nevelésében is, és nem csak a kutyákkal kapcsolatban, hanem máskor is, mikor bátorításra van szükségük.
Nem vgy szörnyű anya, egy gyerekkel én is így csináltam. De mikor már három lett, aztán különösem néggyel, bele is hülyülnék, ha nem lenne valami korlát kijelölve. Amit egyébként csak arra jó, hogy legyen mit átugrania -a papájuknak.
Üdv: Mamóca
szvsz igazad van:)))))))testi épséget veszélyeztető dolgok TILOSAK!!!!!Később lehet magyarázni. Én utáltam a kamaszkori tiltásokat, majd mindet ki is lehetett játszani, de felnőtt fejjel hálás vagyok érte.
Nekem nagyon sokat számított, hogy vki szépen elmondja, hogy mit miért aztán gyötrődik miattam, vagy éppen kérdezés nélkül ordít és pofoz. Az utóbbit sose tudtam komolyan venni és a mai napig feszült a kapcsolatunk.
agallis, szvsz nem az,
ja es persze a gyerek altalaban donthet maga, de en ezt szelsosegesnek gondolom, pl semmi olyanban nincs dontesi joga, amivel veszelyezteti a sajat vagy mas testi epseget, es en nem fogom magyarazni a gyereknek, amikor epp lefut az uttestre, hogy fiacskam ne fuss le, mert latod ott jon az az auto, hanem ellentmondastnemturoen elobb talan a jardara tuszkolom, es majd utana magyarazok,
amugy a sajat gyerekkorom alapjan azt mondom, hogy iszonyu jo, ha a szulo azt nyomja a gyereknek, hogy legyen onallo, fuggetlen, dontson stb, de felnott fejjel azt mondom, neha jol jott volna egy kicsit tobb iranymutatas (nem a csak mert en mondom tipusu persze) de en azt gondolom, a gyereknek kellenek sarokpontok, hogy ahhoz kepest igazodhasson a vilagban, a felajanlott 2 ruha is ilyen pl, mert a valassz egy ruhat az isteni, de csak azert mert a gyerek meg nincs tisztaban az idojarassal megse engedjuk ki telikabatban nyaron az utcara
na most biztos nem vagyok eleg megengedo nektek, de hat ez van
megerősítem. Én pl úgy védem ki a felöltözöm, nem öltözöm problémát(2+1/2 éves), hogy felmutatok 2 ruhát, nyilván mindkettő megfelel az időjárási viszonyoknak, és eldöntheti melyiket vegye fel. Csak meg kell előzni, hogy rájöjjön itt a felöltözés a tét. Így sem mindig sikerül.:))
Szerintetek ez átverés?
Erösitsetek vagy cáfoljatok meg: én azt gondolom, hogy ha a gyereknek van döntési lehetösége bizonyos dolgokban, akkor elfogadja, hogy másokban viszont nincs, hogy azokban én döntök. (pl. általában eldöntheti hogy mit vesz föl, de ha hideg van, akkor muszáj melegen felöltöznie) Tehát nem az lesz, hogy ha dönthet NČHŔNY témában, akkor mindenben dönteni akar majd.
Emlékeztek arra, amikor Ti hazudtatok a szülőknek, tanároknak? Ugye, nem "rosszaságból" tettétek, hanem
1. hogy jobban szeressenek benneteket
2. hogy ne mondjanak rossznak (van egyáltalán rossz gyerek?! Rossz étel, rossz könyv van, de gyerekben nem hiszem)
3. ne adjanak pofont és ne büntessenek meg
És bizony, nekem nagyon fájt, amikor apám, egy ilyen esetnél nem kérdezte meg, hogy miért hazudtam (pedig pontosan azért, hogy ne bántson), hanem rögtön eljárt a keze a füllentésem miatt. Nem ült le és nem kérdezte meg, miért tettem - bár lehet, hogy nem is bírta volna ki a választ: azért hazudtam, Apa, hogy ne bánts.
Nagyon sokat tanultam ebből az esetből. Mert tudom, hogy szeretetből tette és tudom azt is, hogy tán emiatt alakult ki bennem fokozott érzékenység az őszinteségre.
Ooo, en konnyen beszelek, mert meg igazabol nem szembesultem a problemaval, a Picifiam meg csak feleves, de ugy gondolom (rozsaszin felhokben :-)), hogy majd diplomatikusan es teljes lelki nyugalommal azt mondom, hogy jolvan kisfiam, marpedig most hazamegyunk es a vallamra dobom es hazamegyunk :-) De komolyan: a dackorszaktol rettegek. Nem tudom, hogy fogom kibirni, de eddig minden anya kibirta. Szerintem azt egyszeruen tul kell elni, en sem akkor szeretnem bevezetni vilagmegvalto ujitasaimat az etkezes teren :-))
Hát nem tudom szörnyű anyának érzem magam de sose csináltam faxnit a kajáltatásból igaz az elején volt cici elég sokáig 25 hónapig tehát ha mást nem is azt mindig kapott utána ,de ha nem kellett hát nem ette és kész .
Érdekes módon a lányomnak korszakai vannak volt mikor lekváros kenyeret reggelizett 3 hónapig azóta rá se néz.
Tehát valami szabadságot kell nekik biztositani a lefekvés ugyan ilyen,nem igazán zavartuk ágyba ezért 4 éves korától magától szól,hogy mostmár fáradt ágyazzak meg és jöhet a mese ami sose maradht el és a végére álltalában elalszik.
Ruhában is,ha itthon van a házi kupacból az választ ami neki tetszik.
Szóval valamiféle szabadság akkor is szükséges amikor nem tünik észszerünek de egyébként honnan tudjon dönteni később mikor már a világ is azt várja töle.
És ha elmagyaráztad neki, hogy anya éhes és Popeye stb, és kicsi fiad ennek ellenére nem eszi, nem és nem (és más helyettesítő terméket sem...) és üvöltve hisztizik, ha elkezded összepakolni a homokozóvödrét a játszón, akkor mit csinálsz? Tudom, gonosz vagyok, de komolyan érdekel, van e valami ötleted , mert nekem nincs. Nálunk ilyenkor végül mégis csak jő a nagy ronda anyauralom (megyünk és kész, pont), szóval az indoklás után egyszerűen felkanalazom és viszem kifele és addig nem teszem le, amíg visszafelé indul el.... (megtömni azért nem szoktam,csak egyszer-egyszer:-)). Hiszti mindenképpen van sajnos....
Hogy nem fogom őt olyan dologra kényszeríteni, ami nem élet-halál kérdés és nem akarja. Pl. nem kell szoknyába menni óvodába, stb...(ha lesz lányom), ha nem akar. Ha valamilyen ételt nem szeret, nem kell megennie, akármennyire egészséges.
Hagyom őt ilyen kérdésekben dönteni.
Igen, én is pont erre gondoltam Muter hozzászólásáz olvasva, de azért kezdett derengeni, hogy ö se erre gondolhatott valószinüleg, hanem inkább a megalázások, apró atverések elkerülésére.
Mindenesetre én is tervezem az átverések szigorú kiiktatását, de azt is sejtem elöre, hogy baromi nehéz lesz idönként.
Abban is igazad van, igazatok van, hogy a gyereknek szüksége van korlátozásokra, tiltásokra is, egyszerüen azért, hogy eligazodjon a világban. Rossz érzés lehet egy idö után, ha mindent "szabad".
Másrészt a barátnöm mesélte, hogy neki kiskorától kezdve minden lelki gondjukat elmondták a szülei, "felnöttként kezelték", és ö ettöl rengeteget szenvedett. Nem hagyták, hogy önfeledt gyerek legyen, koravén is lett, a saját véleménye szerint, és érettebb volt már nagyon hamar mint a saját gyermeteg szülei. Tudom, a példa extrém és emiatt ritka, de nem árt ügyelni erre is.
Lehet, hogy felreertheto voltam. Nem ugy ertettem, hogy majd elmagyarazom a 2 eves gyerekemnek, hogy azert nem esszuk meg a vezeteket, mert 1 mA (amugy nem tudom mennyi) aram van benne es ez halalos az emberre nezve, de ha mondjuk megkerdezi, hogy miert kell neki spenotot ennie, akkor el fogom mondani, hogy azert, hogy olyan izmos legyen, mint Popeye es nem azt, hogy azert mert csak. Vagy ha hazamegyunk a jatszorol, el fogom neki magyarazni, hogy azert megyunk haza, mert pl anya ehes, nem intezem el annyival, hogy azert megyunk haza, mert en azt mondtam.
Nekem rengeteg ilyen emlekem van, persze nem 2 eves korombol, hanem kesobbrol es a mai napig fajni tud, ha visszagondolok ra.
Termeszetesen nem fogom vele megvitatni a csalad koltsegveteset, de peldaul meg fogom kerdezni, hogy mit enne ebedre.
Satobbi-satobbi.
