Szakács Béla levegőzni indult a Nagyerdőbe. Jót tesz egy kis séta, ebben a Debrecen elnevezésű városban, így késő este, ezen a szép tavaszon – gondolta. Már hazafelé baktatott, amikor elfojtott sutyorgás és vihogás ütötte meg a fülét. A park sötétebb részén, egy padon két emberforma rongykupacra lett figyelmes. Ahogy szeme jobban hozzászokott a sötétséghez, két részeg hajléktalant látott, akik egymást falták a bokrok takarásában. A lihegő férfi már teljesen rámászott a padon fekvő nőre, aki szabályos időközönként részegen fel-felvihogott. A hím keze teljesen eltűnt a nőstény göncei között. Érezte, hogy valami visszataszító, perverz módon izgalomba jön a látványtól. Egy közelebbi padhoz lopózott, ennyivel is közelebb került a párhoz. Arra számított, hátha be tud látni a nő combjai közé. Majd amilyen hirtelen izgalomba jött, olyan hirtelen meg is undorodott tőlük, de főleg saját magától. Aznap nem írt naplót.
Mocskosul-piszokrohadtul sok a magányos ember. Viháncolnak, jódliznak a társaságban, I am quite happy with that, ímígyen, aztán így is, esetleg így (ezt nem linkeltem belétek), mert ma megbocsátó vagyok. Találkoztam ma Balassi Bálinttal a Gumikacsában, nagyon be volt baszva, de nem hadonászott a kardjával, mert azt mondták neki, hogy akkor nem kap több vilmoskörtét. Felírta a telefonszámát Milan Kundera, A lét elviselhetetlen könnyűsége című könyve {éppen nála volt, a felénél tartott} egyik kitépett lapjára, mert a pultos cica nem adott papírt. Most egy icipici Kunderám is van, és Balassi Bálint mobilszáma. Küldtem SMS-t neki, már válaszolt is:
Nagy kövek hamuvá s hamu kősziklává nagy idővel lehetnek,
Jó hírnév, dicsőség, angyali nagy szépség idővel porrá lesznek,
Még a föld is elagg, hegyek fogyatkoznak, idővel tenger apad,
Az ég is beborul, fényes nap sötétül, mindennek vé Ż”µ÷€~ / Köszönjük, hogy a Pannon GMS szolgáltatását vette igénybe. Ön a kedvezményes zónában volt.
Mit kell tudnunk - kérdezte Wittgenstein - ahhoz, hogy egyértelműen és minden vitát kizáró módon alkalmazhassunk ilyen kifejezéseket: "szék", "levél", "játék" stb.
Igen régi kérdés ez. Általában azt szokás válaszolni rá, hogy tudatosan vagy ösztönösen fel kell ismernünk, hogy mi a szék, mi a levél, mi a játék. Azaz meg kell tudnunk ragadni a tulajdonságoknak valamilyen együttesét, amely minden játékban és csak a játékokban közös. Wittgenstein azonban arra a következtetésre jutott, hogy ha adott a nyelvhasználat módja és annak a világnak a minősége, amelyre alkalmazzuk, nincs szükség a sajátosságok ilyen együttesére. [...] Egy korábban nem észlelt tevékenységgel találkozva azért használjuk a "játék" szót, mert az, amit tapasztalunk, közeli "rokonságban" van sok olyan tevékenységgel, melyet már megtanultunk e néven nevezni.
Reggel átjött O, a leendő, szeleburdi életdramaturg, és musicokat csereberéltünk. 10 perc alatt 3 CD-t adtam neki, és utána 5 perc alatt átvettem 2-t tőle. Vettem 3 CD-holder táskát is egy üveg, hideg Soproni Ászok sörért, és két kiló jattért. 20 db zippelhető bele (benne), egy dupla (=2) tok méretű helyre. Kidobáltam a műanyag tokokat, s így most egy 8*11*11 cm-es helyen elfér 60 CD, rajtuk 39000 MB, azaz 38 GB adattal. Ez cirka 28000 perc, azaz 466 óra, tehát 19.5 nap. Tonnára lemértem, számokba fojtottam. Ha az alvást leszámítom, de kakálás közben is hallgatom, akkor ez 30 nap nonstop zenét jelent; business looks promising, meg ilyesmik. Lekísértem O-t, még lenyomtunk egy Drehert a sarki Mini Sörbárban, aztán szál cigi, kör a ház körül, fejszellőztetés, máris jobb: "take it away"
Ma mégsem dolgozok, és nem hallgatok zenét. Az előbb a Photoshop kicsúszott a kezeim közül, a CD-lejátszóból kitörött a tű, hirtelen sárkány közeleg, légdeszkás démon bukkan elő, hatalmas ágyúcső rajzolódik fel, aztán atomvillanással oszlik fel a fekete köd, porrá válik minden - még szerencse, hogy negyvenévesen már szelektálni tudom vízióim és hallucinációim valós érzetét. Riadtan rohanok a megmentő redőnyhöz. Felhúzom és lekapcsolom a villanyt. Elvakít a fény. Mikor oszlik fel ez a kibaszott fehérség a Józsefvárosban? Azt hiszem, sarkon fordult a kihagyott tavasz. Itt hagyott. Hátradőlök a kanapén, lehunyom a szemem: most jobb. Pittyeg a mobil, Partymókuska lefújta a randit, nem jön délben, az enyelgésnek annyi. Még egy hideg sör? Kettő? Három? Mégis felteszek valami musicot, akkor már csak négyszázhatvanvalahány órányi van hátra. Ez lesz az utolsó szám mára, jó?
Bocsánat. Kifelejtettem valamiket, nagyon be lehettem baszva, mert nem emlékszem mi lett a gyíkkal. És hogy eshetett meg, hogy Robi, pont Robi, pont Ő vert meg a Vadászkürtben. Pedig Robi legendás mozdulatsora a következő, ha valaki esetleg nyomdokaiba szeretne lépni és velemi is játszani:
Álljunk be az asztal mögé fontoskodó arccal. A dákót fektessük jobb alkarunkra, mint kacsvadászok a sörétest. Fürkész pillantásunkkal pásztázzuk az asztalon elhelyezkedő golóbisokat (A jobb kezünknél ziccerben álló golyót ne vegyük észre). Mindeközben ügyeljünk arra, hogy EGY FÉL POGÁCSA MINDENKÉPPEN TÖLTSE KI ARCBERENDEZÉSÜNKET! Bal kezünket tegyük a szövetfelületre, és mutassunk vele fityiszt. A fityisz közé dugjuk be a dákó vékonyabbik felét. Ne lepődjünk meg, ha nem csúszik, ez part of the fun. Mozgassuk a dákót előre-hátra, nem megfeledkezve arról, hogy kis technikai trükkel jobbra-balra, haladók fel-le amplitúdót is bele tudnak vinni a lökésbe. Erős koncentráció közben hajtsuk jobbra a fejünket. Húzzuk össze a szemünket, fókuszáljunk az előttünk levő feladatra. A lökés előtti pillanatban realizáljuk, hogy a piros golyóval akartuk meglökni a fehéret. Kis félmosollyal kiegyenesedünk, és átpozícionáljuk magunkat a fehér mögé. A lökésünk méterekkel kerüli el az eredetileg célzott lukat. Szomorú mosollyal induljunk el kólásüvegünk felé. A közönség erősődő morajlására, és "huwazze, mekkora kibaszott mák" kiáltásokra forduljunk meg, és realizáljuk, hogy a golyónk 86 fal és 32 golyóérintés után, gellert kapva beleesik egy lukba (amely véletlenül sem az eredetieg megcélzott). Kicsit ünnepeltessük magunkat, tegyünk úgy, mintha ez lett volna az eredeti szándékunk, majd a mozdulatsort kezdjük elölről.
Eh! Hát igen. Így biliárdozik ő. Intuícióból mintegy.
Hát így esett: 18:45-kor indultunk L.-el ketten az Erzsébet ételbárból, amit röviden Bözsinek nevezünk a vicclistások körében. Utunk második állomása a régen Apukám Presszójának nevezett hely volt a Lövölde utcában, de már lefedték a mondott hely nevét jelző szutykos cégért, és így most Noname Presszó lett. No, de, ettől még ott volt két igen részeg pofa a pultnak dőlve, és az egyiknek a kezén egy kis gyík mászkált, szemlátomást elégedetten. Békés gyík volt, mert nem szaladt el sehova se. Ragaszkodó típus. A vézna, vörös orrú pultos rábeszélte a dülöngélő fószert, hogy engedje szabadon a gyíkot a fűben. Így volt. És ahogy kint iszogattunk, jött egy nagydarab ember, aki leült mellénk, kezet fogott velünk, bemutatkozott és mondta, hogy ő Lord, a Bika. Nem akármilyen ember volt. Megtudtuk tőle (sok-sok kézfogás után), hogy: szegedi származású és eredetileg fuvaros volt; 14.000 forintba kerül negyed évre a Honda Prelude gépkocsijának a biztosítása; van egy unokája, aki ekkora; Sopronkőhidán 1981-ben lehúzott két és fél évet a börtönben, mert eltörte az állkapcsát egy rendőrnek, aki helyszínelt, amikor ő fejreállt az autójával; ma megy vizsgáztatni a kocsiját, de szerencsére nem ő vezet; könyvet ír és megígérte, hogy mi is benne leszünk. Ezeket többször is elismételte sűrű kézfogások mellett. Lord, a Bika egyébként 4 liter bort ivott meg mielőtt mellénk telepedett volna, de jól tartotta magát. Egy inget viselt teljesen kigombolva és deréktájon összekötve. Igen, szinte nyár van. Assztán mentünk tovább az Eszem-Iszom nevű helyre, de amikor be akartunk lépni, elénk állt egy kétajtós szekrény (a tulaj) és érdeklődött, hogy hová megyünk, merre-merre? Mert ő már zárva van, de nagyon. Gondoltuk, hogy Anyáááád, és továbbálltunk a Gumikacsa nevű helyre, ahol egy tonna madonna volt a pultos, bár lehet, hogy inkább másfél. Viszont igazi Vilmost adott, nem olyan higított valamit, mint amit az Apukám Presszójában ittunk. Itt csatlakozott hozzánk a P. A társaság így megerősödve átvonult a Matróz nevű helyre és ott eltöltöttünk egy jódarab időt, mert volt zenegép, elég jó számokkal, like: I am the god of hellfire, and I bring you ... FIRE. Meg ott volt maga Brad Pitt is a Blöff című filmből, teljesen olyan sapkája volt, mint a film legendás, pusztaöklű, cigány bokszbajnokának. Asssztán, átmentünk a Vadászkürtbe és biliárdoztunk. Megtört a veretlenségi sorozatom, és kétszer is (vagy háromszor) vesztettem, mi több egyszer saját magamat basztam át, mert a fekete teljesen lyukon volt, de hát belement a lyukba a fehér is. Így van ez néha. Aztán vége lett a bulinak és nekem még le kellett futnom a Mogadishu Mile-t, hogy költői legyek, ugyanis én gyalog mentem haza, mert mondom, mit nekem az a kis gyaloglás. Egyre megfontoltabban lépkedtem, kívülről télleg hasonlíthattam a Mogadishu-ból kifutó Task Force Rangerekre, legalábbis ami a kidöglöttséget illeti. Ez volt hajnali kettőkor. Aztán jöttem dolgozni.
