Ezt szerintem ne úgy fogd fel, hogy "otthagy, cserbenhagy, stb.
Megy, mert úgy érzi, mennie kell.
Ha mellé durcás is vagy, akkor csak nehezíted a dolgát. Legyen búcsúnyakpuszi indulásakor és visszajöttéldrágám! nyakpuszi érkezésekor.
Mivel nem akarok olyan lenni, mint anyos (tehat, rosszindulatu, felbujto, egoista etc), ezert fogok hasonlo taktikat folytatni, mint o.
Egy NEM szócska,mintha kimaradt volna...
... ezert nemfogok hasonlo taktikat folytatni ...
szvsz, ha párod ajka panaszra nyíl.
Tessék megcirógatni (azt szereti a ffi ember),
Tessék együttérezni,
Tessék mellette lenni.
Bújtani ellene /ellenük valóban nem kell.
De Dr. HunPen úgy érzi, a fájdosás akkor is fájdosás, ha nem "búúúúúú"-nak híjjják.
Szerintem addig örülj, amíg ez elszomorít, mert ha már nem, akkor már te is átalakultál érzéketlenné. S ez lehet, hogy kevésbé fájdalmas, de sokkal szomorúbb.
Anyos felhivott mult heten: hallottam (?), hogy a szuletesnapod van /igen - mar 3 éve ugyanazon a napon/ - isten eltessen. Kerdem mikor jon el Bp-re. Nem tudja. Ehhez kepest az egesz hetveget a Bp-en toltotte, anelkul, hogy meglatogatott volna - nemcsak engem, hanem a fiat is. Hogy kapjak egy szal bogancsot? Ugyan már.
Mindenesetre gondolkodtam a dolgon, mert nem akarom, hogy a hazassagomat tonkretegye - mivelhogy otthon egyre gyakoribb tema lett. Es a legviccesebb az, hogy a parom panaszkodik, hogy kihasznalja az anyja es meg ennek tetejebe ot szidja, hogy elhanyagolja a csaladjat (eddig azt hittem en vagyok az...), mikor egy futtyentesere ugrik.
Mivel nem akarok olyan lenni, mint anyos (tehat, rosszindulatu, felbujto, egoista etc), ezert fogok hasonlo taktikat folytatni, mint o. Ha parom panaszkodik, meghallgatom, egyutterzek vele, de ugy gondolom, hogy nem ad(hat)ok tanacsot neki ebben sz ugyben. En nem fogom (vele egyutt) szidni az anyjat.
Neki kell eldonteni, hogy mennyit kepes elturni az anyatol es testveretol, hogy hiaba teszi ki a lelket is ertuk, sose lesz jo nekik.
Remelem lesz annyi ero benne, hogy el tudja donteni, hogy mi a fontos neki es a sarkara tud allni.
Ez nem búúúú :))
Csak nem tudok mit kezdeni rideg, érzelemszegény és rosszindulatú emberekkel. Általában elkerülöm őket. Vagy próbálom megtalálni a közös hullámhosszot. Itt egyik sem megy.
:) Persze most ezt teszem, (amúgysem láttam másfél hónapig) de nyilvánvalóan nem lehet ezt hosszútávon. Ha ugyanúgy semmibe veszem, én lennék a mumus.
Bár az tény, hogy akármit is lépnék, az úgyis rossz :)) Eddig is az volt.
Tehát nem lépek semmit.
miau, te tulajdonkeppen mit is szertnel? Hagyd azt a not a rakba, te is tekintsd ugy hogy nem letezik, es beke lesz. Ennel csak rosszabb helyzetet csinalhasz tevolegesen.
A férjem tesója velem egyidős, és lány.
Nos, az ő férjét imádja. Eleinte mellre szívtam, de most már ezt el is tudom fogadni, hiszen a srác vigyáz az ő kicsi lányára.
Hozzá kell tennem, hogy sógornőm detto úgy áll hozzám, mint az anyja.
Végtelenül rideg és fagyos egy teremtés.
Egyébként nem sárkány az anyós, mert szerintem az a sárkány, aki ott áll a sarkadban és cseszeget meg kommandíroz egyfolytában. Nos, számára szimplán nem létezem. :)
Húha, ez elég reménytelenül hangzik.
Közös programokkal próbálkoztál már? Sokat segíthet, ha vannak közös élményeitek, olyanok, amik nem egymás leírásáról szólnak.
Az elég beszédes, hogy nincs após - nem tudom, mi történt vele, de akkor az anyósnak már csak a fiacskái maradnak a legközelebbi férfiakként. A férjed tesója házas? Az ő párjával is ilyen a sárkány?
Érdekes a másik oldalt olvasni:)
Após sajnos nincsen, és soha nem szapultam anyukáját. Max felemlegettem, hogy miért nem lehet normális, emberi módon kommunikálni egymással, és hogy abbahagyhatná a piszkásásomat. (ami abban nyilvánul meg, hogy rámfogja, hogy megsértődtem rá, vagy hogy nem viselkedek vele úgy, ahogy kéne, vagy hogy a férjemet és a testvérét össze akarom ugrasztani, pedig ők milyen jó testvérek - ???)
De már ezzel sem foglalkozom. Ez van és kész, ezt így köll szeretni.
Azt, hogy szeretném, ha az anyuka engedné (ill. elengedné) magát, számtalanszor kifejezésre juttattam. Hogy mivel tudnék közelebb kerülni hozzá, megszerettetni magam. Kedveskedtem virággal, előzékeny és segítőkész voltam. Amire szüksége volt, segítettem, odaadtam etc. Komolyan mondom, tök tiszta a lelkiismeretem, én mindent megtettem. Tanácsot kértem férjtől is. Ő csak azt hajtogatja, hogy hát ilyen az anyuka.
Hiába minden, és itt most azt mondtam, hogy állj, erre nekem nincs szükségem. Ha nem kellek, hát nem kellek. :)
Elhiszem, hogy szr lehet a szülő és a társ között állni, de ha így alakul, akkor azt mondnom, hogy elkerülhetetlen, hogy ne az egyik fél felé húzzál. És itt kell mérlegelni, hogy melyik felé.
Olvastam a problémádat és magamban örültem, hogy nekem ilyen nincsen - az én anyósom egy álom, kölcsönösen imádjuk egymást - de hamar lelohadt a mosoly a képemről, mert rájöttem, hogy egy frászt nincsen! Csakhogy nekem a saját anyámmal vannak anyósgondjaim, aki már azelőtt anyós volt, hogy hozzámentem a kedvesemhez. Én meg hét éve tűzfal vagyok kettőjük között és általában kerülöm a konfliktusokat. Anyám minden találkozásunkkor érezteti a férjemurammal, hogy mennyire tökéletlen, mennyire semmirekellő, stb. Nem túl durván, de érzékelteti. Sőt, az anyósomat is terrorizálja a maga mindent-jobban-tudok viselkedésével, mert mondanom se kell, az apósomról is megvan a véleménye. Én úgy szeretem a férjecskét, ahogy van. Úgy szeretem az anyósomat, ahogy van. Úgy szeretem az apósomat, ahogy van. És az anyámat is úgy szeretem, ahogy van. De azért ez a szitu kicsit fárasztó. Akárhányszor összeeresztem őket, mindig szorongok. Nálunk mondjuk tuti, hogy egy gyerek megoldaná a gondokat, mert akkor minden túlféltés felé irányulna.
Miau, szerintem ki kell használni a szövetségeseid szeretetét: ha apósoddal jóban vagy, próbáld meg elkeseregni neki a bajodat. És szerintem a férjed is sikerrel közvetíthetne, ha nem szapulod neki az anyukát, hanem kifejezésre juttatod, hogy te szeretnéd szeretni, mert pl. érzed, hogy sokat tanulhatnál tőle, de nem hagyja magát. Sok sikert a kivitelezéshez.
Szerintem ez az elso lepes a helyzet megoldasa fele. Az en esetemben is igy volt, elhataroltam magam az egesz szitutol es onnantol kezdve mar konnyebben atveszeltem a sertegeteseit, mert mar nem erdekelt a velemenye.
Örülök, hogy nálad oldódnak.
Nálam az a helyzet, hogy nincs is helyzet :)
Rájöttem, hogy nem akarom megkedveltetni magam olyan emberrel, aki nem kíváncsi rám.
Igazatok volt abban, hogy nem kell vele foglalkozni.
Ez van én kész. Még mindig lehetne rosszabb is.:)
Nemreg beszeltunk arrol a ferjemmel, hogy mit tettunk volna, hogyha a szuleink elleneztek volna a kapcsolatunkat vagy a hazassagunkat. Mind a ketten azt mondtuk, hogy kitartottunk volna egymas mellett, akar a szulokkel valo kapcsolat rovasara. Elvegre a szulok inkabb a multhoz tartoznak, a Parral pedig a jelenunket es a jovonket osztjuk meg.
ON: Ugy erzem, hogy a konfliktus megszunt, az anyosom es en is lenyugodtunk, tiszteletben tartjuk egymas hobortjait es igy meg kellemesen is toltjuk el azt a par orat amikor idonkent talalkozunk.
:) Szinte biztos vagyok abban, hogy a fiam olyan lesz mint én.
Nos: én olyan vagyok, hogy ha szeretek/szerelmes vagyok vkibe, akkor ha a szüleim utálják és ki nem állhatják is az illetőt, inkább a szüleimmel nem beszélek. És ha bármit mondanak az illetőre, én megvédem szerelmemet. Inkább velük üvöltök :)
Persze mindez csak múltidőben, mert férjemet gyermekükként szeretik.
Tudom nem jó tulajdonság az enyém. Az az igazi jógyerek, aki a szüleire hallgat.:)
Szóval tuti vagyok, hogy akár tetszeni fog a fiam jelöltje, akár nem, el kell fogadnom, ha a fiamat nem akarom elveszíteni. És ha nem vmi kis pénzéhes, IQ 0 leány lesz, akkor szeretni fogom. Vagy nyitok itt egy rovatot A fiam felesége címmel :)
Egyébként azért van egy jó tulajdonságom. Mindig megpróbálom beleképzelni magam a másik ember helyébe. Hogy én mit csinálnék, hogyan viselkednék a helyében. És f.a-nál is ezt tettem. Azért kötöttem ki itt :)
Az igaz, hogy van nemi igazsag abban, hogy a ferjem es koztuk mar nem olyan a kapcsolat mint regen, mikor meg egy fedel alatt eltek, viszont azt se lehet allitani, hogy en _gatolom meg_ a ferjem abban, hogy telefonaljon nekik.
Mar gondolkoztunk azon a ferjemmel (a humor kedveert), hogy hogyan fogunk a serdulo gyerekeinkhez es a parjaikhoz viszonyulni, en azt allitom, hogy tok lazan es semlegesen fogom venni a kanyarokat, o meg azt, hogy ugyanugy fogunk viselkedni mint a mi szuleink. Majd kiderul :))
Egyetlenegyszer nem készítettem semmit - mondván, úgyis felesleges. Hát nem felhánytorgatta anyámnak, hogy mégcsak meg sem kínálom semmivel, pedig neki a zsíros kenyér is jó lenne...
Ez tényleg röhej.
Marad a kérdés: "Anyuka, készítsek valami szendvicset, inna egy kávét ?"
Így, ha igent mond, csináld, ha nemet, ő döntött, de így nem szárad rátok az el nem fogyasztott szendvics.
(csak ne kérdezd, hogy füstszűrőset, vagy nélkülit, mert rögtön rá fog jönni, hogy nincs rajtad megint sapka)
Szerintem fordulj férjed felé és próbáljatok kapaszkodni egymásba. (vagy legalább te őbelé)
Egy jó helyre, időben küldött puszi és bíztató mosoly sokat fog segíteni.
, inkabb azt beszelik be maguknak, hogy en tavolittam el a ferjem toluk Ebben azért annyi igazuk van, hogy a te segedelmeddel szabadul(t) a fiú az ölelésből.
Nehéz okosan szeretni. Nehéz a gyerek kezét elengedni. A negatív tapasztalat talán jó lesz, hogy hasonló hibákat 20 év múlva, mikor te leszel anyóssá, ne kövess el.
Ez ugyan még délelőtt elment mailban, mert az index épp írhatatlan és olvashatatlan volt, de beteszem ide, hátha másoknak is hasznos.
Sziau !
Szép lehetek, de okos nem. Nehéz lesz látatlanban tanácsolni. RKata mondandóját (0) tudom én is javasolni, no meg wuthering (4) is találó. (és a fogadtatása is melegszívű)
Nem tudom van-e még gyermeke annak a bizonyosnak. Ha egyke a férjedurad, akkor egy kicsit próbáld anyuci szemével is látni a dolgot. A köldökzsinórt te vágtad (vágod), és ez neki is fáj.
Tudom, hogy nagyon nehéz, de egy kicsit próbáld messzebről nézni a dolgokat. Lásd a te szerepdet és viselkedésedet, lásd az ő reakcióit, és főleg a férjed érzéseit.
Ha az a konklúzió, hogy mindent megtettél a jó kapcsolat érdekében, de nem jött össze, akkor próbálj megbarátkozni a gondolattal, hogy ez egy darabig így lesz.
Nem tudom mennyi "udvarlási idő" után jött a házasság gondolata(bár írtad két éves sérelmeit hánytorgatta). Volt-e anyucinak elég ideje megrágni a dolgot, hogy fia már nem csak hozzá kötődik?
Nem lesz könnyű.
Talán az unoka, kit már szeretnél nagyon segíteni fog. (vagy még szarabbá teszi a helyzetet mert a gyereknevelésbe is bele akar szólni - ze is lehetséges.)
Az elfogadás, megszeretés nem egy könnyű folyamat. Azt kikövetelni nem lehet. Ha ráadásul ilyen "megőrzöm sérelmeimet" típus, akkor készülhetsz egy hosszas küzdelemre.
Férjed szerepe fehér folt. Szerintem nem kellene minden fájdalmadat a nyakába varrnod, hogy "márpedig most foglaljon állást, te vagy az anyja !?", mert ő az anyja, s Mr. Bean-től tudhatjuk, hogy akármilyen házsártos és ronda, attól értékes, hogy ő az anyja.
A folymatos "állj mellém!" követelése nem fog jóra vezetni.
A felszínes békesség jó férjednek, írod. Nem tudom, pontosan mit értesz alatta, de érzek benned egy olyan megoldási késztetést, ami ebben a helyzetben lehet, hogy inkább rombol, mint épít. A kimondani, mert úgy gondolom, lehet, hopgy jót tesz neked, mert nem hurcoilászod a feszültséget, de árthat az őszinteséget hallani (felfogni) sem akaróval való kapcsolatodat.
Nem fogad el anyuci, nem szeret, nem közvetlen, jégszekrény. Ám legyen. Kedves voltál - maradj is ! Próbálj meg nyelni, nem beolvasni, ugyanakkor férjedurtaddal azért tisztázd, hogy neked mi fáj mindebből.
Ha tényleg megoldható az évi 1-2 összejövetel, ám legyen. Nem biztos, hogy bánkódnod kéne miatta.
Illetve értem, hogy közelebbi kapcsolatot szeretnél, valami melegebbet, emberit, de az csak kettőn állhat. Te az egyik vagy, a másik szereplőt nem irányíthatod.
Szerintem ne gyötörd Magad azzal, hogy hogyan tudnád Magad elfogadtatni vele, szvsz teljesen felesleges, ehhez ugyanis a másik fél pozitív hozzáállása is kellene, ami anyósodból teljes mértékben hiányzik. Ha nem akar elfogadni, úgyis mindig fog kifogást találni a viselkedésedben, úgyse lesz jó soha, amit csinálsz (sapka-szindróma :)), kár is ezen rágódni. Vagy belátja, hogy hülyeséget csinál (saját magának is árt ezzel), vagy nem, de ehhez Te érdemben nemigen tudsz hozzájárulni.
Én inkább arra próbálnék nagyobb energiát fordítani, hogy a férjemmel vhogyan megértessem, hogy mellettem a helye. Normális esetben ugyanis (ahogy korábban kérdezted) nem kellene választania kettőtök között, de hát ez egy nem normális (bár annál inkább gyakoribb) szitu, és tetszik, nem tetszik, neki is állást kell(ene) foglalnia, mivel közvetve-közvetlenül érintett a problémában. Nem a Te egyedüli feladatod (és felelősséged), hogy megvívd a "harcot", miközben ő a partvonalon lapít. (Bocsi, de ezt látom.)
Hát igen. Rosszabb lenne, ha állandóan engem szekírozna. :)
Egyébként tapasztalataitokat olvasva, rájöttem milyen viselkedésmintát fogok követni. Egyszerűen nem érintem szóval a személyét.
Még kialakulhatnak a dolgok, más lehetősége úgy sincs, mint az, hogy beletörődik bizonyos dolgokba. A férjem meg majd eldönti, hogy ki a családja, eldölnti saját maga - ha olyan szituáció áll elő - hogy kihez húz.
Anorexia: f. a.-nak 1-2szer előforduló látogatásakor, általában készítek szendvicset, salátát, egyebeket. Tök viccesnek találom, hogy még egy pohár vizet sem hajlandó tőlem elfogadni.
Egyetlenegyszer nem készítettem semmit - mondván, úgyis felesleges. Hát nem felhánytorgatta anyámnak, hogy mégcsak meg sem kínálom semmivel, pedig neki a zsíros kenyér is jó lenne...
:))
Most nem is tudom mi a jó: ha van sapkám, vagy ha nincs...
Nem fontos, hogy úgy szeressen - szerencsére vannak szüleim - nem is én hoztam elő. Ő csak úgy a levegőből kapva kijelentette. Nem is tudtam rá mit szólni, mert nem értettem világosan ezt a kijelentést.
Az is lehet, hogy anorexias lett, az egyik tunete az, hogy az etelt magatol megvonja, de masoknak rendszeresen foz.
Nalunk az apos szorakozik azzal, hogy megvonja magatol az extrakat (pl nem tesz lekvart a palacsintara), mert ugymond akkor nekunk tobb marad. Ugyanakkor az etel korul forog minden gondolata. Probaltuk mar neki finoman elmagyarazni, hogy ma mar a kaja nem hianycikk (a masodik vilaghaboru alatt gyerekeskedett).
Sziasztok!
Nálunk ez úgy zajlik, hogy Anyósom a szánandó, esetlen, gyámolításra szoruló nő szerepének eljátszásával teszi próbára az egész család idegeit. Emellé sírdogál minden apróságon (bűntudatkeltéssel igen hatásosan lehet zsarolni másokat!)Kedvesem minden egyes alkalommal, amikor a szüleihez elmegyünk, fejgörcsöt kap "véletlenül".
Az éhségsztrájkolásával is ki tud akasztani. Nem értem, miért nem hajlandó enni- valahogy olyan érzésem támad, hogy a rosszkedvét belefőzi a kajába és feltálalja nekünk, így pszichésen érthető, hogy ő miért nem kívánja a saját főztjét...de én akkor sem érzem megtiszteltetve magamat.
Sok újat nem tudok én se mondani, a kommunikáció drasztikus lecsökkentése hozhat megoldást, úgy tünik, nálatok az anyósnak se lenne ellenére ez. Ö legalább nem tapadós. Nálunk is sokat lenditett a dolgon az 500 km távolság.
Beszéltél már a férjeddel öszintén ezekröl a gondjaidról? Teljesen normális hangnemben, semmi hiszti, zsarolgatás. Fontos lenne, hogy mellédálljon, de tényleg ne kelljen soha nyiltan az anyja ellen döntenie, forditott esetben ez neked is sz@r lenne.
"Ti hogy kezelitek, hogy van a ferjetek, es van az anyja? "
Végülis a férjedet szereted, mert olyan, amilyen, és ebben, hogy ilyen lett, az anyjának is nagy szerepe volt. Én legalábbis erröl igyekeztem meggyözni magam :)
Mondjuk nálunk az áldásos tevékenysége kimerült abban, hogy állandóan veszekedést, vitákat kezdeményezett a családban, mindekit egymásnak ugrasztott, hogy fontosságát bizonyitsa. Mindent ö akart a kezében tartani és amikor megbetegedett, még pluszban rosszul esett neki, hogy erre már nincs lehetösége. Ma már gyakorlatilag úgy él mint egy növény, életfunkciói az anyagcserére korlátozódnak, és néha rossz a lelkiismeretem a korábbi vele szemben érzett dühömért.
Érdekes módon, most a sógornöm kezdi átvenni a szerepét a caládban, ö kezd lenni az ügyeletes intrika és házisárkány.
Szia miau! Sajnalom, hogy nalatok meg mindig fennall ez a problema.
Az en esetemben sokat segitett az, hogy sajat magamban tisztaztam, hogy mit varok el az anyossal valo kapcsolatomtol. Az en anyosom nemreg meg fojtogatta a ferjem a majomszeretetevel (minden nap telefonhivas, cirkusz, ha nem toltottuk naluk legalabb minden masodik hetvegenket, beleszolas abba, hogy mit eszunk, hogy oltozunk, hogyan rendezzuk be a lakast, hol elunk, mit akarunk dolgozni, szamonkeres, hogy miert mennyit fizetunk stb). Most is elhiszem neki, hogy joszandekbol csinalta, mert egyszeruen segiteni akart, csakhogy epp nem volt erre szuksegunk. Szoval igy viselkedett a ferjemmel szemben, es ezt a fuggoseget akarta fokozatosan letrehozni velem szemben is (marmint, hogy en fuggjek a velemenyetol).
Letisztaztam magamban, hogy nekem szivelyes de tavolsagtarto anyos-kapcsolatra van szuksegem, es ezt a ferjem is megertette, hiszen szamara is nagy teher volt ez a majomszeretet. Igy ketten beszeltuk meg szepen az anyossal, hogy mit szeretnenk. Bizonyos dolgokban hagyom, hogy folytassa a bolonderiait (pl minden alkalommal rank soz egy-egy uveg ehetetlen lekvart ami mindig a kukaban landol), am tegye, de a lenyeges dolgokba nem tud beleszolni es a latogatasok szamat lecsokkentettuk. O elfogadta, hogy mirol van szo. Azt nem tudom, hogy megertette-e vagy sem, mert az az erzesem, hogy o es az apos nehezen fogadjak el azt, hogy a fiuk lassan eltavolodik toluk es ahelyett, hogy belatnak, hogy ez a felnott korral es a csaladalapitassal jar, inkabb azt beszelik be maguknak, hogy en tavolittam el a ferjem toluk. Szoval a siker meg nem teljes, de ez a helyzet meg mindig jobb mint a korabbi.
Nagyon fontos az, hogy a ferjed melletted alljon es ossza a velemenyedet. Igyekezz elkerulni azt a szitut, hogy a ferjedet az anyos es kozed allitsd, mert ebbol nagy baj szarmazhat a kapcsolatotokra nezve. Egyebkent mert fontos szamodra az, hogy a ferjed anyja a sajat gyerekekent szeressen?
