Sziasztok!
Én 23 éves vagyok, és pontosan öt éve egy korty sör nem sok, annyi szeszes italt nem ittam. Túl sokat nem szoktam erról beszélni, mert az az állapot, hogy semmi alkoholneműt nem veszek magamhoz épp annyira természetes számomra, minthogy nem vagyok szobafestőpemzli, vagy paucs orrán pamutbojt.
Nem csinálok belőle nagy ügyet, és senkit nem szoktam térítgetni ez ügyben, bár ha pl. a haverok kezdenek komolyabban berúgni, akkor angolosan távozok.
Eleinte furcsállották a cimborák a váltást, és azt hitték, hogy ez is csak különcködésem újabb (és nem mellesleg puszta ugratásnak szánt) megnyilvánulása, meg azt is furcsállották, hogy a hosszúhajú, szakadt Poén-ból, aki (beállva legalábbis) minden állatságban benne volt, merev, zárkózott, nyakkendős ifjú egyetemi polgár lett.
Az okok igen sokrétűek: közvetlen környezetemben tapasztaltam meg a hatást (plusz a játékét), ami végül szerencsére az illetőnél is a Fresco olvtárs-féle történetbe torkollott.
Amikor kiderült a baj, akkor döntöttem úgy egyik percről a másikra, hogy én ebből nem kérek. Olyan erős mentális ellenállás alakult ki az alkohollal szemben bennem percek (!) alatt, hogy az valami hihetetlen. Az alkoholmentesség állapota azonnal, és úgy fest, megingadhatatlanul életprogrammá, apodiktikus evidenciává, önképem alapelemévé vált.
Nem kell küzdenem: egyszerűen szóba se jöhet, hogy igyak. Ez azonban nem holmi dühös rezisztencia, hanem egy olyan dolog, mint amikor az ember számára természetes, hogy ezer és egy lehetőséget nem választ. Egyébként szívesen járok ismerősökkel kocsmába, mivel ez egy remek intézmény, és ott magától értetődő természetességgel kérek ásványvizet, üdítőt.
Persze ez sok éves ivászat után nem ment volna ez ilyen könnyen, és olyan fiatalon azért még nem egyszerű elmerülni, de elhihetitek, hogy egy vidéki kollégiumban, a kamaszkori traumák közepette is vidáman el lehet kezdeni lefelé menni: én például aktívan kallódtam, a tanáraim, környezetem meg oda volt, mivel nagyon jóeszű kölyöknek tartottak. És hát azért éreztem is magamon az alkohol erejét amíg ittam: a pszichés addikció első jeleit határozottan érzékeltem, de ezt a sziklaszilárd gát könnyedén semmivé foszlatta.
Aztán idővel kezdett benőni a fejem lágya, és egy jó ideje pontosan tudom, hogy mit akarok, és mivel van egy célom, ami önmagában választásra érdemessé teszi számomra az életet, fölösleges a tudatmódosítás eszközéhez nyúlnom. Megaztán számomra, aki alapvetően a "fején belül" létezik, rémisztő lehetőség a józan ész esetleges elvesztése: a módosult tudatállapot engem megfélemlít.
Továbbá e tervem megköveteli a józan ész megőrzését, és e kapcsán érzem csak igazán, hogy jól döntöttem. A felszabadultság ugyan így sokkal ritkábban jellemez, mint anno, de ez nagyon olcsó ár -legalábbis számomra. Csak előnyei vannak az absztinenciámnak, amit mi sem támaszt jobban alá, mint hogy ismerőseim majd' mindegyike titkolt, vagy éppen bevallott irígységgel tekint rám. Itt persze azt irígylik tőlem, hogy tudom mit akarok, és azt is hogyan érjem el, de azzal is tisztában vannak, hogy én ezt jórészt az alkohol-mentességemnek köszönhetem.
Most ennyi. Még lenne miről írni, mert ennyire nem kézzelfogható a dolog számomra sem: a mentális ellenállás okaival magam sem vagyok teljesen tisztában, és a fentieken túlemenően bizonyára további okok is vannak.
poén
