Mit takar ez a szó: áldás?
Mi a közös abban, amikor az apa áldását adja a frigyre, és abban, mikor ellenségeinket áldjuk?
Miben különbözik, és miben azonos, hogy Isten vagy ember áld?
Ilyesmikről szeretnék itt beszélgetni, illetve véleményeket olvasni.
Valóban, mondtak átkot az Istennek némely emberei. De szerintem nem úgy, ahogy mostanában szokásuk némely kevély és magukat keresztényeknek nevező embereknek: XY legyen átkozott! Munkája menjen tönkre, felesége hagyja el, gyermekei koldussá legyenek... stb. Pál és a többiek nem ilyen célzott átkot mondtak ki, hanem egy feltételes átkot. Kb olyan ez, mint az Ebál és a Garizim hegyeken. Átkozott aki barommal közösül. Hasonlóképpen, aki más evangéliumot hirdet, az legyen átkozott. Nem azért, mert én (vagy Pál vagy Péter) megátkoztam azt az embert, hanem mert az a cselekedet átkot von magával. Tehát aki cselekszi, az magára veszi az átkot. De nem az én átkom miatt, hanem a bűn törvénye miatt.
Tehát ismét mondom: Szuverén módon embert nem szabad egy kereszténynek megátkozni. Az nem a Krisztus munkája.
A megútálás, az elhatárolódás, a gonosznak gyűlölete megint más tészta. Abban egyetértek, nincs vita.
Vagy pedig definiáljuk az átkozás és az átok fogyalmát, és akkor lehet, hogy egyet tudunk érteni. Vagy legalábbis szót tudunk érteni. Mert szerintem mi ketten mást értünk alatta.
Persze az is lehet, hogy ennek nem az Áldás-topicban van a helye.
(Áldjon meg az Örökkévaló a munkádban és adjon az iskolakezdéshez sok-sok türelmet!)
Én eleinte semmit nem tudtam a témához szólni. De felvetettem cseten. És tulajdonképpen Jpererrel beszélgetve ő idézte, akkor vettem észre, akkor találtuk ezt. Hogy olykor a hálaadás, és az áldás majdnem ugyanaz.
Aztán azon gondolkodom, ez az ellenségeink áldása is hasonló lehet. Tehát az az ilyen áldás, ha olyasmin gondolkodunk, miért adhatunk hálát ellenségeinkért, vagy egyenesen nekik. Azaz nem azon gondolkodunk, miért neheztelnénk rájuk, hanem azon, miért lehetünk miattuk hálásak.
Gondolom, ez lehet az ellenségeink áldása. És semmiképpen nem az, amit a farizmatikusok szoktak mondani, hogyaszongya, "Áldd meg Uram ezt a szemét marhát, hogy ne maradjon ilyen ostoba, hogy lenne bár értelme, és látná be, milyen szemét volt velem, és haverjaimmal. Ő, bárcsak eszet adnál neki Uram, hogy belátná, mennyire Isten embere vagyok én, mennyire igazam van, és mennyire nekem van igazam!", stb.
Szóval az igaz áldás nem manipulálja sem az ellenségemet, sem Istent.
Az ilyen hálával rokon áldásnak az ellentéte az átkozás. Átkozom ellenségemet, ha sóhajtozom ellene. Ha megemlékezem arról, mi rosszat tett. Átkozom, mert ez rosszat hozhat rá. Mert van atyánkfiának vádlója is. Mert terhelem. Mert Isten is igazságos, és megfizet, és bosszút áll. Nem kéne hát Sátán szövetségesének lennem. Ezért nem engedi apostol sem, hogy egymás ellen sóhajtozzunk, sem, hogy felrójunk, stb. Inkább úgy gondolunk felebarátunkra, testvérünkre, hogy a jóra, a szépre, amiért van hálát adni.
Van ám olyan áldás is, ami nem ilyen. Hanem olyan, mikor a nagyobb áldja a kisebbet. [Héb. 7.7] Annak pedig ellentmondani sem lehet, hogy mindig a hatalmasabb áldja meg a csekélyebbet. Értelemszerű, hogy Istent így nem áldhatjuk. Ő mindig hatalmasabb.
A hatalmasnak ez a fajta áldása meghatározza a kisebb egész életét, helyét az Úrban, stb. Ilyen áldása volt a pátriárkáknak is. Nem is játszottak az áldással, nagyon komolyan vették. Ha kimondták, nem változtatták, ha csellel-csalással szerezte meg Jákób, akkor is érvényes maradt. Mert valódi, komoly hittel mondták. A mai emberek összevissza áldanak, tökéletesen hit nélkül, formulává degradálva, csak a szájuk lobog. Nem kéne ennek így lenni. Az ilyen áldás komoly dolog, a prófétálással egyenlő. Abban a tekintetben is, hogy ítélhet is, akár a prófétai beszéd általában. Így ez az áldás nem mindig pozitív, olykor egyenesen elhatárolódás, teher is lehet. Jákób fiainak mondott áldása is ilyen, pl. [1 Móz. 49.5-6] Simeon és Lévi atyafiak, erőszak eszközei az ő fegyverök. Tanácsukban ne légyen részes lelkem, gyűlésükkel ne egyesűljön dicsőségem, mert haragjokban férfit öltek, s kedvök telve inát szegték az ökörnek.
Ez sem éppen a mai szokvány áldásduma.
De én nem gondolom, hogy nekünk egymást ilyen mindig a hatalmasabb áldja meg a kisebbet-ként, vagy mantraszerűen, begyakorolt szokásként kéne áldani.
Hanem csakugyan ellenségeinket, meg akik minket átkoznak, akiket vádolna szívünk, akikkel bajunk van, akire neheztelünk. A többieket, felebarátot, testvért meg ahogy én látom, nem nagyon kéne áldani. Hiszen aki Krisztusé, áldott. Nem az áldottakat kéne áldani, egyetlen egy erre való utalás, vagy tanítás nincs a Bibliában. Nem látom igeinek ezt a szokvány áldásdumát, sőt, köszöntéseket, hogy áldjon meg az Úr, meg az Úr áldása legyen veletek, meg hasonlók. Nincs ilyennek nyoma sem a Bibliában. Mert tény az, hogy a Krisztuséi áldottak! Nem kell azt kívánni, tény az, készen van. Áldásra éppen nem az övéi szorulnak!
Nos, ahogy forgolódom a hívők között, tudom, meglehetősen egyedül vagyok e nézetemmel, tipikus köszöntési formula ez az egymás áldása, én meglehetősen kilógok a sorból. Pedig egyenesen károsnak tartom a hit nélkül mantrákká degradált hitre jellemző beszédet. Mintha közönséges formulákká degradálnák, amit oly komolyan vettek az előttünk élők.
Abban igazad van, nem lehet felebarátot megátkozni.
Van azonban, amivel nem értek egyet. Pl. bizony küldött Isten embert, és az bizony nem csak áldott. Pált Jézus küldte (küldötte, azaz apostola volt). Ez a Pál megátkozta azokat, akik Jézust nem szeretik. Ugyanott, ugyanabban a levelében, ahol a szeretet himnuszát írta. Máshol meg azokat is megátkozta, akik mást hirdetnek, mint ők. Mert Krisztushoz nem csak a(z igazság) szeretet(e) tartozik, hanem a hamisság gyűlölete is. Ő maga is ilyen, mint a zsoltáros, vagy a Zsidó levél írója írja.
Pál emellé egy egész sor rendelkezést hozott, nem csak a szeretetről, de arról is, kitől kell megvonni a szeretetet (közösséget, társaságot, stb.) Ahogy más apostol, az Első is tanított arról, hogy bizony válhat felebarátom is olyanná, mint akár a vámszedő. És hát ugye, nem is mindenki felebarát, a nagy többség nem az, ahogy már Mózesnél sem volt az. Nem felebarát a világ, így nem is ...
Mondom inkább másképp, a szentség elválasztottságot jelent. Aki szent, nem fog közösségben lenni szentségtelenekkel, sem a világgal, sem ... És az egyik legerősebb elhatárolódás a megutálás (Krisztus tanított ilyesmit), ... mondhatnám még.
De annyit mondok, Ödönke, amit mondasz, valahogy különbözik attól, amit én találtam. Nem lehet kétfelé sántikálni, nem lehet mindenki barátja-haverja az ember.
Én azt találtam, olykor az áldás majdnem azonos a hálaadással, kedves ugrifüles. Lásd: [1Kor. 14.16-17] Mert hiszen ha a szellemmel mondasz áldást, hogy fog áment mondani hálaadásodra az, aki a be nem avatottak helyét tölti be? Hisz amit mondasz, nem érti. Mert ugyan te jól adsz hálát, de a másik nem épül.
Itt pl. Pál ugyanazt érti háladáson, mint áldáson.
Gondolom, Istennek adott hála, és az Ő áldása is majdnem ugyanazt jelenti.
Amit a "más fegyverek"-ről írsz, azzal nagyon egyetértek.
Érdekes az a gondolatod, hogy az áldással Isten természetéből közvetítesz, de valahogy nem kerek nekem a dolog. Mert
"A kiké az atyák, és a kik közül való test szerint a Krisztus, a ki mindeneknek felette örökké áldandó Isten."
Igazából emiatt kezdett foglalkoztatni az, hogy mi is az áldás. Az örökké áldandó Isten miatt.
Szóval ha "áldunk Téged Urunk", akkor is Isten természetéből közvetítünk vajon? NEKI, a Fiúnak???
Lehet, hogy tök mellékes dolgon szöszölök, de tény, hogy fennakadtam ezen. Nem azon, hogy áldandó, hanem azon, hogy belegondoltam: nem tudom, mit is jelent, mit is teszek, amikor áldom Őt. És nem is azt énekeljük, hogy "légy áldott, Urunk", hanem azt, hogy "áldunk Téged".
Szerintem nem sok különbség van. Már, ha igazán csinálja az ember. (Ez utóbbit úgy értem, hogy hallottam már ellenséget úgy áldani, hogy inkább nem modott volna semmit.) Valahogy úgy képzelem a dolgot, hogy áldásként Isten természetéből közvetítek valamit. Az apa (szülő) áldása is az Istentől leszálló tekintélyi rend egy ága (hű de komoly lett). Az ellenség áldása pedig... Itt eszembe jut az az Ige, hogy a gonoszt jóval győzd meg (asszem, itt komoly hiányosságok vannak az Egyházban). Ez nem azt jelenti, hogy egy keresztény legyen hülye, és tűrjön mindent, hanem azt, hogy neki másak a fegyverei (eszközei), mint a gonosz embereknek. Az én fegyvereim Isten jóságából származnak, és ezek erősebbek, mint a gonoszok fegyverei. Sajnos ezt csak kevesen teszik magukévá, és az ellenség eszközeit használják. Ezzel az ellenség területére tévednek és az ő munkáját végzik. Ezért nem értek egyet olyan tanításokkal, hogy az ilyen-olyan ellenséget meg lehet átkozni. Illetve lehet, de akkor az ember ne nevezze magát kereszténynek (krisztusi). Ugyanis a Krisztus soha senkit nem küldött, hogy átkozzon. De ez már más tészta.
Mit takar ez a szó: áldás? Mi a közös abban, amikor az apa áldását adja a frigyre, és abban, mikor ellenségeinket áldjuk? Miben különbözik, és miben azonos, hogy Isten vagy ember áld?
Ilyesmikről szeretnék itt beszélgetni, illetve véleményeket olvasni.
