Beszéljük meg, mi a pásztori szolgálati ajándék (karizmatikus terminus technikus) feladataköre, jogköre stb. Idesorolnám még a presbiter, presbitérium dolgát is, mint kapcsolódó témakör.
Nos, itten van egy újabb kis dolgozatom, ezúttal az őrállókról.
Az őrállók felelőssége
Amikor Bálák megkérte Bálámot, hogy átkozza meg Izraelt, elvitte egy olyan helyre, ahonnét kilátás nyílt a zsidók táborára. Ez a Piszga hegye, ám ennek a hegynek volt egy különleges funkciója: őrállók vigyázták innét az országot:
4Móz 23:14
„És vivé őt az őrállók helyére, a Piszga tetejére, és építe hét oltárt, és áldozék egy-egy tulkot és egy-egy kost mindenik oltáron.”
A Biblia sokszor használja ezt a szót, és többnyire olyan tartalommal, amely nemcsak az őrzést és figyelmeztetést jelenti, hanem a jövőben bekövetkező dolgok profetikus leírását is. Az idézett igevers a Piszga hegyét nemcsak egy kiemelt magaslatként mutatja be, hanem olyan pontként is, melynek szellemi jelentősége van. Ezt bizonyítja az is, hogy Bálák Bálám utasítására a hegyen oltárokat emelt és áldozatot mutatott be rajtuk. Az áldozat bemutatása után pedig Bálám előtt megnyílt a jövő és olyan dolgokról prófétált Izraellel kapcsolatban, melyek javarészt csak évszázadok múlva következtek be, s a mai napig érvényesek a zsidóságra. Vagyis a Piszga hegye olyan pont volt, ahol ha Istennek tetszésére cselekedtek az arra alkalmas emberek, megnyílt számukra a mennyei kijelentések tárháza. Sok későbbi igeversből is kiderül, hogy az őrállók egyik legfontosabb feladata az előrelátás és a figyelmeztetés. Ők azok, akik messzire tekintenek, és míg a többiek teszik a dolgukat, az őrállók a távoli messzeségbe nézve már látják azokat az eseményeket, melyek előbb vagy utóbb be fognak következni. A bibliai próféták, s közöttük is minden idők legnagyobb prófétája, Jézus Krisztus, ilyen őrállók voltak. Tisztában voltak koruk viszonyaival és nem volt titok előttük sem a vezető elit, sem a nép egyetlen gondolata, de emellett azt is látták, hogy mi lesz azután, hogy ők már elköltöztek a Földről. Próféciáik egy részéről tudjuk, hogy már bekövetkeztek, egy másik részéről tudjuk, hogy hamarosan beteljesednek, de van egy része a beszédeiknek, melyek valóra válásának mikéntjéről ma még fogalmunk sincs. Ez utóbbi gondolatok juthattak eszükbe a tanítványoknak is, amikor Jézus a Lukács 21-ben kijelentette, hogy Jeruzsálemből akkor kell elmenekülni, amikor azt hadseregek fogják körülvenni. (Luk.21:20) E prófécia beteljesedett, de ha jobban megfigyeljük, Jézus egy első hallásra értelmetlen dolgot mondott, hiszen ha egy város köré ostromzárat von egy támadó hadsereg, akkor abból lehetetlen kimenekülni, mert a kitörők az ellenség karjaiba futnak. Ezek szerint Jézus tévedett? A válasz egyértelműen az, hogy nem. Amikor ugyanis a római seregek a Josephus Flavius által is leírt zsidó háború során körülvették Jeruzsálemet, egy időre kénytelenek voltak felfüggeszteni az ostromot, mert a légiókra máshol volt szükség. Azonban nem sokára visszajöttek, ismét körülzárták a várost, és a történelemből tudjuk, hogy Jeruzsálem és a Szentély ekkor vált a földdel egyenlővé. Abban a rövid időszakban viszont, amikor megszűnt a bekerítés, azok, akik megértették Jézus próféciáját, elhagyták a várost. Ezek javarészt azok a hívők voltak, akik a korai Egyház tagjaiként ismerték és megértették a próféciákat.
Jézus tehát igazat mondott a Luk.21:20-ban, de próféciája a kimondása időpontjában egyrészt részben érthetetlen, másrészt látszólag irracionális volt, hiszen egy körülzárt várost lehetetlenség bántatlanul elhagyni. Azok a hívők viszont, akik ismerték az Úr kijelentését, és a Szent Szellem vezetésében jártak, felismerték, hogy az addig részben érthetetlen prófécia beteljesedett azáltal, hogy a római légiók ideiglenesen eltávoztak. Ez jó példa sok olyan eseményre, melyekről a Szentírás beszámol, de mi – legalábbis ma még – képtelenek vagyunk rájönni, hogy miként fognak bekövetkezni, ám készen kell állnunk arra, hogy egyszerre figyeljünk az Úrra és az idők jeleire, hogy amikor hirtelen megnyílik egy kapu, képesek legyünk belépni rajta. A mai őrállóknak is az az egyik legfontosabb szolgálata, hogy e próféciák beteljesedésének bekövetkezésére felhívják a figyelmet. Az ő feladatuk, hogy időben figyelmeztessenek, és egyebek mellett felszólítsanak a megtérésre. E feladatkört Isten Ezékielnek jelentette ki először, de a neki adott kijelentés örökérvényű:
Ezék. 3.17
Embernek fia! őrállóul adtalak én téged Izráel házának, hogy ha szót hallasz számból, intsd meg őket az én nevemben.
Ha ezt mondom a hitetlennek: Halálnak halálával halsz meg, és te őt meg nem inted és nem szólasz, hogy visszatérítsd a hitetlent az ő gonosz útjáról, hogy éljen: az a gonosztevő az ő vétke miatt hal meg, de vérét a te kezedből kívánom meg.
De ha te megintetted a hitetlent, és ő meg nem tért hitetlenségéből és gonosz útjáról: ő az ő vétke miatt meghal, de te megmentetted a te lelkedet.
A „hallás” szó itt a héber „sámá”, amely lefordítva azt jelenti, hogy „megértve hallgatni, engedelmesen odafigyelni”. Vagyis a mindenkori őrállók feladata az, hogy ne csak hallják, mit mond Isten, hanem meg is értsék, majd továbbadják a megértett üzenetet – tehát ne egyszerű szócsövek, hanem értő magyarázók legyenek. Emellett a magyar fordításban a „szót…..számból” kifejezés a héber „mipij dávár”, ahol a „mipij” szó töve a „peh”, vagyis a szájból kifúvó lehelet. Ez – némi kitérővel magyarázva – azonos eredetű szó a „vajipáh”: „és belefújt” szóval, amit a Biblia akkor használt először, amikor Isten a teremtéskor az emberbe belefújta a saját szellemét. Vagyis a héber szavak magyarázata egyértelművé teszi, hogy az őrállóknak Isten szól, mégpedig nem is akárhogyan: a saját Szellemét osztja meg velük, mégpedig úgy, hogy a szó (peh) egyben leírja a közlés módját is. A „peh” szó ugyanis egy felpattanó mássalhangzóval, a „p”-vel kezdődik. A „p” az egyetlen mássalhangzó, mely annak ellenére, hogy mássalhangzó, önmagában kiejtve („p”) is képes légmozgást kelteni. A betűnek ez a tulajdonsága két dolgot jelent: a) Kiejtésekor képes légáramlást kelteni, és b) ehhez nincs szüksége segítségre – azaz egy magánhangzóra. Vagyis a „peh” szó nem mást jelképez, mint Isten erejét, mely önmagában és segítség nélkül áttöri a halott anyagot és életre kelti azt. „vájipáh” – s Ádámból élő lélek lett. Hasonlóképpen az őrállókhoz szóló Szellem is áttöri az emberi test és lélek korlátját, és először megértésre, majd szóra bírja az arra alkalmas személyt. Ez a kijelentésnek úgymond a módszertana: a Szent Szellem egy emberben képes a számára nem fontos dolgokat félretolni, s a közvetlen, természetfölötti kijelentést közölni vele úgy, hogy a lélek és a test hangját elnémítja: „peh” Ha tehát valaki engedelmeskedik a természetfölötti kijelentésnek, és „sámá”-val, vagyis megértő és engedelmes hallgatással odafigyel, képessé válik arra, hogy az Úr akaratát és üzenetét továbbadja. És pontosan ez az őrállók feladata: meghallani, megérteni, majd értve kimondani.
Előretekintés
Sok teológus, bibliakutató és prédikátor egyetért abban, hogy az emberiség eljutott annak a korszaknak a küszöbére, amit a Biblia „utolsó idők”-nek nevez. Ez az a kor, amely közvetlenül megelőzi Jézus visszajövetelét a Földre, az ezeréves királyság megalapítását, és az igazság uralmának bevezetését az emberiség fölött. Ez a kor az, melyben helyreáll az Egyház, mégpedig nagyobb dicsőségben, mint valaha, s a Menyasszonynak a Vőlegény utáni sóvárgása olyan túláradó lesz, hogy az ilyen hívők számára semmi más nem lesz fontos, csak az Úrra való várás és a Vele való szellemi-lelki közösségben való élet. Jézus egy ilyen egyházért fog visszajönni, egy szerelmes menyasszonyért, akire a Vőlegény már évezredek óta vágyakozik. De hogyan fog mindez megvalósulni, és melyek azok a jelek, melyeket nekünk, hívőknek észre kell vennünk, hogy amikor eljön az idő, a megfelelő dolgot cselekedjük? Ezzel kapcsolatban szeretnék a Biblia alapján a következőkben Veletek néhány felismerést megosztani.
Az Írás hatalma
Péter apostol a Bibliát prófétai beszédnek (profetikosz logosz, 2.Pét.1:19) mondja, vagyis azt állítja, hogy maga a Szentírás az, amelyik olyan profetikus kijelentéseket tartalmaz, melyekre „jól teszitek, ha figyelmeztek, mint sötét helyen világító szövétnekre, míg nappal virrad, és hajnalcsillag kél fel szívetekben”. Másként megfogalmazva, az apostol leszögezi, hogy a Szentírás olyan kijelentéseket tartalmaz, melyek a múlt, a jelen és a jövő titkait egyaránt felfedik, és ennek az lesz a következménye, hogy világosság gyullad bennünk. Ez a világosság a Szent Szellem világossága, aki a világ teremtésekor is a vizek fölött lebegett, és az első cselekedete a világosság megteremtése volt. A bibliai próféciák egymáshoz illeszkedése az, amit ha felismerünk, egy új világot tár fel előttünk: megértjük, honnét jövünk és hová megyünk. Ennek felismerése azért különösen fontos, mert Isten az embert azért teremtette, majd váltotta meg, hogy egy világegyetemnyi méretű és kiterjedésű terv központi szereplője legyen. Ennek megértésében segítenek minket azok, akiket a Biblia őrállóknak, vagy vigyázóknak nevez.
Ésa. 21.11/b
…..Vigyázó! meddig még az éjszaka, meddig még ez éj?
Szólt a vigyázó: Eljött a reggel, az éjszaka is; ha kérdeni akartok, kérdjetek, forduljatok vissza és jertek el!
A vigyázó, vagyis az őrálló arra a kérdésre, hogy meddig tart az éjszaka, érdekes választ ad: lesz reggel, de egyszersmind éjszaka is. Egy olyan korról beszél, amelyben egymás mellett lesz jelen a sötétség és a világosság. A fény és az árnyék egyszerre és egymás mellett fog létezni, és a kettő kölcsönhatásban fog állni egymással. Ez ma az Egyházban is megfigyelhető. Ahol ugyanis őszinte és istenhívő keresztények bibliai kérdések magyarázatában nem tudnak összhangra jutni, ott a legtöbb esetben mindkét vitázó félnek van, amiben igaza van, és van, amiben nincs, s az igazsághoz gyakran a két szemlélet kombinációjával lehet közelebb jutni. Csak egy példa: az eleve elrendeltség és a szabad akarat teológiája. Mindkettő mellett, és mindkettő ellen egyaránt vannak érvek a Bibliában. A látszólagos ellentmondás feloldása az, hogy vannak helyzetek, amiket Isten eleve elrendelt, és vannak olyanok, melyeket a benne szereplők szabad akarata alakít, tehát a Szentírás nem zárja ki egyik lehetőséget sem. Ha viszont kizárólagos módon ragaszkodunk valamelyik oldalhoz, képtelenné válhatunk arra, hogy Isten akaratát cselekedjük, és egyike leszünk a szinte megszámlálhatatlan vallásos vitatkozónak. Hasonlóképpen az utolsó idők próféciáit kutató hívők egy része pesszimista, a másik felük pedig optimista. A pesszimisták szerint minden egyre rosszabbra fordul, az optimisták szerint viszont az Egyház fog uralkodni a Földön. Ám ha jobban megvizsgáljuk a kérdést, kiderül, hogy egyik félnek sincs teljesen igaza, hiszen van, ami tényleg rosszabb lesz, de van, ami egyértelműen pozitív irányba fog megváltozni, még a növekvő sötétség közepette is. Ez az alapelv végigkíséri a Bibliát: ebben a küszöbön álló történelmi korszakban nem minden teljesen sötét, vagy teljesen világos, és a dicsőség nem lesz teljes, de a gyalázat sem.
Az Ésaiás 60-ban Isten az Ő népéhez szól, s a szöveg összefüggéseiből egyértelművé válik, hogy az Ige nemcsak Izraelt, hanem minden olyan embert megszólít, aki az Úrral van szövetségben – tehát az újjászületetett és Istent követő hívőket is:
Ésa. 60.1
Kelj fel, világosodjál, mert eljött világosságod, és az Úr dicsősége rajtad feltámadt.
Mert ímé, sötétség borítja a földet, és éjszaka a népeket, de rajtad feltámad az Úr, és dicsősége rajtad feltámadt.
És népek jönnek világosságodhoz, és királyok a néked feltámadt fényességhez.
Itt is az vehető észre, hogy lesz sötétség, sőt a kiterjedése nagyobb lesz, mint a világosságé, ám a világosság vonzani fog mindenkit, aki vágyik rá. Itt az Ige nem mást ír le, mint egy olyan világméretű ébredést, ahol egész nemzetek térnek meg Jézushoz, ugyanis a felszólító mód a héber eredetiben nőnemű, ami Sionra utal, Sion pedig a Biblia szövegösszefüggései alapján az Istennel szövetségben állókat jelenti – tehát nemcsak Izraelt, hanem minden, Isten által elhívott embert is. Az Ésaiás által leírt kép hasonlít ahhoz az állapothoz, amikor a Gósen földjén lakó izraeliták akkor sem nélkülözték a világosságot, amikor egész Egyiptom sötétségbe borult a tíz csapás egyike következtében. A kép azt mutatja be, hogy megint lesz egy olyan időszak, amikor az egész ismert világ sötétségbe borul, de azok a helyek, ahol Isten igazi népe van, világosságban maradnak, sőt ez a szellemi fény-sugárzás egyes népeket, és azok politikai-gazdasági elitjét (…és királyok a néked feltámadt fényességhez…) is odavonzzák. Azoknak osztályrésze viszont, akik nem jönnek a fényre, az egyre növekvő sötétség lesz. Ez a profetikus kép tehát egy olyan időszakot vetít elénk, amely még nem következett be, s melynek során a sűrű sötétség és az Istentől való világosság egyszerre, egy időben lesz jelen a Földön. Ahogy Egyiptomban is közvetlenül Isten népének kivonulása előtt sötétség borította el az országot, kivéve Gósen területét, ugyanúgy be fog következni egy ilyen esemény a jövőben is. Ahogy a sötétség után nem sokkal Izrael kivonult Egyiptomból – vagyis az akkori világ szellemi központjából – hogy Istennel legyen egy addig nem látott szoros közösségben, ugyanúgy a jövőben is Isten népe egy példátlanul sötét korszakot követően fog egyesülni a feltámadott és az Olajfák hegyére érkező Jézus Krisztussal.
A Biblia tanúsága szerint a sötétség hatalmát a világosság mindig le fogja győzni. Egyiptomnak voltak varázslói, de Istennek ott volt Mózes. Baálnak többszáz papja mérkőzött Isten szolgájával, Illéssel, és Jézus is a sötétség kellős közepén jelentette be a kereszten, hogy „Elvégeztetett” – azaz a megváltás műve készen van, többé már semmit sem kell hozzátenni. Isten Ábrahámot éjszaka vitte ki a szabadba és szólította fel, hogy számolja meg a csillagokat – ha tudja:
1 Móz. 15.5
És kivivé őt, és monda: Tekints fel az égre, és számláld meg a csillagokat, ha azokat megszámlálhatod; - és monda néki: Így lészen a te magod.
És hitt az Úrnak és tulajdoníttaték az őnéki igazságul.
Ebben a jelenetben Ábrahám megértette, hogy Isten mit mond nemcsak az ő leszármazottaival kapcsolatban, hanem a jövőről, az egész emberiségről, s azon belül Isten népéről is. Nem véletlenül emlékezik meg a Zsidókhoz írt levél Ábrahámról is így:
Zsid. 11.13
Hitben haltak meg mindezek, nem nyerve meg az ígéreteket, hanem csak távolról látva és üdvözölve azokat, és vallást tevén arról, hogy idegenek és vándorok a földön.
Ábrahám szó szerint vándor volt a Földön, ám öröksége a mai napig szaporodik, s te, kedves Olvasó is, aki hittel tanulmányozod a Bibliát, szintén ennek az Ábrahám által megértett látásnak vagy a gyümölcse, hiszen Pál apostol így ír:
Gal. 3.29
Ha pedig Krisztuséi vagytok, tehát az Ábrahám magva vagytok, és ígéret szerint örökösök.
A csillagok nappal nem látszanak. Ahhoz, hogy meglássuk a csillagokat, sötétnek kell lenni. Az Ábrahám által megértett profetikus kép köszön vissza a Kivonulás történetében, és a már idézett Ésaiás 60-ban egyaránt. Minél sűrűbb a sötétség, annál jobban lesz látható a világosság. A mostani történelmi kor végén is ugyanez fog bekövetkezni, s ha korunk eseményeit vizsgáljuk, valóban az kezd egyre jobban meglátszani, hogy az évszázadok óta többé-kevésbé stabil társadalmi normák és értékrendek egyre jobban szertefoszlanak, egyre több teret engedve a bizonytalanságnak és kilátástalanságnak – egyszóval a sötétségnek. Ebben az időszakban nagyon nagy szerepe és felelőssége van az Egyháznak, hiszen Isten a világosságot az Ő népére bízta. Ám ha körülnézünk, korunk kereszténysége még az Apostolok Cselekedeteiben bemutatott hívők szellemi színvonalától is nagyon messze van, holott a Biblia szerint a második ház dicsőségének nagyobbnak kell lennie, mint az elsőnek. De ez meg fog változni, mert a Biblia kijelenti, hogy Jézus egy tökéletes menyasszonyért fog csak visszajönni.
Ugyanerről a korszakról Dániel a következőt mondja:
Dán. 12.1
És abban az időben felkél Mihály, a nagy fejedelem, a ki a te néped fiaiért áll, mert nyomorúságos idő lesz, a milyen nem volt attól fogva, hogy nép kezdett lenni, mindezideig. És abban az időben megszabadul a te néped; a ki csak beírva találtatik a könyvben.
És sokan azok közül, a kik alusznak a föld porában, felserkennek, némelyek örök életre, némelyek pedig gyalázatra és örökkévaló útálatosságra.
Az értelmesek pedig fénylenek, mint az égnek fényessége; és a kik sokakat az igazságra visznek, miként a csillagok örökkön örökké.
Itt már pontosabb a kép, mert a sötétség már nem egy személytelen fogalom, hanem egy olyan rettenetes kor jellemzője, amilyen az emberiség történelmében még soha nem fordult elő, s a második világháború, a holokauszt, a népirtások és a legördögibb diktátorok is csak előképei e gonoszság kiteljesedésének. Ám ebben a korban fénylenek fel a csillagok is: Ábrahám leszármazottai fényleni fognak, s azok, akik Isten elhívottai, nagyon sok embert fognak megismertetni az igazsággal, pontosabban az Igazsággal, aki Jézus Krisztus és az Ő megváltása.
Maga Jézus is szól erről a korról:
Mát. 24.8
Mind ez pedig a sok nyomorúságnak kezdete.
Akkor nyomorúságra adnak majd benneteket, és megölnek titeket; és gyűlöletesek lesztek minden nép előtt az én nevemért.
És akkor sokan megbotránkoznak, és elárulják egymást, és gyűlölik egymást.
És sok hamis próféta támad, a kik sokakat elhitetnek.
És mivelhogy a gonoszság megsokasodik, a szeretet sokakban meghidegül.
De a ki mindvégig állhatatos marad, az idvezül.
Ahogy tanulmányozzuk e jövőben bekövetkező időszak bibliai leírásait, úgy válik egyre részletgazdagabbá a kép, de úgy lesz egyre ijesztőbb is. Jézus itt már az egyes emberek személyes sorsáról is beszél: a hívőket gyűlölni fogják, akik közül többen megbotránkoznak más hívőkben, és sokan egymást is gyűlölni kezdik. Ám ezzel még nem teljes a leírás: hamis próféták is nagy számban lépnek fel, akik Isten embereinek álcázva magukat, a kárhozat felé vezetik a beszédeiket elhívő embereket. Akik pedig a megnövekvő gonoszság közepette elveszítik az Úrral való közvetlen és személyes kapcsolatot, hideggé válnak, tehát szintén alkalmatlanok lesznek az elhívásuk betöltésére.
Izrael, az időjelző
A Szentírás egyértelművé teszi, hogy mind az áldás, mind a gonoszság először mindig Izraelt, illetve a zsidóságot éri:
Róm. 2.9
Nyomorúság és ínség minden gonoszt cselekedő ember lelkének, zsidónak először meg görögnek;
Dicsőség pedig, tisztesség és békesség minden jót cselekedőnek, zsidónak először meg görögnek:
Izrael mint állam 1948. óta létezik. E bő ötvenéves állami lét rengeteg megpróbáltatást és sikert hozott a zsidóságnak. Évezredek óta először lehetett nemzeti önbizalmuk, és fegyvert foghattak, hogy a nemzetközi jog által garantált államhatáraikat megvédelmezzék. De Izrael szembesült először egy olyan intézményesített terrorizmussal is, ami az ötvenes-hatvanas évek Európájában, de más földrészeken is szinte teljesen ismeretlen volt. Ma viszont, különösen szeptember 11-e óta azt láthatjuk, hogy az először Izraelt sújtó alattomos orvtámadások globális méreteket öltöttek, s ha tovább eszkalálódnak, képesek destabilizálni Európát, a Közel-Keletet, és az USA-t egyaránt. Ennek következményeire pedig még csak gondolni is rossz. A 2006-os év izraeli erkölcsi és politikai botrányai pedig szintén előrevetítenek egy, a világ nagy részén bekövetkező általános erkölcsi züllést. Izrael egy olyan homokóra, melynek a saját érdekünkben nemcsak a pergését, hanem az egyes homokszemek útját is gondosan meg kell figyelni, mert értékes következtetéseket vonhatunk le a saját, vagy a nemzetünk jövőjéről.
Konkoly és búza
Eddig megállapítottuk, hogy az előttünk álló időszak, mely Jézus visszajöveteléig fog tartani, egyszerre fog jót és rosszat hozni. Jézus egy másik helyen is kitér erre a korra:
Mát. 13.24
Más példázatot is adott eléjök, mondván: Hasonlatos a mennyeknek országa az emberhez, a ki az ő földébe jó magot vetett;
De mikor az emberek alusznak vala, eljöve az ő ellensége és konkolyt vete a búza közé, és elméne.
Mikor pedig felnevekedék a vetés, és gyümölcsöt terme, akkor meglátszék a konkoly is.
A gazda szolgái pedig előállván, mondának néki: Uram, avagy nem tiszta magot vetettél-e a te földedbe? honnan van azért benne a konkoly?
Ő pedig monda nékik: Valamely ellenség cselekedte azt. A szolgák pedig mondának néki: Akarod-é tehát, hogy elmenvén, összeszedjük azokat?
Ő pedig monda: Nem. Mert a mikor összeszeditek a konkolyt, azzal együtt netalán a búzát is kiszaggatjátok.
Hagyjátok, hogy együtt nőjön mind a kettő az aratásig, és az aratás idején azt mondom majd az aratóknak: Szedjétek össze először a konkolyt, és kössétek kévékbe, hogy megégessétek; a búzát pedig takarítsátok az én csűrömbe.
A konkoly kalászai megszólalásig hasonlítanak a búzára. A különbség csak akkor látszik, ha eljön az aratás ideje: a búzakalászok meghajlanak a bennük lévő magok súlya alatt, míg a konkoly kalászai továbbra is egyenesen állnak, mert nincs bennük mag. Ha a hitünk és az Istennel való közösségünk egyre jobban mélyül, nem fogjuk fent hordani az orrunkat. Azt csak azok teszik, akik a hitet és az istenfélelmet fügefalevélként tartják maguk elé, hogy eltakarják a saját vétkeiket. Jézus példázata nagyon érzékletesen mutatja be azt, hogy miután a tiszta magot vető gazda (Jézus) elment, jött az ellenség, és a vetést nem tönkretette, hanem hamis magokat hintett közé, melyek a búzával együtt nőttek fel, és csak az érési folyamat végére látszott meg, hogy melyik az igazi és melyik a hamis. Ez a kép az Egyház történelmét is bemutatja: az eddig eltelt közel kétezer évben sok felekezet jött létre: katolikus, protestáns, unitárius, katar, albigens, baptista, bogumil, pünkösdi, hogy csak az ismertebbeket említsem. De – és itt van a nagy csapda – Jézus nem felekezetekről, azaz búzamezőkről beszél, hanem egyes kalászokról, vagyis emberekről. A mai elterjedt felekezet-központú gondolkodásmódtól eltérően a Mester nem az egyházakat, hanem az embereket osztja két csoportra: konkolyra és búzára. E példázat az egyes hívők személyes felelősségére helyezi a hangsúlyt: én mi leszek, amikor eljön az aratás ideje: konkoly, vagy búza? Isten ugyanis nem a felekezeti hovatartozásunkat vizsgálja, hanem a szívünket és az Úrral való közösségre irányuló vágyakozásunkat, s annak minőségét. Szintén tanulságos az is, hogy a gonoszságot megtestesítő konkoly, a hitnek látszó anti-hit, éppenúgy fog növekedni az aratás idejéig, ahogy a búza, tehát a valódi hit is. Sőt, ugyanazok az éghajlati körülmények, melyek kedveznek a búza növekedésének, érlelik a konkolyt is. Ez másképpen megfogalmazva azt jelenti, hogy az ébredési mozgalmak számára kedvező társadalmi és szellemi körülmények érlelik meg a csak hívőnek látszó, ám valójában Krisztus-ellenes mozgalmakat is. Később, ugyanennek a résznek a 39. versszakában Jézus kijelenti, hogy azok, akik az idők végén a konkoly és a búza különválasztását elvégzik, nem emberek, hanem angyalok – vagyis Isten küldöttei. Az Úr ugyanis a szíveket vizsgálja, s annak alapján dönt, amit bennünk lát. Erre csak Ő képes, ennélfogva annak végleges megítélését, hogy ki konkoly és ki búza, Isten nem bízza az emberekre. Ám miután a különválasztás megtörtént, és a konkolyt tűzbe vetették, az igazak megkapják a jutalmukat:
Mát. 13.43
Akkor az igazak fénylenek, mint a nap, az ő Atyjoknak országában. A kinek van füle a hallásra, hallja.
Az a válogatás, amit az Úr angyalai végeznek el, tiszta, szeplőtelen és hibátlan Egyházat fog eredményezni, olyant, aki után Jézus azóta vágyik, hogy feltámadt, és beült a számára fenntartott trónszékbe.
Egy gyakorlati példa
Visszatekintve a XX. század második felére, könnyen megfigyelhetjük a konkoly növekedését. Ha csak a II. világháború és a mi korunk között eltelt mintegy 60 évet vizsgáljuk, látható, hogy a törvények, társadalmi rendszerek és emberi kapcsolatok terén hatalmas romlás következett be. A nácizmus, vagy a kommunizmus társadalmi szintre emelte a hamis jövőképet, a megtévesztést, a csalást, a hamis tanúbizonyságot, az intézményesített népirtást, emberek meghurcolását és még számtalan olyan dolgot, ami a klasszikus zsidó-keresztény erkölcs és értékrend tükrében elfogadhatatlan, noha Európa és a világ jelentős részének országai ezen értékrend talaján állóknak tekintik magukat mind a mai napig. A „Nyugat”, vagyis Nyugat-Európa és az USA népeiben szintén leleplezhető az emberi-erkölcsi értékrendek egyre gyorsuló degenerálódása. Ugyanakkor az elmúlt hatvan évben született újjá 2 ezer éves szünet után Izrael, s az Egyházban a karizmatikus-pünkösdi kereszténység elterjedése is túllépett minden előzetes elképzelést. Ez azt jelenti, hogy a kor kedvezett Isten tervei megvalósulásának, ám az ördögi tervek is hasonlóképpen előreléptek a beteljesülés felé. Ma azt látjuk, hogy a konkoly látszólag elkezdte benőni az Egyházat is, hiszen a közelmúlt erkölcsi és pénzügyi botrányai, illetve a pünkösdi mozgalom látható kifulladása szinte kiált a megújulás után. Az a jó hír, hogy lesz megújulás, melyben az őrállóknak kulcsszerepük van, de a kereszténység előrelépése a konkoly további növekedését is eredményezni fogja. A világ erkölcsi-szellemi állapota tovább fog romlani, de az Egyház ebben a környezetben példátlan szellemi növekedést fog megtapasztalni.
Két aratás
A Jelenések könyve 14. fejezete szól arról az aratásról, amiről Jézus is beszélt a Máté 13-ban. De a konkoly learatását egy másik begyűjtés előzi meg:
Jel. 14.14
És látám, és ímé vala egy fehér felhő; és a felhőn üle valaki, hasonló az embernek Fiához, a fején arany korona, és a kezében éles sarló.
És más angyal jöve ki a templomból, nagy szóval kiáltván annak, a ki a felhőn ül vala: Indítsd a sarlódat és arass; mert a földnek aratni valója megszáradt.
Bocsátá azért, a ki a felhőn ül vala az ő sarlóját a földre; és learattaték a föld.
Jézust, amikor a feltámadása után felemelkedett, azaz elragadtatott, egy felhő takarta el a tanítványok szemei elől. Itt újra ez a kép elevenedik meg, ám az Úr kezében egy sarló van, s a fején lévő korona az eredeti szövegben babérkoszorú, ami a korabeli szimbolika alapján mindig a győztes jele, s Jézust a Jelenések könyve többször is győztesnek nevezi. Jézusról az Ige úgy is megemlékezik, mint az Aratás Uráról. A sarló egy kéziszerszám, és arra való, hogy miután különválasztottuk, aprólékos kézimunkával levágjuk a gyomnövényeket, de meghagyjuk a hasznos vegetációt. Az, hogy Jézus sarlót használ és nem kaszát, azt jelenti, hogy nagyon pontosan különválasztja a learatandót attól, amit meg kell hagyni. A Jézushoz szóló kiáltás az aratás elkezdésére jelenti azt a végső aratást, amikor az igazak, különválva a hamisaktól, a mostani kor végén be fognak menni a Mennybe. Jézus pedig azért használ éles sarlót, hogy a gyomnövények tengerében pontosan különválaszthasson minden egyes embert, aki méltó lett Isten országára. Ez az aratás nem más, mint Isten királyságának hirdetése, az az időszak, amikor az Egyház dicsősége meg fogja haladni a korai keresztényeken megnyilvánuló isteni jelenlétet, és az Úrral való közösség olyan szoros lesz az egyes hívők és Jézus között, amit ma még szinte el sem tudunk képzelni. Ez a kor példátlan és addig soha nem tapasztalt szentséget, dicsőséget, jeleket és csodákat fog a keresztények által a világ elé tárni, hogy mindenki láthassa az igazak és a hamisak közötti különbséget. Ez az a kor, amire már most el kell kezdenünk a felkészülést, hogy akár általunk, akár azok által, akik a mi szolgálatunk útján válnak hívővé, az Egyházból az a szerelmes Menyasszony váljon, akire a Vőlegény idestova majd’ 2 ezer éve vágyakozik.
De ezután egy másik aratás is következik:
Jel. 14.17
És más angyal jöve ki a mennyben való templomból, s annál is éles sarló vala.
Más angyal is jöve ki az oltártól, a kinek hatalma vala a tűzön, és kiálta nagy szóval annak, a kinél vala az éles sarló, ezt mondván: Bocsásd a te éles sarlódat, és szedd meg a föld szőleinek gerézdeit; mert megértek annak szőlei.
Bocsátá azért az angyal az ő éles sarlóját a földre, és a földnek szőleit megszedé, és veté az Isten haragjának nagy borsajtójába.
És megtaposták a borsajtót a városon kívül, és vér jöve ki a borsajtóból a lovak zablájáig, ezer hatszáz futamatnyira.
Ezt az aratást – pontosan a Máté 13. leírása szerint – angyal végzi. Ez Isten ítéletének aratása, a konkoly begyűjtése, majd az ítélet végrehajtása. A konkoly bekerül Isten présébe, és vérré válik. A korabeli borsajtók a mai hagyományos must-előállításhoz hasonlóan úgy működtek, hogy az aratók beleöntötték a leszedett szőlőt, majd a sajtóban álló emberek addig taposták a szemeket, amíg azokból ki nem préselődött minden folyadék. Ez Isten ítéletét mutatja be, amit Jézus visz véghez, hiszen „…ő nyomja a mindenható Isten haragja hevének borsajtóját..” (Jel.19:15) A város Jeruzsálem, az ítélet helye pedig a Jóel könyve alapján az Olajfák hegye alatt húzódó Jósafát völgye – a városon kívül:
Jóel. 3.2
Egybegyűjtöm akkor mind a pogányokat, és levezetem őket a Josafát völgyébe, és perbe szállok ott velök, az én népemért és örökségemért, az Izráelért, a melyet szétszórtak a pogányok közé, és megosztoztak az én földemen;
A Biblia vérről beszél. Nem gondolnám, hogy ez csupán szókép, hanem igazi vér. Olyan sok, hogy a Josafát völgyében a lovak zablájáig ér, ami a földtől számítva körülbelül 1-1,5 méter. Isten ítélete kíméletlen lesz mindazokon, akik „…nem fogadták be az igazságnak szeretetét az ő idvességökre” (II.Tesz.2:10) Josafát völgyét embervér tölti meg. Jézus mindenki által látható módon, kifogást nem elfogadva és kivételt nem téve, végrehajtja az ítéletet az emberiség azon részén, akik kiérdemelték azt. Maga Jézus is szól erről:
Ján. 5.22
Mert az Atya nem ítél senkit, hanem az ítéletet egészen a Fiúnak adta;
Az a kép, amit itt leír a Biblia, szinte elképzelhetetlen: Jézus, aki a Bárány, a szelíd Főpap, aki még a Mennyben is megindul a gyarlóságainkon, hiszen „Mert nem oly főpapunk van, a ki nem tudna megindulni gyarlóságainkon…” (Zsid 4:15) Isten borsajtójában véres masszává tapossa az ítéletre méltó embereket. A szív remeg, és a lélek retteg: az ítélő Isten végrehajtja azt, amit évezredekkel korábban előre megmondott.
Jel. 22.10
Azután monda nékem: Be ne pecsételd e könyv prófétálásának beszédeit, mert az idő közel van.
A ki igazságtalan, legyen igazságtalan ezután is; és a ki fertelmes, legyen fertelmes ezután is; és a ki igaz, legyen igaz ezután is; és a ki szent, szenteltessék meg ezután is.
És ímé hamar eljövök; és az én jutalmam velem van, hogy megfizessek mindenkinek, a mint az ő cselekedete lesz.
A kép itt tovább finomodik: A János apostolt kalauzoló angyal közli, hogy lesz egy idő, amikor már nem lehet többé megtérni, s az emberiség két részre oszlik: igazakra és igazságtalanokra. Egy másik fordítás szerint a szentek még szentebbek lesznek, az igazságtalanok pedig még igazságtalanabbak. Ekkor már nem lesz mód megtérni, ezáltal megmenekülni a bekövetkező ítélettől. Jézus pedig nem sokkal ennek az állapotnak a bekövetkezése után fog visszajönni a Földre, hogy mindenkit megítéljen. (…az én jutalmam velem van, hogy megfizessek mindenkinek, a mint az ő cselekedete lesz) A mostani kor végén élő emberiségben nemcsak a szentség és az igazság, hanem a gonoszság és igazságtalanság is el fogja érni a teljes, végső és visszafordíthatatlan kiteljesedését. Ez lesz az az időszak, ami közvetlenül megelőzi azt említett két aratást, s a Menyasszony tökéletes szépségben, sóvárogva várja a Vőlegényt, de az emberi gonoszság is teljességre jutva teszi a Sátán akaratát. A fény egyre erősebb lesz, és a sötétség is egyre jobban mélyül. E jövő tükrében ijesztő arra gondolni, hogy ma az Egyház mennyire elfoglalja magát a különböző programokkal, intézmény-építésekkel, lelkigondozásokkal, és olyan tanításokkal, melyek nem a Mester utáni sóvárgást mélyítik el, hanem jólképzett vallásos szakértőket hoznak létre az élő Isten után vágyódó emberek helyett. Jézus vissza fog jönni, de nem egy olyan menyasszonyért, aki ha meglátja a vőlegényt, nem a karjaiba veti magát, hanem legföljebb annyit szól: „Jó, hogy jöttél…” Ó, nem! Amikor ez a kor bekövetkezik, olyan hívők lesznek a Földön, akik egy emberként kiáltanak fel: „Jövel Urunk, Jézus!” Ahogy az izraeliták Egyiptomban: többszáz évig elviselték a szolgaságot, de amikor a körülmények végzetesen rosszra fordultak, egyre fájdalmasabban kiáltottak az Úrhoz, mert a Földön már nem volt lehetőségük sehova sem elmenekülni a megnyomorító robot elől. Isten tudja, hogyan juttassa el az Ő népét egy olyan állapotba, hogy rájönnek: csak az Úr az, aki meg tudja őket szabadítani, senki más.
Két pünkösd
Az Apostolok cselekedeteinek 2-ik részében olvashatjuk a Pünkösd történetét, amikor a Szent Szellem először áradt ki az Egyházra, hogy bizonyságot tegyen a megváltás valóságosságáról. De a Jelenések könyve egy másik pünkösdről is szól: arról, amikor démoni szellemek árasztják el a Földet, bizonyságot téve a Sátánról. Ez az esemény egyidőben játszódik le azzal, amikor az Egyház is eléri a szentségnek és a dicsőségnek addig soha nem látott mértékét. Péter apostol pünkösdi prédikációjában Jóel könyvére hivatkozik, arra a szakaszra, amelyben a próféta egy távoli jövőben bekövetkező eseményt ír le, ami Péter idejében csak részlegesen valósult meg:
Csel. 2.17
És lészen az utolsó napokban, ezt mondja az Isten, kitöltök az én Lelkemből (szellememből) minden testre: és prófétálnak a ti fiaitok és leányaitok, és a ti ifjaitok látásokat látnak, és a ti véneitek álmokat álmodnak.
És épen az én szolgáimra és az én szolgálóleányaimra is kitöltök azokban a napokban az én Lelkemből, és prófétálnak.
És tészek csudákat az égben odafenn, és jeleket a földön idelenn, vért, tüzet és füstnek gőzölgését.
A nap sötétséggé változik, és a hold vérré, minekelőtte eljő az Úrnak ama nagy és fényes napja.
És lészen, hogy mindaz, a ki az Úrnak nevét segítségül hívja, megtartatik.
Ebből az eseménysorozatból Péter idejében csak a Szellem kitöltetése valósult meg, de a többi esemény még mindig nem következett be. Péter itt valójában a Szellemnek az „utolsó napokban” történő kiáradásáról beszél, s ezt az eseményt nemcsak a Földön, hanem az égben bekövetkező katasztrófák fogják kísérni, melyek közvetlenül az Úr napját fogják megelőzni.
Jakab apostol ugyanerre utal:
Jak. 5.7
Legyetek azért, atyámfiai, béketűrők az Úrnak eljöveteléig. Ímé a szántóvető várja a földnek drága gyümölcsét, béketűréssel várja, míg reggeli és estveli [korai és kései] esőt kap.
Legyetek ti is béketűrők, és erősítsétek meg szíveteket, mert az Úrnak eljövetele közel van.
Sokan ezt a kijelentést úgy magyarázzák, hogy a korai Egyházban nagy volt a várakozás az Úr visszajövetelére, de ha a tágabb szövegösszefüggéseket vizsgáljuk, sokkal valószínűbb, hogy Jakab egy jövőben bekövetkező eseményről szólt. A Jézus visszajövetelére használt görög szó itt a „paruszeia”, amit az Újszövetség következetesen Jézus visszajövetelével kapcsolatban használ. A kép itt is az aratással kapcsolatos, tehát az Írás itt is a mostani kort lezáró nagy aratásról beszél.
Mint tudjuk, a Bibliát író emberek többségükben zsidók voltak és a Közel-Keleten éltek. Ezért a természetből vett hasonlataikat is csak akkor értjük meg, ha ismerjük Izrael és környezete éghajlati viszonyait. Ilyen például a korai és a késői eső is. Mindkettő elengedhetetlenül szükséges a jó terméshez. A korai eső a közel-keleti tél elején érkezik, a késői pedig tél végén. A korai eső az, amely meglágyítja a csapadék nélküli nyár során kiszáradt földet, és alkalmassá teszi a vetőmag befogadására. Izraelben ugyanis áprilistól októberig szinte egyáltalán nem esik eső. Télen van csapadék, de általában szórványos: hol itt esik, hol ott, és ritka az összefüggő, „országos” eső. A tél végén azután, nem sokkal az aratás ideje előtt, megjön a kései eső. Ilyenkor néhány hét alatt az egész éves csapadékmennyiség mintegy 80%-a szakad le az égből, teljesen eláztatva az egész országot. A vetés ilyenkor szökken szárba, és amikor a föld beitta a csapadékot, kezdődik az aratás. Jakab apostol az idézett igeversben a természetből vett képet szellemi módon értelmezi: Isten várja az aratás gyümölcsét, de aratás addig nem lehetséges, amíg először a korai eső, majd a kései eső nem hullott alá. Másképpen megfogalmazva: a kései eső az, ami lehetővé teszi azt az aratást, amelyet Jézus visszajövetele koronáz meg.
Ha megfigyeljük az Egyház történelmét, hasonlóságot fedezhetünk fel a közel-keleti mezőgazdasági ciklushoz: a korai eső, a Szent Szellem első kiáradása a korai Egyházat érte. Miután ez az időszak elmúlt, pontosan ahogy a közel-keleti télben is, hol itt, hol ott esett, de egybefüggő csapadékos időszak – azaz a korai kereszténység időszakához hasonló átfogó ébredés – sehol nem volt. Majd a XX. század hajnalán, a pünkösdi mozgalom megjelenésével elkezdődött a Szent Szellemnek egy olyan világméretű kiáradása, amely ma, több mint 100 év elteltével is folytatódik, és még nem ért véget, hiszen a Jóel könyvében megígért „minden testre” való kitöltetése még most sem teljesedett be. Péter apostol tehát ezzel a Jóeltől vett idézettel a jövőről beszélt. Már csak azért is, mert a korai kereszténység elterjedése nem nagyon lépte túl az akkor ismert világ határait: ismereteink szerint Európa, a Közel-kelet és Ázsia egyes részein hirdették csak az Evangéliumot, Fekete-Afrikában és az amerikai földrészen nem, hiszen ez utóbbinak a létezéséről sem tudtak akkoriban. Korunkban viszont az igehirdetők a világ összes zugában prédikálják Krisztust, gyakran az életüket kockáztatva ezzel.
Még egy bizonyíték
Isten eleve elrendelt akarata a korai és késői eső lezúdítása a Földre, ám ha az Úr népe nem alkalmas rá, akkor késni fog:
Jer. 5.23
De ennek a népnek szilaj és daczos szíve van; elhajlottak és elmentek;
És még szívökben sem mondják: Oh, csak félnők az Urat, a mi Istenünket, a ki esőt, korai és késői záport ad annak idejében; az aratásnak rendelt heteit megőrzi számunkra!
Itt az Ige egyenesen azt jelenti ki, hogy Isten megőrzi számunkra, azaz a megfelelő időben, amikor alkalmassá válunk arra, el fogja rendelni az esőt. Mikor válunk erre alkalmassá? Akkor, amikor az Egyiptomban több száz éve raboskodó Izraelhez hasonlóan egy szívvel és egy szájjal kiáltunk megváltásért az Úrhoz! Ha ez így lesz, hamarosan jönni fog az aratás. Ezt tudja a Sátán is, és ezért hint a vetés idején konkolyt a búza közé, ám Istent és angyalait nem lehet megtéveszteni. Ma nagyon sok és hatalmas erő munkálkodik azon, hogy a búzát felcserélje a konkollyal, és ezek az erők elsősorban nem a világ gonoszságát jelképezik, hanem a hamis kereszténységet és a hamis egyházat. A konkoly – ahogy már említettem – ugyanúgy néz ki, mint a búza, s csak az aratás közeledtével kezd meglátszani a különbség. A hamis egyház egyszerre fog növekedni az igazival, s egy másik fejezetben erre is kitérünk. Ha viszont betöltekeztünk Szent Szellemmel, az kell hogy a legfontosabb dolgunk legyen, hogy személyes elhívásunkat felismerve, beálljunk az aratás munkájába. Ha ezt nem tesszük, a konkoly közé keveredhetünk: ugyanúgy fogunk kinézni, mint a búza, de nem lesz bennünk vetni való mag – azaz alkalmatlanná válunk Isten céljainak megvalósítására. Akik nem értik meg, miért kapták a Szent Szellemet, vallásos csoportocskákat, vagy nagyobb gyülekezeteket alakítanak, rendszeresen összejönnek, hallgatják a prédikációkat, de amúgy pontosan ugyanúgy élnek és gondolkodnak, mint a világi emberek. Őket fenyegeti leginkább a konkollyá válás veszélye. Ám vannak mások is, akik megértették, mit kaptak Istentől. Ők azok, akik a feje tetejére fogják állítani a világot, mindenhol Isten királyságának evangéliumát hirdetve, mert tudják, miért érte őket az eső:
Jel. 19.7
Örüljünk és örvendezzünk, és adjunk dicsőséget néki, mert eljött a Bárány menyegzője, és az ő felesége elkészítette magát,
És adatott annak, hogy felöltözzék tiszta és ragyogó fehér gyolcsba; mert a fehér gyolcs a szenteknek igazságos cselekedetei.
És monda nékem: Írd meg: Boldogok azok, a kik a Bárány menyegzőjének vacsorájára hivatalosak. És monda nékem: Ezek az Istennek igaz beszédei.
János a kései eső által áztatott és szárba szökkent Egyházról beszél. A dicsőséges, csodaszép, felkészített Menyasszonyról, akinek ruháját a szentek – vagyis az egyes, Krisztusban élő hívők – igazságos cselekedetei szőtték. Ebben az Egyházban nincs hiba, bűn, fogyatékosság, vagy igazságtalanság. Ez az Egyház tökéletes, hiszen a tökéletes Vőlegényhez tökéletes Menyasszony való.
A másik pünkösd
Ebben a Biblia által „utolsó időknek” nevezett korban nemcsak a konkoly növekszik, hanem a mögötte álló hatalom is. Az igazi pünkösdnek is van ördögi megfelelője, mely az idő előrehaladtával egyre nyilvánvalóbb lesz:
2 Thess. 2.1
Kérünk pedig titeket, atyámfiai, a mi Urunk Jézus Krisztus eljövetelére [paruszeia] és a mi ő hozzá leendő egybegyűlésünkre nézve,
Hogy ne tántoríttassatok el egyhamar a ti értelmetektől, se ne háboríttassatok meg, se lélek által, se beszéd által, se nékünk tulajdonított levél által, mintha itt volna már a Krisztusnak ama napja.
Ne csaljon meg titeket senki semmiképen. Mert nem jön az el addig, mígnem bekövetkezik elébb a szakadás, és megjelenik a bűn embere, a veszedelemnek fia,
A ki ellene veti és fölébe emeli magát mindannak, a mi Istennek vagy istentiszteletre méltónak mondatik, annyira, hogy maga ül be mint Isten az Isten templomába, Isten gyanánt mutogatván magát.
Az Ige egyebek mellett itt azt is kijelenti, hogy a mostani kor vége addig nem fog bekövetkezni, amíg a „bűn embere” meg nem jelenik. Ez a személy a gonoszság felkentje, minden ördögi tudomány ismerője, egyszóval az Antikrisztus. Ám addig nem tud megjelenni, amíg az Egyházban egy bizonyos eseménysorozat, a szakadás, be nem következik. Itt a görög szöveg az „aposztázia” szót használja. A kifejezés nem jelent mást, mint a kijelentett igazság szándékos megtagadását. Amíg az Egyház ragaszkodik a kijelentett igazsághoz, az Antikrisztus nem fog tudni megjelenni. De lesz egy olyan időszak, amikor a kereszténység végzetesen korrupttá válik. Erről Pál apostol ír nagyon érzékletesen:
2 Tim. 3.1
Azt pedig tudd meg, hogy az utolsó napokban nehéz idők állanak be.
Mert lesznek az emberek magukat szeretők, pénzsóvárgók, kérkedők, kevélyek, káromkodók, szüleik iránt engedetlenek, háládatlanok, tisztátalanok,
Szeretet nélkül valók, kérlelhetetlenek, rágalmazók, mértékletlenek, kegyetlenek, a jónak nem kedvelői.
Árulók, vakmerők, felfuvalkodottak, inkább a gyönyörnek, mint Istennek szeretői.
Kiknél megvan a kegyességnek látszata, de megtagadják annak erejét. És ezeket kerüld.
Itt a Biblia sok népszerű tanítástól eltérően nem a világ, hanem az Egyház állapotáról beszél, hiszen a „kegyesség látszatát” csak a korábban Istent követő hívők tudják bemutatni, ugyanis ők ismerik az istenfélő életmódot. Ez nem más, mint az „aposztázia”, a kijelentett igazság szándékos elferdítése, s ez nyitja meg az utat az Antikrisztus fellépése előtt. Már ma is sok jele van ennek, hiszen az Egyházon belül nemcsak egyes elismert vezetők bukásai váltak ismertté, hanem teljes gyülekezetek lepleződtek le a kereszténység álarca mögött gyakorolt gazdasági bűncselekményekkel, vagy hívőknek kicsinyes vezetői ambíciók szolgálatába való állításával. Az egyháztörténelem is tele van hasonló esetekkel, parázna pápákkal, nyereségvágytól motivált keresztesháborúk kirobbantásával, és a törvénytelenség számtalan megjelenési formájával. De a kereszténység korunkban jutott el az ismeretnek olyan szintjére, amit Dániel próféta így ír le:
Dán. 12.4
Te pedig, Dániel, zárd be e beszédeket, és pecsételd be a könyvet a végső időig: tudakozzák majd sokan, és nagyobbá lesz a tudás.
A tudás, a bibliaismeret, a Szent Szellem titkainak megértése még soha nem volt ekkora az Egyházban, mint korunkban. Ez a tudás mindnyájunkat kötelez. Egyéneket és gyülekezeteket egyaránt. Szentségre, igazságban járásra, feddhetetlenségre, az Evangélium hirdetésére, meg persze sok minden másra is. Ha egy személy, vagy gyülekezet nem a tudásával arányos igazságban és szentségben jár, számíthat arra, hogy aposztata lesz belőle: a tudás birtokában szándékosan el fog térni Isten igazságától, és ördögi célokra fogja használni azt. Ha ez tömegméreteket ölt az Egyházban, bekövetkeznek a Pál apostol által a II.Tim. 3-ban leírt állapotok. Ez az antikrisztusi kor, ahol az igazi Egyház legnagyobb ellensége a hamis egyház lesz, amely minden közkedvelt tanítással ellentétben nem valamely általunk ismert ún. „történelmi” felekezetből szerveződik, hanem olyan személyekből és gyülekezetekből, akik teljes mértékben tisztában vannak Isten kijelentett igazságával, s azt szándékosan elferdítik.
Még egy történelmi példa
Lester Sumrall írja önéletrajzi ihletésű könyvében, hogy amikor a XX. század 30-as éveinek végén Németországban szolgált az ottani pünkösdi keresztények között, megdöbbenve tapasztalta, hogy sok gyülekezet gyűjtést rendezett Adolf Hitler számára, mert Németország megmentőjének tekintették a fasiszta diktátort. Maga Winston Churchill, Hitler nagy ellenfele is azt mondta róla, hogy „ha Adolf Hitler 1938-ban meghal, ő lett volna a XX. század legnagyobb államférfia”. A Lester Sumrall által tapasztalt jelenség egyenes következménye volt annak, hogy a németországi protestáns kereszténység akkor már régóta eltávozott attól a lutheri világosságtól és istenfélelemtől, ami a Németországban elkezdődött reformációt jellemezte. A szellemi űrbe apránként behatolt az aposztázia, melynek egyenes következménye volt a nácizmus is, amit sokan az antikrisztusi rendszer előképének tekintenek. A nácizmus „gyümölcsei” pedig közismertek: holocaust, világháború, és több mint 50 millió ember pusztulása. A tudás szentség nélkül egyre nagyobb istentelenséget, majd pusztulást eredményezett, s ez fenyeget minket ma is, csak még nagyobb mértékben, mint a 30-as évek német keresztényeit.
Az Antikrisztus
Ez a személy, az anti-messiás, valójában Jézus Krisztus helyébe fog állni, legalábbis azok előtt, akik „nem fogadták be az igazságnak szeretetét az ő idvességökre” (II.Thess. 2:10) Ők lesznek többségben, s azok, akik nem hajolnak meg az Isten templomában trónoló bitorló előtt, nemritkán mártírhalált fognak halni. De időzzünk el egy kicsit az „Isten temploma” kifejezésnél. Pál nemcsak építményeket ért alatta:
1 Kor. 3.16
Nem tudjátok-é, hogy ti Isten temploma vagytok, és az Isten Lelke (szelleme) lakozik bennetek?
Az apostol az újjászületett hívőket Isten templomának nevezi, mert ugyanaz a dicsőség (sekína) lakik bennük, aki Salamon templomában a Frigyláda fölött is lebegett. Ám Pál továbbmegy:
1 Kor. 3.17
Ha valaki az Isten templomát megrontja, megrontja azt az Isten. Mert az Istennek temploma szent, ezek vagytok ti.
Az apostol nem állít kevesebbet, mint azt, hogy ha a templomunkba szentségtelen dolgokat viszünk be, akkor úgymond megrontjuk azt. Ha pedig ez bekövetkezik, maga Isten fog minket megrontani – azaz kárhozatra juttatni. Ez az állítás nyilvánvalóan az emberből való templomok csoportjaira – azaz gyülekezetekre – éppenúgy igaz.
Ennek tükrében az Antikrisztus nem fog kevesebbet elérni, mint hogy azokban a templomokban – azaz emberekben – ahol addig a Szent Szellem lakozott, úgy cseréli le a sekínát egy másik szellemre, hogy maga az ember továbbra is azt hiszi, hogy Istent követi. Nyilván ehhez az is szükséges, hogy maga a személy olyan dolgokat tegyen, melyek miatt a benne lévő Szent Szellem megszomorodik. A Jelenések könyvének végén emiatt is teszi az Írás a már idézett megállapítást: „A ki igazságtalan, legyen igazságtalan ezután is; és a ki fertelmes, legyen fertelmes ezután is; és a ki igaz, legyen igaz ezután is; és a ki szent, szenteltessék meg ezután is.”
Az Antikrisztus tehát először elmozdítja az igazi Krisztust a személyekből és gyülekezetekből, majd behelyettesíti egy hamis krisztussal. Ez a veszély minden olyan gyülekezetet fenyeget, ahol nem a keresztet prédikálják úgy, hogy a hívőknek pontos képük és meggyőződésük legyen arról, hogy honnét jöttünk és hová megyünk. A Biblia azt is egyértelművé teszi, hogy az Antikrisztus az Egyházból fog származni:
1 Ján. 2.19
Közülünk váltak ki, de nem voltak közülünk valók; mert ha közülünk valók lettek volna, velünk maradtak volna; de hogy nyilvánvalóvá legyen felőlük, hogy nem mindnyájan közülünk valók.
Ennek első példája Júdás, aki apostol volt, és tudatosan és szándékosan szembefordult a kijelentett igazsággal. Ő az antikrisztusi magatartás mintaképe és az ördög akaratának maradéktalan végrehajtója volt.
A sátáni kitöltetés
Ebben az időben lesz egy sátáni pünkösd is, mert gonosz szellemek hadseregei szabadulnak a Földre, kiváltképpen pedig az Egyházra:
1 Tim. 4.1
A Lélek pedig nyilván mondja, hogy az utolsó időben némelyek elszakadnak a hittől, hitető lelkekre és gonosz lelkek tanításaira figyelmezvén.
A már idézett II. Tim. 3-ban Pál apostol leírja ennek a kornak az állapotait és hozzáteszi:
2 Tim. 3.13
A gonosz emberek pedig és az ámítók nevekednek a rosszaságban, eltévelyítvén és eltévelyedvén.
Az eredeti görög szöveg az „ámítók” helyett a „varázslók” szót használja – tehát olyan embereket ír le, akik gonosz szellemek erejével hatnak a környezetükre, ahogy Egyiptom varázslói is. Vagyis az okkultizmus és a sátáni technikák a kor végén egyre jobban el fognak terjedni. Ez hozza létre a hamis egyházat, vagyis a parázna asszonyt, ahogy a Jelenések könyve fogalmaz:
Jel. 17.3
És lélekben elvitt engem egy pusztába és láték egy asszonyt ülni egy veres fenevadon, a mely teljes vala káromlásnak neveivel, a melynek hét feje és tíz szarva vala.
Öltözött vala pedig az asszony bíborba és skárlátba, és megékesíttetett vala aranynyal és drágakővel és gyöngyökkel, kezében egy aranypohár vala, tele útálatosságokkal és az ő paráznaságának tisztátalanságával,
És az ő homlokára egy név vala írva: Titok; a nagy Babilon, a paráznáknak és a föld útálatosságainak anyja.
És látám, hogy az asszony részeg vala a szentek vérétől és a Jézus bizonyságtevőinek vérétől; és nagy csodálkozással csodálkozám, mikor látám őt.
A parázna asszony, vagyis a hamis egyház hatalma akkora lesz, hogy még Isten szolgáit is el fogja tudni pusztítani – legalábbis azokat, akiket elér. A gonosz, démoni szellemek utolsó időbeli kitöltetése a gonoszságnak akkora hatalmát fogja eredményezni a Földön, hogy szinte senki nem menekülhet előle, s az ezt végrehajtó emberek az igazi Egyházból fognak kiválni. Illés pontosan tudta, hogy ha Jézabel elkapja, mit fog vele tenni, ezért elmenekült. Az Egyháznak ez az ellensége azonos Jézabellel, vagy Babilon leányával – aki nem más, mint a hamis menyasszony, s vőlegénye maga a Sátán. Amikor Jézus a kereszten függött, az ördög örömtáncot járt a szolgáival, mert Isten Fiát sikerült a halál torkába taszítania. De öröme nem tartott sokáig, mert Krisztus a pokolban is bejelentette a megváltást, majd harmadnapon feltámadt, hogy a tanítványainak is megmutassa magát, végül szemük láttára felment a mennybe. „Elvégeztetett”. A megváltás munkája teljes, és az Antikrisztus lehet, hogy átmenetileg látszatsikereket fog elérni a Menyasszony fölött, de Isten megígérte, hogy az esküvőre az Egyház feddhetetlenül fog megállni a Vőlegény előtt. Adja Isten, hogy mi is ott állhassunk!
A szolgálatról
A „szolgáló” manapság az Egyházban sok helyen valamiféle kiemelt pozíciót jelent, olyan személyt, akire felnéznek, akit tisztelnek, és aki nem minősül „közhívőnek”. Ide sorolhatók a diakónusok, a presbiterek, de akár az úgymond „alacsonyabb” szintű szolgálatok is. Ez valójában azért van, mert az ember testi természete igényli, hogy vezessék, és a világi vezetők ennek az elvárásnak meg is felelnek. Ezzel szemben Jézus az egyházi vezetői hierarchiáról a következőt mondja:
Mát. 20.25
Jézus pedig előszólítván őket, monda: Tudjátok, hogy a pogányok fejedelmei uralkodnak azokon, és a nagyok hatalmaskodnak rajtok.
De ne így legyen közöttetek; hanem a ki közöttetek nagy akar lenni, legyen a ti szolgátok.
És a ki közöttetek első akar lenni, legyen a ti szolgátok.
Valamint az embernek Fia nem azért jött, hogy néki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon, és adja az ő életét váltságul sokakért.
Ez nem egy szabályrendszer, hanem egy szellemi magatartás megfogalmazása. Az Egyháznak a szolgálatra és az Atyának való engedelmességre kell épülnie. Egy hívőt nem az magasztal fel, hogy mások pozícióba helyezik, hanem az, hogy Isten állítja be arra a helyre, ahová az illető való. Ennek módja pedig az, ahogyan a Máté 20:25-ben Jézus azt megfogalmazta. Röviden: a hívő élet Isten és mások szolgálata – akár mindhalálig. A szolgálat fogalmához tartozik az engedelmesség is. Ám az engedelmesség nem feltétlenül azt jelenti, hogy mindenben alárendeljük magunkat az illetékes vezetőnek, hanem azt, hogy feltétel nélkül alárendeljük magunkat annak az isteni igazságnak, amit másban és magunkban felismertünk. Egy ember lehet úgy engedelmes, hogy ellentmond, és lehet úgy engedetlen, hogy mindenre bólogat. Valójában a mi szellemi érettségünket az mutatja meg, hogy az általunk felismert igazságot képesek vagyunk-e feltétel nélkül követni, vagy sem. Az engedelmesség elsősorban egy attitűd, azaz belső hozzáállás, és csak másodsorban cselekedet, bár ez utóbbi nélkül nem tud megvalósulni.
Valójában a Biblia első könyvének első mondata is az engedelmességről szól:
1 Móz. 1.1
Kezdetben teremté Isten az eget és a földet.
Itt az eredeti szövegben az „Elohim” héber szó szerepel, mely többes számú. Vagyis a pontos fordítás – kissé magyartalanul – így szól: „Kezdetben teremtette Istenek az eget és a földet”. Ez a kijelentés azt közli velünk, hogy az isteni háromság (Atya-Fiú-Szent Szellem) tökéletes harmóniában, vagyis egymásnak engedelmeskedve, egymással együttműködve, egymással tanácskozva teremtették a világmindenséget úgy, hogy tökéletes és hibátlan harmóniában cselekedtek. Azt is jelenti, hogy Isten egy, de több is. A teljes Szentírás valójában e három személy egységéről szól és arról, hogy az Ember miképpen lehet része és tagja ennek az egységnek. Az engedelmesség és a szolgálat az örökkévaló Isten egyik legfontosabb jellemvonása. Isten e tulajdonságokkal már az idők kezdete előtt rendelkezett, és rendelkezni fog azután is, hogy maga az idő is megszűnik.
Jézus kapcsolata az Atyával is ezen alapult.
Ján.5:19
Felele azért Jézus, és monda nékik: Bizony, bizony mondom néktek: a Fiú semmit sem tehet önmagától, hanem ha látja cselekedni az Atyát, mert a miket az cselekszik, ugyanazokat hasonlatosképen a Fiú is cselekszi.
Jézus soha nem kezdeményezett semmit a saját akaratából. Minden cselekedete az örökkévaló szolgálat példája és bizonyítéka. Látta az Atya cselekedeteit és követte azokat. A 30. versszakban ezt ki is jelenti:
Ján. 5.30
Én semmit sem cselekedhetem magamtól; a mint hallok, úgy ítélek, és az én ítéletem igazságos; mert nem a magam akaratát keresem, hanem annak akaratát, a ki elküldött engem, az Atyáét.
Jézus itt azt jelenti ki, hogy teljesen és maradéktalanul az Atyától függ, és az, amit hall, majd megítéli, azért igazságos ítélet, mert tökéletes összhangban van az Atya akaratával.
Kicsivel később Jézus egy újabb titkot fed fel az Atya és a közötte való kapcsolatból:
Ján. 8.28
Monda azért nékik Jézus: Mikor felemelitek az embernek Fiát, akkor megismeritek, hogy én vagyok és semmit sem cselekszem magamtól, hanem a mint az Atya tanított engem, úgy szólok.
És a ki küldött engem, én velem van. Nem hagyott engem az Atya egyedül, mert én mindenkor azokat cselekszem, a melyek néki kedvesek.
Az Úr nagyságának titka az Atyának való engedelmesség. Ha pedig mi a Neki való engedelmesség által ténylegesen felemeljük Jézust, akkor megismerjük Őt, mint a „vagyok”-ot, azaz úgy látjuk meg, ahogy Isten is bemutatkozott Mózesnek: „vagyok, aki vagyok”. Ez nem jelent mást, mint hogy részei leszünk Isten örökkévaló tervének. Ha ez a mi életünkben megvalósul, akkor Jézushoz és Mózeshez hasonlóan nem lesz senki, aki megállíthatna minket Isten akarata követésében és megvalósításában! Az, hogy Isten nem hagy minket soha egyedül, akkor valósul meg, ha úgy viszonyulunk hozzá, ahogy Jézus is: tökéletes engedelmességben, de mégis önállóan járva a magunk útját.
Jézus ezt ki is jelenti:
Ján. 15.10
Ha az én parancsolataimat megtartjátok, megmaradtok az én szeretetemben; a miképen én megtartottam az én Atyámnak parancsolatait, és megmaradok az ő szeretetében.
Ezeket beszéltem néktek, hogy megmaradjon ti bennetek az én örömem és a ti örömetek beteljék.
Akik az Úr tanítványai, pontosan úgy kell hogy viszonyuljanak Jézushoz, ahogy Ő viszonyul az Atyához. Ha ez az Egyházban megvalósul a hívők életében, Isten dicsősége kézzelfogható módon fog lakozást venni a gyülekezetekben.
Istennek nemcsak természete az alávetés, hanem az egész világmindenséget ennek az elvnek alapján fogja helyreállítani. Ezt Pál fejti ki részletesen:
1 Kor. 15.27
Mert mindent az ő lábai alá vetett. Mikor pedig azt mondja, hogy minden alája van vetve, nyilvánvaló, hogy azon kívül, a ki neki mindent alávetett.
Mikor pedig minden alája vettetett, akkor maga a Fiú is alávettetik annak, a ki neki mindent alávetett, hogy az Isten legyen minden mindenben.
Jézus minden fölött uralkodni fog. De amikor ez megvalósul, nem dicsőséges királyként ünnepelteti magát mennyel és földdel, hanem minden hatalmat átad az Atyának, és saját magát is aláveti az örökkévaló Istennek. Ez a helyreállított világegyetem törvénye, és az üdvtörténet végkifejlete. Az alávetés és az alávetettség a világegyetem örökkévaló szellemi törvényszerűsége.
Ma olyan korban élünk, amelyben a szolgálatot és az alárendelődést negatív megítélés jellemzi, holott a „miniszter” szó nem jelent mást, mint szolgát. Ha a világi politikai és egyéb vezetők ténylegesen „miniszterek” lennének, azaz szolgák, soha nem látott felvirágzás tudna bekövetkezni az egész földgolyón. Ha az egyházban némely úgymond „felkent szolgálati ajándék”-ot nem fejedelemként ünnepelnének a követői, elképesztő jelek és csodák következhetnének be emberek keze által. Az a jó hír, hogy Isten, amikor mindent helyreállít, ezen a területen is mindent az eredeti rend szerint fog megvalósítani: a felemelkedés útja az alászállással fog elkezdődni – ahogy Jézus is tette, miután kibocsátotta szellemét a kereszten.
A Szent Szellem
Az isteni hármasság harmadik személye, a Szent Szellem, tökéletes egységben van az Atyával és a Fiúval:
Ján. 15.26
Mikor pedig eljő majd a Vígasztaló, a kit én küldök néktek az Atyától, az igazságnak Lelke, a ki az Atyától származik, az tesz majd én rólam bizonyságot.
A Szent Szellem pünkösdkor eljött, és azóta bizonyságot tesz az Atyáról és a Fiúról mindenkiben, akinek van füle a hallásra. Péter apostol pünkösdi prédikációját a Szent Szellem inspirálta, de a hallgatóság fülét is megnyitotta az igazságra, hiszen a rövid tanítás hatására legalább háromezren megtértek!
Jézus ezt mégegyszer megerősíti:
Ján. 16.13
De mikor eljő amaz, az igazságnak Lelke, elvezérel majd titeket minden igazságra. Mert nem ő magától szól, hanem azokat szólja, a miket hall, és a bekövetkezendőket megjelenti néktek.
Az engem dicsőít majd, mert az enyémből vesz, és megjelenti néktek.
A Szent Szellem az Atyához és a Fiúhoz hasonlóan tökéletesen ismeri a múltat, a jelent és a jövőt. Hallja, amit az Atya és a Fiú mondanak, és továbbmondja. Kinek? Nekünk, akik az Urat akarjuk követni! Ám a Szent Szellem nemcsak a jövőt mondja meg, hanem ő az igazság szelleme is egyben, tehát az a hívő, akiben ténylegesen benne lakozik, és ténylegesen benne munkálkodik, nem tud mást cselekedni, mint az igazságot. Itt is látható, hogy a Szent Szellem nem a saját akaratát valósítja meg, hanem az Atyáét és a Fiúét. Ez a Szentháromság – Elohim – aki az I. Mózes 1-ben teremtette a világmindenséget. Azt is megértjük a fenti igeversből, hogy a Szent Szellem soha nem a maga dicsőségét keresi, hanem az Atya és a Fiú személyét magasztalja fel. Ez az elv arra is megtanít minket, hogy ha hallunk egy tanítást, ami látszólag bibliai, akkor azt annak alapján ítéljük meg, hogy kit dicsőít. Ha ugyanis az Atyát és a Fiút, biztosak lehetünk benne, hogy a Szent Szellem vezeti a beszélőt. Ha viszont a beszélő személye, a gyülekezete, vagy valami más magasztosul fel, biztosak lehetünk benne, hogy kevéssé valószínű, hogy Isten Szelleme adta szájába a szavakat.
A felemelkedés útja
Már idéztem a következő igét, de olvassuk el mégegyszer:
Mát. 20.25
Jézus pedig előszólítván őket, monda: Tudjátok, hogy a pogányok fejedelmei uralkodnak azokon, és a nagyok hatalmaskodnak rajtok.
De ne így legyen közöttetek; hanem a ki közöttetek nagy akar lenni, legyen a ti szolgátok.
És a ki közöttetek első akar lenni, legyen a ti szolgátok.
Valamint az embernek Fia nem azért jött, hogy néki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon, és adja az ő életét váltságul sokakért
Ha nagyok akarunk lenni, legyünk szolgák, Ha a csúcsra akarunk feljutni, kezdjük legalul. Az, hogy milyen magasra jutunk fel, azon múlik, hogy mennyire lent vagyunk hajlandók elkezdeni. Ez a minta arra, hogyan legyünk tényleges szolgái az Úrnak. Jézus a János 13-ban az akkoriban egyik legalantasabbnak tartott tevékenységgel tett bizonyságot arról, hogy szolga: megmosta a tanítványok lábait, majd elmondta nekik, hogy ez mit eredményez az ő életükben, ha ugyanezt megteszik a saját tanítványaikkal:
Ján. 13.12
Mikor azért megmosta azoknak lábait, és a felső ruháját felvette, újra leülvén, monda nékik: Értitek-é, hogy mit cselekedtem veletek?
Ti engem így hívtok: Mester, és Uram. És jól mondjátok, mert az vagyok.
Azért, ha én az Úr és a Mester megmostam a ti lábaitokat, néktek is meg kell mosnotok egymás lábait.
Mert példát adtam néktek, hogy a miképen én cselekedtem veletek, ti is akképen cselekedjetek.
Bizony, bizony mondom néktek: A szolga nem nagyobb az ő Uránál; sem a követ nem nagyobb annál, a ki azt küldte.
Ha tudjátok ezeket, boldogok lesztek, ha cselekszitek ezeket.
Jézus akkor is úr maradt, amikor megalázta magát a tanítványai előtt. Azért mutatott példát, hogy megértsék: nem az emberek között betöltött pozíció, hanem az isteni rendnek való engedelmesség az, ami képes elhozni az életünkbe a tényleges boldogságot. Jézus a végén azt is kiemeli, hogy nem attól leszünk boldogok, hogy tudjuk ezeket az elveket, hanem attól, ha ezeket a gyakorlatban is megvalósítjuk. A hit ugyanis cselekedet, ami az igazság megismeréséből fakad. Sokan vagyunk, akik ismerünk egy csomó igazságot az Ige alapján, de ez az ismeret önmagában nem tesz minket boldoggá, ha a tudásunkat nem ültetjük át cselekedetekbe.
Jézus még a feltámadása után is szolgálta a tanítványokat.
A János evangélium 21-ben egy érdekes eseménysorozatot olvashatunk: a tanítványok Pétert követve elmennek halászni. Visszatérnek ahhoz a foglalkozáshoz, amelyből Jézus kihívta őket, hogy a tanítványai legyenek. Péter vezető volt, ami abból látszott, hogy a többiek követték őt. Egy ember nem akkor vezető, ha kinevezik, hanem akkor, ha mások követik. Péter úgy döntött, halászni indul, a többiek pedig követték. Nem valószínű, hogy hiányt szenvedtek élelmiszerből, hanem sokkal inkább az látszik, hogy az Istentől rendelt vezetőjük eltávozott, ők pedig visszatértek a „civil” foglalkozásukhoz, holott Jézus éppen a halászat mellől hívta el őket, hogy mást csináljanak. A tanítványok visszatértek a régi szakmához, egész éjjel halásztak – és nem fogtak semmit. Úgy gondolom, sokan vagyunk olyanok, akitől Isten elvett valamit, hogy Őt szolgálhassuk, ám mi visszatértünk ahhoz a dologhoz – és Péterhez hasonlóan hiába tudtuk, hogyan kell csinálni, mégsem lettünk sikeresek.
Hajnalban aztán megjelent egy ember a parton és megkérdezte őket, hogy fogtak-e valamit. A válasz rövid és nemleges volt. A parton lévő ember ezután felszólította őket, hogy a hálót vessék ki a csónak másik oldalán. Kihúzták, és csodák csodájára, tele volt hallal. Ekkor Péterék felismerték, hogy Jézus szólt hozzájuk a partról. A történet sok tanulsága mellett az egyik legfontosabb az, hogy ha Isten elhívása ellenére visszatérünk ahhoz, amiből az Úr kihívott minket, valójában engedetlenné váltunk – függetlenül attól, hogy az eredeti tevékenységünk mi volt. Ha nem rendeljük alá magunkat a feltámadott Krisztusnak, aki a mi közbenjáró főpapunk, képtelenek vagyunk betölteni az elhívásunkat, hiába tudjuk, mi az.
Jézus, miután a tanítványok kiléptek a partra, megvendégelte őket abból, amit az általa rakott tűzön sütött: kenyérrel és hallal. A feltámadott Jézus, Menny és Föld Ura, akinek a szavára angyalok légiói engedelmeskednek, ott guggolt a fövenyen a tűz mellett, és kiszolgálta a tanítványait! A 13. versszak arról számol be, hogy az Úr külön-külön, személyesen látta el a tanítványokat reggelivel az éjszakai sikertelen halászat után. A hit cselekedet. A szolgálat cselekedet. Jézus, akit feltámadása után az Atya mindenek urává tett, ugyanúgy szolgált tovább, ahogy a földi szolgálata idején is tette. Pál apostol is, amikor Máltán hajótörést szenvedtek, nem különült el a „világiaktól”, hanem velük közösen mentette a menthetőt, és rakott tüzet, miközben egy vipera megmarta. Ez a történet is azt példázza, hogy a valódi tekintély mindig a szolgálatra való készségből keletkezik: amikor Pál nem halt meg a kígyómarástól, a többiek azonnal észrevették, hogy kicsoda ez az ember.
A Szent Szellem jelleme
A szolgálat a Szent Szellem egyik lényeges tulajdonsága. Azért jött a Földre, hogy bizonyságot tegyen – azaz szolgáljon.
1 Ján. 5.6
Ez az, a ki víz és vér által jő vala, Jézus a Krisztus; nemcsak a vízzel, hanem a vízzel és a vérrel. És a Lélek az, a mely bizonyságot tesz, mert a Lélek az igazság.
A Szent Szellem az isteni háromságnak az a személye, aki soha nem tolakszik az előtérbe, halkan és szelíden szól, ám ha nem ismerjük fel mit mond, nem tudjuk megismerni sem az Atyát, sem a Fiút. Az I. Mózes 24-ben olvashatjuk azt a történetet, amikor Ábrahám feleséget szerzett Izsáknak. A történet úgy kezdődik, hogy Ábrahám előhívja a szolgáját, ellátja utasításokkal, majd elküldi Mezopotámiába, hogy Izsáknak feleséget hozzon. A történet önmagában is csodálatos, de az, amit számunkra kijelent, még több mélységet és betekintést ad Isten gondolkodásába. Ábrahám az atya, az Örökkévaló Atyát mintázza, Izsák a Fiút, Rebeka pedig az Egyházat, akivel a Fiú egyesülni fog. De van még egy fontos szereplő, akinek még a nevét sem ismerjük: a szolga. Ő szimbolizálja a Szent Szellemet. Ábrahám szolgája az egész fejezet kulcsfigurája: a tevékkel elindult Mezopotámiába, Ábrahám utasításait szó szerint végrehajtotta, majd amikor odaért, azért imádkozott, hogy Isten mutassa meg, kit szán Izsáknak feleségül, ám meghatározta a feltételeket is:
1 Móz. 24.14
Legyen azért, hogy a mely leánynak ezt mondom: Hajtsd meg a te vedredet, hogy igyam, és az azt mondándja: igyál, sőt a te tevéidet is megitatom: hogy azt rendelted légyen a te szolgádnak Izsáknak, és erről ismerjem meg, hogy irgalmasságot cselekedtél az én urammal.
Isten ezt az imát meghallgatta, és rövid úton teljesítette is. Rebeka nemcsak a szolgát, hanem a szolga tevéit is megitatta. Egy teve egyszerre kb. 150 liter vizet képes meginni, ezért elképzelhetjük, hogy Rebeka mennyi vizet mert ki a kútból. Ez az Egyház képe: élő vizet hoz fel a kútból, nem magának, hanem annak, akinek szüksége van rá, méghozzá nem is keveset. A hit cselekedetek nélkül halott, ám ha a cselekedeteinket a hitünk vezérli, olyan dolgokra válunk képessé, amire magunk sem gondolnánk. Ahogy Rebeka is megitatta a tevéket. Miután pedig a szolga megjelölte ékszerekkel, ő lett Izsák kiválasztott menyasszonya, és úgy követte a szolgát, hogy annak ellenére megbízott benne, hogy nem tudta, hová megy, ki lesz a férje, és milyen élet vár rá. Ilyen az Egyház útja is: ha ismerjük a Szent Szellemet, képesek vagyunk teljesen rá bízni magunkat, holott a saját, vagy a gyülekezetünk jövőjéről többnyire nem rendelkezünk pontos képpel. Egyetlen személy tud csak minket a Bárány menyegzői vacsorájára elvezetni: a Szent Szellem – ha rábízzuk magunkat.
Pál apostol
Róm. 1:1
Pál, Jézus Krisztusnak szolgája, elhívott apostol, elválasztva Isten evangyéliomának hirdetésére.
Figyeljünk a sorrendre: Pál mindenekelőtt Jézus szolgájának tekinti magát, és csak azután apostolnak. Az apostolok az Egyház legfontosabb szolgálói, mégis ők vannak legalul: a Jelenések könyvében a mennyei Jeruzsálem alapját képezik:
Jel. 21.14
És a város kőfalának tizenkét alapja vala, és azokon a Bárány tizenkét apostolának nevei.
Az apostoli szolgálat az, amelyen az Egyház összes többi szolgálata alapul. Mégis, azok az emberek, akiknek ez az ajándék adatott, a mennyei rendben legalul vannak: ők az alapkövek, akikre minden felépül. Egy épület alapja nem látszik, mégis az egész ház stabilitása múlik rajta. Pont úgy, ahogy a világon sem látszik, hogy mi tartja össze, de mégis Jézus hatalmának szava az, ami a földi világ épségét is biztosítja:
Zsid. 1.3
A ki az ő dicsőségének visszatükröződése, és az ő valóságának képmása, a ki hatalma szavával fentartja a mindenséget, a ki minket bűneinktől megtisztítván, üle a Felségnek jobbjára a magasságban,
Pál megadja az apostoli szolgálat „munkaköri leírását” is:
1 Kor. 4.9
Mert úgy vélem, hogy az Isten minket, az apostolokat, utolsókul állított, mintegy halálra szántakul: mert látványossága lettünk a világnak, úgy angyaloknak, mint embereknek.
Mi bolondok a Krisztusért, ti pedig bölcsek a Krisztusban; mi erőtlenek, ti pedig erősek; ti dicsőségesek, mi pedig gyalázatosak.
Mindezideig éhezünk is, szomjúhozunk is, mezítelenkedünk is, bántalmaztatunk is, bujdosunk is,
Fáradozunk is, tulajdon kezünkkel munkálkodván; ha szidalommal illettetünk, jót kívánunk; ha háborúságot szenvedünk, békességgel tűrjük;
Ha gyaláztatunk, könyörgünk: szinte a világ szemetjévé lettünk, mindeneknek söpredékévé egész mostanig.
Nem azért írom ezeket, hogy megszégyenítselek titeket, hanem mint szerelmes gyermekeimet intelek.
Itt is az látszik, hogy azok, akik a tényleges előmozdítói a dolgoknak – az apostolok – nem fejedelemként uralkodnak, működtetve a szolgálati ajándékaikat, hanem még a megaláztatást is vállalják azért, hogy másokat fölemelhessenek. Egy másik embert szellemi-lelki értelemben csak akkor tudunk magunk fölé emelni, ha mi vagyunk az erősebbek, és Isten pontosan ezt akarja látni az Egyházban. Ahogy Rebeka is megitatta a tevéket, majd a szolgát, és csak azután gondolt a saját szükségére, ugyanúgy Pál is mindig azt tette, amit Isten tőle elvárt, és nem a maga dicsőségét kereste. Erre Pál többször is kitér:
Kol. 1.23
Ha ugyan megmaradtok a hitben alaposan és erősen, és el nem távoztok az evangyéliom reménységétől, a melyet hallottatok, a mely hirdettetett minden teremtménynek az ég alatt; a melynek lettem én, Pál, szolgájává.
Most örülök a ti érettetek való szenvedéseimnek, és a magam részéről betöltöm a mi híja van a Krisztus szenvedéseinek az én testemben az Ő testéért, a mi az egyház;
A melynek lettem én szolgájává az Isten sáfársága szerint, a melyet nékem adott ti rátok nézve, hogy betöltsem az Isten ígéjét,
Pál a korintosziaknak is kifejezi ugyanezt:
2 Kor. 4.5
Mert nem magunkat prédikáljuk, hanem az Úr Jézus Krisztust; magunkat pedig, mint a ti szolgáitokat, a Jézusért.
Korinthosz kikötőváros volt, tele paráznákkal, hamiskártyásokkal, üzletelőkkel, vagyis csupa olyan emberrel, akinek az útjai enyhén szólva nem voltak egyenesek. Ráadásul görögök voltak, tehát pogányok. Pál pedig egy zsidó arisztokrata, aki Gamáliel lábainál nőtt fel, s azt a bibliai hagyományt örökölte, hogy egyedül Izráel az, akinek személyes köze van Istenhez. Pál számára – ha nem ismeri meg Jézust – teljesen elképzelhetetlen lett volna, hogy egy ilyen városba betegye a lábát, hiszen Péter is csak úgy volt hajlandó Kornéliusz százados házába belépni, hogy Isten természetfölötti módon utasította erre, mert a zsidó törvények tiltották.
Valójában az Urat is csak úgy tudjuk dicsérni, ha saját magunkat félreállítjuk, és alárendelődünk mindazoknak a szükségeknek, amelyek betöltésére Isten minket rendelt.
Isten minket szabadságra hívott el, ám ez a szabadság nem azonos azzal, hogy mindent szabad:
Gal. 5.13
Mert ti szabadságra hivattatok atyámfiai; csakhogy a szabadság ürügy ne legyen a testnek, sőt szeretettel szolgáljatok egymásnak.
Péter apostol is ugyanerről beszél:
1 Pét. 5.5
Hasonlatosképen ti ifjabbak engedelmeskedjetek a véneknek: mindnyájan pedig, egymásnak engedelmeskedvén, az alázatosságot öltsétek fel, mert az Isten a kevélyeknek ellene áll, az alázatosaknak pedig kegyelmet ád.
Alázzátok meg tehát magatokat Istennek hatalmas keze alatt, hogy felmagasztaljon titeket annak idején.
Itt nem másról van szó, mint arról az egységről, ami az I.Mózes 1-ben olvasható. Ha engedelmeskedünk egymásnak Isten félelmében és a Szent Szellem vezetésében, képessé válunk arra, hogy egy akaraton – azaz egy testként – azt tegyük, amire Isten az Egyházat rendelte. Az isteni hármasság, Elohim egysége az a minta, ami az utolsó idők egyházában meg fog valósulni, s az ehhez vezető út az alávetettségen keresztül vezet. Az alázat nem érzelem, hanem döntés. Olyan döntés, amely az egész hívői pályafutásunkat meghatározza. Valójában e döntésünktől függ, hogy Isten tud-e használni minket, vagy sem, ugyanis Jézus megállapítja, hogy ez egy egyetemes szellemi törvény:
Luk. 14.11
Mert mindenki, a ki magát felmagasztalja, megaláztatik; és a ki magát megalázza, felmagasztaltatik.
E törvény az, amely létrehozta a világegyetemet, s e törvény az, amit ha felismerünk és elhagyván vallásos tradícióinkat ténylegesen alárendelődünk, fel fog minket emelni, de nemcsak minket, hanem Isten népét is.
Ez az idézet tartalmilag helyes, csak az a bibi hogy N.S. sajnos már régen nem gyakorolja e nemes cselekedeteket.
Lehet hogy az elején nem hanyagolta el ( nemtudom), de az elmult 10 évben felülemelkedik a környezetén és úgy láttatja magát mint egy -szinte- törvényenkívüli pátriárka.
Persze a talpnyalók, ideológusok is tesznek rá 1 lapáttal.
Az újonc meg belép és már ez a légkör fogadja.
Ha normális marad megszökik.
Ha teljesen alárendelődik a központi tanításnak és az idősebb, már átnevelt juhoktól vesz példát bedarálódik.
N$ újra és ismételten feljelentette magát. Ez láthatóan rendszeres szokása. Nekem e tárgyban a Nagy Péter jézabeles prédikációja volt rendkívül tanulságos, ugyanis hajszálpontosan leírta a hgy-n belüli állapotokat, a derék hívek pedig ahelyett hogy magukra ismertek volna, buzgón ámeneztek, mert mindent a nemrég eltávozott bagyosokra értettek.
Ó, hát semmi különös. Csak azért írtam be, hogy NS saját szájából lehessen olvasni a pásztorok munkaköri leírását. A nyájjal lenni. Etetni, itatni őket. A kicsinyeket felvenn. Meg ilyenek. Talán vannak ilyen pásztorok is. Valahol.
Ide is berakom, annyira tetszik. Szó szerinti idézet az amálekes (1998-11-25) kazettáról: "Mindegyik pásztor volt. Ábrahám is, Jákob is, Izsák is. Szó szerint. Nem rabló betyárok voltak, hanem nyájakat terelgettek. Azokkal vesződtek. Etették őket, itatták őket. A kis bárányokat fölvették a karjukba. Dédelgették őket. Kinn voltak az éjszakán a nyájjal együtt. Védelmezték a farkasokkal, medvékkel szemben. Vezették őket. Így áldotta meg Isten a munkájukat. Így gyarapodtak, sokasodtak."
Csak felhozom ezt a topicot, mert valóban furcsa, hogy az Újszövetségben egyetlen gyülekezetet se lehet találni, amelyet egy pásztor vezetett volna, a mai kar-pünk gyakorlat viszont az, hogy a gyülekezeteket pásztorok vezetik. Vajon helyes ez? Isten akaratában van? Vagy nem?
Egy kicsit utána gondoltam, és némileg igazat kell, hogy adjak neked. Valóban, úgy is mondjuk, hogy NSnek van ilyen-olyan ajándéka. De azt is igen gyakran hallom (leginkább a gyülekezeti Megmagyarázó-szolgálat oszlopos tagjától, RT-től), hogy Felkent Szolgálati Ajándék. Így, csupa nagybetüvel hallatszik azon a kazettán, amit már említettem. Tehát RT szerint NS, a maga személyében - ajándék is, ajándékozott is. Persze érdekes kérdés lenne megnézni, hogy tulképpen miben is áll ez az ajándék, illetve ajándékság (nem tudok jobb szót arra, hogy valaki személyében ajándék)? Ugyanis az ajándékok tételesen fel vannak sorolva Pál által. Sajnos NS-t leginkább valamiféle univerzális (egyetemes, katolikus hehe) ajándéknak tartják. Aki mindenhez ért. Akármit mond, vagy tesz, az úgy a frankó, hiszen Ajándék mondja vagy teszi.
Én nem igen hallottam ezt, hogy NS a mi ajándékunk. Igaz, azt sem, hogy neki vannak ajándékai.
Én viszont három hcsopban jártam meg. Egyikben Fekete Zsigmond uralkodott keményen, másikban klónja, Tőke Ferenc, akinek sok baja volt velem, és meglehetősen szemét módon próbált elnyomni, vagy hogy is mondjam. Az ő csoportját saját maga oszlatta fel, mert "áldás nélküli volt", meg valami pásztorszerűség lett Aszódon, vagy mi. A harmadik csoport Nemes Ákosé volt, akinek szintén baja volt velem, meg is szavaztatta csoportját, hogy ugye, én a Sátántól vettem, amit egyszer szóltam, mert jót szóltam ugyan, de neki nem tetszett, csak "úgy érezte szellemében", vagy hogy. (Megjegyzem, becsületére legyen mondva társaimnak, senki nem adott neki igazat, hiába szavaztatott.) Nemes Ákos meg lekerült Szegedre (asszem) pásztorkodódni, én meg már ritkán jártam, a hcsop megszűnt, hát megszűnt, jó volt ez, inkább örültem neki, más csoportot többé nem kerestem, jónak hírét nem hallottam, csak lelkesedett emberek dicséreteit, mik engem egyáltalán nem vonzottak.
1993-tól hát nem jártam hcsopba. Addig viszont meglehetősen sokat hallottam azt, az ajándékozott az bizony vezető, annak mindig igaza van, lázadás ellene szólni, és a lázadás nagyon kemény, elítélendő, jujjujjuj dolog.
Ezt a "mi ajándékunk" dolgot nem hallottam senkitől.
Én a vezetőnek való engedelmességet hallottam nagyon is hangsúlyozva, meg, hogy Isten embere ő, és lázadás ellene fellépni, tanítását kétségbevonni, stb., stb.
Igaz, én már 9 és fél éve jöttem el a Hgyből, ha korszerűsödtek, új divatok jöttek be, ezeknek nem vagyok tanúja. Pl. akkoriban még a tekintély szót sem használták, én legalábbis nem emlékszem erre, csak itt olvastam a fórumon, meg más fórumokon, ill. hallottam hgysektől, nekem, ill. az én időmben ilyen tanítások nemigen hangzottak el.
Mondjuk 94-től a legtöbb tanítás alatt én már büféztem, ill. normálisabb elfoglaltság után néztem, nem vagyok ebben igazán kompetens már '93 óta. Vagy addig sem, mert ahogy meggondolom, engem emberek tanításai tulajdonképpen sohasem érdekeltek, kivéve, hogy az alapok lerakásában segíthettek, de ott is józan és éber voltam, a hülyeségekkel én mit sem törődtem, bárki is szólta azokat, lett is belőle hatalmaskodás (Fekete Zsigmond), sértődés, rosszindulat, fenyegetőzés, sőt rágalom (pl. Tőke Ferenc küzdött így ellenem).
Érdekes. Én is leginkább úgy hallottam, hogy NS a mi ajándékunk. Hogy ajándékba kaptuk Istentől, becsüljük meg. Meg hogy Isten tudja, hogy milyen ajándékra van nekünk szükségünk, az Ő ajándéka tökéletes. Mert Istentől van. Ezért ne merészeljek hibát találni benne. Persze, ezzel nem vitatom, hogy akkoriban még, illetve a te környezetedben NS, az ajándékozott volt az uralkodó vélemény.
Én általában olyat hallottam, hogy a pásztor (mint szolgálati ajándék) ajándék a többieknek, ő maga pedig szellemi ajándékokat (mint szellemek megkülönböztetése) kapott a szolgálata végzésére.
Én sajnos csak ilyet hallottam, és ezért én is így írtam-mondtam (e fórumon is olvasható). Pl. többször írtam, NS-nak ajándéka van, ez látszik, figyelhető.
Nos, lehet, hogy valóban vannak ajándékai, de NS egyáltalán nem tűnik "szolgálati ajándéknak", inkább másokon uralkodó tezsvérnek, akinek Istentől is vannak-lehetnek dolgai.
Tovább megyek.
Ha mi egyetértünk, vannak ajándékok, mellyek szolgálat munkájára adattak, velük mindenki meg lett ajándékozva. De ezek inkább szolga-, vagy szolgálat-ajándékok, azaz a szolgálatra adottak az ajándékok. Ha így mondanánk, egyértelműbb lenne. Nekem nem tetszik a "szolgálati ajándék" kifejezés, nekem ez rosszat jelent.
Szóval én az ellen akadtam ki, hogy egyesek nyereségnek, a maguk ajándékának tekintik a pásztorságot, és azt elhanyagolják, de ajándékuk miatt mégis (sőt, annál inkább) valami kiváltságos helyzetbe kerülnek.
Azonban érdekes módon Isten valahogy meg is ítéli őket, mert akit ez elkap, mind romlani kezd, távolodni a szentségtől, az ígéretektől, és közeledni ahhoz, amitől tartani, óvakodni kéne.
El-elgondolkodtam mostanában ezen (kb. fél éve tán), tagadni is kezdtem a számomra eddig ismert-tanított-rendelt "szolgálati ajándék" fogalmat, ami ellen persze már régen lázadozom. Lázadozom, akarom mondani tiltakozom az ilyen szentemberek kiemelkedése ellen, akik valahogy mindig silánynak bizonyulnak, noha Isten csakugyan adott nekik megbízást, de akár ajándékot is. Tiltakozom az ilyenek ellen, akik a jónak és rossznak, Isten akaratának állandósult, és kizárólagos megmondói, hogy az Isten által adott ajándékot saját javukra fordítanák, hogy embertársaikon uralmat gyakorolnak.
Az utóbbi időben sokat gondolkodtam, vagy inkább szívemben forgattam a nikolaiták dolgait (megérne egy topicot). Akikről azt vélem, leginkább efféle szentemberek lehetnek, a népen uralkodók, pásztorok, lelkészek, hamis tanítók. Nem véletlenül vannak ezek a Jelenések könyvében, nem véletlenül a nikolaiták cselekedetei gyűlölése az egyik üzenete Krisztusnak az utolsó időkre. És nézd, szinte senki nem tudja, kik is azok, akiknek cselekedeteit gyűlöli Jézus, nem tudjuk, mik ezek a cseledetek. Pedig boldog, aki olvassa és megtartja... hát hogy is lehet megtartani, amit nem is értünk?
Azt vélem, Istentől lehet e dolog, az, hogy ismerőseim közül oly sokan kezdik levetni az éltalam feltételezett nikolaiták igáját. Hogy nem tudnak megbékélni az egyenlőbb tezsvérek uralmával, hogy igazságtalannak látják, és hogy Isten ezeket az urakat igazságtalannak is hagyja meg.
Igazad van, pontatlan voltam. Amit te írsz, elismerem, így pontosítok: Szerintem az emberek valóban meg lettek ajándékozva, és így ők kapták ajándékul a szolgálatra adott rabszolgálókat is. Ám nem a pásztorok az ajándékozottak, mint ezt sokan vélik. Hanem a többiek, akik nem pásztorok, meg egyéb kiszolgálók.
Tehát én nem azt vitattam, hogy az emberek, a sok ember ne kapott volna ilyen ajándékokat. Azt vitatom, hogy az lenne ajándékozott, aki az Ef. szerint pásztor.
Engem igazol, ha már az ajándék szóra hivatkozol az [Ef. 4.7] A Krisztus ajándékának mértékében minden egyesünk kapott kegyelmet,
De nem mindenki pásztor. Tehát mindenki ajándékozott, mindenki kapta. Ha tehát mindenki kapott ajándékot (pásztorokat, és egyebeket helyreigazításra, és, hogy kiszolgálják őket), de nem mindenki pásztor, kiszolgálója a mindenkinek, ez, gondolom, egyértelmű, ill. ez is benne van a Bibliában.
Persze a kiszolgálók is részesülnek más szolgálatából, így ők is a "mindenki"-hez tartoznak. De nem úgy, hogy más pásztor pásztorolná őket, hanem pl. más prófétál (nekik is), helyreigazítja őket, stb.
Sőt, lehet, hogy az 1Kor. levél szerinti kegyelmi ajándék is azoknak az ajándéka, akik felé tartozik szolgálni, de ezt kevéssé valószínűnek gondolom, mert ott nem a szolgálat jön szóba. Azaz különbséget vélek az 1Kor. levél ajándékai, meg az Ef. szolgálatra adottai között. Előbbinél az kapja, akinek a Szellem adja, utóbbinál mindenki ajándékozott, aki felé szolgál a szolgálattal megbízott.
Én erről elég sokat vitatkoztam CSerfával ősz elején, amikor Te keveset figyelted sztem a topikot. Aztán elment a vita más irányba (az evangélium mibenléte), amit azóta sem folytattam. Átnézem az akkoriakat, nem akarok ismételni dolgokat.
Eféz. 4,8-11 Ezokáért mondja az Írás: Fölmenvén a magasságba foglyokat vitt fogva, és adott ajándékokat az embereknek. (Az pedig, hogy fölment, mit jelentene mást, mint hogy előbb le is szállott a föld alsóbb részeire? A ki leszállott vala, ugyanaz, a ki fel is ment, feljebb minden egeknél, hogy mindeneket betöltsön.) És Ő adott némelyeket apostolokul, némelyeket prófétákul, némelyeket evangyélistákul, némelyeket pedig pásztorokul és tanítókul:...
A két aláhúzott részben egyértelmű a kapcsolat. Ezen szolgálatok az egyház számára ajándékok. A kegyelmi ajándékok teljesen más természetűek, s itt nyilván nem is azokról van szó. Eleve azokat a Szellem osztogatja, ezt pedig Jézus (aki alászállot, majd felment). Azok az emberekben megnyilvánuló Szellem, ezek pedig maguk az emberek. Az előbbiek alkalomszerűen bármikor, de alapvetően esetenként nyilvánulnak meg, az utóbbiak pedig életmódszerűen élik meg.
Úgy egyébként pedig a "kegyelmi ajándék" (valójában csak szimplán kegyelem van oda írva görögben) legalább olyan műkifejezés, mint a "szolgálati ajándék". Csak az előbbit Károli alkotta meg valszeg, az utóbbit pedig a karizmatikusok, mégpedig több alappal, mint Károli a magáét.
Abba a vitába meg nem fogok belemenni, hogy a pásztor miből él. Számomra teljesen elfogadható, hogy a nyájból él.
Szerintem nincs olyan, hogy szolgálati ajándék. Így pásztori szolgálati ajándék sincs.
Vagy ajándék, vagy szolgálatra való megbízás, még akkor is különbözik, ha ugyanolyan nevet adnak nekik. Tehát van próféta, aki ajándék (a Szellem kegyelmi ajándéka) miatt próféta, és van próféta, aki nem ajándékként, hanem szolgálatból próféta. Utóbbi bizony nem ajándék.
Pál szolgálata, azaz szolgaságra kapott megbízatása sem ajándék volt tudtommal, csak írt ajándékról, kegyelmi ajándékról. De írt szolgálatról is, magát pedig utóbbinak tartotta. Mások ajándékairól írt...
A pásztor nem szolgálati ajándék szerintem, hanem megbízatás.
Nem feladata sem gyülekezetvezetés, sem papság, sem a papsággal járó ceremóniák, szertartások. Nem feladata csak a kicsik, a tejen élőt, a szellemileg éretlenek terelgetése, táplálgatása. És ezt nem szabad művelnie érettekkel.
Szolgálatból (rabszolgálatból) kéne ezt tennie, nem bérért, akkor nem szolga, hanem béres lenne. A Bibliában egyértelmű különbség van téve a béres és a pásztor között, aki béres, semmiképpen nem pásztor.
Számomra nyilvánvaló, hogy a pásztor saját munkájából él, saját pásztori munkáját pedig polgári szabadidejében végzi el, pl. szombatonként, stb.
Én azt találom, bibliai pásztor nagyon kevés van.
Ezek helyett pásztornak neveznek mindenféle nikolaitát, akik Isten népén uralkodnak, stb. Akik vezetni akarják a gyülekezeteket, Isten népét, akik megmondják, mit akar Isten és mit nem, akik papokként viselkednek, pap munkát végeznek, ember és Isten közé állnak, nem félik az Istent, sőt, a többség (pl. történelmi felekezetek, meg az afelé tartó egyéb megavultak) nem is hisz Benne.
Sztem úgyis minden szépen sorra fog kerülni. Én már nagyon régóta várok arra, hogy ehhez hasonló témáról beszélgessünk. Jobban kedvelem az igei témákat, még ha érintenek is felekezeteket, mint az állandó civakodást a HGY-s topikban.
Persze lesznek-lehetnek-legyenek itt is viták akár felekezeti nézetekről gyakorlatokról is, de én elsősorban szrorsan a témához kívánok ragaszkodni.
Kedves Feri!
Én tavaly igen keveset szóltam hozzá(d) a Te topikodban. Akkor lehet, hogy tárgyaltatok ott több, itt is majd felszínre kerülő kérdést, de ne sajnáld majd az ismétlődést!
Persze, hogy csak zokás az egyházi házasságkötés. De szintén szokás, hogy az adott gyülekezett pásztora(i) celebabrálják.
A tárggyal kapcsolatban az viszont érdekes, hogy a pásztori szoolgálatról a Biblia több helyen úgy számol be, hogy a pásztorok mint nem tettek meg, és az, hogy milyen a pásztor szolgálata csak az ilyen negatív ontextusokból tudható meg, kivéve persze a Ján. 10-et.
