Én nem bírok őszinte lenni, talán, mert nem is akarok, csak kergetőzöm a szavakkal, mint felhőkkel az angyalok, vagy mint gyermek a csikóval, öröm és félelem között; nevet, zihál, és azt se tudja, hogy üldöző vagy üldözött.
Ülünk egymás mellett a padon. Ülünk egymás mellett némán, hallgatagon. Ő nem szól hozzám, és én se szólok néki. - Mért kell a csüggedtnek búsan - mégis élni? -
Nem szólok hozzá, bár tudom, hogy szerelme, Hallgatok mellette, bár tudom, a lelke, A lelke-szerelme csupán értem ég, S azt is tudom, hogy meg fog siratni még.
Kell bele magány, kell bele társ is. Kell bele élet, s kell a halál is. Kell kicsi félsz és félelem is: nagy. Kell bele nap, hold, s távoli csillag. Szerelem is kell, ölelés és görcs. Kell bele gyökér s vastagodó törzs, meg a nőtt lomb és füttye madárnak. Kell bele mosoly, kell bele bánat. Retinák s a szem mögött az álom, kell büszkeség és a szánom-bánom. Kell utazás is, vad hullám-emlék, kell a mennyország, és kell a nemlét. Kell bele homlok s hajlabirintus, kell gyönge járás, és kell a virtus. Gondolat is kell, bele a lélek, egy kis könny, kicsi bú, s kell egy vércsepp. Messzi út is kell, várakozás, bölcs, mint ki az erdő méhe-szülött tölgy. Kell pihe szó és harang zúgása, s kell, hogy ki megjön, valaki várja. Kell egy háztető s padlás sötétje, kell a gyerekkor virágos rétje. Hancúrozás kell szénabogolyban, s elrejtőzni kell kiflinyi holdban. Kell fegyelem még: fénye alázat. S kellesz, gyönyörűm, vesd le ruhádat. Kell a kezed, szád szép íve is kell, s vén szárnyú kamasz, aki nem ismer. Kell hűvös este s ránca mosolynak, hajnali forrás, őzike holnap. Szemem becsuknám. Simogatnálak. Vakon tanulnám, ma azt, hogy nálad.
Ülj ide mellém s nézzük együtt az utat, mely hozzád vezetett. Ne törődj most a kitérőkkel, én is úgy jöttem, ahogy lehetett. Hol van már, aki kérdezett és hol van már az a felelet - leolvasztotta a nap a hátamra fagyott teleket. Zötyögtette a szívem, de most szeretem az utat, mely hozzád vezetett.
Ne lepõdjön meg, anyám, hogy magázom. Nem tudom, anyám-e még azon a másik világon. Tudom, hogy mindent lezárni csak nagyon kevesen, de azért gyötör, hogy nem tudtunk mindent mi sem. Talán emlékszik rá, amikor tavaly megfogtam a kezét, maga fázott, nyár volt, nekem meg nem ment a beszéd. Féltem, hogy valami sutaságot mondok. A halottak is ilyen szégyenlõs bolondok? A kezét, amikor megcsókoltam, féltem, mert valami rémületet láttam utána a szemében. Ha nem kezdett volna el akkor sírni, lehet, hogy meg is szólalok, s ma kevésbé szenvedek. Elegáns ez a hallgatás. Nevetséges a beszéd. Tudja, nem tudom elfelejteni a fehér pulóverét. Nem állt jól magán. Már szinte semmilyen ruhadarab. Az arcát elfelejthetem, de az a pulóver megmarad. Elnézést, anyám, hogy így el-elkalandozok. Szégyenletes nekem, mint a halála, az ok. Most már nem maga miatt mondom, de hát engem még itt hagyott küzdeni: szerettem magát. S hogy Egy volt (akik olyan kevesen): anyám. Még a magáé vagyok. És maga már nem az enyém.
Megfognálak, de nem hagyod. Adnék neked, nem akarod. Nem látlak, mert közel vagy. Messzire mész, velem vagy. Rád gondolok, hiányzol. Rád nézek és nem látszol. Átlátszol, de szilárd vagy. Nincs testem és Te sem vagy. Szeretlek és szabad vagyok. Velem vagy és én sem vagyok.
„Arra kell nevelnünk eszméletünket és szemléletünket, hogy a köznapiban, a környezõben, a mindennaposban is látni tudjuk az egyszerit, a csodálatosat és a látomásszerût. Mert a csoda nem valamilyen égzengéses pillanat, mikor megnyílnak az egek, kürtök recsegnek, ködök szállanak, sírok felnyílnak, s a zûrzavarban felhangzik Isten szava: nem, a csoda legtöbbször egészen csendes. Átmégy egyik szobából a másikba, s látsz valamit: egy ember arckifejezését; egy tárgy elhelyezését; s egyszerre feltárul elõtted e tárgy igazi értelme és viszonya a világhoz; egy ember hangját hallod, mint soha azelõtt, s a közömbös szavakon túl megérted ez ember titkát; a csoda mindig ennyi csak. Nem belevakulni a valóságba, a mindennaposba, látni azt, amit már oly gyakran láttál: ez a képesség elhal a legtöbb emberben, mint ahogy a civilizált emberben elsatnyul bizonyos érzékszervek mûködési készsége, például a szaglás. Lásd, szimatold a csodát, ott, ahol éppen van. Mindig a közelben van. Legtöbbször oly közel, annyira a kezed ügyében, hogy egy életen át eszedbe sem jut kinyújtani utána kezed.”
Fenn a fán és a fáról leesve Négykézláb a diót keresve Almalopás és menekülés közben Lihegve, röhögve, kéz a kézben Jó veled
Színházban, templomban, moziban, boltban, Az utcákon és a kék alagútban, Taxiban, biciklin, mezítláb porban, Izzadva, fázva, jóban-rosszban Jó veled
Ezt én mondom, akinek elhiheted, Aki tudja, hogy milyen volt nélküled
A folyóparton, térdig a vízben, A víz alatt vagy a víz fölött éppen, A híd alatt, mikor szegények leszünk, A pálmák alatt, mikor gazdagok leszünk, Jó veled
Ezt én mondom, akinek elhiheted, Aki tudja, hogy milyen volt nélküled
Mert a szerelmem voltál, a szerelmem vagy, A szerelmem leszel, és szeretve, szeretve vagy
Munka előtt és munka helyett, Mikor reggel az ágyban kávéhoz tejet, Gömbölyödve és félig kinyúlva, Évek óta és évek múlva, Jó veled
Csőbe húzva, esőben, hóban, Sírva vigadva, nyakig a bajban, Álmodozva, úgy lassan szépen, Akkor is, ha nem szeretsz éppen, Jó veled
...Elkezdenéd újra? El én! Tiszta szívedből? Nincs tiszta szívem. És jó hideg aggyal? Nincs hideg agyam. Mert múlékony és nem múló anyag vagyok, kit víz alá húz a kétkedés, de földob, mint repkedő halat, a remény, s mert tízezeréves feledés szunnyad idegeimben, elhiszem, hogy itt az a perc, mely újra szárnyra bocsájt. (Vészi Endre: Arckép ezer tükörben)
Sima és szürke volt az út. Azelőtt én még sosem láttam ilyen szépet. A villamos csak robogott sebesen, a levelek mellette zizegve léptek, az ősz hirtelen rám tekintett, majd tovanézett.
itt vagy velem, tudom és érzem, nem kell semmi több már nekem, szeress, ölelj mindig úgy engem, ahogy most ölelsz, ahogy most ölellek én, olyan jó, oly jó veled...
mint villámfény, távoli kard, egy villanás szemembe vág, s gerincen át a sarkamig átfénylik rajtam a halál; egy percig fehér láng vagyok, és ami ajkamon lehel a mélyből jövő üzenet, érzed, hogy te gyújtottad fel?
Most elmondom, mid vagyok, mid nem neked. Vártál ha magadról szép éneket, dicsérő éneked én nem leszek, mi más is lehetnék: csak csönd neked.
E szó jó: csönd vagyok, csönded vagyok. Ha rám így kedved van, maradhatok, ülhetsz csak tűrve, hogy dal nem dicsér, se jel, se láng, csak csönd, mely égig ér.
S folytatom, mid vagyok, mid nem neked, ha vártál lángot, az nem lehetek, fölébem hajolj, lásd hamu vagyok, belőlem csak jövőd jósolhatod.
Most elmondtam, mid vagyok, mid nem neked. Vártál magadról szép éneket, dicsőítő éneked én nem leszek, mi más is lehetnék: csak csönd neked.
Már vérzik a nyár, a hervatag asszony. Szél a haraszton. Kár érte, be kár. És rebben a sóhaj, jaj, várjatok, ne még. És lombtakaróval takarja tar fejét. Haha, haha, hull a haja és vézna arca hóka. Fején vörös paróka. Jó éjszakát. Minden csupa árnyék és ő, a világszép már festi magát.
szállni, szállni messze szállni, meg-megállni, réten hálni - jó dolgod van, szép madár! én meg, látod, mint az álom szállok soha nem volt tájon hol a lélek teste nélkül erre-arra jár.
miért kéne mindent komolyan venni? miért kéne mindennek igaznak lenni?
szép vagy, és az élet könnyű veled, de ha mesélnék magamról, az fájna neked. nem tudom, honnan, és nem tudom, hova, olyan jövőből jöttem, ami nem jön el soha. kalandor vagyok és szélhámos, és csak azért nem tudod, mert téged is átvertelek, te sem vagy, te sem vagy ártatlan, te sem vagy ártatlan.
láttam égni a szemeidet, amikor megkívántad a bűneimet, menekülsz és üldözöd, úgy imádod, úgy gyűlölöd. kalandor vagyok és szélhámos, és csak azért nem tudod, mert téged is átvertelek, te sem vagy, te sem vagy ártatlan, te sem vagy ártatlan.
tudom, miről beszélsz, ha hallgatsz, miattad is szégyenkeznek valahol, lopott virágok a kezedben, szélhámos vagyok és kalandor.
egy bűnös tőr mindenki szívében, ma szeretlek, de nem tudom, meddig. eltalálnak minket a dolgok, mi arra születtünk, hogy ne legyünk senkik. kalandor vagyok és szélhámos, és csak azért nem tudod, mert téged is átvertelek, te sem vagy, te sem vagy ártatlan, te sem vagy ártatlan.
Azon a szűk utcán, abból a kis házból, ahogy baktattunk éjjel hazafelé, mért szűrődött ki éppen az a zene, amire a láb önmagától is táncol;
melyik távoli disc-jockey keverhette a műsorát úgy, s melyik rádiónak, hogy karjaid nyakamra ráfonódtak s beleszédültünk a valcer-ütemekbe?
Csúszkáltam én már sok báltermi padlón s te száz discóban twisteztél vonaglón, de éreztem abból, hogyan borulsz rám, vágyódva, forrón, selymesen, merengőn: egész szerelmed átsüt e keringőn, - legszebb táncunkat itt jártuk, az utcán.
Nem elég, hogy az élet Megnyomorított téged, Nem elég, hogy az álom, Nem jön, hiába várom. Nem elég ez a test nekem, Nem elég ez a lélek. Nem elég, hogy megszülettem, Még mindig élek. Nem elég nekem, nem elég. Nem, nem, nem, nem. Nem elég nekem, nem elég. Nem elég a kezdet, Nem elég a vég. Nem elég, hogy a talpamon állok, Maradnom is kell még. Én az ember, te az álomkép, Egyikünknek el kell Tűnnie innen mindenképp. Nem elég nekem, nem elég. Nem, nem, nem, nem. Nem elég nekem, nem elég. Ha kell, én mindent leteszek eléd. Valahogy élek, valamit látok. Attól félek, fog rajtam az átok. Adj, ha kérek, gyere, ha várok, Legyen köztünk híd, ne csak az árok.
Azt hiszed, hogy adnak Amikor éppen elveszik Nem neked adják el a dolgokat Hanem téged adnak el nekik Reklámháború, bomba nők Gyönyörű áldozatok Sajnálom, de én nem fogom Senki arcát viselni a ruhámon És nem tudom, hogy jön el a holnap Nem tudom, mi az, ami várni fog De ha húsz év múlva a tükörbe nézek Nem őket akarom látni ott Pedig azt akarják, azt akarják Azt akarják, hogy azt akard
Gátlástalanul örökké rád rontanak Hamis próféták és igazságokat mondanak Te is mondhatsz bármit De senki nem figyel rád Mert valaki más mondja meg Hogy milyen a világ Hát persze, hogy gyönyörű Hát persze, hogy kegyetlen Hát persze, hogy gyönyörű Hát persze, hogy kegyetlen
Köcsög, mint a turha A sok bazmeg és a kurva Bárkultúra szombat este Egy fogatlan Brigitte Bardot A bárpultnál állva A végzet asszonyát játssza És az időtlen éjszakában Egy részeg üvölt O, mami blue. És egy vérvörös műanyag bárszéken Egy semmibe meredő csaj Teleálmodja az éjszakát Nyomorult kis álmaival Láthatatlan szárnyain elrepül máshova És ragaszkodik egy élményhez Amit nem élt át soha A jövő itt hever előttünk Ott meg egy fa, amiről lejöttünk Hogy jobb legyen Mindig csak bűntudat Mindig csak bűntudat Amikor a legjobb, akkor fog tönkretenni Mindenki bűnös Mindenki bűnös Mindenki bűnös akar lenni A szentek mögé bújva Mocskos mosollyal ránk nevet Tudom, hogy lesz a szépből csúnya Édes kis szörnyeteg Nincs élet a halál előtt Még emlékszünk a múltra Hát sejtjük a jövőt Még el se kezdődött És máris véget ért S mi itt kísértünk Egymás kísérteteiként.
Ez egy koszos kis üzlet És én most ide bemegyek És az utolsó pénzemen Veszek egy napszemüveget Nem tudom, hogy ez mennyit ér Fogalmam sincsen De hogyha semmid sincsen Egy napszemüveg lesz minden Lesz, ami lesz Lesz, ami lesz
valaki jár a fák hegyén ki gyújtja s oltja csillagod csak az nem fél kit a remény már végképp magára hagyott én félek még reménykedem ez a megtartó irgalom a gondvisel? félelem kísért eddigi utamon valaki jár a fák hegyén vajon amikor zuhanok meggyújt-e akkor még az én tüzemnél egy új csillagot vagy engem is egyetlenegy sötétl? maggá összenyom s nem villantja föl lelkemet egy megszület? csillagon valaki jár a fák hegyén mondják úr minden porszemen mondják hogy maga a remény mondják maga a félelem
Várost álmodtam ide én; fölraktam, itt van: az enyém. Utat álmodtam, kész az út; fürkészem: milyen messze fut? Fényről álmodtam: fény ragyog. És álmodtam egy ablakot, ahonnan majd a végtelen tavaszi eget nézhetem. Megvan végre az ablakom, van szobám, ahol lakhatom, van alázatos szőnyegem, naponta többször ehetem. Mi kell még - kérdik -, nem elég? Örülök persze - szólanék, de csak a fejem ingatom. Állok némán - és álmodom.
várj, a kezed ne húzd el
„Arra kell nevelnünk eszméletünket és szemléletünket, hogy a köznapiban, a
Piros levéltől vérző venyigék.
mint villámfény, távoli kard,
