A kérdés egyszerű: valóban mindig, minden, amit hibaként elkövetünk (vagy valaki annak ítéli meg), a mi saját hibánk, és
valóban felment-e ez mindent és mindenkit a
segítség/megoldás/közreműködés/együttérzés alól? Ha ez így van, akkor mivégre
vannak az emberi kapcsolatok? Csak a jó időkre szólnak?
"Nincsen benne célzatosság, vagy ha esetleg úgy érted, hogy rólad szól, nem rólad szól."
És milyen jól jönne ilyenkor a "sértett" félnek, ha feltenné a kérdést, h tkp mire gondolt a másik. És hányan teszik meg, mielőtt okkal vagy ok nélkül megsértődnek?...
Annyiban igazuk van, h akarat nélkül nemigen megy, de teljesen igazad van: az akarat sokszor nem elég. Amikor az akarat elég, azt jelzi, h a változás megérett. Előtte rá kell vmivel segíteni (ezért imádom a kinezt: segít átlendülni, h az akarat elég legyen, sőt néha már úgymond az se kell, anynira természetes az új, amihez addig az akarat sem segített.) Nem, az akarat gyakran enm elég, de persze nem arról beszélek, amikor vban elég lenne. DE mennyire tudjuk ezt vkiről kívülről megítélni? Mert ahhoz azért k jó emberismert kell...
Anyám!!! Bár az exemnek lett volna ennyie sze... Évekig nem bírtam beleverni, h ha azt mondom vmire, h okozta, akkor az nem azt jelenti, h hibáztatom, hanem h megállapítottam az események során, és az egy már egy külön történet, h ezzel kapcsolatban mit érzek, mert az lehet harag, öröm, bánat, stb... ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ :-)
Mellesleg az életben sem KELL feltétlenül túlélni, mint ahogy az öngyik nem is teszik, és lenyelni sem kell, ha nem gondolja úgy az ember, és a fórumon is uez van: választhatok, és ezzel választom a döntésem következményeit, és lenyelni is inkább a következmények miatt szoktuk, akár az életben, akár a fórumon. ?
Ezt úgy olvastam, h "milyen nyelven ismerjük a másikat" :-) És igen, a nyelvtől is függ: a német emberem lelkesen elkezdett magyarul tanulni: persze mivel akarta kezdeni? "Csókot kérek", és minden igyekezete ellenére is még x-szerre is erősen vissza kellett fognom magam, h ne kapjak röhögőgörcsöt, mert az ő szájából majdnem úgy hangzott: "Csokit kérek". Vayg a nagy szerelmemmel több nyelven is beszélgettünk, ha éppen úgy volt kedvünk, és bizonyos dolgok egy-egy nyelvhez kezdtek kötődni. Hálistennek itt nem bántásokról volt szó :-)
Még egy dolod, amiben a nyelv nem mindegy: idegen nyelven nehezebb bántani az embert. Azt csak akkor lehet, ha már "íze" van a ynelvnek, ha már a szavakhoz kötődnek érzelmek, addig lehet az a legnagyobb sértés, nehezebben veszi fel az ember. Bár itt már jön az is, h ez megintcsak szituációfüggő.
Ez igen, így van. Én is utálom mikor mondják, hogy mit is kéne tennem. Mert tudom én jól. Csak azt is tudom, hogy miért nem megy. Nehéz ellenfél vagyok magamnak. :(
Ne haragudj, egyetlen mondatomat sem szántam személyes célzásnak, és ha bármelyik annak tűnt, elnézést kérek érte. A kérdést érdekesnek tartom, de sajnos nem tudok róla többet mondani, mint amennyit eddig leírtam, aztán úgyis kinek-kinek magában kell a végső választ megtalálnia.
Nincsen benne célzatosság, vagy ha esetleg úgy érted, hogy rólad szól, nem rólad szól.
Sokan vannak úgy, hogy kínlódnak magukban dolgokkal, amelyeken változtatni kellene, mert nem jók úgy, ahogy vannak, de nem tudnak változtatni rajtuk, és kibuknak, hogy "de hiszen ez nem az én hibám". És tényleg nem az ő hibájuk.
Éppen azt hangsúlyozom, hogy el kell különíteni a gondok okait mint tényeket attól, hogy ki vagy mi tehet ezekről a tényekről. Arról, hogy mi kinek a hibája, csak akkor van értelme beszélni, ha az illető a józan ész keretei között változtathatna azokon a dolgokon.
Muszáj megismételnem azt, amit augusztusban írtam erről. Egyszerűen muszáj, na. Olyan tök jó, hogy újra akarom élvezni, és kész. Ez az én hibám...
Ködösnek érzem a kérdésfeltevést. Szerintem éppen azért nyűglődünk, mert "kinek a hibája?" a kérdés ahelyett, hogy "kiben van az ok?".
Azt hiszem, egész téma abból indult, hogy valahol másutt szó volt arról a közismert jelenségről, hogy az emberek a jó dolgokat szeretik a saját jó képességeiknek, tulajdonságaiknak, tevékenységüknak tulajdonítani, míg a rosszakat az elháríthatatlan külső körülményeknek. No már most, a "te hibád" megközelítés eleve hibát keres, vagyis hibás személyt, "bűnöst", holott erről szó sincs.
Vegyünk egy egyszerű példát. XY telepanaszkodik több topikot, hogy nem tud partnert találni, pedig hát... és elmondja, hogy ő tényleg csak 78 dolgot követelne meg a célszemélytől, azt azonban izibe. Logikus a következtetés, hogy esetleg XY személyisége, temperamentuma vagy előnytelen megjelenése a döntő oka annak, hogy nem sikerül párt találnia. Mondom, az oka. Ez azonban nem jelenti azt, hogy XY személyisége, temperamentuma vagy előnytelen megjelenése az ő hibája.
Ha ezt a két dolgot nem különítjük el, hetekig vitatkozhatunk a semmiről.
Az, hogy valaki ronda, dadogós és agresszív, könnyen lehet alapos oka a gondjainak, ugyanakkor ezek nagy részében nem ő a hibás. Hibás a genetika, a neveltetése, a szülei, a hormonok, a Jóisten... ő azonban csak annyiban hibás, amennyit befolyásolni tud. A viselkedésében vagy az ápolatlanságában, elhanyagoltságában hibás lehet, hiszen ezek saját kompetenciában korrigálható dolgok -- de csak ezekben lehet "hibás".
A gond ott van, hogy sok ember azt a ténymegállapítást, hogy "a problémáid oka benned van, a következő tulajdonságaidban", azzal hárítja el és veri vissza, hogy "Tehetek én ezekről a tulajdonságaimról? Az én hibám, hogy ilyen vagyok?!"
- Kedves Drakula úr, ön valószínűleg a külseje és az életmódja miatt nem talál magának megfelelő párt. - És ez az én hibám? Tehetek én arról, hogy vámpír vagyok? - Nem mondtuk, hogy ez az ön hibája. Csak arra céloztunk, hogy nem is mások hibája. Senkinek sem hibája.
Hiba. Nem lehet annak tekinteni. Szerintem. Persze, hogy van egy sajátos karakterünk. Ez különböztet meg másoktól. Itt a kérdésesnek azt látom, hogy ha érezzük magunkon, hogy vmi ellenünk dolgozik bennünk, akkor megpróbáljuk-e felvenni vele a harcot, avagy nem. A rossz tulajdonságaim is én vagyok. De harcolok ellenük. Én pl. nagyon irigy vagyok. Nem úgy, hogy pénzre, ilyenre. A lehetőségekre inkább. De látom, hogy ha nekem adódnak vmilyen lehetőségem, akkor talán én azzal nem is tudnék élni. Mert én olyan vagyok. Lusta. Ez ellen is kellene harcolnom magamban. :)
Sztem nem vagyunk más véleményen. :) A valódi életről próbáltam írni. :) A fórumon régen volt, hogy izgattam magam. Ma már annyira nem érdekel. Annyit nekem valóban nem ér, hogy igazán felhúzzam magam rajta. Játszótérnek tekintem. Sztem különösebben az sem hatna meg, ha kitiltanának. Itt nem srenkelem magam direkt. Megvonom a vállam. :) Az élet meg persze, hogy más. Ott valóságos kapcsolatban vagyunk emberekkel. Függőségi viszonyokkal. És ott csakugyan túl kell élni, mert muszáj. (Ja, és mióta magázódunk? Mióta ilyen csúnyán megöregedtem? :) )
Most nagyon nem értek egyet magával, béka néni.:-)
Az életben sokkal nagyobb pofonokat is kaphatunk mint a fórumon. Ráadásul az életben tényleg túl kell élni, vagy le kell nyelni. A fórumon nem muszáj. Egyébként meg az életben van épp elég dráma, nem tudom minek mesterségesen kreálni magunknak még többet.
Hát igen. A fórum tényleg másabb. A való életben én is tudom, hogy kitől viselek el simán akár nagy pofonokat is, mert ő nem tud legyinteni és kinek tojom le magasról a bántását. Mert ő meg aztán tényleg mást sem tud, csak döfni. Esetleg kitől viselek el úgy bántást, hogy tudom, hogy igazándiból jót akar nekem. Azért rugdal. Szövevényesek az emberi kapcsolatok. És rengeteg dologtól függenek. Hogy milyen mélyen ismerjük a másikat, mióta, miben és hogyan számíthattunk rá. Hogy milyen a képünk róla. Ezer és egy dolog kerül mérlegre. Személyes dolgot mesélek: apám pl. nem tud dicsérni. Egyszerűen képtelen rá. Ha próbálkozik is, olyan sután jön le. Bántani viszont nagyon tud. De nem akarattal. Csak olyan elefánt a porcelánboltban stílusban. Viszont rémesen sértődékeny. Minden vackot félreért és támad. Úgyhogy az ember (én):), vagy belátja ezt és próbál felvérteződni és angyali türelemmel lenni, vagy folyton csatározhat, de minek. És az tényleg az én hibám lenne, ha nem fogadnám el őt olyannak, amilyen. Mert esélytelen, hogy erre a pár (remélem nem kevés) évére már megváltozik.
Ezt tök jól leírtad! :-) Az én konklúzióm csak anyniban tér el, h rengeteg élményem van a kinezből, h ezeket az érzékeny pontokat el lehet érzékenyteleníteni, és az tök jó. A hány iylet bír ki az ember, az jó kérdés: attól is függ kitől. Az egyiktől tök sokat, mert pl. tudom, h nem is akar ellökni, csak nem tudja magát jobban kifejezni, a másiktól meg egyet se, mert ha nem, akkor minek erőlködjek, úgyse fog megváltozni. Na, nemtom, mennyire érzed, h összefügg, de ez jutott az írásodról eszembe :-)
Upppsz. Most láttam, hogy ide írtál. Hogy hány ilyet bír ki az ember? A valódi életben nem sokat. Én itt a fórumon elég sokat el tudnék viselni. Csak nem vagyunk egyformák. Lehet, hogy nekem szerencsés a természetem, mert ugyan rágódom sokat dolgokon, de vhogy azzal, hogy el tudom fogadni mások indokait, ezáltal bele tudok helyezkedni a helyzetükbe, vhogy feloldozást is adok nekik. Mert lehet, hogy én ugyanilyen lennék a helyükben. Ki tudja? Vannak persze nyalogatnivaló sebesüléseim (kinek nincsenek?), de nem haragszom egy életen át emberekre. Sőt. Most hirtelen nem is tudnék olyan dolgot mondani, ami miatt haragudnék vkire. Hogy is mondjam: bennem maradt a tüske, de nem érdekel, hogy ő okozta és tk. szépen körül is forrt már. Morcos vagyok néha. Meg sokszor fölpöccen bennem a dolog és akkor mondom a magamét egy ideig. De ezzel kész, vége. Aztán ha az ember úgy néz a világra, hogy na, honnan jön a támadás megint, akkor az fog is jönni előbb-utóbb. Vhogy kiprovokálódik. Érthetően mondom? Pedig néha - ahogy látom - nem bántásnak szánódnak dolgok. Csak vki magára veszi, mert érzékeny, mert vmi ilyesmi bántja, mert pont egy mondat, szó, hangsúly beindít benne egy mechanizmust. És akkor keresi az igazát. És mint egy örvényben csak kerül egyre lejjebb-lejjebb, kering-kering és nem bír kikecmeregni belőle, csak még mélyebbre taszajtódik. És a kezeket sem látja meg amelyek érte nyúlnának. Ill. látja ugyan, de tőrt lát bennük. Pedig nincs benne, csak már úgy tűnik számára. Örvényből nézve a dolgokat semmi sem olyan egyszerű. Végső konklúzió meg nincs. Csak annyi, hogy nem vagyunk egyformák. Még abban sem, hogy ki mennyire veszi komolyan a fórumot.
Biztos bántásnak fogod venni, de nekem erről az a véleményem, hogy aki tényleg akar valamit, azt nem lehet csak úgy visszalökni. Hogy lesznek akik próbálkoznak? Az szinte biztos. Vedd úgy, hogy pont ezek a próbák mutatják meg, miben vagy még gyenge.
Vagy megfordítva: amiben még gyenge vagy, azt bántásnak fogod érezni. És ez nem csak filozófia.
Ismered azt, amikor összeszeded magad, próbálkozol, nyelsz, mosolyogsz, viselkedsz, és már éppen kezdene őszintévé is válni a mosolyod - amikor valaki fogja magát és visszalök? Pontosan a lélektanilag legmegfelelőbb pillanatban. Mármint számára.
Anyakönyvvezető vagyok, és múlt héten kerestem egy verset házasságkötéshez. Ezt találtam, és a szőr felállt tőle a kezemen, de tényleg - mert teljesen igaz. Pár évvel ezelőtt majdnem elvesztettem a férjemet, mert nekem az egyetemi vizsgák voltak fontosak, ő pedig elveszve érezte magát - és bizony megjelent a varrónő, hogy felvarrja a gombját... alig tudtuk az életünket rendbe szedni, de most már bizony bármilyen fontos munkát is végzek, ha eszembe jut a férjem, fogom a telefont, felhívom, és azt mondom neki: szeretlek. És ez rá is igaz - tele van a telefonom kedves sms-ekkel. :) (Ha ez sem lesz elég, az már lehet, hogy nem az én hibám lesz...)
Olvassátok el ti is.
Kacz Lajos
Aki szeret, annak varrd fel a kabátja gombját, Mert könnyen lehet, hogy felvarrja más. Aki szeret, annak hallgasd meg gondját, baját, mert könnyen lehet, hogy meghallgatja más. Aki szeret, azzal sose légy morc, goromba, mert könnyen lehet, rámosolyog más. Aki szeret, szeresd! Öleld meg naponta, Mert könnyen lehet, hogy megöleli más, és akkor hidd el, Nem Ő a hibás!
