Bárczy szerint az az határozott névelői funkciója a XIV. században jelentkezik először (pl. Gyulafehérvári sorok), az a rövidült alak is megjelenik már a Jókai-kódexben. Az nyilvánvaló, hogy a magyar névelő is abban a hullámban alakult ki, mint a többi nyelvé, azonban a német hatás valószínűleg kizárható. A hivatkozott korszakban a német hatás viszonylagos volt, és különösen kevéssé érvényesült írásban. Ebben a korszakban kezdett az írásbeliség a latinból a nemzeti nyelvek felé fordulni, mindazonáltal az, hogy más nyelvekben is ekkor alakult ki a határozott nézelő, éppel a lingua francaként szolgáló latin hatása lehet. Megjegyzendő, hogy a magyar írásbeliségre ebben a korszakban sokkal inkább hatott az olasz nyelv, mint a német. A határozott névelő a magyarban a vonatkozó névmásból alakult ki, rémlik, hogy a németben is, ezt a párhuzamosságot sokkal könnyebben lehet a közös latin ősre visszavezetni, mint a németre.
Házunkban meleg víz VAN. Hmm? Azt tudtam én is, hogy jelentős szókincsüket köszönhetjük a németeknek, de hogy a nyelvtanra is ekkora hatásuk volt, az durva. És mikor alakult ki a magyarban? Mert tudom, hogy voltak olyan idők, amikor még a latin igeidőket is magyarosítani akarták, elég erőltetett módon. Ennél csak a nyelvújítás volt erőltetettebb.
A mutatónévmásból kialakuló névelő egy "klasszikus" területi hatás, ez a folyamat az európai nyelvek jelentős részében rokonságtól függetlenül végbement. A latinban is, és később a magyarban (vélhetőleg nem függetlenül, hanem latin, ill - ahogy cecilke írja - német hatásra).
Azt mondjátok meg, miért alakult ki a magyarban névelő? Mert az ómagyarban nem volt, és a minket környező népeknél sincs a mai napig névelő, és nem is kell. Mellesleg a finnben sincs.
1. A bal-t más testrésszel szokás egybeírni. De azt hiszem, iskolai feladatban az nincs helyén.
2. Vajon miért nem teljesíthető a szódominó szókapcsolatokkal is? Hiszen az idézettek teljesítik a szemantikai szó kritériumét (v. rántott hús - ÚMNy. olyan szó, amelyet két szóval írunk)
Ha a balkart kéne kimagyarázni, én arrafelé próbálkoznék, hogy a balt politikai jelentésében egybe kell írni. Tehát egy politikailag szegregált egyetemnek lehet balkara és jobbkara. Tanszékeknél már láttam efféle elkülönülést, de baltanszéket még sose hallottam. Szóval azért ez is nagyon erőszakolt megoldást. Maradjunk annyiban, hogy ez a két alakulat szókapcsolat, nem összetétel.
A bal kar és a jó fej szókapcsolatokat a jelenlegi helyesírási szabályzat minden jelentésükben különíratja. A pormacska - szerintem - teljesen rendben van.
Persze, ha valahogy kimagyarázod, hogy a bal és a jó itt főnevek, és ezek karjáról, ill. fejéről van szó, akkor lehet esély. Mondjuk, a jó elnyeri jutalmát, a jó teste nem rohad el, azaz a jóláb, a jókar és a jófej is ép marad a halál után. :)
(A balkarra is legalább ilyen erőltetettet tudnék...)
Nemrég zajlottak a nyolcosztályos gimnáziumi írásbeli felvételi vizsgák, köztük a magyar nyelvi is. Fiam is megírta, és hála a modern idők vívmányinak, mi szülők is rá tudunk készülni az irásbelinek helyt adó iskola tanárai által kijavított dolgozatra. Ugyanis lehetőséget kapunk majd, hogy vitába szálljunk a tanár javításával. Volt egy feladat, melyre előre készülnénk, és ehhez kérnénk a segítségeteket. A feladat végtelenül egyszerűnek tűnik, összetett szavakat adó szódominókat kellett kialakítani. a Példa szerint: kastélypark és parkerdő. Fiam a következőket követte el: balkar - karmester; varázspor - pormacska; jófej és fejtető. Mikor írom ezeket a szavakat a helyesírás ellenőrző is aláhúzza a balkar-t és a jófej-t. Kérdésem, hogy mi a helyzet ezekkel a szavakkal. A jófej, mint jópofa ember, szerintem már beépülhetett a nyelvbe annyira, hogy elfogadható legyen. Én a balkart is el tudom képzelni egybe írva, mint például a proszektúrán szanaszét fekvő testrészek között nézelődve, hogy jé ott van egy balkar. Jól gondolom ezeket? És a pormacskáért kell aggódnunk? A javítókulcs szerint minden olyan szó elfogadható, amellyel a köznyelvben előforduló összetett szó képezhető.
Sziasztok, van jó pár régi nyelvészettel foglalkozó könyvem, füzetem eladó. Ezek többnyire nagyon idősek, körülbelül 1870-1920 közöttiek, vannak közötte igazi ritkaságok is. El szeretném adni őket, 1000-4000ft /db áron. Érdeklődni emailben a zomby16@freemail.hu címen.
ad1: Régiesen hangzik, de lehet, hogy újra divatba jön... ad2: Hát, ha csak ez az egy E/3 személyes névmásunk van... persze lehetne helyette mutató névmás is... (érdekes, hogy alany és tárgyesetben csak két lehetőségünk van: ő/ez, őt/ezt, a többiben három: róla/őróla/erről, hozzá/őhozzá/ehhez...)
Lenne egy rövidke kérdésem. Szerintetek elektronikus dokumentumra és szoftverre lehet hivatkozni "eszköz"-ként? Tehát az "eszköz" megnevezés csak kézzelfogható tárgyakra vonatkozik vagy szellemi termékekre is lehet hivatkozni vele?
Nem akarok belemenni a részletekbe (ld. pl. http://en.wikipedia.org/wiki/Barbarian), de az itteni (korábbi) diskurzus kontextusában az a lényeg, hogy a rómaiak és a görögök egymást (tudtommal) nem tekintették barbároknak, legfeljebb dühükben (mint ahogy pl. Démosthenés filippikáiban a makedónokat barbároknak nevezte).
Úgy tudom, a katolikus hagyomány a barokk korra megy vissza és az st- ejtése tényleg németes. A protestánsok csak folytatták a korábbi, esező hagyományt.
Már hogy ne lenne olyan szó, hogy státusz! Ez nem helyesírási kérdés. Ha á szerepel a szóban, akkor magyarosan írjuk, tehát az íráskép a kiejtést tükrözi. Ha státuszt mondasz, írd is úgy, ha státust, akkor úgy. Ha sztátuszt mondasz, akkor viszont írd latinosan statusnak. A helyesírásnak pusztán annyi a szerepe (most leegyszerűsítek, de a lényeg stimmel), hogy az kiejtésből előállítsa az írásképet. Az, hogy melyik alakváltozatot választod, annak lehet stiláris jellege (de még ez sincs feltétlenül). Az OH.-ban egy kezdődő hasadást próbáltunk bemutatni: bizonyos összetételekben ezért van ingadozás, másokban nincs. Ez a hasadás még nagyon a kezdetén van, és egyáltalán nem biztos, hogy ki fog futni.
Azt hiszem, az okfejtés nem teljes. A státus bizonyosan protestáns ejtés, azonban a státusz-ban az st az inkább német hatás. A szó végi sz viszont valóban latinos. Voltam egy vitán a Károli Egyetemen, ahol a sákrámentum-szakramentum kettősséget hallottam (szerintem katolikusok nem szólaltak meg, csak protestánsok és világiak).
Ha a nyelvérékemre támaszkodom, egyenértékűeknek érzem ezeket az alakokat, érzékelve, hogy a státusz van feljövőben. Van egy megalapozatlan felvetésem, hogy a dologban szerepe van a státusszimbólum szónak, amely a 90-es években nagy divatban volt, és nem lehet benne státus-t ejteni.
1. A magyar társadalomtudományi szaknyelvben státusz van, de ha vki státust írna, nemhogy le nem vernék a plafont, de észre se vennék. 2. A magyarban két hagyomány létezik a latin s ejtésére, egy protestáns és egy katolikus. Előbbi szerint státus, utóbbi szerint státusz. 3. Ennek teljesen ellentmond, hogy az erdélyi katolikus autonómia neve meg Erdélyi Római Katolikus Státus. 4. Az ilyen alakpároknak (dubletteknek) a fő funkciójuk már komolyan mondom az lett a magyarban, hogy a beszélők egymást bunkózzák le miattuk (ahogyan veled is történt).
"... olyan szó nincs, hogy státusz. Státus a helyes alak."
Mélyen elgondolkoztatott a dolog. Manapság automatikusan írok "sz"-es alakot, nem elmélkedem a helyesírásáról, tehát ez forma már beleívódott a nyelvhasználatomba.
Viszont, ahogy most visszaemlékezem, régebben én is a "státus" alakot használtam.
Körülnéztem az Interneten és érdekes dolgok derültek ki.
Magyarságukról ódákat tudnak zengedezni, bezzeg a nyelv ápolásával már nem foglalkoznak.
Egy jogi fogalmat akarnak tudatosan, vagy épp tudatlanságból a magyar közéletben meghonosítani.
Ez "státustörvény" néven ismeretes.
Itt most nem a törvényről magáról, hanem az elnevezéséről kívánok vitát nyitni.
Itt van például az Index: az ő híranyagukban rendre "státusztörvény"-ként szerepel az adott törvény. Ez ugyanis a grammatikailag helyes formula."
Persze, ha valaki ilyen vehemensen letahóz másokat, az már gyanút kelt, hogy nincs is igaza.
S valóban, a nyelvművelők épp ellenkezőleg vélekednek, a "státusz"-t tartják kerülendőnek:
"De térjünk vissza a státus — státusz szavunkhoz. A magyarban 1572-tôl kimutatható státus szó jelentései: 1. állapot, helyzet, 2. testület (pl. katolikus státus), 3. egy hivatal személyi állománya. A státusszimbólum: az egyén társadalmi rangjának, helyzetének valamely tárgyban, tulajdonban testetöltô jelképe. A státustörvény: egy etnikai népcsoport helyzetét kedvezményekkel segítô törvény. "Az állapotot, fizetett állást, régen államot jelentô latin szónak — írja a Nyelvmûvelô Kézikönyv — általánosan elterjedt és ma egyedül helyes magyar alakja státus." Egy idôben kezdett divatossá válni — különösen ’állás, alkalmazotti állomány szerinti hely’ jelentésben — a státusz alak; ezt ma megint sokan használják. A státusz forma azonban se nem magyar, se nem latin, hanem felemás hangzású. Semmiképpen sem ajánlott.
Murádin László"
Így vélekedik A Magyar Szó-ban egy újságolvasó is:
"EGY MAGYAR ÚJSÁGOLVASÓ (Név és cím a szerkesztőségben). - A fenti - csak a mi védékünkön ismert - szólás jutott eszembe, amikor lapunk január 5-7-i számában a Hétvége V. oldalán ezt olvastam egy cikk alcímében: „Összesen huszonhárom, ebből a tartományban hat község nyerte el a városi státuszt.” Ugyanis a státusz (amely a cikk szövegében még háromszor előfordul) olyan „fele voda, fele víz”. Van tudniillik egy latin szó, status (olv. sztátusz), amely 1. állás, megállás... 2. társadalmi állás, osztályhelyzet, rang; minőség, helyzet, körülmény, állapot (Györkösy) jelentéssel bír. A magyar ezt a statust átvette mint idegen szót, s a következő jelentéseket tulajdonítja neki: 1. állapot, helyzet, 2. a kinevezett alkalmazottak, munkatársak állománya, létszáma, 3. állás, álláshely, 4. (rég) állam (Bakos). S ezt a szót ugyanúgy írjuk, mint a latinban, tehát státus, ám így is ejtjük, sz nélkül a végén. Nemcsak az Idegen szavak és kifejezések szótára írja így, hanem a Magyar helyesírási szótár is (466. o.). Hogy a státusz helytelen, azt megállapítja a Nyelvművelő kézikönyv és a Nyelvművelő kéziszótár is. "
Latinból átvett jövevényszavaink és neveink egy részében ingadozik nyelvérzékünk a középkori latinság magyarországi változatából hagyományozódott -us szóvég a klasszikus latin kiejtés szerinti -usz szóvég közt.
...
A köznévi használat már néhány közszóban is döntött valamelyik alakváltozat javára; ilyenkor a másiknak sajátos stílusértéke van. A régibb, gyakran használt jövevényszavakban nagyrészt az -us végzôdés általános, az újabbakban, különösen a személynévi eredetûekben és az úgynevezett mûveltségszókban inkább az - usz végzôdés. Az ide tartozó fontosabb szavak a következôk:
A két mérvadó helyesírási szógyűjtemény eltér e tekintetben, a Magyar helyesírási szótár (MHSz.) kizárólag a "státus"-t javasolja, míg az Osiris-féle Helyesírás (OH.) mindkettőt elfogadja:
"Státustörvény = kedvezménytörvény. E szó kapcsán feltétlen meg kell említeni a státus szó ejtésének a kettősségét. A Nyelvművel kéziszótár (1996: 505) a következőképpen fogalmaz: „Az újabb keletű, fölösen latinoskodó, keverék hangulatú státusz változatot kerüljük!” Az osirises Helyesírás című könyvben viszont mindkét alakváltozatot megtalálhatjuk: státus ~ státusz."
A Wikipédia szerkesztői között eszmecsere folyt a helyes szóhasználatról:
"Megnéztem a Magyar Nemzeti Szövegtárat (187,6 millió szavas korpusz):
* státus: 763 db (+ státusa: 536 db) * státusz: 248 db (+ státusza: 97 db)
...
Ha tehát a szövegtípusra is figyelemmel kívánunk lenni, megfigyelhető, hogy a sajtóban és a szépirodalomban gyakoribb a státus, a tudományos, a hivatalos és a személyes nyelvhasználatban pedig a státusz az elterjedtebb (a korpusz többségét kitevő magyarországi nyelvhasználatban legalábbis). Tekintve, hogy a Wikipédia jellegénél fogva inkább közelít a tudományos vagy a hivatalos nyelvváltozathoz, mint a sajtóhoz (vö. Wikinews) vagy a szépirodalomhoz (vö. Wikisource), a fenti adatok alapján ebben a szövegtípusban a státusz mondható szokványosabbnak.
Ezzel együtt nyilván nem szükségszerű ezt választani, hiszen mindkét alak mindegyik szövegtípusban előfordul, és az egységesség is szempont lehet, valamint a hivatalos ajánlás, amely a státus mellett szól. "
Ők végül a "státusz"-t választották.
Én az Interneten végeztem egy kis szószámlálást.
A "státus" (idézőjelekkel!) keresése eredményeképpen 99 600találatot kaptam. A "státusz"-ra pedig 1 020 000-et.
Idézőjelek nélkül, de magyar nyelvű lapokban keresve 1 230 000 : 896 000 az arány.
Ebből az derül ki, hogy az Interneten kiegyenlített a két változat használata.
Egyszerre mindkét változatra keresve 2 890 találatot kaptam. Ezek között rengeteg olyan volt, ahol ugyanabban a cikkben is mindkét változat szerepelt. Mulatságos volt egy akadémiai kiadvány, ahol ugyanaz a mondat szerepelt két változatban:
"A termékenység és a társadalmi státus közötti kapcsolat ...
...
A termékenység és a társadalmi státusz közötti kapcsolat..."
Egyszóval nem olyan egyszerű dolog a nyelv, folyamatosan változik, átalakul. Erre vezették be a "nyelvi tény" fogalmát, ha egy megváltozott alak túlsúlyba kerül, akkor az lesz a norma.
Ezek közül nem mindegyik tetszik nekem, de egyénileg változtatni rajta nem lehet. A "státuszt" momentán elfogadhatónak érzem. Majd az idő eldönti, mi lesz a végkifejlet.
A fentebb idézett Bartha Jánossal egyetértve akár mindkét változat fennmaradhat, ugyanis ha a "... köznévi használat már néhány közszóban is döntött valamelyik alakváltozat javára; ilyenkor a másiknak sajátos stílusértéke van."
De tény, hogy a görög és a latin elég távoli rokonok, a rokonságok nem triviálisan nyilvánvalók. Ilyen erővel azt is kérdezhetnénk, mért nem jöttek rá a görögök, hogy a perzsák szoros rokonaik, úgymond haverok, tehát vagy hagyjanak minket békén, vagy simán váljunk egyik provinciájukká...
(sz'tem több hasonlóság van a görög és a perzsa között, mint a görög és a latin között: elég csak a számneveket megnézni).
Bevallom, ilyen latin mondást, hogy 'Ez nekem görögül van', én nem ismerek, de nem is tartom valószínűnek, hogy az ókorban ilyen mondás létezett volna. A görög nyelvtudás hiánya a Kr. e. II. szd.-ot követően Rómában, hogy úgy mondjam, nem volt sikk. A "Graeca (sunt,) non leguntur" köztudomásúlag középkori mondás.
Véleményem szerint a rómaiak számára a latinnak a görög nyelvvel való (valamilyen szintű) rokonsága magától értetődő volt (erre lényegében rumci is utalt), márpedig magától értetődő dolgok, banalitások iránt a rómaiak nem érdeklődtek (állítólagos trójai eredetük iránt inkább érdeklődtek - tényleg, a trójaiak milyen nyelven beszéltek?). Varro a De lingua Latina c. művében folyton utal a latin szavak görög eredetére vagy legalábbis a görög ekvivalensek hasonlóságára, sőt néha a két nyelv rokonságára is ("societas cum Graeca lingua", ld. Varro, l. L. 6, 5).
Miért nyilvánvaló? Ha jól tudom, a latinoktól származik az a mondás, hogy 'Ez nekem görögül van', ami ugyanazt jelenti, mint nálunk a 'kínaiul van'. Oké, mindkettő indogermán nyelv, de ettől még nem kell jobban hasonlítsanak egymáshoz, mint mondjuk a magyar meg a finn.
