Csak elsuhant a távolban és csak messziről nézett feléd. Csak pár percre láttad álmodban és csak gondolatban jött eléd. Látod. Mégis megérintett és mégis áttörte a falat. Mégis megsebezhetett és mégis bánat maradt.
Pihenek megfáradt fűszálakon, suttogok szélcsendes hajnalokon, felkap az őszi szél, messze sodor, szemedben én vagyok az a kis por. Ha látod a rózsát harmatosan, én sírok, jajongok a magasban.
A Föld a hazugság tisztítótüze; itt minden hazug körülöttünk: a tér ál-végtelenje, a dolgok ál-valósága, önmagunk ál-sokasága. S az emberagyban még az igazság is táncol: egyszerre minden igaz és egyszerre semmi sem igaz. A hazugság-áradatból az egyetlen kivezető út éppen az, amely leghazugabbnak látszik: a képzelet. A sok ál-valóság közt képzeletedre van bízva az igazi valóság helyreállítása. Nem a hegy és nem a völgy a valódi, hanem a szépség, melyet képzeleted a hegyek-völgyek formáin élvez; és a jelenség világ ál-végtelenjéből képzeleteden át vezet az út a benned rejlő igazi végtelenbe.
Más a képzelet és más a képzelődés, ahogy más a beszéd és más a fecsegés. A képzelődés az élet törvénye szerint működik és az éhen maradt vágyakat köddel eteti; a képzelet a lét törvénye szerint működik és amit megteremt, műalkotást, tettet, gondolatot: valódi és igaz.
A Földön mindaz, ami keletkezik és elmúlik, valóságnak neveztetik; csak éppen a képzelet tűnik olyannak, mintha teremtményeit a semmiből húzkodná elő. Az ál-semmi, ahonnét a képzelet merít: a valóság; s a sok külön-lévő ál-valóságban csak az a valódi, ami bennük semminek, képzeltnek rémlik: érzékelhetetlen, közös lényegük, a változó megnyilvánulások mögötti változatlan létezés.
„A szabály nem arra való, hogy beléje börtönözd magad, Legyen lakószobád, szabadon ki-be járhass, dolgod szerint. A szabály semmit sem ér, ha elhatározásszerűen viseled, ha komoran és konokul csörömpöl rajtad, a szabály akkor jó, ha érzéseidbe ivódik és finoman, hajlékonyan támogat.”
Szép estét Mindenkinek! Ezt a kedves verset hoztam ... ebbe a hangulatos topikba.
Te, bolondos fiucska, miért nem alszol? Te?... Mindenki oly édesen pihen. Csak te zavartad meg reggeli álmod.
Te, bolondos fiucska, hát mit akarsz? Élvezni a reggelt?... Eredj aludni, nincs még semmi látni való, minden aluszik még.
Csak egy csodálatos szekér indult el, derékig tűzben a hegy tetején - De különben csend van, nyugalom van még. Csak az a különös szekér - én nem tudom, de mintha csupa virágon menne és olyan valami mozgásféle is támadna nyomában. De különben csend van. Csak a bokrok népesültek be és a levelek széle fénylett meg. Na, meg aztán - én ugyan nem értem, de mintha mámoros versenybe kezdenének a madarak, vagy minden madár 19 féle nyelven szólalna meg. De különben csend van. Nagy nyugalom. Csak az a babonás rigó a vízpartján - én nem tudhatom, de mintha egy kicsit megrészegült volna a napsugártól. De különben csend van. Határozottan csend van. Csak egy-egy éberszemű gazda kocog el csengős lovával a kerted alatt. Csak egy-egy csapat virágárus-lány siet ki kosarával a piacra - De különben csend van s minden aluszik még,
Csak valami vadboroszlán-féle erős illat kapott lábra, mert a reggeli szél üde ajakával csókdosta s az bódítgatja az emberek fejét és - én föl nem foghatom, de mintha megindulnának a fák, mint virágos karok a dal szárnyán. Levegőben, vízen, úton, mindenütt csak kacagó virág-máglyák gyúlnának. Harangok kondulnak meg és harsonák szólalnak meg minden dobásnyira. Az embereknek ezek hallatára, mintha kiszállna az erő inaikból, mert megbűvölten, mozdulatlan állnak - én nem tudom, de mintha térdre roskadnának - De különben csend van. Határozottan csend van.
Csak a hattyúk kezdtek valami furcsa játékba a tavon és a vízi madaraknak mehetett fejükbe az illat, mert olyan bizsegő és izgatott a daluk. És - én föl nem érhetem ésszel, de mintha meglopták volna a természet minden színét, olyan pazar-csillogó a tolluk. De különben csend van. Határozottan csend van.
Csak úgy tesz minden, mintha élne. Csak úgy tesz minden, mintha szállna, szállva-szállna, szállna. Csak úgy tesz minden, mintha örökre magába akarna bolondítani. Én nem tudom miféle időszak van, de mintha minden vágyna, szólna, várva-vágyna, vágyna. Én nem tudom miféle időszak van - Csak olyan szép minden, olyan végtelenül elragadó és olyan mámoros - De különben csend van. Határozottan csend van. És te bolondos fiucska még sem akarsz aludni. Pedig ezeket leszámítva - hidd el, hogy Csend van. Határozottan csend van. / Bartalis János: De különben csend van /
Sokáig kerestem formáját a szónak, ami előtt - ha törnek is - meghajolnak. Vizsgáltam felülről, míg testévé lettem, s mi előtte voltam, lassan elfeledtem.
Mi előtte voltam: élmény, anyag, élet, mint időző felhő, porladt, semmivé lett, és maradt egy forma, mit ki kell hogy töltsek, mint szélzúgás, állatok hangja a völgyet.
Én nem akartam - ma már diktálva élek, kábítanak eső szálaivá hullt fények, eget másolok füstté lett szürke ingben, s rám találok olykor kongó termeimben.
Ha vezetne is, rám nem akad már senki - nem tudnák, mire is kéne felfigyelni. Néhanapján földbe bújok, árkot ások, gyökérbe fonnak apró megalkuvások.
Uram, ha fegyelmezett volnék, józan, újra élnék benned, "virág a hóban", de magamat teremtem, és napról napra, ne maradjak úgy végleg elhagyatva.
Hogy felépüljek egyszer: ágakból fészek, s mi előtte voltam: élmény, anyag, élet, újra forrni kezdjen bennem - üres forma, s leplet rántva keljen, ki már haldokolna
Fecske-emlék villan el fehér hassal – tizedmásodpercnyi évek, űri naptár. Mit is kezdhetnék, mit is a virradattal; ránézek: a park zöld üveg, elfordulok: jégkristály.
A hajnal örökösen ígér, ablakhoz nyomott arcomat majd meglátod egyszer és akkor már nem felejtheted – horizontomról fordul, mint vörhenyes farú lovak, a nap, majd veletek megyek egyszer óceán-ringású reggelek.
De addig várlak, a megritkult időbe beleveszve, ha majd megjössz, simítsd meg arcomat, a bútorok élét. Sirályok zokognak s lecsapnak elképzelt kezedre, s elnyeli őket a fal, a szobát az örökkön fehér ég.
“Ha leereszkedsz lelked mélységeibe, megtalálod a boldogsággal kevert szomorúságot. Vajon lehetnek-e boldogok a napok, ha nem ismerjük a szomorúságot? Ott van ő mindenben, a lombját hullató fa koronájában, a szirmát vesztő virágban, a medréből visszavonuló tenger hullámában és a felhők mögött lebukó nap búcsúzásában. A hegyek szívében is ott lapul a szomorúság. Bánkódnak, hogy nem nőttek az égig, s ha egykor az egek lábát is súrolták, az évek múlásával ormuk megkopott, színük elhalványult. Ezt teszi velünk az idő: a szépség is törékeny, mért volna kegyesebb az örömökkel? Hogy minden boldog pillanatba egy csepp szomorúság vegyül – sosem vagyunk maradéktalanul boldogok -, úgy a szomorúság felkészít a boldogabb időkre. Emberi ez is: alászállás és felemelkedés. Ahogy a nap és az évszakok búcsúznak, majd magukhoz ölelik újra a csillagokat, úgy változandóság honol mindenben: az emberi szívben, a hangulatokban, a körülményekben.”
Amíg az ősz a sziklavár amíg a fecske visszajár Csak addig élsz csak addig élsz amíg lerogy a gesztenye parázs a forró avaron amíg kihűl a tó vize hal szeme szűkül kékül a tó az őszben kifakul és ringva jár a köd szelíd kutyák ugatnak tépdesik az ehetőt rossz lábbelit szegény rokonok fölveszik Csak addig élsz míg mondhatod van házad és van asztalod mögötted gumitalpú árny hangodon sókristály sirály az ablakodban rózsa ég fehér üvegből vízpalást hogy átöleld a tornyokat hogy este betakard anyád - Csak addig élsz míg van kivel
Házadból majd a zaj kiver hideg tél fogja lábadat fagy rángatja kabátodat csókák röpítnek négy kerék összeráz földdé légy derék bogáncssűrű vezényszavak csapdossák szíved Hófalak Csak addig élsz míg bőrödet fagy égeti az őrödet a szégyen mint a hallgatás húsodba kap a földbe ás csak addig élsz csak addig élsz amíg e földön míg a félsz ott suttog minden hajnalon ősz-vonaton sínhajlaton
a szíved bírja bírja még a megnevezett kisdedé akit karodban átölelsz síkos az ősz csak vele élsz
A csönd lüktet a félhomályban, hulló lombokat ringatón, szépségektől terhesen, mint ahogyan ver a szívem. Hajnalodik -- a nappal ásít álom-ittasan, fél-éberen, akárcsak én; -- táguló tüdejébe szívja a kocsonyásan-remegő ködöket, s mint az ember szeme, -- ha könnyíthet lelkén, gondjai kevesbednek --, lassan tisztul a táj.
Várom, hogy mozduljon a hajnal, friss lendülettel lépjen a világosság felé, a hajnal is vár engem. Farkasszemet nézünk. Tétovázunk, biztatgatjuk egymást. Nehéz az első lépés, csábító a kába álom. De aztán mégis: egymásra nevetünk, s megindulunk vidáman, kéz a kézben, mint szerelmesek, hogy huszonnégy órán keresztül
Kihasznált az idő Vasfogával harapott Lánccal fonom körbe torkát. Még éhes, vagy jóllakott? Már csak az érzés mar, De kiált a győzött: Eddig csak én nyertem, Te vagy a legyőzött!
Ahogy a virág hull, s ifjú öreggé lesz: a maga idején borul virágba minden erény és bölcsesség, az élet minden lépcsője, s nem tarthat örökre. A szív a lét minden hívó szavára legyen kész, hogy búcsúzzék s újrakezdjen, mert így tud majd csak más, újabb körökbe belépni bánat nélkül, bátorsággal. És olyan varász él mind a kezdetekben, Amely megvéd s élni segít szavával.
derűsen lépjünki terekből terekbe, ne válasszuk egyiket sem hazánknak, a világszellem nem köt, nem határt szab, de kitágít, lépcsőkön fel, emelve. Alig miénk az otthon biztonsága egy életkörben, már a petyhüdés jön: csak ki mindig kész útra, indulásra, szabadulhat a bénító közönytől.
És úgy lehet, hogy a halál órája is új terek felé küld megifjulva. Hív bennünket a lét szava mindig újra... Fel hát szívem: búcsúzz új gyógyulásra!
Látom: ma erre jártál, nyomot hagytál a harmatos gyepen. A madarak is tán azért dalolnak, s az Isten is azért mondá talán: ma szép idő legyen!
Azért kelt fel a nap is ilyen korán, hogy csókolhassa azt a kis nyomot, amely a bükkerdőig elvezet. A bükkerdőbe már be sem tekint: a bükkerdőben úgyis elveszett.
Azért esett ma harmat, hogy merre jársz, parányi nyom legyen. S legyen amit egy furcsa vándor csókolgasson a harmatos gyepen
Fennköltségemet megette a fene, ellenpont vagyok, nem harmónia, hitem hiánycikk, gyűlölöm a szavak vizezett savóját.
A képmutatás most már megnevettet, micsoda ripacs a nagy Gondviselés, szíve szintétikus, műanyag-fogékony.
Közöny alján közöny, mosoly mögött mosoly, lehámozhatatlan, annyi réteg alatt ugyanaz ugyanaz.
Örömünk, mint a kaptár, kirabolható, konokságunk megtörhető, mint folyó tükrén a jég, de szomorúságunk sugara megfoghatatlan, s a felismerés sziklájáról már senki le nem taszíthat s így a vesztett reménynek is illata lesz.
