Szervusztok! Ez egy topik, ahova bármelyik klubtag beírhat olyan verset, rövid prózát, amely elnyerte a tetszését és amelyről úgy gondolja, szeretné másokkal megosztani. Csupán három kérésem van.
1. Ne saját műveket írjatok be, erre rengeteg más topik létezik.
2. Minden esetben írjátok be a mű címét és szerzőjét.
3. Tudom, létezik egyéni és közízlés.
Mivel ez mégis egy közösség, durva és sértő módon ne térjünk el ez utóbbitól.
Nekem egy halott ne mondja meg, hogy mit csináljak, nekiláttam a lakásnak, csak úgy bűzlött a jelenlététől, a legapróbb tárgy is maszatos volt az ujjlenyomatától, a kamra tele volt majd-valamire-jó-lesz-még dolgokkal, soha semmire nem voltak jók, és most már nem is lesznek, tizenkét szemeteszsákra való cuccot ganajoztam ki, és vittem le a kukákhoz, ott végezte a szemüveggyűjteménye, melynek minden retkes darabjához más szempár szükségeltetik, a működésképtelen tranzisztoros rádiók garmadája, a kábelek és elromlott lámpák, a nyeletlen kések és a pengétlen késnyelek, a kép nélküli keretek és a keretezetlen képek (nincs kettő, amelyik passzolna egymáshoz), a kiszáradt töltőtollak, melyekbe nem lehet tintát kapni, az üres öngyújtók, melyeket sehol nem töltenek újra, a kilyukadt zoknik, amelyeknek stoppolásával semmi értelme rontani a szemet, mikor öt pár kínai zoknit kapsz egy ezresért, és ha már itt tartunk, az alma, körte, gomba, rumbatök formájú stoppolófák arzenálja, melyeken csak azért sem foltozok soha kínai zoknit, egy csomó olyan kütyü és szerkentyű és vízicsoda, amelyeknek létezéséről nem is tudtam, de nem is akartam tudni, amelyek hasznáról fogalmam sincs, de nem is akarok fogalmat alkotni, válogatás nélkül szórtam a zacskókba az egész hóbelevancot, egy hörcsögmódra leélt élet kellékeit, és komolyan, úgy, de úgy megkönnyebbültem, mikor mindentől megszabadultam, csak arra eszméltem fel, hogy a házmester rázogatja a vállamat, mit bőgök itt a kukára borulva.
A tücsök zengte dalát Egész nyáron át, Kaszinókban és mulatókban, S mire fúdogálni kezdett az őszi szellő, Gyűlt kis vagyona, elegendő. Játszott ő jobbra, játszott balra valóban Sok műintézményt bejárt. Most már csak biztosítani kellett tőkéje hozamát.
Így hát a rókához sietett, Kinek mestersége az uzsorakölcsön, S aki meglátva, hogy az agyonpúderezett, Művész mily nyafka, gyermeteg, Vérszemet kapott, markát dörzsölte rögtön. – Drága Hölgyem – ömlengett –, Öné és a művészeké Minden hódolatom! A pénz, hogy úgy mondjam, a lét Alantas velejárója, fájdalom. Nélküle meg nem lehetünk, Az emberi sors ily zordon! Vele vesződni kell nekünk! Ám ez legyen az én gondom. Sajna, nem vagyok lírai alkat, Mint ön, ki oly emelkedett, A pénzgondot nekem, méltatlannak Adja csak át, művészetét így nem fakítja meg! Géniuszát fel ne aprózza, A korlátlan felhatalmazást ha most Aláfirkantja hamarost, A többi pusztán ócska próza. Higgye el, hölgyem – szólt nyájas mosollyal – szívem szerint A múzsák oltárán áldoznék magam is szünetlen.
Nyújtotta a papírt. – Na ne röhögtessen! – A tücsök rá fagyosan tekint. A mézes-mázos róka úr Látja a festett szempárt villogni pengemód vadul. – Ha ajtaján bekopogtam ma, Hát csak mert tudom, uzsorakamattal dolgozik, És szeretném, ha a pénzem fialna, Ismerem pontosan a százalékait. Nekem is megvan a magamé. Majd egy kicsit Rátesz, hogy önnek is megérje. Nekem fontos a vagyonom növekedése. Holnap felkeresi ügyvédem, a vipera, A szerződéskötést vele kell majd megtárgyalnia. Merengve ellenőrizte sminkjét legott, Elegánsan vállára vetve Rókairha villogott, (A róka úgy tett, mint ki észre se vette), S mielőtt távozott, a művésznő így rebegett: – Csak szegényeknek adja ki pénzemet (A róka ekkor újra bizakodni kezdett!) – Ugyanis – összegezte a tücsök bájmosollyal szájszegletén –, Mint hallom, fizetésképtelenség esetén, Ha árvereznek, Az ő ingóságaikon lehet túladni könnyedén.
Róka mester magát nagy cinikusnak tartotta, Ám most fejet hajtott. Zenét tanul azóta.
ebből a tájból csak a szél az alkonyi szél ismerős ahogy az útmentén eregél s nekihasal a vizenyős sáncmartoknak de már a sás vagy sáté-féle valami ahogy a szélben dudorász nem olyan mint az otthoni füvek fák nevét nem tudom s az ismeretlen csillagok tekintetével magamon úgy állok itt e délbarokk éjszakában mint akinek már halottai sincsenek
2
megítélsz-e majd istenem kételkedőn is arra vágyom hogy valaki ne földi szem elébe kelljen egyszer állnom ne ügynökök ne vámosok mondják persona non vagy grata s vannak miket nem bízhatok se testvérre se jóbarátra itt volna most az alkalom innen szinte egedbe látni tőled volna jó hallanom miként volt s lészen ezutáni életem mert félő hogy holtan észre se veszed majd hogy voltam
3
ki annyi poklot járt a földön hihet-e másvilágiban szörnyű kínok közt nyűgölődöm s az igazi még hátra van nem a halálban még előtte amelyben részeltetsz uram a fölbújtott káinok ökle mikor majd arcomba zuhan isten báránya hiába vetted magadra világ vétkeit hiába ha a szeretetnek rózsája hervad s nem virít hiába minden áldozat ha kiszemeltél a kárhozatra
4
s nemcsak engem a nyelvet is mely ezerévig áldva zengett de ha vétkezett volna is tekintse érdemét kegyelmed ne rostálják ki mint a konkolyt a szemenszedettek közül adj rá reményt mint a lecsonkolt testrész szemétre nem kerül én látom itt mi minden sorvadt el néhány évszázad alatt bélyegét az elkárhozóknak süsd rám semmint a hódolat igájában mint nyelve-volt indián legyek hódolód
5
fehér pillangók függönye öleli körül a tüzet vízesés morajlik ide mint egy mennyei ütközet halni készülő öregek arcáról ismert nyugalom simítja végig a vizet s megérinti a homlokom elülről kéne kezdenünk de semmit sem felejteni abból mi megtörtént velünk s élni élni az édeni bűntetlenségű elemek társaként örök életet
6
(itthoni változat)
fehér pillangók függönye öleli körül a tüzet hó hull el kellett jönnie a se veled se nélküled olyan közömbös mint a hold vagyok ki voltam valaha nem érdekel már hogy mi volt ne lenni többé ne soha káromkodáshoz nincs erőm imádkozáshoz nincs imám fekszem patyolat lepedőn mint édesanyám oldalán valahol mintha valami nyílna virága csönd álom a szirma
Akkor délután ruhát teregettünk az áprilisi drótokra, mint két málna, olyanok voltunk apám kis balkonján. Figyelmesen adogattad a ruhákat egyenként, simítottad a ráncokat, ráztad a csipkét, pászítottad egyik zoknit a másikhoz, magadat hozzám. Csipeszt tettél a hajamba és törölközőbe göngyöltél. A magányosak tavasszal is egyedül várják, hogy lejárjon a mosógép hosszú programja, olyankor mint a vízkő rakódik bennük a csend. De te szeretsz, két csíkos zokni közt mondod, kompótot lopsz és virágot, és vársz amennyit kell velem. A szavaid, mint egy teknőnyi mosott ruha, remélem vannak olyan nehezek.
Én nem tudom a választ -illetve magamtól nem tudom-, de egy kedves -értő- ismerősöm szerint mindkét változat az írótól származik, csak időrendi eltolódás van közöttük.
Két változatot találtam ebből a versből. Ő írta át vajh?
~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~
Móra Ferenc: Apám
Kis temetőnkben tudok egy zugot: Az öreg remekes szűcs nyugszik ott. Híres, amit varrt, ködmön és suba, Neve sokáig él a faluba. Magam is sokat elemlegetem, Számon mosollyal, könnyel lelkemen, S ilyenkor ifjú bimbóm, gyermekem Szivemre melegebben ölelem.
Sírhatnékom van, ha eszembe jut A szeles éj, amelyen elaludt S valahányszor hörögve sír a szél, Mindig azt gondolom, hogy ő beszél. Az öreg műhelyt sírja vissza tán, Fáj a sötétség néki s a magány, A hideg ellen hallat tán panaszt – Mi fáj a holtnak, isten tudja azt.
Ám megjött a tél tegnap délelőtt, Beszitálta hóval a temetőt, S az öreg szűcs már nem panaszkodik, Az öreg szűcs már szépet álmodik. A hó fehér, selymes, sürű, puha, Ugy takarja be, mint meleg suba S a télizöld, mely hegyig belevész, Az rajta zöld irhábul a szegés.
Móra Ferenc: Apám
Kis temetőnkben tudok egy zugot: az öreg remekes szűcs nyugszik ott. Híres, amit varrt, ködmön és suba, neve sokáig él a faluba.
Magam is sokat emlegetem, számon mosollyal, könnyel lelkemen, s deres fejemmel sok-sok hajnalon ölében alszom a műhelypadon.
Sírhatnékom van, ha eszembe jut a borongós nap, melyen elaludt, s amikor halkan sírdogál a szél, mindíg azt gondolom, hogy ő beszél.
Az öreg műhelyt sírja vissza tán, fáj a sötétség néki s a magány; a hideg ellen hallat tán panaszt mi fáj a holtnak, Isten tudja azt.
Ám megjött a tél tegnap délelőtt, beszitálta hóval a temetőt, s az öreg szűcs már nem panaszkodik, az öreg szűcs már szépet álmodik.
A hó fehér, selymes, sűrű, puha, úgy takarja be, mint meleg suba, s a téli zöld, mely hegyig belevész, az rajta zöld irhábul a szegés.
Akkora értelmiségi nem lehetsz, hogy el ne mosogass, és olyan nagy macsó sem, hogy a gyereked szaros pelenkái felett fintorogj és öklendezz, gondold csak meg, felelősséggel tartozol azért, aki belőled származik, és őbelőle származik a pelenkatartalom, amelyért ilyenformán ugyanígy felelős vagy, nincs mese, takaríts, takaríts magad után, utódod után. Felejtsd el, nem zümmög nyomodban robotporszívó, asszony nevezetű sem, szedd össze magadat, szedd össze szemeteidet, amit elhullatsz, ami belőled kihullik, az te vagy, rendezd kidobható csomagokká, és szabadulj meg tőlük, hajítsd ki a házon kívüli, váron túli űrbe űrszemétnek. És igen, poros az ablakpárkány, már megint poros, sőt, porosabb, mint tegnap volt, ráadásul még egy kövér légy is odadöglött, direkt a te kedvedért és mulattatásodra, és én, ebédfőzés, leckében segítés, mosás, rendrakás, vásárlás Bermuda-sokszögében ma sem, bizony, ma sem jutottam hozzá az ablakpárkány-törölgetéshez, nincs más, mint fogni a kis férfikacsóddal a cseppet sem nőnemű porrongyot, és két mozdulattal letörölni, utána kirázni az ablakon, ugye, hogy nem fáj? Ha egyszer neked ennyire fontos a párkánytisztasági kérdéskör, rajta, galambom, dobd be magad, rövidebb idő alatt megvan, mint ha öt percig morogsz magadban és csapdosol, öt percig meg koslatsz utánam a lakásban, mint egy hisztis kölök, és jó eséllyel összekapunk, és így lesz legalább indokod berúgni vagy elcsavarogni, a párkány meg koszos marad. Ahogy a szemetet is elég szerintem összesöpörni a konyha sarkába, és két-három naponta lapátra tenni, mit vacakoljak vele, engem nem bánt, s ha téged igen, hát rajta, bogaram, lelki nyugalmad megér egy lehajlást, erős férfinak meg se kottyan! A szemétnek nincs neme, a háztartási tevékenységeknek nincs neme, nincsen nőnemű fakanál és hímnemű csőkulcs, női merőkanál, férfi cipőkanál, szedd össze magad, szórd szét magad, vesd elénk magad apró darabokban, épülj be a falakba, Kőműves Kelemen, nem leszel egyedül, nőd már ott figyel a két tégla közötti résben. Az érzéseknek viszont lehet neme, lehet a fájdalomnak, lehet a haragnak, az undornak, az elkeseredettségnek, az örömnek, kérdés, átélhet-e nő férfiörömöt, férfi nőharagot, s ha már kérdés, hát miért ne. Most mit bámulsz, egy nő neked ne legyen okos?
Most, hogy megszűnt a két világrendszer csatája, ledőltek a falak, kinyíltak a kapuk, s tapsolhatunk, hurrá, nem sikerült egy jobb világot építenünk, nekünk legalábbis nem, nem igaz, hogy lehet másképp is, velünk legalábbis aligha, most, hogy felszabadultunk ez alól az egész alól, a keresztünk alól, a diktatúránk alól, a fél életünk alól, két kutya rohan egymás felé a mezőn, farkuk győzelmi zászló, orrlikaikban eksztázis és rémület vegyüléke, vajon mit találnak majd egymás hátuljában? akármit, most már nem halogathatom tovább, most már igazán meg kell tanulnom élni, hát nem? Végül is tudok evezni, úszni, fára mászni, megtanultam autót vezetni, tudom használni a lemezjátszót, a telefonkártyát, elboldogulok a mosógéppel, egyszer szorult helyzetben egy kódrendszerű csomagmegőrzőben hagytam a csomagomat, és ebből se származott semmi bonyodalom, ha felvisznek egy akármilyen magas hegyre, lesíelek onnan egész jól, nem mint a Zurbriggen, de egész jól, szívós vagyok, ha szorgalmas nem is, egyetlen hatalmas elszánással meg tudom tisztítani mindkét szobában az ablakokat, valamikor le tudtam vezetni a gömb térfogatát is, épp élni ne tudnék megtanulni? A kis dolgokkal fogom kezdeni, fokozatosan haladok a kis dolgoktól a nagy dolgok felé, annyit iszom, amennyi jólesik, nem többet, nem izgulok, nem idegeskedem, nem vigyorgok fölöslegesen, nem esem depresszióba, nem, mert nem javít a közérzetemen, és megtalálom a helyes arányt aktivitás és passzivitás között, de előbb a kis dolgokkal fogom kezdeni, ha rám mosolyog egy nő, nem kötöm vele össze rögtön az életemet, ha szeretem, összekötöm, mi történhet? de ha szoros, meglazítom, ha laza, megszorítom, de ha nem érzem jól magam, nem esem kétségbe, tudatosan törekedni fogok néhány dologra, hogy jól érezzem magam, ne túl jól, de elég jól, reggel kelek, este fekszem, de nem túl korán, olyasformán, mint most, csak tudatosabban, éjfél előtt sose alszom el, ezen nem fogok változtatni, kerülni fogom a fölösleges szabályokat, nem szabom meg, hogy egy nap hány cigaretta, mindazonáltal nem fogom szándékosan gyilkolni magam, szokásaim lesznek – vannak, de ügyelni fogok rá, hogy ne legyek a rabjuk, lehet, hogy veszek egy kutyát, de lehet, hogy nem, videót biztos nem, az embereket szeretni fogom, de csak módjával, de hogy fogom szeretni őket? hogy kell szeretni őket? előbb a kis dolgokkal fogom kezdeni, és ha észreveszem, hogy fütyörészek, hát istenem! ha nem, hát nem! készséges leszek, de ha kell, undok, az nem lehet, hogy ne tudjak elég undok lenni! persze mindent a kellő helyen, erre nagyon oda kell figyelnem, oda fogok figyelni, hogy ne legyek se túl szórakozott, se túl pedáns, se túl őrült, se túl normális, se arany középutas ne, az se! a kis dolgokkal fogom kezdeni, nem leszek maximalista, megőrzöm a hidegvéremet, a humorérzékemet, de csak egy bizonyos határig, az embernek legyenek határai! lesznek – vannak, Kelet-Európában nyugat-európai, Nyugat-Európában kelet-európai, ettől nem esem kétségbe, nem bújok ki a bőrömből, nem robbantom fel a világot, én nem, sajnálom, tudom, hogy ez opportunizmus, de csak fokozatosan haladok, előbb megtanulok élni, és ha már megtanultam, akkor is kerülni fogom a nagy szavakat, lehet, hogy fellőnek a világűrbe, ha nem muszáj, inkább ne, de ha muszáj, ha fellőnek, és nem öntözhetem tovább a Yukka pálmámat, akkor is azt fogom majd mondani a kedvesemnek, hogy öntözze tovább a Yukka pálmámat, ha már mindenképpen fellőnek, ha már megtanultam élni.
Hát eljött a szerda, és megint hiányzol, pedig olyan szépen megterveztem mindent: kötök egy sálat, fodrászhoz megyek, vagy megint átjön hozzánk a szomszéd gyerek, a lényeg, hogy nem leszek egyedül. A gondolat cikázik, menekül, de utánakapok és hosszan csodálom, bár meg sosem értem. Hogy lehet, hogy a tegnapi álmom is rólad szólt, meg a maiban is benne leszel, hogy folyton ott vagy, egyre szívósabban, és akaratosabban, kérlelhetetlenül és ezer alakban? Azt hiszem, nem is léteznék nélküled. Vagy ez csak egy buta, oldhatatlan révület, mindenesetre tenni nem lehet ellene. Nem is akarok. Végre mocorog bennem az élet, virágok nyílnak a tüdőm falán, és apró rügyekként bomlik ki, pattan mind a harminchárom csigolyám. Együtt lélegzem a mindenséggel. Még a hiányod is különös élvezet. Mert tudom, van valamim, ami hiányzik, és azt is, hogy újra az enyém lehet.
Ha találkoznánk, nem kérhetne számon semmit. Nekem mégis volna pár tanácsom: csinálja máshogy. Tanuljon meg időben vezetni és úszni, korán kelni és kiadást vezetni. Tanulja meg használni a testét, egyáltalán: tanulja meg, hogy a teste ő. Tanuljon meg hibázni. És ne írjon naplót. Ne húzza el a kezét. Üljön fel a buszra. Ne hordjon kéket barnával, vagy legalább figyeljen az árnyalatokra. Legyen óvatos a neon színekkel. Veszítse el a szüzességét korán, legyen szerelmes később. És ne csináljon mindent feladatszerűen! Ha elrontja, az árát én fogom fizetni.
Lakik nálam egy macska egy ideje. Sosem voltunk jó barátságban, persze én se erőltettem. Tegnap mégis dorombolni kezdett. Vagy most hazudik, vagy eddig.
Nem lehet egyetlen szív dobogásába rejtőzve kibírni az életet, nem lehet minden este egyazon az úton hazamenni, s pihenni térni egyedül, nem lehet minden reggel azzal kelni, hogy elfogy az idő, és nem marad utánunk senki sem, nem lehet nem részt venni, nem cselekedni, valamilyen sorsot ki kell verekedni, ki kell szenvedni mindenkinek.
Bizonyos szavak csak utólag sértenek, mint a nem várt udvarlás. Olyan megszokhatatlan a másnemű figyelme: zavaró a bók, a társasági, a formaság mindig olyan hazug, és zavaró a bók, ha elmarad. Az őszinteség pedig megsebez. Minden, amit kimondok, másik ajtó. Mindent megkésve rontok el, mintha minden mondat csak az én hibáimról beszélne, és árulás volna, ha mégsem így.
Ha már közhely, végképp közhely legyen meg- vagy körülírni, mit jelent nekem, hogy belém szivárogtál a repedéseken át, és ha magamban, benned lépkedek.
Érintésedet, mint szájpadlás a nyelvét, jól ismerem, nedvesen és vakon jársz bennem, s ha változnék, éppúgy megéreznéd, mint nyelv a szájban a láthatatlan, apró hólyagot.
Amíg az őrület fejem fölött kering, mint a hold a föld körül (bele akar zuhanni, csak folyton melléesik, egyszer te magyaráztad így nekem), nem tart meg más, csak vers és szerelem.
Bár szeretnélek jobban vagy kevésbé, ne így, ne ilyen kiszolgáltatottan. Aki kötődik, mindig az a gyengébb, én meg, mint a fagyöngy, úgy rá szoktam nőni arra, akit szeretek, hát veled szemben sosem győzhetek.
Se megírni sem elhallgatni nem megy, hogy rád feszítve, rád szögezve lenni milyen megadás, milyen küzdelem; a vergődést, mint a vadállat a csapdában, és amit semmi nem csillapít: vágyat és bosszúvágyat. Meztelen vagyok és fegyvertelen.
Mint keretéből a képet, próbálom ezt a verset a formából kifeszegetni, ne legyen se rím, se mérték, ha ilyen mértéktelen a kötődés, talán a szerelem, de hiába. Úgy visszaránt a jambus, mint ebet a lánc (így tán nem harap) – a szabadság nekem túl nagy falat.
Hát leszek rab, és leszek áldozat, még látszat sincs, még meg se tudlak csalni, mélyemben zakatolsz, mint a vonat az alagútban. Hallgatom, hagyom. Belülről ismersz, mint edényt a víz, és nem tehetek semmit ellened, csak függök rajtad, akár egy kereszten, ahogy a versem függ a rímein. Lázadni vagy feladni egyre megy, aki vagyok, az győzött, én elestem, fegyvertelen és meztelenül állok, s a mindig felbuggyanó kívánságot, hogy elfelejtselek örökre, sem megélni, sem megírni nem merem.
A szeretettel nem tudok mit kezdeni – – – Tartsanak el, és hízelegjenek, de ugyanakkor hagyjanak békén, küldjenek pénzt postán. Azt is unom, hogy hízelegjenek. Veszítsenek el nagyobb összeget az utcán, amit én majd véletlenül megtalálok. Legyenek elragadtatva tőlem a hátam mögött, hogy én tényleg egészen véletlenül visszahalljam valakitől, aki nem is tudja, hogy rólam beszél. Írassák rám a házukat, és haljanak meg.
Megbizonyosodtunk, hogy nincs még reggel, megbeszéltük, hogy rosszat álmodott. Elmesélte, hogy a sárkány elcsente a törpök aranykincseit. Azt mondtam, tudom, de szerintem egy bátor kisfiú holnap biztosan segít visszaszerezni. Aztán mindent megnéztünk, nevén neveztük a lámpát, a szőnyeget, a falimatricákat, játékokkal teli dobozokat. Azt hiszem, aminek tudjuk a nevét, az körbebástyáz minket. A biztonság kedvéért felkapcsolt villannyal aludtunk.
Nem szeretni – azt hogyan lehet. Lebontani a féltett perceket, miközben vissza és előre hat a mindentakarás: a kirakat bezúzott üvegét képzelem el, középen gyűrött papiros hever, szeretlek – villog rajta a jövő – és ami átvitte az üvegen: a kő.
Ezután hogyan mondjam el: szeretlek? Úgy gondolom, mindenki retteg kőtől, papírtól, üvegtörmeléktől, a bűvös szóra megdermed a légkör, az összes áramlat rendre lefagy. Mert ha szeretlek, mindenem te vagy, s lennék örökké én is mindened, bár sokkal hamarabb kiismered,
akárcsak én, és rádöbbenünk: semmi; és ezt a semmit kell híven szeretni. És ezt a semmit öltöztetjük át, mint jobb sorsot megért próbababát, újabb és újabb látványterv szerint, de évről évre silányabb a szint, pont, mint enyém most, éppen ennyire. Bukunk a semmire.
amit mondtál bár igaznak tűnt és szépnek is főleg szépnek talán nem kellett volna mondanod mert így más mederbe terelted ezt az egészet pedig nyilvánvaló a természet vájta meder az igazi szabad folyást enged a dolgoknak és én most bizonytalan vagyok nagyon bizonyos mértékben szomorú is holott örülnöm kéne szavaidnak melyek önkéntelenül szakadtak ki belőled vagy számító meggondolás után gurítottad elém őket a boldogság ígéretével a boldogság gyönyörű légvár amibe megilletődötten lép be az ember hogy egy pillanatra elidőzzön a cikornyás díszletek között de mondd mi egy pillanat mi egy könnyedén meggondolatlanul szélnek eresztett mondat
Az óvodából hazafelé mentünk, ma velünk jött a fiaim barátja, és hallom, hogy a két nagyobb beszélget: „A Dávid azt mondta, hogy Isten meghalt!” „Ezt Nietzsche mondta” kontráztam rá rögtön, de rákérdeztek, és nem hagyták abba, és ahogy próbáltam meggyőzni őket, hogy mégsem olyan halott az az Isten, a fiam előállt a legvégső érvvel: „Ha meghalt, honnan az a sok ajándék?”
Sunyítottam, és megszólalt a másik: "Karácsonykor? Azt az anyukám adja! Meglestem: ő volt! Láttam csomagolni!” Az enyém nem hagyta: “Nálunk jött az angyal! Mindenki kint volt, de bent csengetett!”
Megrémültem, hogy egyszer rajtakapnak, és megdől ez a tuti istenérv, és kapkodva filozofálni kezdtem, bizonykodtam, hogy mégsem ez a fontos, mégsem az angyal, de maga az Isten, míg lassanként meggyőztem magamat: egy halott isten mégse csomagolja a magba a fát, magzatba az embert, a folyóba a holnapi folyót, nem rejti el a gyertyába az égést, az almába a gravitációt, nem vonhat minket híg aranyba reggel, nem díszítget fel mindent gondosan hóval, virággal, felleggel, gyerekekkel –
pedig úgy lessük, vágyjuk rajtakapni, eltanulni a bevált trükköket, mert Nietzsche mondta, és Dávid is mondta, és holtbiztos, hogy csalás az egész.
Reggelre kihűlt a helyed, belepte valami nyirkos és hideg, mint a hó azt a szürke foltot, amit az autók hagynak. Nem tudom, te hiányzol-e, vagy csak az, hogy eszembe juss - emlékszel, amikor az építkezésen üveggyapotba tenyereltem, napokig nem tudtam eldönteni, hogy egy szilánk szúr-e, vagy már csak a helye. Pedig én próbálom kitapogatni a közösen eltöltött időt, mint egy villanykapcsolót a sötétben. A sötétség mélyén azt az ismerős arcot. Összerakhatatlan. De te a kezem ügyében hagytad a harapófogót, hogy megtanuljam, milyen hideg lehet egy terpesz. Mélyen a bőröm alatt viszketsz. Üveggyapotba törülközni.
Ha egyszer kápolna nyílik a szívben, lesz hajléka, hol szomjat, éhet olt és naponta benyit valaki, aki felemel. Nem kell szög, ecet, nem kér a salétrom-könnyekből, és köszöni, nem fog térdepelni, inkább megpihen, hiszen sűrű a bánat, mint a tömjén: láthatatlan madarak mintázzák freskóit a csend tömör falán. Új szavakat keres, átmelegszik bennük, már nincs egyedül. Ha egyszer kápolna nyílik a szívben, az is megmarad, ami otthagyott.
ez az utolsó vers hozzád nem lesz már több mondtam azzal bélyeget tettem a levélre és beejtettem a négyszögletű lapos szívet a levélszekrény szűk résén
az emberek most vigyázva járnak a postaláda körül egyre kérdve mi történt tán egy madár költözött a ládába s csapdos szárnyával a falán és már-már énekel
A konyhádban láttalak utoljára. Vártad, hogy kipattanjon egy valószínűleg égett pirítós és hogy az izzószálak felmelegítsék az arcodat, ahogy föléjük hajolsz. Szokatlan volt még ez az egész, új lakás, költözés, a titkolózás, meg hogy az a kigombolt ing rajtad az enyém, de a friss barátod máris odáig van érte, a balfasz. Majd fontoskodni kezdtél, dolgokat helyeztél ide-oda sajátos rendszer szerint — hogy segítselek a felnövésben, csak ültem ott, ahova ültettél, csendben, mint Isten a Bergman-filmekben, és ámultam, hányféle szögből tudsz hátat fordítani nekem.
Nem kell hogy a vers komolynak szülessen tanár legyen komplexusok trógere kétségbeesés perselye altató. Elég hogy megállítsa röptében a lepkét és a mezők illatát hagyja a semmibe néző ablak peremén
Ha a szorongás lidérce éjszakákon át mellkasodra telepszik, ezt kell tenned: Lefekvés előtt egyél valami placebót, majd köpj ki balra, és mondd el háromszor, le van szarva, várnak rám holnapi dolgok, reggel tűzz az ajtófélfára villanyóraállást, kóborló macskáknak adj a parizerből, fordítsd fal felé a tükröket, de a babona szerint legjobb, ha elalvás előtt átölelnek.
