Az mostanában unalmasabb kb. az ami nálad a "vannak lemezek, amiket jobban szeretek, vannak amiket kevésbé". Pl. az O 7-13-at, vagy az Electronica 1-2-t jobban szeretem, de nálam még (meglepő módon?) a Téo & Téa sem süllyesztőbe való pedig sokaknál. "Ízlések és..."
Jarre mostanában sokat emlegeti, hogy miért lett belőle zenész, a történetet arról, hogy gyerekként, ugye az anyja nevelte fel és az anyja legjobb barátjának volt egy jazz klubja, ahol a nagy jazz zenészek adtak elő. Gyerekkorában sok időt töltött ott és így szerette meg a zenét, ezért lett zenész. Érdekes végignézni, hogy a pályája során mikor és milyen típusú jazz hatásokat találunk. Pl. a Blah blah café a Zoolook-on inkább az avant-garde funk irányú jazz-es zene, ezzel szemben a Ron's Piece sokkal inkább egyfajta ambient jazz, strukturáltabb, dallamosabb, míg a Tokyo Kid egy igazi elvont, disszonáns ethno-jazz, sötét, komor hangzású zene. A Sessions 2000, ami az egyik legmegosztóbb lemez, én személy szerinte nagyon szeretem, de megértem ha valaki nem, a lemez ami végig jazz pedig sokkal inkább a future jazz, acid jazz, lounge irányt követi, sok játékos improvizációval, torzított és hagyományos jazz elemeket keverve. Az Oxymore-on vannak egyértelmű jazz elemek, pl. az Aminal Genesis végén és még van néhány más lemezeken is.
Szerintetek melyik a legjobb jazz-t tartalmazó zenéje Jarre-nak?
Szigorúan véve minden elektronikus zenész zajokkal operál. Ez nem klasszikus zene, az elektronikus hangok, effektek, óriási rajongóként mondom, hogy a rétegek nélkül a "csupasz" dallamok bizony sok esetben egy népdalnál vagy gyerekdalnál is egyszerűbben épülnek fel, bizony Jarre-nál is, de nem véletlenül. A dallam csak egy elem az elektronikus zenében, kár a hagyományos formulákat számon kérni, sőt ezt inkább az impresszionista zenéhez lehet hasonlítani, azaz atomszféra építésről van szó. Pontosan ezért kell a dallamnak egyszerűnek és sok esetben repetitívnek lenni, vagy adott esetben teljesen strukturálatlannak, vagy akár teljesen hiányozhat is a dallam. Mert nem ez a fő fókusz. Az elektronikus zene a zaj művészete, egy zajokból felépített nagy alkotás. Jarre ebben jó. Nem egy virtuóz billentyűs, nem tudna hagyományos hangszereken magas színvonalon játszani, ő maga is elismerte. A félreértés valószínűleg onnan ered, hogy a 1970-es években még az analóg szintetizátoros lemezein nyilván ezt visszafogottabb ütemekkel tudta megoldani, de hát már a Magnetic Fields-en kapott az alkalmon, hogy ezen változtasson és pergőbb digitális ritmusok jöttek, több dinamizmus. Aztán meg a sampledelica korszaka után (Zoolook) jött a késő 80-as évekbeli new age "szimfonikus" hatás (Rendez-Vous), de ezzel is viszonylag hamar leszámolt szerencsére, mert ennek a műfajnak nincs dinamikája, ő sosem vált Vangelissé, idős korában nem a "neoklasszikus", nyálas new age irányba indult, hanem inkább haladt tovább az új műfajok, új szoftverek mentén az elektronikus hangzás mentén. Mert ő ez, elektronikus zenész, bizony hogy zajokkal.
Én ezt értem, csak akkor hadd kérdezzem meg, hogyan tudna "nem unalmas" lenni? Mert ha nem a régi hangzásra vágysz, de ezek a lemezek sem elég érdekesek, annak ellenére, hogy gyökeresen eltérnek egymástól nagyjából mindenben, akkor mit kéne csinálnia? Érdekes, mert nekem meg pont, hogy szinte minden másik nagy előadó az unalmas Jarre-hoz képest. Még Jarre-tól 20-30 évvel fiatalabb művészek is belefulladnak a saját maguk iránti nosztalgiába. Nézd meg mondjuk Aphex Twint-t, mennyire zseniális az első két lemeze, vagy mondjuk még a Drukqs és aztán hogy eltűnt a semmibe, mekkora nulla zenéket ad ki már vagy 10 éve. Vagy hogy eltűnt a Daft Punk? Nézd meg a Kraftwerk-et, Jarre nem véletlenül mondja, hogy ő soha nem lenne képes amire ők, hogy egy élő múzeummá változzon, hogy olyan legyen zenében mint nálunk Pesten a szoborpark. Nekem pont azért tetszik Jarre ennyire, annak ellenére, hogy majdhogynem az unokája lehetnék, mert nagy előadók jönnek, nagy előadók mennek, Jarre meg ma is rajta tartja az ujját a 21. századi elektronikus progresszió ütőerén, de mindezt önazonosan és a régi műveit abszolút tiszteletben tartva. Ha csak az Oxygene stílusában alkotott volna, vagy 30, 40 éve abbahagyja a zenélést, akkor én nem is lennék itt, hiszen a pályájának hőskorában, a 70-es években még meg sem születtem. Én a műveit a 2010-es évek elejéig egyszerre ismertem meg és persze vannak lemezek, amiket jobban szeretek, vannak amiket kevésbé, de nincs olyan korszak vagy évtized amiből ne lenne legalább 1 lemeze, amit ne imádnék. Equinoxe (70-es évek), Zoolook (80-as évek), Metamorphoses (90-es évek), Sessions 2000 (2000-es évek), Electronica 1 (2010-es évek), Oxymore (2020-as évek), ezeket én képes vagyok egyszerre élvezni, egyszerre érdekesnek tartani, más és más okból. Pont az a jó benne, hogy minden ízléshez, minden hangulathoz, minden generációhoz tartozik egy másik lemez és nem egyetlen csoportnak csinálja a zenéit. Egy csomó ember pl. az Oxymore-al figyelt fel Jarre-ra, pl. Redditen is van egy csomó kommentelő, akik az utóbbi 1-2 lemezébe futottak bele és úgy jutottak el a régi lemezekhez is.
De ismerek hasonlót, mint akikről írsz. Idézem: "nincsennek érzelmek" (O/E. időkkel szemben), "csak zajokkal operál", "tehetségtelen". Nyilván nem értek vele egyet, de poénból pl. "zajmesternek" hívom nála.
Milyen "meglepő", hogy pont ekkor születtek... talán érezni is a történtek hatását ezeken a lemezeken. :) Hallgattam az Oxymore-t (többször is), "rongyosra" hallgattam az Electronicakat... Nem én vagyok a múltban ragadt csak Oxygene és korszaka imádó. Annyit mondok lényegében, hogy (számomra!) kevésbé érdekes időszakait éli mostanában, amivel nyilván lehet és kell is vitatkozni. Vagyis kicsit jobban untat, kevésbé izgat amit mostanában csinál, de ettől még ugyanúgy követem mint máskor, és ugyanúgy humorizálom/kritizálom is ha kedvem támad, mert hát én is a közönsége vagyok.
Miért nem elég azt mondani, hogy "elismerem, hogy mennyi munkát, újdonságot, ötletet tett az Oxymore-ba, csak az én ízlésemnek ez nem tetsző zene"? Miért fájna ezt kimondani? Miért kell ehelyett valami megfáradt, ötlettelen vénembernek beállítani, pláne ha egy mondattal később meg pont azt írod, hogy örökifjú? Csak azért, mert egy alkotás nem tetszik, még nem jelenti, hogy nem lett beletéve munka és kreativitás. Én sem vagy mondjuk black metal rajongó, de attól még elismerem, hogy lehet ebben a műfajban is kreatív, érdekes zenét csinálni.
A csajozásról meg csak annyit, hogy ha ennyire fontos a magánélete, nézzük csak meg azt, ahogy 1976-ban, az évben amikor az Oxygene készült, éppen elvált az első feleségétől, Flore Guillardtól mindössze 1 év után és éppen összejött a második feleségével, Charlotte Rampling-al. Akivel aztán együtt volt egészen addig, amíg 1996-ben külön nem váltak, vagyis pont az Oxygene 7-13 előtt és össze nem jött Odile Froment-al a Metamorphoses előtt. Ezek szerint az általad említett "katartikus" zenék pont akkor készültek, amikor leginkább elmondhatjuk, hogy "csajozott"...
Ezeket az úgy nevezett "fricskákat" napi szinten olvasni a régi rajongótáborától a közösségi médiában, valószínűleg pontosan ezért van az, hogy Jarre-nak lassan az összes interjúja arról szól, hogy udvariasan, érvelve, kedvesen, de szépen elküldje a búsba ezeket az embereket. Ezeknek az embereknek már nem kell semmilyen új Jarre, teljesen felesleges követni az oldalait meghallgatni az új zenéit, mert csak fel fogják idegesíteni magukat, úgysem fog már "régies" zenéket csinálni, hiába ócsárolják minden nap. Jarre-nak meg már ez a közönség nem kell, ha olvastad a lenti interjúját, abban nyíltan kimondja, hogy nem zavarja, hogy elveszíti a régi rajongóit a stílusváltásaival, mert már talált új rajongókat, akik meg nagyon is értékelik és évezik az Electronica, Oxymore és egyéb új lemezeit. Sőt, az általad említett "Epica Oxygene"-ről is gyakorlatilag bevallotta, hogy egy trollkodás, hogy összefűzze a régiek által imádott dalt az új, gyűlölt lemezzel, direkt. Ez a helyzet egyre inkább elmérgesedik, pedig nem kéne így lenni, el lehetne szépen is elválni, korrekten osztozva a javakon. A régi rajongók szépen leiratkozhatnának és szembenézhetnének azzal a ténnyel, hogy az "Oxygene stílusában alkotó Jean-Michel Jarre" nem létezik, ilyen előadó nincs. Már az elejétől úgy "tervezte", hogy örökifjú lesz, hogy a "régi jó értékeket és hangokat őrző bácsika" helyett a világgal, a zenével, a kultúrával együtt változni fog, hogy kalapáccsal verje szét a róla kialakult képet lemezről lemezre meglepetést okozva. Az Oxygene csakis a 70-es évek Jarreja, a többi évtizedben meg más hangzás, más hangszerek, más műfajok érdekelték és bizony az is ugyanannyira Jarre. Nem arról van szó, hogy Oxygene-t akart csinálni, de már kifogyott belőle az ihlet, a tehetség és a szenvedély, épp ellenkezőleg, szándékosan csinált olyan lemezeket, amilyeneket, ezek voltak az ötletei, ez ihlette meg, ebbe tett rengeteg munkát, ilyen zenét élvez a szabadidejében is. A fanyalgók azt várják tőle, hogy hozzon nekik vissza egy világot, amire vágynak, őt meg az érdekli, hogy kik a legújabb tehetségek, mik a legújabb szoftverek, milyen fejlődés van még amit nem próbált, stb. Szóval valójában nem Jean-Michel Jarre-ért volt a rajongás, hanem egy adott zenei korszakhoz, amihez éppen alkalmazkodott, ahogy amolyan elektronikus Bowie-ként, ugye kaméleonként épp színt váltott. Ott van viszont Madis és Kebu, ők ma is az Oxygene-t a régi stílust majmolják, tessék őket hallgatni, ők pont azt a hangzást szállítják, amit elvár ez a közönség, variációk egy témára a megszokott analóg szintiken. De akkor tessék békén hagyni Jarre-t, ő egy másik közönségnek csinál más zenét már. Nem az ő hibája ha benézték, hogy ki is ő. Mondom, igenis szembe kell nézni a valósággal és ki kell mondani mondjuk így: "Szeretem az Oxygene-t, de úgy általánosságban nem szeretem Jean-Michel Jarre-t. Jobban szeretném ha többi lemeze is olyan volna, mint az Oxygene, de mivel nincs így, ezért a zenéinek nagyobb részét utálom, mint amennyit szeretek, tehát nem vagyok rajongó". És mindenki boldogabb lenne, Jarre is, a régi rajongók is, az új rajongók is.
A Scott Hull féle remasterek nagyon jók, azokat érdemes vadászni. A lemez boritója is egy kicsit más és maga a lemez is. Amúgy rá van írva, hogy Masterdisk Scott Hull 96/24.
Vaterán, jófogáson korábban láttam. Ha meg akarsz a minőségről győződni, akkor előtte érdemes letölteni a lemezt próbaképpen a rutrackerről.
Jean Michel Jarre remastered collection from Masterdisk-Ezt kell keresni a torrent oldalon.
Azért nem szabad minden mondatom "véresen komolyan" venni, ahogy JMJ-t sem veszem, ezért dobok be néha ilyen fricskákat rá. Még épp nem vagyok 50+-os és más lemezeitől is volt katarzis élményem (pl. Oxygene 7-13, Metamorphoses). Igen, nálam minden nővel együttlét vállfaj "csajozás" és lásd az előzőeket. Ha valakinek 70+-osan is jól esik, hát "csajozzon", pláne ha "örökifjú". Projektecskék (tőle kölcsönözve a szótövet): Amazonia ("toolbox"), Oxymore...
Nagy kár, hogy ez a sok ostoba nem fogta fel, hogy kifogyott az ötlettár és ötlettelen az egész lemez. De hát nem érthet mindenki annyira a zenéhez, mint a magyar 50+-os kommentelő.
De ez az "átütő élmény" és "nem ragad magával" egy megfoghatatlan, sosem definiált valami, ezzel mégis hogy lehet vitatkozni, hogy lehet ezt megbeszélni, diskurzust folytatni? Értem, hogy a többi lemeze neked nem volt katartikus. De most akkor én meg visszakérdezek: engem miért ragad magával a többi lemeze ahelyett hogy örökké csak orrba-szája Zokszigén? Nekem miért átütő és katartikus több lemeze is? Nekem miért volt az az élményem amikor először hallottam az albumait, hogy az Oxygene egy lemeze a többi között, egyértelműen a legjobbak között, de nem A Legjobb? Az egyetlen válasz, amit erre bármikor is kaptam, hogy hát, én vagyok kisebbségben, tehát nincs igazam. Viszont akkor meg az össze JMJ rajongó kisebbségben van a Taylor Swift rajongók sokaságához mérve...
"Kisebb nagyobb bosszantó projektecskék", így írsz 23 stúdiólemezről, amit 6 évtizeden át készített. Én csak azt nem értem, hogy miért is lenne jó zenész akkor Jean-Michel Jarre? Az első Oxygene-t 6 hét alatt csinálta meg. A Zoolook 2 éven át készült, a Metamorphoses szintén, az Electronica projectre 5 évet szánt, az Oxymore 9 hónapnyi munka volt. De ezek szerint hiába dolgozott megállás nélkül 60 éven át, tulajdonképpen életében csak egyszer alkotott valami ihletettet 6 hét alatt, az lehetett véletlen is tehetség helyett. Itt erőlködött ez a szerencsétlen az 1968-as párizsi diáklázadástól (Happiness is a sad song) az okostelefonok koráig (Oxymore) és ezalatt egyetlen produktumot csinált, ami magával ragad. Ez azért sokat mond el róla, hogy valaki ennyire tehetségtelen, nem? Elég lenne kimondani sok ilyen "fanyalgónak": én szeretem az Oxygene-t, de nem szeretem Jean-Michel Jarre-t. Nekem is van olyan előadó, akit nem szeretek, de van egy 1 dala vagy lemeze amit mégis szeretni tudok. Teljesen érthető.
Az, hogy az Oxygene annyira népszerű volt, azért annak is köszönhető, hogy a népszerű, nagy közönség számára élvezhető elektronikus zene nagyjából ott született meg. Utána már valóban, ez a műfajjá vált és Jean-Michel Jarre is elektronikus zenét csinált, meg sokan mások is. De most ezzel mi a fenét csinálhatott volna, hát pont azért hozta létre, hogy tudjon továbbra is alkotni, hogy kitágítsa a műfaj kereteit és szerintem pont hogy azóta is ezt csinálja, azért van majdnem minden lemezén valami teljesen más. Mit kellett volna tennie, megcsinálni majd abbahagyni a zenélést, mivel már megvan a műfaj? Hogy ő legyen az elektronikus zene Mózese, aki az Ígéret Földjére már nem lép be, csak odavezet? Az eszem megáll, hogy olyan lemezeket, amire szinte a teljes elektronikus zenei kritikai közeg a nyálát csorgatta és meghajolt Jarre előtt sikerül úgy beállítani, mint valami fáradt, igénytelen valamit egy vénembertől, akit már jobban érdekel a csajozás (2016 óta normálisan, kapcsolatban él Gong Li-vel, ezt jelenti a "csajozás"?), mint a zenélés. Ilyen összetett, kreatív, csodálatosan rétegelt, dinamikus, erőteljes hangzást, mint ami ezen a 2022-es lemezen, az Oxymore-on hallani, 20-30 éves előadódókat pipált le. Minden másodpercéből süt, hogy mennyi munka volt vele, hogy mennyire kidolgozott, hogy mennyi ötlet, gondolat, mennyi szenvedély ment bele. Jarre szerintem ihletettebb, mint bármikor, legfeljebb nem az ihleti meg, ami egyezik az idős generáció átlagának ízlésével.
Az én véleményem meg az, hogy ez az oxigénesdi semmi több, mint a régi idők iránti vágyódás. Kocka Lada, olcsó lángos, Kádár, Pirx kalandjai, Vangelis, Oxygene. Kész. Arról van szó, hogy a későbbi lemezeit meg olyan kulturális és zenei közeg inspirálta, mihez ennek a generációnak már semmi kapcsolódása nincs. Ezeket a kanyarokat nem vették be Jarre-al és ő 230-al száguldott el. Nem ötlettelen, hanem csak a fanyalgók nem értik ezeket az ötleteket. Az ötlettelenség pont a régi stílus másolását jelentené. Az Oxymore maga az ötlet, minden másodperce egy kis ötlet.
Szerintem van itt egy háttérben elcsúszó tévedés az Oxygene kapcsán (az Equinoxe már csak utánérzés nálam) és ezt mint (majdnem) mindenét hallgató írom. "Korszakalkotót" általában fiatalabban produkál valaki, ennek megvannak az életkori és egyéb ihletettségi okai. Ezeket később már nehéz elérni vagy meghaladni, pláne ha etalonná váltak. A fanyalgók igazából mindig ezt az átütő élményt hiányolják, és nagy valószínűséggel már nem is fogják újra megkapni. Maradnak a bosszantó kisebb-nagyobb projektecskék ilyen-olyan sikerrel és befogadási aránnyal. Epica Oxygene, könyörgöm, miről beszélünk... persze nekem nem a part 4 a fő katarzis benne, attól függetlenül, hogy nem lehet őket elkülönülten befogadni. Szóval igen, nincs katarzis élményük, nem ragad magával a produktum, és ezt hiányolják a fanyalgók.
Kérdés, zavar-e a növekvő kompresszió a '97-es Scott Hull remasterektől kezdve az utolsó Perreau félékig a többi tulajdonságukkal szemben, vagy előtte mintát veszel belőlük. A nagy rajongók "utálni" fognak. Továbbra is ötlettelenség van. Ok, benne vagyunk a korban, csajozás, stb. de minek előszedni az aero style-t ha jubilál ha nem, persze egy hakninak elment így is a Versailles. Én még mindig nem erőltetném ennyire ezt vr-t.
Sziasztok! Segítséget kérek. CD-ket vennék, de az újabb kiadások kapcsán kételyeim vannak. Pl. a Zoolook 2015-ös Sony kiadása "azonos" az eredeti 1984-essel? Általában megvehetőek-e az újra kiadott lemezek? Vagy melyek azok, amik kerülendőek? És mi a helyzet a remastereltekkel? A kérdésem a többi újra kiadott cd-re is érvényes. Előre is köszönöm a válaszokat.
A legutóbbi "Instagram Live Jean-Michel Jarre-al" érdekes volt, kérdésekre válaszolt és nem finomkodott semmilyen témával kapcsolatban. Csak pár dolog amikről beszélt:
- A Zoolook 40 éves évfordulójára valami új "dologgal" készül, de nem folytatás és nem is remix lesz, hanem állítólag valami olyan ötlet, amit akkoriban a megfelelő technológia hiánya miatt nem tudott megvalósítani.
- Soha többé nem fog adni mega-koncertet metropoliszokban, azoknak az időknek vége, úgy érzi, hogy a világ már megváltozott és egyébként is, ma már a sok szabályozással túl sok szervezés, túl sok idő, túl sok energia menne el. A biztonsági, egészségügyi és környezetvédelmi szempontok ma már nem teszik lehetővé a milliós koncerteket, ezért nem lesz ilyen többet, inkább kisebb koncertek kisebb országokban.
- A hagyományos értelemben vett zenei turnézást ma már elavultnak érzi, szerinte a világ kezdi kinőni a formátumot ahol mindig ugyanazt játsszák városról városra, ezért próbálkozik új dolgokkal, például a VR világgal.
- Továbbra is teljesen ellenez minden szintű bojkottot, vagyis minden országban adna koncertet, Észak-Koreát és Iránt említve példaként. (Ugye a kommunista Kínában és Szaud Arábiában már játszott.) Szerinte pont hogy ott van legnagyobb szükség művészetre, újdonságokra, ahol ez felvilágosodáshoz és nyitottsághoz vezet.
- Egyáltalán nem fog részt venni a párizsi olimpia zenei részében, túl sok évet vett volna el tőle, nem akar elpocsékolni ennyi időt egy rövid koncertre ahol a zene egyébként is másodlagos. (Nem valami hízelgően nyilatkozott az olimpia szervezéséről).
- Az új koncertlemez stream verzióján a fade-in/fade-out csak a Sony miatt van, akik mindenáron ráerőltették, hogy ilyen legyen, mert ezt szereti az algoritmus. Elárulta, hogy az Amazonia lemez eredetileg egyetlen, összefüggő, "egy dalos" album lett volna, de a kiadó erősködött, hogy akkor senki sem fogja hallgatni, hogy ma már az emberek nem hallgatnak egész albumokat, ezért nyomást helyeztek rá, hogy darabolja fel 9 részre utólag. Jarre visszaválaszolt, hogy ez hülyeség, mert az emberek egy nap alatt képesek egy 7-8 órás évadot végignézni egy Netflix-es sorozatból, miért ne tennék ezt meg zenével is a megfelelő műfajban.
- Az interjú végén jött a kérdés, hogy van-e valami üzenete a rajongóinak. Azt válaszolta, hogy nagyon hálás azoknak, akik támogatják és tudja, hogy mennyien akarják, hogy visszatérjen ahhoz a hangzáskoz, ahhoz a zenéhez, amit az Oxygene és Equinoxe lemezeken játszott, de őt ez nem zavarja, mert tudja, hogy egy művésznek a saját vízióját kell inkább követnie.
- Elmondta, hogy tisztában van vele, hogy sok rajongó csalódik és elveszít sok követőt, de nem érdekli, mert közben sok új rajongót szerez az újabb irányokkal, olyanokat, akikhez a régi lemezei ismételgetésével nem jutna el.
A videó végén azzal a mondattal köszönt el röhögve, hogy: "Köszönöm, hogy nem fogtok nagyon utálni a következő projektjeimért...."
"I am delighted to announce the release of "Versailles 400" as a Digital Live Audio Album this Friday. I saw all your positive comments after the event so we decided to release the concert for your listening pleasure. There is currently no plan for a physical release.
In addition, a brand-new Director’s Cut of the concert film will be available also from Friday on my YouTube channel (except France). The Live film has been post-produced to highlight even more the true mixed-media creation I had in mind from the beginning : this new edit I personally oversaw, comes with enriched VR footage as well as many more graphics and angles that got lost in the live cut on the night. In France, this new film edit is available on replay 6play platform."
52 évvel ezelőtt jelent meg Jean-Michel Jarre első lemeze, ami nem az Oxygene, hanem a Deserted Palace. Az albumot akkor még nagyon kezdeteleges hangszereken készítette és alapvetően rövid, kísérleti, zajos dalokból állt, néhány a dallamosabb katergóriába tartozva, míg mások a inkább a hangzásra fókuszálva. Még ha a harmadik lemeze, az Oxygene okkal magasodik is felé és a hangzása sokkal elavultabbnak, primitívnek hangzik az Oxygenehez képest, szerintem a Deserted Palace is tele van kreatív ötlettel, változatosan lett összrakva.
További érdekesség még, hogy itt minden dalnak van rendes címe, vagyis nem igaz, hogy Jarre lemezeinek a Zoolook előtt ne lett volna címe, nagyon is volt. Ami még érdekes, az az hogy a lemeznek az volt az alcíme, hogy Volume 1.
És tekintve, hogy az Oxymore a "zajos" hangzását illetően Jarre-nak erre a korszakával inkább kapcsolatot, mint a 70-es évek második felében (és később a 7-13-on) hallott űrzenére, tulajdonképpen akár Volume 2-nak is lehet tekinteni. Ezt bizonyítja, hogy az Oxymore-on is hasonlóan egzotikus címeket találunk, mint itt, ezen a lemezen. Szóval ebből is látszik, hogy Jarre az Oxymore-al egyszerre lépett a jövőbe és egyszerre ment vissza a valódi zenei gyökereihez is.
Bármikor szívesen hallgatom, de magához képest igen. Ha olvastad amit korábban írtam, tudhatod, hogy maga Jarre vélekedett így a 7-13-ról. Nem volt valami jó hangulatban amikor készült a lemez, le is késte a 20 éves évfordulót 1996 végén, ezért biztosra ment.
Ez persze mindig változik, de jelenleg ha rangsorolnom kéne a legjobbtól a legkevésbé jóig a lemezeit, az kb. valahogy így nézne ki:
Igen, én alapvetően az újító, kockázatot vállaló lemezeit kedvelem, ez a művészet. Jean-Michel Jarre ugyanaz az elektronikus zenének, ami Bowie a rocknak vagy Miles Davis a jazz-nek: egy minden évtizedben önmagát megújító és arculatot váltó "többgenerációs" táborral rendelkező művész.
Rosszul fogalmaztam. Tudom, hogy nem '76-ban kezdte, hanem jóval korábban, de a számomra hallgatható, értékkel bíró zenéi akkor kezdődtek. Hangsúlyozom: számomra. A visszanyúlást pedig úgy értettem, hogy ez a két album hasonlít a legjobban az elmúlt két évtizedből az Oxygene-Equinoxe kettősre.
A biztonsági játék miatt gyenge lemez? Hm. Látszik, hogy kétféle szemüvegen keresztül nézzük a dolgokat. Nem bántásból írom, neked a laborban lett volna a helyed Tom Dissevelt mellett.
Jó, akkor kezdjük megint az elejéről, hátha most sikerül megérteni.
Először is nem szólom le a Jarre régi zenéit kedvelőket, mivel én is Jarre régi zenéinek kedvelője vagyok, akikről te beszélsz, azok a CSAK a régi zenéit kedvelők, vagy talán pontosabb, hogy csak azokat megértők.
Másodszor, nem én szólok le bárki is, én próbálok Jarre zenéiről posztolni, én hosszú elemzéseket, posztokat írok mindenféle lemezeiről, most is te jöttél ide újra és újra visszaírni erről a témáról, mivel én beillesztettem egy JMJ interjút. Szóval valójában maga Jarre hozza fel ezt a témát újra és újra, neki menj panaszkodni. És ő is azért hozza fel, mert a közösségi felületeit sáskaként árasztották el az ilyen kommentek, hogy "hol vannak a régi jó analóg hangzást adó szintik" és hasonlók.
Harmadszor pedig ő sem az embereket szólja le, hanem egy hozzáállást, egy művészetre káros és hibás hozzáállást, ami önmagában ellentétben áll Jarre művészethez való viszonyulásával. Ennek pedig igenis joga van hangot adni. Ő nyilvánosan kiad zenét, ezt joga van bárkinek kritizálni, viszont aki ezt nyilvános, internetre tett kommentben teszi, az álljon készen hogy valaki az ő véleményét is kritikus szemmel nézheti.
Az Oxygene 3 és az Equinoxe Infinity... Nos, először is, mint "régi hangzást" kedvelőnek, felhívnám a figyelmed, hogy a "kezdetekhez" az Oxymore-al nyúlt vissza. Mert hogy nem az Oxygene volt az első lemeze, ő már majdnem egy évtizede csinált akkor elektronikus zenét. A Happiness is a sad song 1968-ból, a La Cage/Erosmachine amit 69-ben csinált, a Deserted Palace album 1972-ből és az Égő Pajták filmzenéje 1973-ból mind zajos, kísérleti, ipari hangzásokkal teli, finoman szólva sem űrzenei művek voltak. Ezek voltak a gyökerei és az Oxymore csak ezt helyezte modern keretbe. Az Oxygene 3 koncepciója pont az volt, hogy azzal fejezi be a trilógiát amit tervezett, hogy modern digitális hangokkal hozza létre az eredeti lemez formátumát, ezt hívják reboot-nak, ez kifejezetten kreatív és egyedi ötlet, nem véletlen hogy epét hánytak a retro fanok amiért nem a régi analóg hangszerein csinálta a lemezt. Az E.I. is hasonló akart lenni, bár az kicsit túl sok minden akart lenni egyszerre, de ez egy másik téma. Amikor annak idején az első Oxygene-t készítette, akkor azért adott a daloknak számokat nevekkel ellentétben, mert már akkor gondolta, hogy egy nap folytatni akarja, mivel a zenében nincs elterjedve ez a dolog, hogy folytatás. Bizonyíték erre, hogy a Deserted Palace-on még vannak rendes címek. Szóval önmagában a koncepció is egyedi és mégis, Oxygene 3 címen sem volt hajlandó ugyanazokon a hangokon játszani újra. A 7-13-an sokkal inkább, az inkább volt biztonsági játék, pont ezért is sorolnám a gyenge lemezi közé.
Az volna korrekt és tisztességes ha nem szinte minden posztodban szólnád le a régi Jarre zenéit kedvelőket. De mindig visszakanyarodsz ugyanoda. Azért a régi hangzás igenis visszaköszönt mind az Oxygene 3-ban, mind az Equinoxe Infinity-ben. Azokban hol volt a sokat emlegetett újítás? Valamiért mégis visszanyúlt a kezdetekhez?
Itt a tavaly decemberben hallott mix, az Epica és az Oxygene 4 összeillesztése. De ez mekkora trollkodás már, hahahaha, "hallgathattok Oxygene-t, de akkor közben Oxymore-t is kell". :D
A Metamorphoses évforduló alkalmából itt van 8 érdekesség a lemezről, amit esetleg nem tudtál:
(fordítás)
1. Joachim Garraud
Jean-Michel Jarre és Joachim Garraud a 90-es évek végén ismerték meg egymást és mivel Garraudnak volt tapasztalta a legfrissebb szoftverek kezelésében, őt kérte fel, hogy dolgozzon vele együtt a Metamorphoses megalkotásában. 9 hónapot töltöttek együtt a studióban 1998-1999-ben, majd Garraud elkezdett fellépni is Jarre-al és a lemezzel. Később szinte az összes Jarre lemezhez volt valamilyen hozzájárulása, például a Sessions 2000 vagy az Electronica lemezekhez is, így Joachim Garraud is itt van Michel Geiss és Francis Rimbert mellett, mint olyan valaki akivel Jarre szívesen dolgozik együtt.
2. MxIntosh
A Love, love, love című dal, amiben Jarre szatirikus, humoros formában mutatja be a nimfománia jelenséget, ahogy a dalban szereplő nimfomániás személy csak eljátssza a szerelmet hogy minél hamarabb a lényeg jöjjön, Jarre úgy prezentálja, hogy mennyire megjátszottnak, mennyire természetellenesnek hangzik a beszéde, hogy egy korabeli McIntosh programot használt valódi ember helyett. A "szöveg" pedig ugye az, hogy "Mindenki azt mondja hogy szerelem, szerelem, szerelem. Szóval én is így tettem. Én is így tettem. Újra újra és újra. Ez már megszokás lett."
3. Koncert a piramisoknál
Jarre-t a lemez felvétele közben kérte fel az egyiptomi kormány, hogy 1999 utolsó napján adjon koncertet a gízai piramisok lábánál. Ez hatással volt a lemez összeállítására és emiatt a lemez 1999-re tervezett megjelenése más a 2000-es évekre, 2000 januárjára csúszott, a koncert utánra.
4. Nincs bakelit.
A Metamorphoses a kevés olyan Jarre lemezek egyike, ami idáig még nem jelent meg bakeliten. Pont abban a korszakban készült, amikor az ember úgy gondolták, hogy a CD-k jelentik a jövőt, a lemez formátuma, hossza is ennek megfelelően 1 órás lett, érzékelhető A és B oldal nélkül.
5. Szándékosan mesterséges harangok a Bells-en
A Bells című dal koncepciója az volt, hogy bemutassa digitalizálás kezdetét ami a 90-es évek felében volt, ezért valami nagyon organikus és ősi hangzást, a harangot akart mesterségesnek ható MIDI hangásban használni a dal fő motívumának.
6. Jarre régóta tervezte ezt a lemezt
Jean-Michel Jarre végignézta a 90-es évek új elektronikus műfajainak felemelkedését és ez hatással volt rá. Még 1992-ben, amikor a Chronologie-t vette fel, máris tett rá trance, techno és indtrumentális hip-hop ütemeket is, amiket a Chronologie 4-5-6 és 8-as tételén hallunk is. Az évtized közepétől azonban Jarre magánéleti gondokkal küzdött és nem tudott alkotni, 1995-ben a Jarremix jelent meg saját album helyett, majd a Charlotte Rampling-al való különválást követően 1996-ban az utolsó pillanatban jutott eszében az Oxygene folytatása, amivel nem lett kész időben és csak 97-ben jelent meg. De már ennek a lemeznek a felvétele közben is inkább a 90-es évek új műfajainak feldolgozására vágyott, aminek végül 1998-tól neki is tudott fogni.
7. AERO
A 2004-ben megjelent válogatás mix, amin 3 új dal is, az AERO, az Aerozone és az Aerology is megjelenik, valójában csak 2 új dalt jelent, az AERO ugyanis a Metamorphoses Je me souvies című számának egy instrumentális feldolgozása volt, mivel Jarre úgy ítélete meg, hogy az üteme illik a lemez világához.
8. Theremin a Hey Gagarin-on
A Hey Gagarin című, progresszív house ihlette dalon eredetileg Jarre theremin-t használt, amiből részleteket hallhatunk is a Garraud által akkoriban készített felvételeken. Végül az album verzióra inkább vonósokat tett Jarre.
Ez rendben is van, ha visszaolvasol, már más itteni hozzászóló is elismerte, hogy egyszerűen sokan, főleg az idősebb JMJ hallgató közönségből egyszerűen nem tudták bevenni azokat a kanyarokat, amit Jarre tett az utóbbi 30 évben. Ő meg imádja a mai zenéket és hallgatja is rendszeresen, na nem a pop-mocskot, hanem mai underground előadókat. Az Oxymorework-ön is olyan vannak, akiket ő is mert, fiatal 20, 30 éves előadók, akiket Jarre keresett meg mert szerette a zenéjüket, mind Deathpact, Nina Kraviz, NSDOS, Adiascar Chase, Irene Drésel, az utóbbi háromról én sem hallottam ez előtt a lemez előtt.
Ez rendben is van, mindenki hallgassa amit szeretne. Csak akkor kéretik nem meglepődni, nem háborogni minden alkalommal, amikor Jarre kiad egy új lemezt. Egyszerűen fogadjátok egy, hogy "Oxygene-es állandó stílusban alkotó Jarre" soha nem is létezett, hogy ez az előadó sosem volt, neki nincs ilyen értelemben egyetemes hangzásbeli stílusa, hanem minden évtizednek felépít egy új Jarre-t, szándékosan. Vagyis nem kell minden új zenéjéről szóló posztja alatt epét hányni ezeknek az idős Facebookozó rajongóknak, akik nosztalgiázni szeretnének és azt várják Jarre-tól, hogy a régi szép időket idézze meg. Erre egy másik előadót kell találni. El sem kell indítani az új lemezt, semmilyen esély nincs rá, hogy a régi hangzás visszajön. Jarre nem ilyen ember, ő nem hiányolja a régi időket.
JMJ sem hozná szóba ezt a témát és én sem, ha egyszerűen az összes ilyen ember leiratkozna és megalapítani a "Jean-Michel Jarre Oxygene stílus" rajongói klubot, akiket meg érdekelnek a 21. századi elektronikus zenék, normálisan megvitathatnák Jarre újabb és újabb lemezeit. Ez így korrekt lenne és akkor tessék elismerni, hogy nem "hallgathatatlan szemét, már nem olyan kretív mint régen, kifogyott az ihlet" az összes későbbi lemezére vonatkoztatva amin nem az Oxygene stílusában zenél, hanem "nem értem a modern hangzást, ezért nem tudom megítélni mennyire jók ezek az új lemezek a mai elektronikus zene világában, de nem is érdekel nagyon, mert nem tetszik a hangzása". Ez így volna korrekt, tisztességes...
Rettenetesen elbeszélünk egymás mellett. Attól még mert valamelyik zene az elektronikus műfajban készült, még nem jelenti, hogy tetszik is nekem. Kb. ugyanannyi elektronikus zenei műfaj nem jön be mint amennyi igen. A kísérletezős, szinte zajokat tartalmazó industrial hangzások iránti rajongást meghagyom valaki másnak. Mondjuk neked. A kétezres évek második felétől a minimal technos, electros hangzás hatása mind a progressive house -ra és alapból az elektronikus tánczenei stílusokra engem inkább elüldözött attól, hogy ilyeneket hallgassak, minthogy megnyerjen magának. Talán épp emiatt van, hogy pl. Schillernek is voltak klasszikus zenei kilengései (vagy például a Die Einlassmusik sorozatai amik szintén nem tetszenek) nem ezt szoktam meg tőle, nem ez tetszik, holott a kezdeti zenéi sem a maiakhoz hasonló hangzással bírtak, mégis tetszettek. Elképzelhető, hogy nem vagyok elég nyitott a mai hangzásokra, újításokra, de még így is bőven van régebbről fel nem fedezett (elektronikus) zenei világ amikkel köszönöm, de tökéletesen jól érzem magam.
Még hogy az "elektronikus" zenéje jön be neked... akkor imádnád az Electronica 1, Electronica 2, Oxymore, Printemps de Bourges, Teo & Tea lemezeket.
Amire te utalsz, az a 70-es évek analóg szintetizátoros űrzenéje, egy műfaj, aminek a csúcsát Jarre el is érte és amely műfaj 45 éve véget ért. Aki még mindig ezt a műfajt csinálja, azt hívják úgy, hogy nosztalgia előadó. Jarre-nak eszébe sem jutott a pályáját ilyen zenék készítésével tölteni. Arányosan nézve nagyjából a munkásságának 5-8% ilyen típusú zene, Jarre munkásságának nagy része nem hangzik úgy, mint az Oxygene. És ez nem véletlen, mert már a kezdetektől sem akarta ezt. Az Oxygene előtt is más zenét csinált és az Oxygene után pár évvel már megint mást, lásd Zoolook.
Bár az Oxygene/Equinoxe nagyon jó lemezek, de a későbbi munkásságából pont azok a legjobb albumok, amikben minél távolabb ment attól a hangzástól és valami meglepőt húzott elő. Már eleve a legjobb lemez amit valaha csinált a Zoolook, a kísérleti, hangmintákkal pszichedelikus hatást keltő, jazz, funk és worldbeat elemekből építkező mestermű, amit Laurie Andersonnal, Marcus Millerrel és a King Crimson-os Adrian Belew-el vett fel New Yorkban. Utána is az újító, kockázatot vállaló lemezei a legjobbak, mint a Revolutions, amin szöveg, világzenei hatások, afrikai ének, ethno-jazz található, a Waiting for Cousteau, amire egy 47 perces ütem és dallam nélküli ambient számot is fel mert tenni, a Metamorphoses, egy harmonikus elegy organikus hangszerekből, digitális ütemekből és vokális elemekből, a Sessions 2000 ami future jazz, lounge, electrojazz stílusú, a sokszínű kollaborációkra épülő Electronica ami 4 bakelit hosszúságú vagy a forradalmi 360 fokos technológiát a 60-as, 70-es évek zajos musique concrete hangzásával ötvöző, sötét kísérleti techno, az Oxymore.
Ezekre lehet azt mondani igazán, hogy kreatív alkotás, hogy egy igazi művészről van szó, aki kockáztat, aki mindig új utakat keres, aki előre néz, aki alkalmazkodik minden korszakhoz és kialakítja a saját világát újra és újra, aki nem fél a róla kialakult képet szétverni és újraépíteni, aki a nagy sikerek ellenére sem a biztosra megy. Az sem véletlen, hogy az általad említett Oxygene 7-13-ról manapság már nem a legjobbakat nyilatkozza. Pár éve mondta róla, hogy sokkal több basszus kellett volna rá és hogy már a felvétel közben a Metamorphoses járt az eszében, hogy ezután megint újítania kell. Nyíltan kimondta, hogy szerinte az Oxygene 3 sokkal jobb folytatása az Oxygene-nek, mint a 7-13. És én pontosan értem, hogy mire gondol, az Oxygene 3 elég kreatív album, ahogy mai modern szoftverekkel építi fel ugyanazt zeneiséget, ami hangzásra mégis más. A 7-13 ezzel ellentétben egy sima ismétlése az eredeti lemeznek, csak a dinamikusabb dalokra tett pár gyorsabb trance ütemet. De az én rangsoromon a 7-13 valahol a végében lenne. Ahogy egyébként a Rendez-Vous sincs ott a jobb lemezek között, ami általában azoknak az embereknek szokott bejönni, akik azt hiszik, hogy a klasszikus zene külsőségeinek a felvétele magas minőség. A valódi klasszikus zenét szeretem, de a new age giccset nem. Szerencsére, a Rendez-Vous még jó ízléssel lett összerakva, de örülök, hogy a giccs időszak Jarre-nál villámgyorsan lezárult és újra dinamikusabb, tartalmasabb zenék jöttek. (Sajnos Vangelis ezzel szemben egyre mélyebbre hatolt a giccsbe és olyan lemezeket csinált, mint az El Greco, ami már nem is zene, hanem tömény nyál, na számomra az a stílus a hallgathatatlan).
Szóval Jarre mindvégig pontosan tudta, hogy eszében sincs az Oxygene stílusát megtartani. Azoknak az időknek vége és attól, hogy sok ember ott ragadt egy nosztalgia buborékban (most is JMJ-t idézem), ő nem fog. Ő egy igazi kreatív egyéniség, egyetlen szűk úton végigmenni nem volna képes. Túl sokoldalú az érdeklődési köre, az ízlése, egy kíváncsi és nyitott elme. Ő maga mondta, hogy bár tiszteli a Kraftwerket, de ő soha nem lenne képes arra, amire ők, hogy egy elő múzeumként üzemeljen.
És ezekből a nyilatkozatokból látszik, hogy ő is tudja, hogy a retro fanok minden új lemezénél panaszkodni fognak, cseppet sem érdekli. És persze van milliónyi fiatalabb rajongó, akik meg pont azért kedvelik ennyire, mert nem ragadt le az Oxygene stílusánál. Én is azért vagyok itt, azért hallgatok Jarre-t, mert NEM hangzik a munkássága nagy része úgy, mint a leghíresebb művének az utánzása. Akkor eszembe sem jutna hallgatni, hogy az legyen, mint sok más előadónál, újabb és újabb árnyék-Oxygene-eket hallok.
Szerencsére egy csomó országban értékelik Jarre újító természetét. Nézd meg meg az Electronica Tour chile-i vagy argentin koncertjeit, hogy ott fiatal 20-30 évesek végigtáncolják és éneklik az összes új dalt is. Ezzel szemben a budapesti koncertről már az elejétől a sok nyugger ízlésű, elmúlt 25 évből egy új elektronikus műfajt nem hallgató "rajongó" elkezdett hazaindulni, konkrétan otthagyták a kifizetett koncertet, annyira sokkolta őket, hogy Jarre még mindig a világnak készíti a zenéit és nem csak külön nekik azért hogy felidézze a fiatalságukat. Szerintem nem véletlen, hogy az interjúkban JMJ-nak már tele van a t_ke ezekkel és nyíltan elküldi őket a búsba.
Számomra hallgathatatlan album. Tőlem az összes közül a legtávolabb áll. Egyedül a Millions of Stars ami tetszik róla. Ebből is látszik, hogy nekem nem a vliágzene, hanem az elektronikus, ahogy írod "űrzene" ami főleg bejön tőle. Az 1997-es Oxygene 7-13 után nekem ez felért egy jókora arculcsapással. Kb. mint a Violator után a SOFAD. Csak az idővel megérett bennem és mesteri szintre emelkedett, na de ez...
Pontosan 24 éve a mai napon jelent meg Jarre "Metamorphoses" című lemeze.
Számomra ez az 1985 óta máig tartó időszak legjobb Jarre lemeze. Pedig pár kivétellel egyiket sem tartom rossznak. Évekkel ezelőtt, mikor először hallottam, még én sem tudtam, hogy szeressem-e, de ez hamar változott. Ma már komolyan így gondolom: egyszerűen egy mestermű, komolyan, az Oxygene, Equinoxe, Zoolook szintjén. Ez a lemez tele van harmóniával, ütemmel, dinamikus, gyönyörű, komplex, rétegelt, friss, kreatív, könnyen szerethető és mégis sokszorosan újrahallgatható, számomra megunhatatlan, zeneileg és technológiailag is innovatív és egyedi.
Az 1998-99-ben felvett lemezen mindenféle "organikus" hangszert (pl. hárfák, hegedűk), emberi éneket mindenféle nyelven (más előadókét és a sajátját is), sokféle világzenét és a 90-es évek friss elektronikus műfajainak elemeit (downtempo, techno, breakbeat, dream pop, progresszív house, stb.) felhasználva, az akkoriban éppen elterjedni kezdő ProTools és más fejlett szoftverek segítségével, Laurie Anderson közreműködésével, Natacha Atlas, Sharon Corr és mások segítségével, hogy megcsinálta az egyik leggazdagabb, legösszetettebb, hangzást, amit valaha hallottam.
A Je me souviens Laurie Andersonnal az álmok témáját dolgozza fel zongoradallamokkal és minimal techno ütemmel, a C'est la Vie egy erőteljes szám ami az orientális vonósok és dobok mellé pergő breakbeat ütemeket épít, miközben Jarre és Natacha Atlas egymásnak válaszolgatva énekelnek. A félig belga, félig egyiptomi Natacha Atlas a dalban 3 nyelven is énekel, franciául, angolul és arabul is. A Rendez-Vous á Paris erős techno ütemekkel és Jarre vocoder hangjával indul, majd lágy hárfa dallamok jelennek meg, majd a dal végén egyszer csak Sharon Corr egy csodálatos ír népzenei hatású hegedűszólót játszik le. És ez még csak a lemez első negyede. A progresszív house hatású Hey Gagarin, a csodálatos ambient Millions of Stars, a melankolikus dream-pop Give me a sign és Love love love vagy a lemez talán legjobb dala, a Miss Moon, meg az összes többi dal is mind hozzátesznek az egészhez. Szerintem ez a lemez csodálatos és csak azért, mert ének volt rajta, igazságtalanul nem adtak esélyt sokan.
