No igen, ez jól megcsavarta Móric bátyánk! Egyébként a Gazdag szegényekből is készült tévés feldolgozás. Csak ara emlékszem, hogy Komlós Juci remek volt Kömény Zsuzsanna szerepében.
lenyűgöző -- nem véletlenül idéz a történész j. Evans többször is a klemperer-naplóból (mert ez nagyobbrészt személyes napló, és csak kisebb részben filológiai tanulmány, legalábbis az első 50 oldalon -- itt tartok)
aki élvezte haffnertől az Egy német történetét (ki nem??), az klemperer írását is élvezni fogja, bár a szöveg többnyire ziláltabb, zaklatottabb, mint haffneré.
Tévében láttam a Gazdag szegényeket többször is. Mindig csak belekapcsolva. És mindig az a jelenet volt hogy Fátia Negra gyártja a pénzt, meg rá akarja törni az ajtót két nőre.
Nem értettem hogy a Vigyázz kutya hogy jön ehhez.
De van Gazdag szegények meg A szegény gazdagok regény is.
Még egyszer és jó darabig utoljára írok a Foucault-ingáról. Eszembe jutott, hogy a regényben egy szabadkőműves találkozó azért hiúsult meg, mert nem egyeztették a Gergely és a Julián naptárakat. Siralmas és nevetséges, de ez a napóleoni háborúk idején tényleg megtörtént! Kutuzov, aki egyébként sem volt az a sietős típus, ezért tíz nappal később ért oda, addigra Napóleon már rég megnyerte a csatát. Mellékes, de érdekelne, hogy az ún. időjós szentek (lásd Medárd) vajon melyik naptár idején honosultak meg?
Felőlem bárkit csepülhetsz, én aztán senki csepülését nem fogom a szívemre venni. Nemcsak szerzők, de konkrét könyvek csepülését sem, akkor sem, ha nekem azok éppenséggel kedvesek. Totál elfogadom, hogy egyes szerzők, egyes könyvek mások szerint nem jók. Szerintem nem létezik objektíven jó vagy rossz író, vagy könyv.
A Bűn és bűnhődést viszont, mivel nekem nagyon nem jött be, olyannyira törölte a memóriám (pedig csak bő féléve, hogy olvastam), hogy konkrétan arra sem emlékeztem, hogy volt benne ilyen nevű szereplő.
Pozitívumnak tekintem, hogy némileg olvashatóbbnak bizonyult, mint az itt általam korábban alaposan lehúzott Bűn és bűnhődés...
valójában ez itt a főbűn, nem a karamazovok lehúzása, és persze a félkegyelmű, vagy az ördögök érdekében sem emelnék szót.
(viszont a feljegyzések az egérlyukból -- azt sem hagynám!)
nem olvastam vissza, mi bajod volt a bűn és bűnhődéssel, de ha csupán szvidrigaljov öngyilkosságra való készülődésének leírását vesszük, az a pár oldal egymagában többet ér sok ismert szerző teljes életművénél. (kit csepüljek így hirtelenjében? mondjuk dickenst? dreisert? nádast?)
Mindjárt a második fejezetben nekem is van egy kedvenc mondatom: Amit egy mosóasszony kiáll, attul egy regement férfi az ispitályba kerülne. Egyébként is kedvelem a hőseit, az éppen csak csordogáló történetet, no meg a humoros szálat benne. Nem is beszélve egy rafinált szélhámosságról!
Kösz, hogy mondod, de "...ha ennek vége, ez után jó darabig (és ez a “jó darabig” akár az életem végéig is elhúzódhat) nem fogok ön által írt könyvet venni a kezembe."
Amúgy meg kellett a Karamazovok mellé kortárs is, hogy ne gárgyuljak meg, úgyhogy azzal párhuzamosan ment Jonathan Franzen - Javítások c. könyve, illetve ez még megy is, a felénél járok. Persze előzetesen nem olvastam utána, miről szól, csak simán elővettem a várólista éléről. Na, kik ennek a családregénynek a főszereplői? Hát persze: három testvér, meg az apjuk, csak itt még anyjuk is van. :D Balfasz módon könyvet választani tudni kell! :DDD
És ez az idézet hogy kapcsolódik ahhoz, amit írtam? Egy szóval sem említettem Alekszejt, hogy miként vélekedek róla. De ha már így felhoztad: igen, jogos volt Dosztojevszkij félelme, nem értek egyet azzal, hogy figyelemre méltó karakter lenne.
De akkor hadd idézzek én is az előszóból:
"... ám az a baj, hogy az életrajz ugyan egy, de két regény lesz belőle. A fontosabb a második regény: hősöm tevékenysége napjainkban, sőt éppen jelen pillanatban..."
...amely könyv ugye nem létezik, mivel már nem íródhatott meg. Lehet, hogy ha elkészül, akkor az alapján máshogy vélekednék Aljosáról. Már amennyiben arra a könyvre egyáltalán rá tudtam volna magam venni az első rész alább kifejtett kínszenvedése után.
"...így hát előre látom az effajta elkerülhetetlen kérdéseket: ugyan mivel tűnik ki a maga Alekszej Fjodorovicsa, hogy hőséül választotta? Mi különöset cselekedett? Ki ismeri, és miről híres? Én, az olvasó, miért fecséreljem az időmet arra, hogy az ő életének eseményeit tanulmányozzam? Az utolsó kérdés a legvégzetesebb, mert csak azt válaszolhatom rá: „Talán majd maga is meglátja a regényből.” Jó, de ha elolvassák a regényt, és mégse látják meg, ha nem értenek egyet azzal, hogy az én Alekszej Fjodorovicsom figyelemre méltó ember? Azért beszélek így, mert ezt fájó szívvel előre látom..."
Meg kell valljam, hogy miután (végre valahára) befejeztem, több mint vegyes érzésekkel tettem le a legutóbbi művét.
Pozitívumnak tekintem, hogy némileg olvashatóbbnak bizonyult, mint az itt általam korábban alaposan lehúzott Bűn és bűnhődés. Bár nagyon valószínű, hogy ezt csak azért történt így, mert kb. már tudtam, mire számítsak, így immár nem ért váratlanul, hogy cselekmény, az önnél szinte egyáltalán nincs az ezer oldalon, hiszen ha valaki belép egy házba, vagy kilép egy házból, vagy belép egy szobába, vagy kilép egy szobából, vagy belép egy kolostorba, vagy kilép egy kolostorból, egyből nekiáll valakivel vagy valakikkel beszélni, és… hát, kb. ennyi a cselekmény. De persze nem írhat mindenki olyan izé… kalandregényeket, mint az a Verne Gyula, vagy hogy hívják.
Ámde újfent ámulattal látom azt, hogy ön szerint milyenek az orosz nők: vagy összevissza értelmetlenül locsognak összefüggéstelen marhaságokat, közben nevetnek ÉS sírnak egyszerre, vagy tökkelütött libák, akik olyan sötétek, mint a néger a kivilágítatlan alagútban, vagy annyira folytonos idegállapotban vannak, hogy akármitől (pl. akár: “Ideadná a sót, kérem?”) hisztérikus rohamot kapnak, elájulnak, félrebeszélnek, sőt egyenesen megőrülnek. Illetve a fentiek tetszőleges kombinációi. Őszinte csodálattal adózok a ténynek, hogy az orosz nép még a mai napig nem halt ki, mert el sem merem képzelni, mi történik akkor, ha a férfiak utódnemzési célzattal közelednek feléjük. Habár, jobban belegondolva, önnél a férfiak is hajlamosak eszelősen, tébolyultan kiáltozni, felindulásba jönni, ideglázba, hisztériába, őrületbe esni, konkrétan megháborodni, szóval tényleg szét kellett volna arrafelé osztogatni néhány doboz Xanaxot.
Nos, az biztos, hogy legyen szó akár férfiakról, akár nőkről, ön nagy vehemenciával, bőségesen beszél róluk. Meg úgy az égvilágon mindenről! És egyre csak beszél és beszél, locsog, fecseg, pampog, szót szaporít, dumál, beszél és beszél, locsog, fecseg, pampog, szót szaporít, dumál, beszél és beszél, locsog, fecseg, pampog, szót szaporít, dumál (ugye, hogy egy idő után milyen unalmas?). Monumentális meg grandiózus nem attól lesz egy könyv, hogy szanaszét van írva. Attól sem, hogy egy, a sztoriba szinte csak pillanatokra behozott karakternek felsorolja az összes rokonságát. Csak egy példa a sokból: a mokroje-i mulatozás helyszínének tulajdonosáról, Trifon Boriszovics-ról megtudjuk, hogy özvegyember, négy felnőtt lány apja, az egyik már özvegyasszony, aki nála lakott két kiskorú lányával, a másik egy hivatalnoknak, egy kiszolgált írnoknak volt a felesége… hadd ne soroljam tovább, és mindez azért van leírva, hogy aztán soha többet ne kerüljenek szóba. Most komolyan, minek ez? Hozzáad bármit is bármihez, a felesleges szócséplésen kívül? Ön teszteli a memóriámat, hogy képes vagyok-e ennyi irreleváns részletet megjegyezni a semmiért?
A feleslegesen leírt betűk számával meg csak az elhullajtott könnyek száma vetekszik, akár női, akár férfi könnyekről van szó. Sőt, a férfiak tán még többet is sírnak itt. Volt egy olyan benyomásom régesrégről, hogy a Tamás bátya kunyhójában sírnak baromi sokat, de az, ehhez a bődületes mennyiségű picsogáshoz képest, ami itt zajlik, már megbocsásson, de rigófütty.
Hallotta már ön azt a bölcs mondást, hogy a kevesebb néha több? Ha hallotta is, elengedte a füle mellett, úgy tűnik. Pedig ez esetben a kevesebb több lett volna. Sírásból is, szereplőkből is, betűkből is.
Nagy előszeretettel (és mily meglepő: rengeteget) beszél ön a vallásról is, sőt, TÚL nagy előszeretettel, ha érti, mire akarok célozni. Ha egy másik íróra azt mondtam nemrég nem túl szellemesen, hogy valláskárosult, akkor önre vajon milyen jelző illene? Írnak a neten egyesek olyanokat, hogy élvezettel olvasták ezen könyv minden sorát. Nos, ezeknek azt kívánom, hogy például a sztarec vallási tanácsait (de kizárólag azokat!) olvassák el újra. Meg újra, meg újra, meg újra, meg újra, és így tovább. De élvezettel ám! Én, mi tagadás, csak átfutottam felületesen rajtuk, meg egy csomó másik, hosszasan fejtegetős, halálosan érdektelen részen, de még átfutni se kellett volna.
Nem kétlem, hogy a mű keletkezése idején ezek a pátoszos párbeszédek, ezek a szélsőséges, számomra gyakran zavaros viselkedések meg hasonlók működtek az olvasóknál (főleg az ön honfitársainál), de már így bőven benne járva a 21. században, sajna már lejárt a szavatosságuk, legalábbis nálam. Bár, ami azt illeti, ahogy elnézem, sokaknál meg mégsem, mert még él az a közmegegyezés, hogy ez a mű a világirodalom egyik legszebben csillogó ékköve, őszintén szólva meg is vagyok kissé hökkenve emiatt, de el tudom fogadni, hogy csak én vagyok a helikopter. Vagy a kevés helikopter egyike. Ja, hogy ön nem tudja, mi az a helikopter…? Hát az egy olyan izé… ehh, kérdezze a Gyulát, ő tudja, majd ő elmagyarázza.
Engedjen meg nekem egy fogalmazási megjegyzést is. Már a dupla B-s könyvében is rendkívül bosszantott, mikor valaki az érzelmei hangsúlyozására minduntalan összecsapja a kezét. Én vizuális típus vagyok, az ötödik ilyennél már inkább röhögtem kínomban. Én nem értek az íráshoz, nem tudok javasolni alternatívákat erre, de biztos ki lehetne váltani ezt néha valami más gesztussal, más kifejezéssel. Nem akarna esetleg jelentkezni valami írói kurzusra, ahol erre adnának önnek tippeket? Nem szégyen az, jó pap is holtig tanul. Hogy az ilyesmi pénzbe kerül? Esküszöm, szívesen segítek némi rubellel is, küldök szívesen. Háromezer elég lesz? (Csak aztán nehogy eldorbézolja a felét, a másikat meg egy zacskóba kötözve hordja a nyakában! Haha, remélem, érti a célzást meg a tréfát!)
Hogyan? Nehezményezi, hogy a könyv lényegéről, a történetről, a főhőseiről, a testvérekről, meg a pojáca, kujon apjukról eddig még egy árva szót sem szóltam? Hát nézze, úgy látszik, hogy a fentebb említett sok zavaró körülmény gyakorlatilag a könyv még (talán) meglévő élvezhetőségi tényezőjét is tönkretette számomra. És tudja mit? A könyve központi, lényegi részét már igazából nincs is kedvem elemezgetni. Ön talán azt szerette volna, ha mindenféle tanulságokkal és mély gondolatokkal gazdagodom, megráz és felemel a történet, de a helyzet az, hogy kb. a könyv kétharmadánál végképp elvesztett engem, és onnan csak azért küzdöttem fogcsikorgatva, hogy a végére érjek. Annyit megjegyeznék: bár azt mondják az okosok, illetve az ön kedvelői, hogy az ön könyvei a pszichológia, a lélektan pontos és kiváló tanulmányai, hát én ezt nem láttam igazolva, messze nem. Egy üzenet azért jól átjött: a családon belüli tisztázatlan anyagiak a féltékenységgel karöltve igencsak zűrt tudnak okozni. De attól tartok, ön nem mindössze ennyi okulást kívánt átadni művében. Vonnegut írja azt az Ötös számú vágóhídban, hogy amit csak tudni lehet az életről, az mind benne van a Karamazov testvérekben. De Vonnegut az egy ilyen vicces csóka volt, biztos vagyok benne, hogy csak viccelt. Vagy szinte majdnem biztos vagyok benne.
Azt azért meg kell adni, találó fejezetcímeket adott, ilyeneket, hogy Vergődés, meg Kínszenvedés, és bár ön a szereplőinek lelkiállapotára akart ezekkel utalni, önkéntelenül nagyon is ráérzett arra, hogy én hogy éreztem magam olvasás közben! Ne tudja meg, hányszor voltam azon a ponton, hogy na most aztán kivágom a francba az ablakon szépen leteszem a könyvet, és soha többet nem veszem fel. A jó ég tudja, mi vitt rá, hogy mégis végigrágjam, de szó szerint. Talán egyrészt piszkálta a hiúságomat meg az önbecsülésemet, hogy egyszer az életben a magaménak tudjam, másrészt az a gondolat segített, hogy ha ennek vége, ez után jó darabig (és ez a “jó darabig” akár az életem végéig is elhúzódhat) nem fogok ön által írt könyvet venni a kezembe. De már most, zokogva, idegláz és hisztéria közeli állapotban (remélem, a teljes őrületig nem jutok el!), rettenetesen siratom azt az iszonyú sok, drága időt, amit ebbe belefektettem, és amit annyi minden másra lehetett volna fordítani!
Kérem, ne haragudjon meg rám mindezekért! Nyugodtan vessen meg, ha ön szerint nem vagyok méltó az ön művéhez!
A Foucault-inga után valami könnyebbre vágytam, meg is kaptam. Egy igazi lektűrt vettem kézbe, Karády Anna: Zserbó című könyvét. A Füredi lánít már olvastam tőle, szórakoztató, de komoly fenntartásaim voltak vele kapcsolatban. Ez itt még fokozódott is. Egy alkalommal azt írta, hogy a Zserbó-lányok tegezték a vendégeket. Ez a századforduló táján egyszerűen képtelenség! Még a kocsmárosnék vagy a kasszírnők se igen tegeződtek a vendéggel. Egy barátnőmnek is elmondtam, mit kifogásolok. Ő pedig azt, hogy volt olyan ismerőse, aki az 1980-as évek elején odakerült dolgozni. Vendéglátóipari főiskolája volt, de ettől függetlenül két hetes, elég kemény tanfolyamot kellett elvégeznie. Szóval, ez olyan egyszerhasználatos könyv. Minden forulata előre kiszámítható, de leeht, hogy ez benne a jó!
Az Ingára visszatérve, tegnap a tévében belenéztem a Magas szőke férfi felemás cíipőben filmre. Rájöttem, hogy az alapötlet ugyanaz: itt egy találomra kiválasztott emberről hitetik el, hogy szuperkrém. Persze, a film vígjáték, és ilyen minőségben nagyon jó!
Eco tényleg nem könnyű olvasmány, Nekem is a Rózsa neve a kedvencem, pl. a Tegnap szigetét már fölösen túlbonyolítottnak érzem, még az előzőekhez képest is, A Loana királynő titokzatos tüze meg nem nagyon érdekelt, Elismerem, ez a harmincas évek szubkultúrájának nagyon jó leképzése, de hát én nem ezeken az olvasmányokon nőttem fel, igaz, nem is a harmincas években. A Prágai temető visszataszító főhőse pedig csak úgy ontja magából a gyűlöletet, nagyon nehezen viseltem. A Baudalinora pedig már nem nagyon emlékszem, csak arra, hogy ez is a középkorban játszódik, de hát az elég hosszú időszak volt.
Na, jól kiosztottam Ecot, szegény, milyen szomorú lenne, ha tudná!
u.Eco szeret belebonyolódni, de ettől nem lesz jobb a regény.
vagyis sztem a best of eco = a rózsa neve.
(az esszék, gyufalevelek persze kívül esnek az összevetésen)
ami pedig a diákmozgalmakat illeti, a best of Merle szerintem az Üvegfal mögött.
egyébként Isaacson non-fiction életrajzait/tud v. pol ismeretterjesztőit olvasgatom/újraolvasom: steve jobs, a kódfejtő, the wise men, innovátorok -- talán az innovátorok a leginkább érdekes
A Foucault-tól én első próbálkozásra 30-40 oldal után rettentem vissza. De nem hagyom magam, ott vár a várólistán, szóval valamikor le fogom gyűrni valahogy. Talán nem ezzel kellett volna Eco-ba belekóstolni, hanem nekem is A rózsa nevével, de azt meg már láttam korábban filmen, és az ilyeneket már kevésbé szívesen veszem kézbe könyv alakjában, ha már ismerem a sztorit.
Nagy fába vágtam a fejszémet, mert újból kézbevettem Eco: A Foucault-inga című regényét. Ezt még 1992-ben, a megjelenése évében olvastam, Egyre s másra még emlékszem belőle, de a pontos részletekre nem nagyon. Úgy vettem észre, hogy ehhez képest a Rózsa neve könnyű nyári strandolvasmány! Telis-tele hivatkozásokkal, latin szöveggel, bonyolult összefüggésekkel., titkos szervezetekkel, képtelen feltevésekkel, amit szellemesen igazolnak.
Többször is Szerb Antal jutott eszembe, ő is foglakozott a rózsakeresztesekkel, csak jóval szellemesebben!
Két dolog azért tetszett. Az egyik az, hogy azt sosem lehet elhitetni egy megszállottal, hogy NINCS összeesküvés, csak szellemes „kockák” találták ki, játékból. Egy rejtélyes és szörnyen misztikus, ámde töredékes szöveg lehet akár bevásárlólista is,
A másik, hogy ez érdekes képet nyújt a hatvanas-hetvenes évek diák, illetve forradalmi mozgalmairól is. No meg arról, hogy ezt a generációt még közvetlenül érintette a háborút megért szülők-nagyszülők élete és tapasztalatai.
Egy hét alatt olvastam ki, nehezen haladtam. Azt még én is sokalltam kissé, hogy a Jahve név összes létező variációját végig kellene szenvednem, ezért el is tekintettem tőle. Viszont a minden mindennel összekapcsolható, ez a játék szellemes, de ezek szerint veszélyes is lehet.
Azt hiszem, a Leibowitznál az egyházi jelleg afféle kellék. Ha hosszú időszakról íródik a történet, akkor vagy családregény, vagy egy társadalmi szervezet (az egyház is ilyen) praktikus hozzá. Viszont a családregénynél fennáll az a lehetőség, hogy előbb-utóbb kihalnak. Na jó, akkor ez oldalágon folytatódik.Igen, az egyház is átalakulhat, változhat, viszont a könyvben ábrázolt tartja a tudomány iránti elkötelezettségét.
Abban viszont egyetértek, hogy a hidegháborús hangulat szinte kézzel tapintható benne. A legtöbb poszt-apokaliptikus könyv ebben az időszakban íródott.
A Moby Dicket olyan régen olvastam (pontosabban felolvastam anyámnak) hogy bele sem merek gondolni. Olyan 55 éve. Lehet, hogy ezek után újra kézbeveszem, hogy ellenőrizzem az emlékeimet. Akkoriban úgy éreztem, a megszállottság tökéletes ábrázolása. Meg az igaz barátságé. Könnyen lehet, hogy most már más lesz a véleményem róla.
