antológia (gör.) 'szöveggyűjtemény', a görög szó eredeti jelentése 'virágfüzér'.
Ez legyen olyan szempontból is szöveggyűjtemény, hogy lehet szövegelni is! :)
Tudom: mint boldogítod férjedet; De szinte kívánnám, hogy azt ne tedd, Ne olyan nagy mértékben legalább. A fájdalomnak csalogánya ő S mióta boldog, hangja ritkán jő... Gyötörd, hogy halljuk édesbús dalát.
Szervusz Bajkálifóka, szép napot, kellemes hétvégét Neked!:-)
Révai Miklós
A kikeletről
A tarcsai savanyú víznél
Víg tavasz, a kerek esztendő szebb része derűl fel, S új pompájával tér mezeinkre kiszáll. Újúl a nagy föld, mindent a lágy meleg éleszt, S könnyű szellőnek lengedezése nevel. A rothadt gyökerek gyönyörűn ifjadva kihajtnak, Zöld fűvel a nyirkos rét mosolyodva frisűl. Gyenge virágokkal kezdnek kiesűlni határink, És a bimbózó ág leveleknek ered. A friss csergeteg is szabadabb forrásra felenged, Szép kövecses feneket tiszta folyása mutat. A hasadó hajnal pirosabban fejti ki keblét, S vidítóbb nedvvel gyöngyei hullnak alá. Ami csak él, most minden örűl, öreg és piciny állat: Új elevenséggel minden örömbe merűl. A nyers ifjúság, a zöld pázsitra kikapván, Víg, eleven, játszó, fris keze, lába futós. Még az öreg nép is, megaludt bár vére, felújul: Víg fiait nézvén víg mosolyodva mulat. Gondos akolba szorúlt juhnyáj, s jászolra lezárott Csorda, szabad kényén most legelőre kijár. Fecske sereg kis agyag fészkét rakogatja csevegve, S ház fedelét gólyák már kerepelve ülik. Mindenféle madár, öröm új éneknek eredvén, Hol szép zöldellő ágra, hol égbe repes. Csak nekem itt egyedűl, ó! csak nekem árva szegénynek, A bús aggodalom szívem epesztve öli. Hervadozik képem kikelet természete ellen: Elfogyok, újúlást nem veszen élet-erőm. Itt vagy-e már? Érez testem bomlása, keservem Eltörlője, halál! s elviszel úgye tehát? Nyílnak már örök életnek szép ajtai, látom, S ott benn jobb kikelet jobb örömünkre derűl.
Oly későn jön majd, hogyha eljön egyszer, Olyan későn és oly magánosan, Hogy ráismerni még az este sem mer És az út se, amelyen átoson... Oly későn jön majd és magánosan.
A lámpát én addigra már eloltom És míg elborít búsan a setét, Magányom mélyén az álomba fojtom A várakozás keserű hevét, Amíg elborít búsan a setét.
S mikor szememben már kérdés se rebben És minden emlék fénye kialudt, Tán éppen akkor gondol rám a csendben, Kit lassan-lassan hoz felém az út... Mikor már minden emlék kialudt.
Talán az ajtómon is bekopogtat, Nevét nem mondja, szótlanul belép, A bánat addig már félholtra koptat S már nem várom senki jövetelét, Mikor az ajtón szótlanul belép.
Ugy jön a csendes esti pillanatban, Mint elkésett, régvárt illúzió, A szerelemről mond majd gondolatban Bűvös szókat, miket hallgatni jó, Mint elkésett, régvárt illúzió.
Lehet, hogy majd felébreszt a sötétben Szava, mely lágyabb lesz, mint a homály, És ott maradnánk halkan, szótlan, tétlen, Hogy kik is voltunk, azt se tudva már Körülöttünk hallgatna a homály...
Félretévén azoknak rossz és unalmas szokásokat, kik még a világos, nyilvánvaló igazságról is örömest patvarkodnak, szükség, hogy ki-ki megvallja, hogy nincs oly kemény és irtóztató tél, melynek alkalmatlanságit helyre ne hozná, el nem felejtetné a gyönyörű tavasznak kellemetes vidámsága. Nem látod itt gyászban a magas egeket, sem béfödött orcával; mert eloszolván az ártalmas setét gőz, vidámon, tisztán tűnik szemünkbe azoknak tekintete, és mindenütt tetszeti azoknak vidámságát, világosságát; a szeleknek szertelen dühössége szokott barlangiba szorul, és a könnyen, édesdeden fuvalló szellők kerülnek elöl. Megfutamodván amaz ősz és hóval hintett szakállos, komor hideg, mind a havat, mind a jeget utána folatja, és helyt ád ama gyönyörű ábrázatú ifjúnak, a tavasznak, ki mind az erdőket, mind a kerteket, mind a hegyeket, mind a völgyeket zöldelő füvekkel, kékes hyacinthussal, különb-különbféle tulipányokkal, rózsákkal, liliomokkal ékesíti, vidámítja.
Kedves keresztények! Ha a nagyot kicsinyhez szabad hasonlítani, úgy tetszik, hasonló dolgot ád előnkbe szerelmes Megváltónk feltámadása; mert megszűnvén a szörnyű kínoknak rettenetes tele, a szép örömök gyönyörű tavasza tűnik szemünkbe, mely is eloszlatván a zsidóság kegyetlenséginek iszonyú fellegét, téres tekintetet nyit a feltámodt igazság napjának szemlélésére, és amaz orcát metsző hideg szelek, avagyis káromlások helyett, szép gyenge szellőt, azaz allelujával való zengedezést támaszt és indít; szalad kaszájával a halvány halál, mert visszatérvén Krisztusnak lelke a koporsóban nyugovó testébe, talpra áll, és ahol a tövises iszonyúságnál, keserves kínoknak mérgénél, vérrel folyó patakoknál egyéb nem láttatott, ott már a dicsősségnek és vidámságnak gyönyörű rózsái, tulipányi mosolognak, a gyönyörűségnek pataki csörgedeznek. Feltámadott Krisztus, nincs itt; nincs a nagypénteki siralmas állapotjában; nincs a keserves kínok örvényében; nincs a véres veres tengernek forrásában. Nem illik-e tehát, hogy mi is félretévén minden szomorúságot, vigaszságunk napjának ruhájába öltözzünk, s vígan énekeljünk, mondván: Alleluja, hála légyen az Istennek?
1. Királyi mulatság erdőkben sétálni, Árnyékos utczáin fel s alá járkálni, Fülemile éneklésén, Gyönge szellők legyezésén Örömét nevelni, Kedve szerint élni.
2. Az ócsó nyulakat bokorbul kiverni, Fiatal madárkák fészkét felkeverni, Hegyet-völgyet megkerülni, Friss források mellett ülni, Ebédre megtérni, Jó lakáshoz férni.
3. A sötét gondokat magos szegre tenni, Feladott étkekbül jóizüen enni, Enni, meg nem csömörleni, Közbe vigan beszélleni Friss borokat inni, A vizet dicsirni.
4. Eszem-iszom után könyökére dülni, Egy fél órácskáig álomba merülni; Könnyü testtel felserkenni, Holmi dolgán általmenni, Nagy labdát ugratni, Játékkal mulatni.
5. Diana udvarát megint látogatni, Ernyős sátoriban mint regvel mulatni, A kakukkal szerencséjét Megpróbálni jövendőjét, Hegyek ellen állni, Ekhóval tréfálni.
6. Pintyőke sirását, galambnak nyögését, A játékos rigók hangos fütyülését, Gerliczéknek busulásit, Társak után bujdosásit Szemre, fülre venni, Más gonddal nem lenni.
7. Erdőkbül kimenni mezők térségére, A lenyugvó napnak nézni szekerére, Pásztor után sétálgatni, Musicáját meghallgatni, Corydon dudáját, Mopsus furugláját.
8. Görbe trombitákat otthon fuvattatni, Vacsora után is nyugtig igy mulatni: Ugy-e pajtás, megpróbáltad, A mint mondám, ugy találtad: Királyi mulatság, Ártatlan bolondság.
Jer, kies tavasz! bocsássál Éltető lehelletet, Hogy kihalt mezőnkbe lássál Újra vídám életet. Száz zefir köszönti csókkal Rózsaszínű lábadat, A kiomlott nárcisokkal Bársonyozván útadat. Száz dryás mond a hegyekbe Néked áldó éneket, Hármas ekhó zeng ezekbe Innepedre verseket. Nyájasabb etéziákkal Nyílik a nap reggele, Tőlti édes balzsamával Szűz virágidat tele. Zengedeznek énekelve Pándion leányai, Rajta víg örömbe telve Zúgnak a fák gallyai. Sok szerelmest kis nyilával Vérez a Vénus fia: Érzi ezt hív Dafnisával A mosolygó Lídia.
Mikor életed elmúlt percei kísértenek, s a lelked, óceán örvényeiben fuldokol. Hallod füledben önmagad, szavak rejtenek, benned a lélek a mában, vádol és okol... majd megremeg.
Mikor életed múltja, erős bilincsbe zár, s a lelked, szíved béklyói közt tévelyeg. Szemedben boldog mosoly ül, de mögötte kín, amelytől minden érző szív, a fájdalomtól... megremeg.
Még él az az egykor volt édes pillanat, melyben érzed illatom, hol könny nem pereg. Hallom halk sóhajod, hallom hangodat, amelytől mindig ég a láng, s belé a szív... megremeg.
Még él bennünk a lesz, a volt, a van-jelen, de már elmúlt percek mögé bújik a vágy, az értelem. Még csatát nyer a szív a gyarló test felett, itt már nem segít a szó, csak te + én, a lelked itt velem...
Más oldalra Chlóris, kinek termetében Minden kellemesség vólt csak a szemében, (Szikrázó nyilat szórt arra, aki nézte, Alélt pillantása halkal megígézte; De mikor csillogó rezgése szétreppent, A nehéz-nyavalya édesen tört mindent). Chlóris az ifjakat sebess pillantással Sűrűn lövöldözvén, hullatta rakással; Kivált rátalálván a deli Vincére, Ezer tűzkacsintást szórt rá szegénykére. A triplázott villám elfogá a szemét, Megelektrizálta mindenik tetemét. Lángolt az orcája, dobogó szíve vert, Élt még, de nem tudta, s eszméletlen hevert, Chlóris odaugrott, s a maga csókjára Kicsalta lelkét is halvány ajjakára. - Azomban Ámor is a harc közepében Ákhillesként nyargal hadi szekerében, A szépszemű Chlórist, ki elandaloda Holt bajnokja mellett, s nem vígyázott oda, Chlórist elütteti a rúdnak végével, Lerogyik s fekvését festi szűz vérével. Eltapodta őtet az Ámor szekere, Átjárta szép mellyét, szép hasát kereke, Így esett el e két bajnok egy csatában, S mindketten megholtak ők - metáphorában. -
Ámbátor a fejem toalett 56 vólna is, Kurtizán mellyemből coquet nyelv szólna is, Bár próbát romános elmésséggel teszek, S ékesebben szóllok, mint Hof-maitresszek; Mégsem festhetem le teljes valójában Mindazt, ami esett ebben a csatában. Másként is sok itten, ami titok és szent; S még a poéták sem tudhatnak itt mindent.
Elég, hogy a dámák, kik bár hullottak is, Víttak még, és sűrűn hulltak az ifjak is, Tovább is tüzesen folytatván a harcot, A gavallérokon tettek sok kudarcot. Emellett a szegény Fársáng óltalmára, Ki a sok dáma köztt már majd pórúl jára, Másfelől Hímennek s a mátrikulának Védelmére számos ifjak tartatának. Azomban a dámák megmozdíthatatlan Nagy ármádiája mégis mindúnatlan Attakban vólt, sok szép ifjaknak kárára, Vagy a két szárnyáról kicsapott portára. Dorottya mind újabb csatára rendelte Vezérit s a lankadt szíveket tüzelte.
56. TOALET, toilette, teszen franciáúl asztalkát, különösen pedig asszonyi ékesgetésre készűlt kis fiókos asztalt; KURTIZÁN, courtisan, udvari ember, hízelkedő, dámák körűl hívalkodó; COQUETTE, tetszeni kívánó, színes, mézes-mázos beszédű, szerelemhez értő dáma s a többi.
Mikor az első cserebogár végigkeringél a füvek és virágok fölött, mindig azt gondolom: íme a vőfély. Mert cserebogár a természet nagy menyegzőjének a vőfélye. A zöld szín uralkodik már síkon és halmon mindenütt. Egyes fák tetőtől talpig hófehér csipkében. Azok a menyasszonyok. Más fák halavány piros selyemben. Azok a vőlegények. A lábuknál finom puha fűszőnyeg. És éjjelenkint susognak, izengetnek egymásnak, egymás felé terjesztgetik a karjaikat; egymásnak virágot küldenek; a levegőt telelehelik édes sóhajtásokkal. Óh, ha két ilyen virágos fa megindulhatna és azzal az ezer fodros-bodros virágos karjával átölelhetné egymást.
Epedő szerelem sóhajtozása hallatszik erdőn és réteken, patakparton és domboldalon. A virágok egymás felé hajladoznak. A fűszálak egymáshoz simulnak. A pipacsok remegve hajlanak át egymás vállán. A folyókák átfonják a búzavirág derekát százszorosan és a szívalakú kis zöld levelek bizonyára azt rebegik:
- Én szép, kedves kék búzavirágom, én szerelmesem!
És a gyöngyvirágok, a szemérmetes, üde gyöngyvirágok, az erdő virágnépének fehér kis szűzleányai, félénken és alázatosan hajolnak meg a széles, zöld levélpalást alatt: némán várják a vőlegényt, akit mi nem ismerünk.
Valahányszor a gyöngyvirág illatát érzem, mindig valami csodálatos álomféle mámor fog el. Az erdei tündérek meséit ilyen mámorban álmodta meg az emberi fantázia. Tündérek nincsenek, mint ahogy mindenről azt mondjuk, hogy nincsenek, amiket nem látunk, de hát elhinné-e valaki, hogy van ez a csodás finomságú, szűzies, édes illat, ha soha nem érezte? Ha olyanok az angyalok, mint aminőknek a keresztény képzelet festi őket, a lelkük nem lehet más, csak a gyöngyvirág illata. Behunyom a szememet, és boldogan szívom ezt a tiszta, édes, mennyvilági illatot. Elmémből eltűnik a föld képe és minden földi gondolat; új lélek költözik belém, testem sincs többé, a gyöngyvirág lelke más világba lengeti egy pillanatra az én lelkemet, másik világba, amely csupa titok, csupa finomság, csupa boldogság.
Micsoda okos és boldog teremtés a pillangó, hogy a virágok között tölti az életét. Ő maga is virág, csakhogy repülő virág. Amint itt lebeg előttem, hol a napsugárban, hol az árnyékban, hol a virágok vállain, úgy érzem, mintha őt jobban megilletné az emberi név, mint bennünket, nehéz testű, redős homlokú, morzsahordó óriáshangyákat, akik csak eltaposni és letépni tudjuk a virágot, s a tiszta ég helyett a földön jár a tekintetünk. Ő a boldog, a tökéletes, ő meg a szitakötő, aki a vizeknek a tündére!
Mert ha a pillangó repülő virág, a szitakötő meg repülő drágakő. Repülő zafírok, topázok, gránátok, meg türkizek! A Teremtő a pillangót meg a szitakötőt bizonyára nem komponálva teremtette, hanem álmában, mikor a világ teremtésében megfáradtan alvásra dőlt a végtelenség csillagvilágos mélyében.
S vajon melyik ér többet neki is: az ember-e, vagy a pillangó, vagy a szitakötő, vagy a gyöngyvirág?
Szia Parsifal Hendrix, jó reggelt, szép napot, kellemes hétvégét Neked!:-)
Az én falum a Csatiparton (Dunavölgyi Főcsatorna) épült, születésemkor ténylegesen is ott laktam 6 éves koromig, kertünk a csatornáig nyúlt le.Sokat játszottunk ott, de én fürödni nem mertem benne. Gyerekkori barátnőmmel sokat mentünk kacsát-libát keresni, mert sokszor leúsztak a vashídig.
Már a vashíd sincs meg, sőt az "új" állomás sem, mely a hetvenes évek elején épült, s az avatásán még én is ott voltam. :-(
De a kis fahidat legalább felújították:)) Sokat sétáltunk arra, no, már nem gyerekkoromban:))
[Nyisd ki, Isten, kiskapudat]
Nyisd ki, Isten, kiskapudat, Hadd lássam meg szép napodat! Süss föl, nap, fényes nap! Kert alatt a ludaim megfagynak!
