Mindennek lehet kultúrája: A viselkedésnek, az állattartásnak, a nevelésnek, az írásnak, az olvasásnak, a vitának, a szexnek az evésnek az ivásnak stb. stb. Ezért ebben a topikban semmi nem off. Írhatsz bármiről, az sem baj, ha nem mindig kulturáltan.?;)) Reményeim szerint kialakul majd párbeszéd, vita, de szívesen látom a magányos farkasokat is.
A ma délelőttöt a Nyugdíjas klubbal a Földalatti Múzeumban töltöttük, és ez nem volt elvesztegetett idő! Kissé korán érkeztünk, ezért aztán rászántam magam egy húszperces, kellemes sétára a környéken. Bőven volt mit nézni, tetszettek például a lámpák, alighanem az egykori gázlámpák mintájára készítették őket, és szépek lettek! A Litván Nagykövetség kovácsoltvas kapuja is megérdemelt egy alapos nézelődést. Kissé továbbmenve egy Sztéhló Gábor szobrot fedeztem fel, szerintem nem túl jó, ennél szebbet érdemelt volna. Vigasztalódtam az Evangélikus Múzeum falán lévő, tőle származó idézettel.
Aztán elérkezett a nyitás időpontja, és több harmincan megostromoltuk a múzeumot! Kértünk és kaptunk vezetőt, éspedig egy kedves nő személyében, aki jól érezhetően szerette, amiről beszélt, és a tudását szívesen megosztotta velünk.
Igyekszem csak röviden ismertetni az adatokat, bárki utánanézhet, akit érdekel. Inkább a szubjektív benyomásaimat írom le, legalábbis remélem, sikerül.
A földalatti a millenniumi ünnepségekre készült, mert a kiállítás sok embert vonzott, és valahogy meg kellett oldani a közlekedést. Méghozzá gyorsan, és ez teljes mértékben sikerült! Ami az építést illeti, a fúrópajzs akkoriban még nem volt kitalálva, ezért aztán ástak egy hosszú árkot, kiöntötték betonnal, és visszatemették a kitermelt földet. Mindezt ásóval-kapával, csákánnyal-lapáttal tették, Az ott dolgozó munkásokat elég jól megfizették. Balázs Mór vetette fel, hogy a föld alatt közlekedjenek, és miután nem volt más, elfogadható javaslat, ezt valósították meg, és Balázs Mórt nemességgel jutalmazták érte, meg is érdemelte! Sajnos, nem sokáig élvezhette. Nem túl meglepő módon az állomások burkolására Zsolnay-kerámiát használtak, és ha nem is mindegyik, de a legtöbb alkatrészt, gépet, tervet magyar gyárak készítették, és magyarok is tervezték. Nos, ennyi lett volna a lexikon, most jönnek a szubjektumok, Beszállhattunk az egykori kocsiba, sajnos, ezekből nem sok maradt, a háborúban elpusztultak, Amit a legjobban sajnálok, az a 20 számú kocsi volt, ezen szállították az államfőket, no meg a nagyrangú utasokat. A következő kocsi már mindegyikünk számára ismerős volt, utaztunk rajta, nem is egyszer. Itt viszont a plakátokra figyeltem fel, ezek is érdekesek voltak, az egyiken például a szovjet űrkutatási kiállítást reklámozták, a többiek nagy részén kapaszkodásra buzdítottak, illetve mindenkit óva intettek attól, hogy menet közben fel-le ugráljon. A tujázás addigra már kiment a divatból, szerencsére.
A továbbiakban a kiállított plakátokat szemlélgettem, érdemes volt! Például egy olyan mezőgazdasági kiállításra invitáltak, aminek a védnöke Rudolf főherczeg volt. Sajnos, lekéstem róla, lévén hogy az 1895-ben volt. Pedig 1 forintért vásárolhattam volna sorsjegyet, amivel akár százezret is nyerhettem volna, ezen összegért pedig akár két kisebb bérházat is vehettem volna. Volna. A vitrinekben is olyan tárgyak voltak kiállítva, amiket mindannyian ismertünk, jegylyukasztó, kalauztáska, ellenőrök által használt karszalag, bérlethez való tokok, jegyek, mi több, bérletszelvények is.
Aztán felfedeztem egy fényképfalat, jó néhány kedves ismerőssel. A feliratot még nem láttam rajta, csak arra figyeltem fel, hogy milyen érdekes, karakteres arcok. Széchenyi Istvánhoz persze nem kellett felirat, de a fia, Széchenyi Ödön, a „tűzpasa” sem volt akárki, Ide nem a tűzoltóság megalapítása, hanem a dunai közlekedés fejlesztése miatt került, Baross Gábort sem kellet indokolni, és Balázs Mór is méltó helyen volt itt.
Egy órán át hallgattunk-nézegettünk, ez idő alatt azért még volt néhány látogató, nekik is tetszett, amit láttak, Hát még nekünk!
Tegnap este színházba mentem, megnéztem Molnár Ferenc: Egy, kettő, három, illetve az Ibolya című darabját.
Időnként elegem van a primitív megnyilvánulásokból, az ötszáz szavas szókinccsel beszélőkből, a szakadt ruházatból, és ez még most is fennáll. Valami ellensúlyra vágytam, és ez a két darab tökéletesen alkalmas volt rá, főleg az első. Az Ibolya kissé líraibb, de ettől nem kevésbé szellemes. Előrelátó voltam, és már egy hónappal előre megvettem a jegyet, és ezt nagyon jól tettem! Azt a tájékoztatást kaptam, hogy itt nincsenek számozott székek, érkezési sorrendben ülhetünk le
Megérkezve csinos, kedves fiatal nők voltak a jegyszedők és a ruhatárosok egyaránt. Arra gondoltam, hogy talán szininövendékek, és a mesterség ezen részét is meg akarják ismerni. Ha így volt, ezt csak helyeselni tudom. A Gobbi Hilda teremben volt az előadás, a pincében, bár ez kissé pórias kifejezés rá.
Azon csekély számú embernek, aki nem ismeri a cselekményt, annak írom le, hogy egy magyar bankigazgató vendégül lát egy amerikai milliomoscsemetét. Aki pedig szerelmes lett egy taxisofőrbe, mi több, hozzá is megy, és gyereket vár tőle. Nos, ezt a házasságot kell olyanná változtatni, hogy elfogadhatóvá tegye az örömszülők számára. Mindezt egy óra alatt! Ez felér egy bűvészmutatvánnyal, és valahogy így is hajtják végre! A bankigazgató úr elegáns ruhába öltözteti a fiatalembert (továbbá cipő, kesztyű és kalapba), örökbefogadtatja egy lecsúszott arisztokratával, kinevezi igazgatónak, lemondatja a szocialista pártból, belépteti a golfklubba (ebben a sorrendben), szobát foglal az egyik elegáns hotelben, közli, hogy inas, szobalány és titkár is kell, titkárnőt maga biztosít, ügyelve arra, hogy ő ne a legcsinosabb legyen! Szóval, mindenre gondol! Teszi mindezt a megadott határidőn belül.
Láttam már filmen, tévéjátékban, színházi közvetítésben, de mindig akad valami új, amire odafigyelek, Ezúttal az immár igazgatót fényképezik, egyik alkalommal úgy, hogy mélyen meghajol egy üres szék előtt. Az újságokban majd úgy lesz látható, hogy éppen Mussolinival beszél, aki már rajta van a lemezen. Ebből kiderül, hogy a fotoshop sem új találmány, csak nem így hívták!
Aztán társalgási témákat ajánl, Például: Népszövetség: Nincs jobb egyelőre. Németország: várjuk meg, mi lesz belőle! Gazdasági helyzet: rosszabb, mint tavaly! Ezt még vagy száz évig el lehet mondani. Ezt a közönség nagyra értékelte.
Szünet után következett az Ibolya. Próbálok rövidebb lenni, mert az nem volt ilyen kiélezett. Egy, illetve több kóristalány állást keres, nem nagyon sikerül nekik. Az igazgató fogadja őket, és néhány próbaéneklés hallatán máris kidobja a jelentkezőket, amiért nem is hibáztatom. Produkciójuk hallatán alig tudtam megállni, hogy be ne fogja a fülem, Aztán az új operett zeneszerzője közli, hogy hibás a módszere, de majd ő megmutatja! Meg is teszi, és már az első jelentkezőtől el van bűvölve. Ellentétben az edzett szinigazgatóval, számára újdonság, hogy milyen könnyen tehet hálássá egy jelentkezőt. A direktor is ott van, csak éppen valami szaladjide-odának álcázza magát. Na és kibe lesz szerelmes a jelentkező?
Ez is nagyon tetszett, bár kissé befejezetlennek éreztem, még akkor is, ha azért sejthető, mi lesz belőle. Ez is nagy tapsot kapott, beletelt néhány percbe, amíg abbamaradt, és ehhez én is csatlakoztam, annyira, hogy kissé megfájdult a tenyerem.
Utóhatásként igencsak derűs hangulatban, magam elé mosolyogva érkeztem haza.
Csütörtökön moziban voltam, és megnéztem a Szenvedély íze című filmet, Bajban vagyok, ha le akarom írni a cselekményt, mert az elhanyagolható. Egy lánykérés története Dodin, a híres gasztronómus bonyolult ételet talál ki, Eugenie, a szakácsnő pedig elkészíti, méghozzá remekül. Az úr feleségül is venné, csak a nőnek nem akaródzik kötöttséget vállalni. Ezért aztán ez egyszer Dodin főz. és a desszertbe rejti az eljegyzési gyűrűt. Ennek persze nem lehet ellenállni! Viszont a lényeg az operatőri munka, a csodás fények, a remekül bemutatott ételek, még a krumplipucolást is líraian mutatja. Az ételek remekül mutatnak, bár a legtöbbjükről azt sem tudtam, mi is akar lenni. Viszont egyiküket-másikukat szívesen megismertem volna. Na jó, a főtt burgonyát igenis megismertem! Noha kétségkívül a líra volt a meghatározó elem, de egyik-másik részen derültek a nézők. Például sármányt szolgáltak fel az állandó baráti társaságnak, és ezt úgy kezdték el fogyasztani, hogy minden tisztes, jól öltözött úr egy asztalkendőt borított a fejére, valahogy úgy festettek, mintha inhalálnának! Könnyen lehet az is, hogy ez csak számunkra komikus.
A tájak is csodásak, a veteményeskertben sehol egy gyom, az ágyások példásan egyenesek, a növények csodásak, a fűszereknek majdnem hogy az illatát is érezni! Legtöbbször úgy éreztem, egy impresszionista festményben járok, Az idő alighanem stimmelt, a századfordulóra tippeltem.
A hanghatások is figyelemre méltóak, a páva rikoltásától, a madárdaltól a szél fúvásáig szinte minden szerepel.
Az étkezéseket látva beugrott a párhuzam: a Szinbád híres ebédjelenete. Szinbád sem, az ottani úriemberek sem faltak, minden falatot kiélvezve, a megfelelő bort kortyolgatva pár szóval beszélgetve ettek.
Nem mondom el a végét, had legyen meglepetés!
Annak javaslom a film megnézését, akik szeretik a lassú, lírai történeteket. Miután nem szinkronos, élvezhetjük a francia nyelv dallamát is.
Kicsit meglepődtem, mert a forgatókönyv írója, Tran An Hung, a neve után ítélve vietnami, a jelmeztervező is, de ez a film nagyon-nagyon francia!
A szombat délelőtt érdekesen telt. Megtudtam, hogy a Magyar Kultúra Napja alkalmából az Országos Széchenyi Könyvtárban több rendezvény van, ezek közül legalább kettő nagyon érdekelt. Belépve egy kedves fiatal nő fogadott, megkérdezte, beteszem-e a kabátom a ruhatárba, és hogy melyik rendezvényre jöttem. Aztán elkísért mindkét helyre. Az előadás kezdése előtt megnéztem néhány, mindkét tárgyhoz illő kiállított könyvet, ezek közül számomra Erkel kottája volt a legérdekesebb, ebben a Himnusz szerepelt, az egyiken a pályázatra benyújtott, a másikon a kórusfeldolgozás.
Az első előadás a Váradi Biblia különböző variánsai címmel csábított. Az előadó Perger Péter volt, a régi Nyomtatványok Tára egyik munkatársa. Azon bibliák egyikét, amiről beszélt, meg is lehetett nézni, persze üveg alatt, tárlóban. Nos, a Váradi Biblia úgy elvileg Váradon készült, de az ügy nem ilyen egyszerű, mert több helyen is nyomták, és több változatban. A szöveg érthető okokból többé-kevésbé egyforma, de a nyomdahibákat kijavították, kissé változott a helyesírás, no meg, ha akadt valami új felfedezés a hittudományban és a fordításban, akkor ez változott. No de nagyjából-egészéből ez a szépséges Károli Gáspár fordítás. Az egyikhez még a Heidelbergi kátét, illetve néhány zsoltárt is csatolták. Az első kiadást a „bibliás őrálló fejedelem”, I. Rákóczi György fizette. Ne holmi zsebkönyvre gondoljunk, szép nagy kötet,eleinte nem is híveknek, hanem a lelkipásztoroknak szánták, állványra téve olvasták, és általában a templomban volt a helye. Sokan adtak pénzt a könyv kinyomtatására, ezek egyike kikötötte, hogy a kiadott könyvek egy része szép nagy betűkkel legyen nyomtatva, hogy idősebb emberk is könnyen el tudják olvasni. Praktikus ember volt.
Megtudtam, hogy a kinyomott lapokat általában nem a nyomda köttette be, hanem a vevő. Ezért aztán előfordult, hogy szállítás közben megsérült az első, illetve utolsó lap. Fura mód nem újat rendeltek a nyomdából, hanem kézzel másolták le. Méghozzá olyan jól, hogy első, sőt második látásra sem tudtam megkülönböztetni a nyomtatástól.
Még számos érdekessége tudhattunk meg, ezek egyike Szenczi Kertész Ábrahám címere volt, az elsők egyike volt, aki nem vitézi tetteiért, hanem a kultúra terjesztéséért kapott nemességet. A címerpajzs is érdekes. Az alsó részen néhány virág, utalva a Kertész névre, fölötte viszont egy griffmadár lépked, igaz, nyomdai szedőszekrényen, a mancsában pedig nem kardot villogtat, hanem egy lószőrrel töltött párnácskát, ezzel kenték fel a festéket a kiszedett betűkre. Mindent egybevéve, stílusos.
Ezek után rövid szünet. Kihasználtam az időt, és ezúttal a plakátokat néztem meg, tetszetősek voltak. Kedvencem is akadt, népszerűsített, a hölgy korcsolyázott, a férfi síelt, a gyerekek szánkóztak, és mindezt a kötöttárukat forgalmazó cég ruháiban tette.
Ezek után következett Bessenyei Ágnes, aki a Nemzeti Színház szövegkönyveiből, illetve a súgópéldányokról beszélt. A szövegkönyveket kézzel írták, és ilyenkor ajánlatos volt a tiszta, jól olvasható kézírás. Az egyik százoldalas szöveget a másoló saját feljegyzése szerint 48 óra alatt írta meg. Később viszont a rendező vette magának a bátorságot, és ha a dráma nyomtatásban is megjelent, megvette, lapokra szedte, felragasztotta egy nagy füzetbe, és melléírta a rendezői utasítást. A szövegkönyv mellé írt feljegyzések figyelemre méltóak, például egy súgópéldányon a ”Sütötte volna meg” mondat szerepel, úgy látszik, nem tetszett a fordítás. Volt, aki ennél sokkal határozottabban fejezte ki magát. Egressy Gábor, Petőfi színész barátja viszont azt írta egy fordítására: A szerző engedélye nélkül nem terjeszthető! Gondolom, a gyakorlatban nem sok sikere volt. Ami a fordítást illeti, az angol, illetve francia drámákat általában németből fordították, ami érdekes eredményre vezetett. A franciák átírták a saját ízlésük szerint, a németek kíméletesebb voltak, ők csak a neveket és a városokat írták át németre, a magyarok is valahogy így tettek. Ennek következményeképpen az egyik drámán három napig töprengett a katalógus írója, míg némi segítséggel rájött, hogy a Böske és Péter nevű szereplők alighanem az Ahogy tetszik Shakespeare-drámából kerültek Magyarországra.
Ami a cenzúrát illeti, 1848 előtt a legmeglepőbb dolgokra kellett szegény írónak és az éber cenzornak figyelni. Például a katonaságot nem lehetett rossz színben feltüntetni. Csak képzelt egyenruhákban szerepelhettek, kivéve a császár születésnapjára rendezett előadásokat. A papság is csakis jóságos és megértő lehetett, ezért aztán a francia darabokat itt is átdolgozták. A Tartuffe nem sűrűn lehetett műsoron! Szerelmespárok a színpadon legföljebb kezet foghattak, mi több, szó sem lehetett arról, hogy egyszerre menjenek ki a díszletajtón, végül is ki tudja, mit művelnek, ha egyedül hagyják őket!
Akadt persze jó néhány olyan színmű is, amit a szerző küldött be, jól látható, hogy a drámabíráló az ötödik oldal után félredobta, alighanem jó oka lehetett rá. Van olyan példány is, amit a Drámabíráló Bizottság nevében Vörösmarty Mihály szignált. Az előadás után még megnéztem a kiállított példányokat, az egyiken a korabeli közönségcsalogató – főleg a fiatal nőket színházba csalogató – Lendvay Márton babérkoszorúzta arcképét ábrázoló példányt. Ennyi elég is volt egy napra, elégedetten távoztam.
Tegnap délelőtt látogatást tettünk a Rendőrmúzeumban, a csöpögő eső nem riasztotta el a csapatunkat, és nem is kellett megbánnunk a látogatást.
Tavaly szeptemberben, a Kulturális Örökség Napján már jártam ott, be is számoltam róla, ezért most igyekszem olyasmiről írni, amiről akkor nem. Ha ismételném magam, elnézést kérek érte.
Az első vezetőnk a történeti részleget ismertette, érdekesen, jó humorral. Kezdetnek megtudtuk, hogy az épület, amiben járunk, eredetileg rendőrlaktanyának, illetve a lovak számára istállónak épült, méghozzá 8, azaz nyolc hónap alatt, ami azért figyelemre méltó! Budapest egyesítése alkalmából felvetődött, hogy egy külön fővárosi rendőrséget hozzanak létre, és ezt meg is tették.
Az épület a második világháborúban súlyosan megsérült, a pályaudvar közelében áll, és jó néhány bombatalálatot kapott. Mind az idegen hadseregek, mind a múzeum alkalmazottjai hazavittek belőle emlékbe egyet s mást, de hát van ilyen háborúban!
Maga a múzeum jó darabig nem volt a közönség számára látogatható, csak a beavatottak nézhették. 1990-ben lett szabadon bejárható.
Ismertetést kaptunk a rendőri egyenruhákról is. Az elsőket még a katonai egyenruhák mintájára tervezték, legjobban a huszárok ruhájára emlékeztetett, főleg azért, mert a kabátot zsinórokkal díszítették. A gyalogrendőrökét hat, a lovasrendőrökét kilenc ilyen díszítette. Ezek eredetijében a sujtásokba fémszálat szőttek, ami legalább egy kevéssé védett a kardcsapásoktól. Viszont némi gondot okozott a kalap, lévén hogy ezt a pörge fejfedőt általában Kossuth-kalapnak nevezték, Ki tudja miért, de ezt Ferenc József zokon vette, és egy festőművésszel új fejfedőt terveztetett, Ezt Zrínyi-sisaknak hívták, fémből készült, díszes csúcsa volt, továbbá poroszos jellege. Sebaj.
Az első világháború után mindenben hiány volt, nyersanyagban, textilben, emberben egyaránt, ezért aztán az akkori egyenruha igencsak egyszerű lett. Ugyanez elmondható a második világháború utánra is. Ekkor alkalmaztak először nőket a rendőrségnél, egész csinos kosztümöt kaptak. Igaz, eleinte inkább a közlekedésben segítettek, a tujázó gyerekeket szedték le a villamosról. Később viszont kiderült, hogy más körülmények között is eredményes munkát végeznek.
Aztán jöttek a kézifegyverek, ezek közül a Frommer története volt a legérdekesebb, ez ugyanis magyar gyártmány, Frommer Rudolf tervezte, és a FÉG gyártotta. A szabadalmát még jó néhány ország átvette. Aztán a csendőregyenruhát nézegettük, és ismertetést kaptunk a testület működéséről. Nos, az eredményességük egész jó volt, még akkor is, ha inkább a tyúklopásra szakosodtak, Következtek a kézibilincsek, no meg a gumibotok és a gázsprék, Volt olyan is, ami a kettő hibridje, ha megnyomták, könnygázt fújt. Csodafegyvernek becézték, mert csoda volt, ha jól működött. Az első bilincseket át kellett tervezni, mert a legtöbb embernek, akiket letartóztattak, jó vastag csuklója volt.
Kántort megszemlélhettük, mind az eredetit, mind Tuskót, aki a filmsorozatban alakította. A megírt, illetve filmre vitt történek jó része megtörtént. Kántor nagyon eredményes nyomozókutya volt, több mint háromszáz felderített esettel. A mellette lévő tárlóban rögtön meg is nézhettük az egyik Szamos Rudolf könyvet. Aztán házilag barkácsolt fegyvereket láthattunk. Ötletes volt a házilagos kivitelezésű hangtompító, egymásra illesztett májkonzerves dobozokból, Sajnos, nem derült ki, hogy milyen hatásfokkal működött.
Érdekesnek találtam a Bertillon-féle fényképezéshez készült széket, Az alany ráült elé tettek egy táblát a nevével, a fotó dátumával, és az azonosítási számmal. Magát a széket úgy lehetett elfordítani, hogy mind szemből, mind profilból lefotózhatták az ott ülőt. Aztán jött az ujjlenyomatos azonosítás, amit a Scotland Yardtól vettünk át, és ez kiszorította az előző módszert.
Végre megtudtam, miért nevezik a kasszafúrókat mackósoknak! Az Arnheim gyár címerében egy medve volt, aki kulcsot szorongatott a mancsában.
A következő tárlóban pedig egy betörőkabátot láttam, a bélésére nagyszámú és különböző fajtájú kulcs volt felaggatva, szinte karikatúrának hatott. El sem tudom képzelni, hogy lehetett úgy járni benne, hogy ne csörömpöljön!
Bekukkantottam egy börtöncellába, berendezése szemlátomást a minimalista lakberendezési stílust követte. No de nem kell odakerülni.
Másfél óra telt el, de senki nem unatkozott közben! Kérdezni is lehetett, mi több, választ is kaptunk.
Ennél azért jóval többet láttunk-hallottunk, no de semmit nem szabadna túlzásba vinni!
Péntek délelőtt rászántam magam, és eldöntöttem, hogy megnézem a Renoir-kiállítást, már régen szerettem volna,
A földalattiból kilépve döbbenten bámultam a szép hosszú, kacskaringós sort. Álltam én már egy-két ilyenen, de ez már túlzás volt számomra, alighanem 120-130 percet kellett volna várnom, és ezt végigállni, ez számomra eléggé fárasztónak tűnt. Ezért gondolatban bocsánatot kértem a festőtől, és lemondtam róla. Viszont a nézegetős kedvem nem múlt el, és azt mondtam magamban: Múzeumot nekem, de iziben! Ez nem is volt nehéz, lévén hogy a Hősök terén és közvetlen környékén még három másik akad. Némi gondolkodás után a Műcsarnok mellett döntöttem. Nos, megint merőben szubjektív és elfogult leszek. Gondolom, ismertek annyira, hogy nem vagyok képzőművészet ellenes, de az itt kiállított képek jelentős részével sehogy sem tudtam összebarátkozni. Kezdtem Reigl Judit képeivel. Általában absztrakt képeket festett, megnéztem, és igyekeztem csak diszkréten vonogatni a vállamat. Igaz, volt, ami tetszett, szívesen láttam volna a fürdőszobám padlóján, mint csempét. Volt egy Halászpár című kép is, ami szép tipikus szocreál volt, már amennyire megítélhetem.
Továbbmenve Gémes Péter fotófestészet képei jöttek, nagyobbrészt ez is absztrakt, de az ő figurális, kissé hevenyészettnek tűnő képei megfogtak, némelyikről eleinte azt hittem, az Ember tragédiája színpadterve. Nos, ez eléggé tetszett.
Ezzel együtt kezdtem azt hinni, hogy a legnagyobb művészeti élményem a kapu bronz domborművei voltak, nincs két egyforma, díszesek, de nem túlzottan cifrák. Viszont tévedtem, mert az ajándékboltban csodás régi, megvehető fotót találtam 1909-ből, címe szerint: Tél a Duna-parton. Azonosítható volt a Ferenc József (alias Szabadság) híd és kedvtelve nézegettem a behavazott fákat, a fekete-fehér finom kontrasztjait, az igazi téli hangulatot.
Utána újabb régi mulasztásomat pótoltam, ellátogattam a Bazilika előtti vásárra. Az is elvirágzófélben volt, sok-sok ételes-italos sátor, de elég kevés iparművészeti termék. Igaz, azok legalább szépek, jó volt rájuk nézni. Csodaszép karkötők, bronzból, sárgarézből, remek kidolgozással.
De a legtöbb igenis az enni-innivaló volt, sült hús, köret, töltött káposzta, csirkecomb, sült csülök, véres és májas hurka, az előbbi black puding névre hallgatott külföldiül. Tartozom a históriai igazságnak azzal, hogy volt bolognai, és 1500.- forintért, majdnem elcsábultam.
Az édességek közül beigli, zserbó, makaron, mézeskalács minden tételben.
A lángosoknál nem az árán háborodtam fel, hanem a nutellás lángos puszta tényén! Hát már semmi nem szent a lángosfronton?! Gasztronómiai szentségtörés.
Idénre befejeztem a kulturálódást, majd jövőre folytatom!
Egyúttal megragadom az alkalmat, és mindenkinek élményekben gazdag új évet kívánok!
A vasárnap délelőtt jelentős részét egy kisállatkiállításon töltöttem, és állítom, érdekes dolgokat és élőlényeket szemlélhettem. Valamivel tíz óra előtt értem oda, de már jó néhányan álltak sorba. Viszont a sor olyan gyorsan haladt, hogy semmi okom nem volt bosszankodni. Volt ott minden, ami csak a kisállat kategóriába tartozik, hal, kígyó-béka, tücsök-bogár, mi több, elég sok emlős is. No meg növények, mind akváriumba valók, mind szobanövények.
Kezdem a halakkal, sok-sok érdekes akadt köztük, a kedvenceim a betták voltak, egyik szebb, mint a másik. Sorolom tovább. Olyan aprócska garnélarákok, hogy öten elfértek volna a hüvelykujjam körmén, de nagyon szépek a színeik. . Felfedeztem egy elég nagy, és érdekes kinézetelű rákot, szép piros csíkjai voltak, és egyik ollója nagyobb volt, mint a másik. Volt jó néhány kaméleon, ezek egyike volt a bemutató példány. Elég jól megtermett példány volt, és nyugis természet, mert eltűrte, hogy idegenek vegyék kézbe. Persze voltak kisebbek is, ők leginkább heveny szemforgatással voltak elfoglalva.
A kígyók között is elképesztően nagy volt a színválaszték, volt olyan piton, ami fehér, de volt fehérrel tarkázott foltos, no meg vadas színű is, szerencsére kisebbek. Még kisebb siklók is voltak, ezek egyike piros-sárga-fekete színgyűrűs.
Meglepő módon jó néhány lepkebábot is lehetett kapni, csak meg kell várni, mire a szépséges pillangó kikel belőle. Itt is volt jó néhány botsáska, de levélsáska is, ezeket jó darabig kellett nézni, mire az ember felfedezte, hol is lapul. Feltűnt, hogy a legtöbb kiállító ismeri a másikat, ha volt némi szabadidejük, el is beszélgettek, Ezt egyébként a nézőkkel is szívesen megtették, még akkor is, ha egyértelmű volt, hogy az illető nem fog vásárolni. Most jut eszembe, madarak nem voltak. Volt viszont a kis szőrösök közül egér, hörcsög, patkány, e két utóbbit, vagy legalábbis egy részüket alighanem eleségnek szánták, Viszont jó néhányan házikedvencnek vették. Volt négy csincsilla is, egyik szebb, mint a másik. A legszebbet rögtön meg is vették, nem is csodálom.
Majdnem két órát sétáltam, nézegettem, aztán kezdtem úgy érezni, hogy sok az ember és kevés a levegő, ezért aztán kifelé indultam. Mondhatom, kellemes benyomásokkal távoztam.
A tegnap délelőtt jó részét városnézéssel töltöttem, és mondhatom, kellemes elfoglaltság volt. A budapesti Rákóczi út néhány érdekes épületét néztük meg, kívül-belül. Miután elég kellemetlen, nyirkos idő volt, nem hittem volna, hogy sokan leszünk, de kilencen azért így is voltunk. A háttérzaj miatt egy kis készüléken hallgattuk a vezetőnket. A Rókus-kápolnánál kezdtünk, megszemléltük a homlokzatát. A tetején Szent Rókus szobra állt, mert ezt a templomot a nagy pestisjárvány idején építették. Kissé lejjebb, a két oldalán Szent Adalbert, illetve Asztrik apát szobra, még lejjebb a magyar szentek: Szent László, Szent István, Imre herceg, Szent Erzsébet, illetve Margit hercegnő. A ház falán egy tábla, ami azt mutatta, meddig ért a nagy árvíz a tetőzésekor, 1838 március 15-én. Nos, nekem a fejem búbjáig ért volna. A kápolna mellett kórház épült, eleinte ott ápolták a pestises betegeket, később egy gazdag és hívő nő adományából szegényházzal bővült ki. Ebben a kórházban alkalmazták először az altatásban elvégzett műtétet, itt dolgozott Semmelweis Ignác.
A kápolnát belülről is megnéztük, arányos, kellemes belső tér volt. A háborúban megsérült, és a helyreállítás során fedezték fel, hogy az alépület helyreállítható, Belülről Mattioni Eszter hímeskő képei díszítették, ez a festő meghatározása szerint olyan freskó, ami levehető a falról. Én inkább falra helyezett mozaiknak nevezném. Egyébként a festő Sas Erzsébet unokája volt, ő arról nevezetes, hogy valami Petőfi Sándor nevű poétával ült együtt a négyökrös szekéren. Hosszú életű volt, és gyakran mesélt erről az unokájának. Eszter is 91 éves koráig élt,
A séta következő állomása a Blaha Lujza tér volt. Kezdtük a Nemzeti Színházzal, és annak az emlékeivel. Például számos apró bronzdombormű, a legérdekesebb a 80 nap alatt a Föld körül színpadi revűműsornak állít emléket. Ez is érdekes történet, mert a színház megvette a díszleteket és a jelmezeket, de a galád cég nem adta át a forgatókönyvet. pedig a revü legnagyobb sztárját, Miss Kennedyt is leszerződtették. Olyan primadonna volt, akinek nincsenek sztárallürjei, pontos, és nincs gond a szövegével. Mindez el is várható egy magára valamit is adó elefánttól! Aztán megoldódott a helyzet, mert egyszerűen megíratták a szöveget a magyar nyelvű könyv alapján.
A színházzal majdnem szemközt van egy víztorony, amit alagút kötött össze a színházzal. Ott tárolták a jelmezeket és a kellékeket is, így könnyebb volt átvinni a színházba. Emlékezetes, hogy a Nemzeti Színház akkori főügyelője a harcok szünetében kiszökött,. és a halott katonáktól elvette a fegyvereiket. Lőképtelenné tette őket, és a továbbiakban, mint színpadi, később filmkellékek szerepeltek elég sokáig.
Megemlékeztünk a tér névadójáról. Blaha Lujzáról is. A hetvenedik születésnapjára kapta ajándékul, hogy róla nevezték el a teret. Látva, ahogy felerősítik a háza felára az új névtáblát, könnyekig meghatódott!
Következett a Corvin áruház, ami a jelenlévő kortársaim arcára nosztalgikus mosolyt csalt. Erről is sok érdekességet tudtunk meg. Miután az épület könnyen megközelíthető volt villamossal, és mind a Keleti, mind a Nyugati pályaudvar felől is, nagy volt a forgalma. Igaz, az üzletpolitikája is jó volt. Például a készruhát, ha nem egészen illett a vevőre, az áruház varrónői átalakították. Vidékre is vállaltak házhozszállítást, 20 pengőn felüli vásárlás esetén ez díjtalan volt. Itt volt az első mozgólépcső is, és a dolgozók gyermekei számára egy bölcsödét is berendeztek.
Aztán átmentünk az utca túloldalára, ahol a Nemzeti Szálló épületét néztük meg belülről. Volt benne egy, szerintem nem túl jól sikerült Blaha Lujza szobor. Viszont egyes történetei annál érdekesebbek! Például itt szállt meg Rigó Jancsi, a nagy botrányt kavart második házassága után. Annyian voltak kiváncsiak rá, hogy csaknem betörték az ablakot, rendőröket kellett kivezényelni, hogy ne legyen baj.
Továbbmentünk a Rákóczi úton, és ezúttal a Palace szálloda került sorra. Most pedig áradozni fogok, mert tökéletesen elbűvölt! Ez a húszas években épült, és az új tulajdonos szerencsére ragaszkodott ahhoz, hogy minél jobban hasonlítson az eredetire, persze finom korszerűsítések után. Belépve elsőnek a melegnek kezdtem örvendezni, mert hiába nem volt túl hideg, a nyirkos időt nem túlzottan kedvelem. Szóval meleg, jó megvilágítás, diszkrét zene, nemes faburkolat, jó volt ott körülnézni.
Következett egy igazi érdekesség, egy vesztőhely. Furcsának tűnhet, és az is, hogy ilyesmi a városban legyen, de ez akkoriban még istenhátamögötti területnek számított. Az első ottani hóhérnak a kóbor állatok elfogása is a feladatkörébe tartozott, meg is tette, de mert jóindulatú ember volt, a tetemeket felajánlotta a pesti állatkertnek. A következőnek már ismertem a nevét, Kozareknek hívták. A kivégzések eleinte nyilvánosak voltak, és nagyszámú nézőjük is volt. Aztán egyszer akkora botrány lett abból, hogy túl sokan akarták megnézni., hogy Ferenc József betiltotta, csak meghívóval lehetett résztvenni az eseményen, ezt főleg újságírók vették igénybe. Elképedtem egy újsághíren, amiből kiderült, hogy volt hóhérsztrájk is! Nem túl meglepő módon sikeres! Aztán közölték egyikük igényeit: egy ház, telekkel, kerttel, útiköltség térítés, és megszabott tarifa a munkájáért. Noná, hogy megkapta! Aztán a végrehajtás átköltözött a fegyházba, a ház kiürült,. Ki tudja, miért, senki nem akart itt lakni. Azóta is lakatlan, akadt egy külföldi, aki megvette, szállodát akart építeni, de abbamaradt, és itt romladozik egy betoncsontváz.
Végül valami szívderítőbb: egy láthatatlan templom. Pontosabban csak a tornya látszik. Megtudtuk, hogy a pest-budai evangélikus hívők, mind a magyarok, mind a tótok, mind a németek a Deák téri templomba jártak, de aztán a szlovákok különváltak (nem mindin ok nélkül) és József nádortól kértek és kaptak egy telket a templomuk számára. Igaz, előbb be kellett bizonyítaniuk, hogy van pénzük az építésre, és ezt meg is tették! Az építkezés meg is indult, később a templom elé bazársor települt, ennek jövedelme a templomot illette, ezért aztán iskola és lelkészlak is épült. Ebbe az iskolába járt Petőfi Sándor, és később ebben a templomban kötött házasságot Mikszáth Kálmán. A háború után államosították, gazdátlan lett. Most éppen azt tervezik, hogy Szlovák Kulturális Intézet nyílik, ha sikerül összekalapozni a szükséges pénzt. Sok sikert hozzá!
A tegnapi napon sikerült megkapnunk egy kirándulóbuszt, ezzel jutottunk el Kalocsára, majd onnan a Hajósi Pincefaluba. Kalocsán kezdtük, sílszerűen a Paprika Múzeummal. Vezetett túrát kértünk és kaptunk is. A kiállítás a fűszerpaprika történetét mutatja be onnantól kezdve, hogy Kolumbusz Európába hozta. Elsőnek a paprika termesztését néztük, ültetés, palántázás, kiültetés, Érdekesnek találtam, hogy ötféle kapát is láttam, mindegyiket más-más művelethez használták. A termés betakarítása nem egyszerre történt, három-négyszeri alkalommal szedték le a paprikát, ahogy éppen megérett. Aztán a termést madzagra fűzve, a ház falára akasztva szárították, Következett a törés, itt is jó egynéhány, erre szolgáló szerkezetet láthattunk, volt olyan, amit kézzel kellett mozgatni, elég erős kar kellett a használatához. Akadt ugyanilyen lábbal hajtósban is, de közönséges famozsarat, illetve valami darálófélét is találtunk. A nagyobb tételhez pedig még paprikamalmot is használtak, sajnos, ez már nincs meg, csak a jól sikerült modelljét láthattuk.
Örömmel fedeztem fel egy 1832-ben kiadott szakácskönyvet, ebben már szerepelt a paprikás csirke receptje, olyan nagyon sokat azóta sem változott! Utána viszont a helyi borkészítés kellékeit néztük meg, ez igazán stílusos volt, főleg egy jó pörkölt után! Csinos kis agyagkancsók, hozzáillő poharak, szívesen ittam volna belőlük. Az egyik sarokban egy faláda, szódásüvegekkel megrakva, ezek szerint a fröccskedvelőkre is gondoltak.
Ezek után következett a Viski Károly Múzeum, ami a kalocsai emberek életét, tárgyait, viseletét mutatta be. Itt is kértünk és kaptunk vezetést is. Kezdődött azzal, hogy az környéken élő nemzetiségek elhelyezkedését mutatta be, voltak magyarok tótok, svábok, rácok egyaránt. Rövid történelmi áttekintés, ebben számomra a legfurcsább két kard volt. A hajlott penge nem volt túl meglepő, de a markolat nagyon szokatlan volt, a kézvédő úgy festett, mint egy 45 fokos szögben kinyitott könyv. A legjobban egy menyegző tetszett. Fura módon a menyasszony feketében volt, ez volt az általános díszruha. Bezzeg a nyoszolyólányok díszesen kiöltöztek, csodás hímzés, mindegyikük legalább öt alsószoknyát viselt, de volt olyan is, aki kilencet. Efölött sokkal karcsúbbnak látszott a derekuk. A felirat szerint: Viszik a menyasszony ágyát, és ez is történt. A fehér harisnyájuk is szembetűnt, vastag kötött anyag, apró göbökkel,. Mint kiderült, ezt babos kapcának hívták, csatos fekete cipőt dukált hozzá. Magát az ágyat szekérre tették, és a szebbnél-szebb hímzett párnahuzatokat is illő módon meg lehetett csodálni.
Ebben a szobában látható volt a kalocsai hímzés fejlődése, eleinte fehérre fehéren hímeztek, majd a kék, a piros és a sárga is csatlakozott hozzá, még később már szinte az összes színnel dolgoztak. Bevallom, nekem a középső megoldás tetszett a legjobban.
A szomszéd teremben újabb női ruhákat nézhettünk, sváb, tót, rác, magyar nők ünnepi ruháit. Innen nem messze a református vidéken elterjedt fejfákat láthattuk. A fejfák végére a férfiaknál korona, a nőknél tulipán, a gyerekeknél virágbimbó került.
Kifelé menet a folyosón egy szép éremkiállítás volt, fémpénzek mindbe időből. Nem egyet felnagyítva láthattunk, nem is ártott, mert az eredetije picurka volt.
Rövid buszozás után, szerencsére még világosban érkeztünk Hajósra, A pincesor egymáshoz nagyon hasonló épületekből állt, mindegyiket szépen rendben tartották, néhányuk előtt hordó vagy szőlőprés díszelgett, Az egyik, sajnos nem nyitva tartó pince ajtaja fölött az itt a világ közepe feliratot olvastam, és jót derültem rajta. Találtam egy olyan pincét (sajnos nem volt nyitva) amihez kinti, rusztikus asztalok padok voltak, és mindez egy szőlőlugas alatt. Meglepetésemre egy-két szőlőfürtöt is találtam, néhány szemet megkóstoltam, de lévén ez borszőlő, nem volt túl jó ízű. Egy üveg siller bort vettem, remélem, ízleni fog a vasárnapi ebéd után.
Sajnos nem tudtam elmenni, mint ahogy az előtte a könyvvásárra sem, ott is kint volt a teljes szerzői gárda, a képek alapján egy hosszú asztalnál dedikáltak.
A vége felé járok a könyvnek. Érdekes, de nem könnyű olvasmány, a szó fizikai értelmében véve. Logikus módon minél közelebb járunk a jelenhez, annál hosszabbak a történetek, hiszen több adat áll a szerző rendelkezésére. Ennek persze hátrányai is vannak, de ezt a könyvet érdemes elolvansi.
Ezek szerint téged is érdekelt volna az előadás, kár, hogy nem voltál ott! A szerzők közül kettőt ismerek az író-olvasó találkozókról. Sajnálom, hogy nem vittem magammal a könyvet, de olyan nehéz, hogy nem volt kedvem cipelni.
A könyv egyik szerzőjét évek óta ismerem. :DDD (Egy másikhoz meg lehet, hogy másik ismerősömnek köze van, majd megkérdezem.) El tudom intézni, hogy dedikálja, ha esetleg nem történt volna meg eddig. :D
Ezen a Facebook oldalon van több kép is az eseményről, remélem mindenki láthatja.
Az ismerősöm Izolda Johannsen (Dénesi Ildikó, írói álnév :D) a középső sor bal szélén a szemüveges lány fehér ingben. Több hajós témájú történelmi kaland/dokuregényt írt.
Itt vannak a könyvei, az oldala stb. (ez itt a reklám helye :D)
A múlt hét péntek délutánját kellemes tevékenységgel töltöttem. A Nemzeti Múzeumban könyvbemutató volt, éspedig a nemrégen megjelent Buda & Pest egy város zivatarosszázadaiból című könyvet mutatták be. Már a Millenárison megvettem, és olvasom is szorgosan, de nem könnyű olvasmány! Nem a szó képletes, hanem valódi értelmében, mert tenyérnyi vastag, több mint hatszáz oldal. A múzeumba megérkezve, rájöttem, hogy a teremőröknek már van gyakorlatuk, mert mielőtt én kérdeztem volna, már közölték is, hogy bemutató a díszteremben. Oda beérkezve egy krinolint viselő nővel találkoztam, megörültem, mert azt hittem, p illusztrálja majd az egyik fejezetet, de sajnos nem.
Már megint roppant szubjektív leszek, de nem is tehetek mást. A könyvet több, szám szerint tizenhat szerző írta, két család története, akik sorsa szorosan kapcsolódik Budához. Időrendben a tatárjárástól majdnem napjainkig játszódik, ebből alighanem egyértelmű, hogy a szereplők nem sokat unatkoztak!
Mint említettem 16 szerző írta, de tizenöten voltak jelen, az egyiküknek a felvett válaszait játszották le. A beszélgetés Kapa Mátyás, a Történelmi Regényírók Társaságának elnöke vezette, és a megjelent írások sorrendjében kérdezte az írójukat. No, innentől lesz nehéz a dolgom, mert figyeltem, és őrültem a szellemes reagálásoknak, de mindent leírni nem tudok, és nem is lenne jó. Viszont felvétel készült a rendezvényről, meg lehet nézni.
Tizenöt szerző volt jelen, az egyiküknek a felvett válaszait játszották le. A beszélgetés Kapa Mátyás, a Történelmi Regényírók Társaságának elnöke vezette, és a megjelent írások sorrendjében kérdezte az írójukat. No, innentől lesz nehéz a dolgom, mert figyeltem, és őrültem a szellemes reagálásoknak, de mindent leírni nem tudok, és nem is lenne jó. Viszont felvétel készült a rendezvényről, meg lehet nézni, és érdemes is megnézni! Ezért aztán csak azt írom le, ami így eszembe jut, és ez eléggé méltánytalan lesz, sajnos.
Kapa Mátyás sorra kérdezte az ott ülőket, szigorúan a cselekmény időrendi sorrendjében. Jó kérdések, szellemes válaszok, de belátható, hogy 16 szerző tizenhat válaszát igazán nem idézhetem fel fejből. A kérdések egyike az volt, hogy mi volt az, ami a legjobban meglepte az írókat.
Az, hogy Buda polgárai kikérték maguknak, hogy más mondja meg nekik, ki is legyen a király, Ha a pápa ezért kiátkozza őket, akkor ők is kiátkozzák a pápát! Bár, mint annyiszor előbb és később, rossz lóra tettek, mert Caroberto lett a király, és nem is lett rossz király!
Az, ahogyan a törökök elfoglalták Buda várát. Egy csomó gondtalanul lődörgő „turista”, aki adott jelre fegyvert ránt. Történt mindez augusztus 2-én, ez a dátum bejött a törököknek, mert a mohácsi csata is akkor volt, és ott is győztek.
Az, hogy a török hódoltság idejében már volt hajóhíd Pest és Buda között.
Az, hogy a Lánchíd építésénél elég gyakori volt a cölöpverésnél a lepattanó szilánkok által okozott sebesülés.
Ebből kiderül, hogy az emlékeim igencsak hézagosak, de – mint írtam – ez cska kedvcsináló, főleg a könyvhöz!
Láttunk egy filmet, amiben felidézik a könyv cselekményének jó részét, a tatárjárástól az ötvenhatos eseményekig. Az első pár rész animációs film volt, de három részletet más filmekből kölcsönöztek, például a Kőszivű ember fiaiból (Buda ostroma) és az 1838-as nagy árvíz (a Kárpáthy Zoltánból).
Ezek után dedikáció, itt is sokan álltak sorba, elvére majdnem mindegyik író kézjegyét megszerezhették!
Ami a könyvet illeti, érdeklődve olvasom! Még nem fejeztem be, de nagyon érdekel, és jó olvasni, meg is teszem, és mindenkinek ajánlom!
A csütörtöki napot a nyugdíjasklub a Rév-komáromi kirándulásnak szentelte, velem együtt. Komáromba érve gyalog átsétáltunk az ottani hídon, elég sok gyalogos és kerékpáros, de nem túl sok autós haladt át rajta. Egy rendezett parkban megnéztük Lehár Ferenc szobrát, és megnéztük a mellette lévő életrajzot is. Ha már zeneszerző, akkor megemlítem Seres Rezső nevét is (Szomorú vasárnap) az emléktáblája az egykori Tisztikaszinó előtt látható, egykoron itt játszott.
A Klapka téren megszemléltük Klapka György szobrát, és a mögötte álló, szép városházát. A tornyán egy kis erkély futott körbe, érdekes lett volna onnan megszemlélni a várost. Kellemes séta után megtaláltuk a Jókai múzeumot. Nagyon készültem rá, és elolvastam az Aranyember megfelelő fejezeteit. Következett az Európa udvar megtekintése. Különböző országok stílusában készült épületek, együtt mégis harmonikusak. Sok szobor, jó néhányan ismerősek voltak a magyar történelemből. Sok és kényelmes pad kínálkozott ülésre, éltünk is az alkalommal. Nagyon örültem, mert sok olyan óra volt, ami működött, és kellemes meglepetés volt számomra, hogy valamire való órához illően római számok voltak a számlapján. Egyikük-másikuk még harangjátékkal is kedveskedett nekünk.
Ebédelni egy olyan vendéglőbe mentünk, ami a Jókai utcában volt. Valaha ott állt Jókai szülőháza, de sehol nem találtunk. Itthon utánaolvastam, és kiderült, hogy nem is találhattuk volna meg, mert már lebontották, Az ebéd utáni program a komáromi erődítés megtekintése lett volna, de sajnos, már zárás után érkeztünk oda. Újabb kimaradt érdekesség, de majd pótoljuk! Már csak ezért is érdemes visszamenni!
Október 15-én meglátogattuk a Közlekedési Múzeum legkisebb kiállítását, a Földalatti Múzeumot. Nem könnyű odatalálni, de megéri a keresést. Úgy éreztem, hogy a szentendrei látogatás méltó kiegészítése. Látható volt az egykori földalatti szerelvények, ideértve a díszkocsit is, no meg csomó tervrajzot, fotót az építkezésről, az egykori kalauzok egyenruháját, a jegylyukasztót, no meg a menetjegyet is.
Kicsivel megérkezésünk után egy vezetett látogatócsoport érkezett, amíg őket tájékoztatták, kinyitották a villamoskocsit, be lehetett menni, éltünk is a lehetőséggel! Olyan szerelvény is volt, aminek a hátsó részében szép körkörös ülés volt, persze a szokott sárga-barna színösszeállítású fapadok. Néhány korhű ruhába öltöztetett utas, egyikük egy elegáns hölgy. Leültem, felálltam, majd lelkesen kapaszkodtam a bőrfogantyúba.
Nagyjából 45 percet töltöttünk a nézelődéssel, Kati fényképezett, én csak gyönyörködtem,. Rövidke, de nagyon érdekes látogatás volt!
A mai délelőttöt az Őszi Kertészeti Vásáron töltöttem, ez a Budai Botanikus Kertben került megrendezésre. A tavaszi vásáron sokkal több kiállító szokott megjelenni, de részint péntek volt, és valószínű, hogy szombat-vasárnap többen lesznek, részint pedig tavasszal sokkal több és érdekesebb az eladnivaló. Ilyenkor szokták a paprika, paradicsom, fűszernövény, virág magjait kínálni, és az elsőkből még palántákat is nagy számban. Persze a mostani választék is figyelemre méltó volt, lehetett nézelődni, és szinte lehetetlen nem vásárolni.
Az épület emeletén bonsai kiállítás volt, szép formájú fák, a kedvencem valamiféle juhar volt, a levelei jó része még zöld, a kisebbik része pedig már piros.
A földszinten is találtam érdekességet, mert sok palackkert volt látható. Ez egy kisebb üveg, benne egy csöpp növényke, termőföld, és egy kissé felcifrítva. Nem is tudtam ellenállni az ekkora kísértésnek, vettem egy kisebb fajtát. A felvilágosítás szerint ne tegyem tűző napra, ha fagy, akkor vigyem be a szobába, és ha már nem párás a belseje, akkor öntsek rá egy-két kanál vizet. Ha a növényke nagyon megerősödik, metsszem vissza. Most gyönyörködöm benne, és bízom a szép jövőjében. Ettől a helytől nem messze mindenféle-fajta csilipaprika volt cserépben, és meglepődtem, mert nem hittem volna, hogy narancssárga színű is volt köztük, Ezt sem tudtam kihagyni, hazahoztam.
A szabadtéren sokféle-fajta olyan virág, hagyma, palánta, amit ilyenkor kell kiültetni a kertbe. A nem túl sok hellyel rendelkezők pedig kaktuszt és mindenféle szobanövényt vehettek, és vettek is! Most is láttam egy jókora kukac-kaktuszt, vagy egy méterre lógtak le a hajtásai. Akadt is csodálója, nem is egy! Újdonságot is láttam olyan kaktuszt, ami valahogy spirál alakban nőtt, és a külső szélein sok-sok tövis díszlett. A továbbiakban már csak a szépséges almából vettem pár darabot, faja szerint Red Chief,
Most sem bántam meg, hogy elmentem, a kiállításon kívül gyönyörködhettem az őszi kert szépségében is.
Tegnap megvalósítottam egy régi tervemet, és ellátogattam Szentendrére, az ottani Közlekedési Múzeumba. Nem is bántam meg az elhatározásomat! A HÉV-ről leszállva rájöttem, hogy nem nehéz megtalálni ezt a múzeumot, közvetlenül a megálló mellett van. Még mielőtt bementem volna, a kiállított járművek közül jó párat megszemlélhettem a kerítésen át.
A kiállítás egy része zárt térben van, fényképek, alkatrészek, néhány apróság. Figyelemre méltó volt például a lovaskocsi-kalauzok egyenruhája, no meg az arcképük. Pödört bajszú, elegáns formaruhát viselő 35-45 év körüli férfiak. Remélem, onnan is mentek nyugdíjba! Az első villamosok, trolik, autóbuszok. Mondhatom, meglepődtem, mert az első autóbuszt magáncég üzemeltette, és fura mód a mostani buliautókra hasonlított. Igaz, nyitott kocsi volt, és kb, tízen fértek el rajta, de érdekes volt, meg kell adni!
Aztán átmentem egy nagy csarnokba, és hosszan gyönyörködtem az ott látható trolikban-villamosokban, Felmásztam (bár a felkecmeregtem pontosabb) mindenre, amire csak lehetett, leültem, kapaszkodtam a bőr fogantyúkba, kinyitottam-becsuktam a rácsos ajtót, leültem a barna-sárga csíkos faülésekre, jót mosolyogtam a rácsos lépcsőn. Ez kétségkívül jó volt arra, hogy a sarat-port lesúrolja, de a tűsarkú cipőkre veszélyt jelentett! Meglepődtem, mert olyan szerelvényt is láttam, ami teherszállítást látott el, pont a szentendrei HÉV vonalán.
Aztán kimentem a szabad térre, ott is jó néhány szemlélnivaló akadt. Azon jót mosolyogtam, hogy pont akkor érkezett be a HÉV-szerelvény, amikor a kiállítottat néztem, legalább meggyőződhettem arról, hogy semmi nem változott rajta! Szép dolog a hagyománytisztelet! Itt is volt néhány érdekesség, például síntisztító vagy homokszóró szerelvény, olyan is, ami olajat szállított.
Miután hazafelé menet útba esett az Óbuda múzeum, azt is megnézem. ! Sajnos, a gombokat bemutató kiállítás már bezárt, de a játékkiállítás nyitva volt, és nem is hagytam ki. Egyszer már lelkendeztem róla, most igyekszem olyanról írni, amiről akkor még nem. Észrevettem, hogy a játékok közül elég sok a boltjáték, részletesen kidolgozott rekeszes szekrények, eladópult mérleggel, rézmozsárral, habüsttel, Ebből volt kisebb és nagyobb is hozzáillő habverővel A takarításhoz aprócska seprű-lapát. A legjobban egy csöpp kefe bűvölt el, úgy láttam, nem utánzat! Rögtön kijelentettem, hogy játszani akarok vele, de most azonnal! Megfigyeltem, hogy minél korábban készült, annál részletesebb, a későbbiek, például az ötvenes évekből lévők inkább jelzésértékűek, főleg a kisebbeknél, itt a szekrényt csak egy festett téglatest képviselte.
Az egyik szépen kidolgozott szobabelsőben egy babafürdőkád tetszett a legjobban, képzeljétek, még leeresztő csap is volt rajta!
Társasjátékok minden tételben, egyikük-másikuk ismerős, Aminek a legjobban megörültem, gyerekkönyvek! Sebők Zsigmond meseregénye, a Mackó úr kalandjai lett a kedvencem. De volt Magyar népmesék, Zelk Zoltán verseskötete, kifestők is.
A csütörtöki napon egy barátnőmmel Pécsen jártunk, és megnéztük ma Bóbita Bábszínház kiállítását.
. Címe szerint Aranyfényű bábkiállítás – Tajvani aranyfénykor. Elképesztő látvány volt, mert a bábokat csodásan kidolgozták, finom munkával hajat, illetve szemöldököt, szakállt-bajuszt ragasztottak rá. A ruhájuk is remek, selyemből, brokátból készült, finom hímzés, gyönggyel díszítve, időnként madártollal a süvegükön. Minden kesztyűsbáb, és meghökkentően részletesen kidolgozott volt még a lábuk is. Lévén hogy elég sok a verekedős-kardozós jelenet, ez érthető is. Típusok voltak itt is, mint általában a népi bábművészetben, öregember, dáma, felnőtt férfi, démon (elég gonosznak festett), komikus figura, egytől-egyig kifejezőek és szépek. Sajnos vagy sem, de a démonok voltak a legjobban figyelemreméltóak, elég ijesztően fest4ettek, Bár végső soron ez el is várható tőlük! Bár volt olyan női révész is, aki elég gyakrna vízbe fojtotta az utasait.
Viszont jó derültem Carter elnök. illetve Csang Kaj-Sek figuráján, az előbbire nem ismertem volna rá, sebaj.
Szerencsénk volt, a vezetőnknek tetszett, hogy ennyire érdeklődők és lelkesek vagyunk, mert ő is szívesen beszélt ezekről a figurákról. Felhívta a figyelmünket három, a kidolgozás különböző szakaszában lévő bábfejre, amit egy idelátogató bábfaragó készített el. Még nincs kifestve, de így is szép! Olyan benyomásom támadt, hogy ez nem fantáziakép, hanem portré.
A szomszéd szobában a Bóbita Bábszínház alapítójának, Kós Lajosnak állítottak emléket A falon függő fényképét látva, az a benyomásom támadt, hogy derűs egyéniség lehetett! A bábui pedig végtelenül fantáziadúsak, szinte bármiből készítette őket, Volt olyan, ami fonott demizsonokból készült, volt olyan, ami rongyokból. Olyan is, amit tuskóból faragtak ki, valami népi játék szereplői lehettek. A vezetőnk szerint ezt mostanában újrahasznosításnak, akkoriban csóróságnak hívták. Én viszont ötletességnek nevezem! Feltűnt néhány érdekes árnyékfigura is, jellegzetes görög férfialak volt lerajzolva. egy darabig találgattuk, az Iliász-e vagy az Odüsszea, aztán feltűnt az oroszlánfigura, ezért végül is Heraklész kalandjaira tippeltünk. Csoás látvány volt, mert az árnyék valahogy jellegzetesebb volt, mint maga a figura.
Még egy szoba, az itt látható bábokkal már játszani is lehetett, meg is tettük. Egy itteni példa az ötletességre.: egy pulikutya alakja szemlátomást felmosó moppból készült, és milyen jó lett! Ötletes. Itt megnéztem egy szép nagyra nőtt békafigurát, a száját és a két mellső lábát is mozgatni lehetett. Amin meglepődtem, ez az alak egy húszliteres, piros fazékon állt. Itt még egy tajvani bábfigurát is kézbe lehetett venni, igaz, ez műanyag fejjel és műselyem ruhával készült, de ezt a figurát sem nagyolták el!
Örülök, hogy még láthattam, mert nemsokára bezár, és kár lett volna kihagynom!
A tegnapi napon kezdődött a Kutatók Éjszakája rendezvénysorozat. Sok minden érdekelt belőle, ezért aztán gondosan tervezgettem.
Miután inkább humán érdeklődésű vagyok, stílszerűen Petőfivel kezdtem, éspedig a híres Fasori gimnáziumban. Az előadások félórát vettek igénybe, én az egyik ilyen végére értem oda, de az is érdekes volt, amit ennyi idő alatt tudtam meg. A Petőfi-emlékszoba (később múzeum) alapításról beszélt az előadó, elég nagy nevek voltak ott jelen, hogy a legfontosabbat említsem, Jókai. Ő mondta a nyitóbeszédet, ami dícséretesen rövid volt., Tekintetbe véve, hogy akkoriban a közelben még nem volt vonatállomás, ezért egy napig szekéren rázatták magukat. Újabb jópont Móric bácsinak, illetve a társainak.
Következett Bognár Zoltán előadása, ennek némi külön zamatot adott az, hogy a Petrovics-család leszármazottja volt, a szépapja Petrovics János volt, az egyik leszármazottja Petővárira magyarosított, mert a Petőfi név már foglalt volt, nem adható ki akárkinek. Miután Petőfi evangélikus volt, a család tagjai is azok. Bognár Zoltán is az, és ő az itteni gimnáziumban tanított, a gyerekei is idejárnak. Eleinte a Hadtörténeti Intézetben dolgozott, és akkor figyelt fel a Szovjetunióba hurcolt személyek történetére. Igaz, sok dokumentumot megsemmisítettek, de azért maradt, mert rossz címszó alá lettek besorolva. Véletlenül? Ezért lett a Gulag kutatója, Szó esett Petrovics Pálról, (1870-1946) aki evangélikus lelkész volt, a Felvidéken volt lelkipásztor. Nem csak a hívei lelkének, de az érdekeinek is igyekezett megfelelni, új templomot építtetett, de a Hangya szövetkezetet is ő hozta létre a faluban. Aztán az első világháború után a románok felégették a könyvtárát, ő is alig tudott megmenekülni. Átjutott Magyarországra, jó darabig vagonlakó volt, majd Budafokon lett újra pap. Noná, hogy ott is templomot építetett!
Ezzel lett vége az előadásnak, pár perc szünet. Következett a Petőfi a kortárs irodalomban című előadás, ezt igyekszem rövidebbre fogni. Az előadó megemlítette Lackfi János: Élőhal című verseskötetét, ebben több ismert magyar vers parafrázisa szerepel, többek között a Szeptember végén is.
Némi töprengés után az ELTE bölcsészkar felé indultam. Főleg az Ősöktől a szépunokáig, avagy rokonsági szerveződés és sztyeppei hagyományok az avar korban érdekelt, A kezdésig volt még egy kis időm, ezért szemügyre vettem a kiállított állatcsontokat, és azt a nem túl eredeti megjegyzést tettem, hogy az ökör combcsontja akár hatékony fegyver is lehetett. Viszont örülök, hogy felismertem a rackajuh koponyáját, bár ez nem volt túl nehéz.
Az előadást Rácz Zsófia tartotta, jól érezhetően szerette és értette a témát. Ez utóbbi nem túl meglepő, mert az egyik kutatója volt ennek a témakörnek.
Kiderült, hogy az eddigi legnagyobb régészeti-genetikai kísérlet egyik résztvevője volt, négy ország vett részt benne, genetika, izotópos kormeghatározás, családfaállítás, rokonsági fokok, szóval minden, ami csak belefér a témába. Több avar kori sírt tártak fel, és végre nem csak egy-két, hanem az összes leleten végezhettek DNS-jutatást, innen derült ki jó néhány érdekesség. Például az, hogy a települések nem volt rokonházasság, a férfi otthon maradt, és másik faluból hozott feleséget, ezért nem volt belterjesség. Ritkán ugyan, de előfordulhatott többnejűség, főleg a tekintélyesebb férfiaknál. Az is kiderült, hogy itt is elfogadott volt az, hogy a megözvegyült nő az elhunyt rokonához (testvér, unokatestvér) ment férjhez újra. Sikerült felállítani egy, illetve több kétszáz éves családfát. Bevallom, hogy a legnagyobb benyomást egy gazdag avar férfi ( a sírmellékletből ítélve rangos ember, talán kagán volt) arcának a rekontsrukciója tette rám. Elnézve őt. arra következtetésre jutottam, hogy csak nagyon, de nagyon óvatosan mondtam volna ellent neki!
A Nemzeti Múzeumban éppen azt láthattam, hogyan készítik a kőszerszámokat, és úgy éreztem, ezt nem hagyhatom ki!
Nem is hagytam. Belépve egyből megtaláltam a kőbalta-műhelyt, bár inkább szakócákat, illetve pengéket készítettek. Az illető férfi az egyik kezébe egy tűzkövet, a másikba egy szép, sima kavicsot fogott, és vigyázva, a megfelelő szögben ütögette. Egy-két kisebb szilánk lepattant, majd létrejött a penge, ez viszont nem esett le, a helyén maradt, és simán levált a kőről. Aztán néhány apró ütögetéssel finomították. Egy-két ilyen kőszilánkot el lehetett vinni, meg is tettem, Azt hallottam, hogy elég jól lehet paprikát, szalonnát, kolbászt vágni vele, csak az ujjaimra vigyázzak. Hazaérve kipróbáltam egy szafaládén, hamarosan rájöttem a forszára, és még csak el sem vágtam az ujjam!
Nem messze innen a római textilek színezését nézhettem meg, a gyapjúfonalat mindenféle növényi festékkel színezték, festőcsüllenggel, indigóval.,kurkumával, diólevéllel, és számomra meglepő módon csalánnal is.
Szombaton-vasárnap volt a Kulturális Örökség Napjai rendezvény. A szombat megfelelt, ezért aztán gondos tervet készítettem. Kezdtem a Rendőrmúzeumban, mert itt már fél tízkor kezdődött a vezetés, Bíztam abban, hogy ilyenkor még nem lesznek sokan, és így is lett! Ez a múzeum nem túl nagy, de annál érdekesebb! Kezdetnek megtudtuk, hogy az épület, amiben járunk, eredetileg rendőrlaktanyának, illetve a lovak számára istállónak épült, méghozzá 8, azaz nyolc hónap alatt, ami azért figyelemre méltó! Budapest egyesítése alkalmából felvetődött, hogy egy külön fővárosi rendőrséget hozzanak létre, és ezt meg is tették. Az épület három szárnyra oszlott, itt volt a fogház, illetve a dologház is, A fogházban olyanok voltak, akiket már elítéltek. A dologház már másik ügy volt, mert a fővárosba elég sok ember utazott szerencsét keresni, és nem mindegyikük találta meg, amit keresett. Ha vidéki volt, akkor hazatoloncolták, de ez nem ment egyik napról a másikra, Amíg lelevelezték, és amíg összegyűlt a megfelelő létszám, itt tartották őket, és ez az eljárás néha egy-két évig is eltarthatott. Aztán felrakták őket egy lovaskocsira, és meghatározott útvonalon vitték őket, Itt az őrizet szükségszerűen lazább volt, elég sokan megszöktek, és visszagyalogoltak, Megszemléltem a rendőrség alapítólevelét, az egyik kitétel nagyon megtetszett! Sajnos, nem írtam fel, emlékezetből idézem: A letartóztatás a kellő erélylyel, mindazonáltal emberségesen történjék! A helyesírást nem én tévesztettem el, így írták!
Következtek a kézifegyverek, szerencsére nem sokat ismerek belőlük, Persze a Kalasnyikovot igen, mellette egy dobtáras géppisztoly, minden jobb háborús orosz filmben látható volt, Aztán revolverek és pisztolyok minden tételben, egy lőlapra rögzítve.
Következtek az egyenruhák, főleg az igazán mutatós díszegyenruhák! Leginkább a dualizmus korabeli volt mutatós, a szép, hegyes acélsisakkal!
A következő szobában házilag barkácsolt fegyvereket láthattunk, a legötletesebb esernyőbe volt rejtve. A készítőjét három évvel ismerték el, szabadulása után ellátogatott a múzeumba, és örült annak, hogy a művét becsben tartják!
Volt szerencsénk minden magyar rendőrkutyák legismertebbjéhez, Kántorhoz, illetve az őt alakító Tuskóhoz. Ez utóbbit a filmsorozat végén Madaras Józsefnek ajándékozták.
Aztán kevéssé derűs tablók következtek, a híres-hírhedt bűnügyeké. Nagyon nem volt szívderítő, a tiszazugi arzénes asszonyok, a Sós-féle rendőrgyilkosság, vagy éppen a nikotinnal gyilkoló nő története. Nem is beszélve Kiss Béláról, a cinkotai bádogosról.
Ehhez képest még Viszkis is derűt árasztó történet volt. Szabadulása után ő is meglátogatta a kiállítást, mi több, egy alkalommal még pár embert vezetett is a múzeumban.
A pénzhamisítás tablón látható volt egy ötszázas bankó, amin szegény Ady Endre egy kissé kínaiasra sikeredett. A csúcs viszont egy 45.000.- forintos bankó volt! Annak idején reklám volt, és nem minden példányt sikerült bevonni. Fura mód még fizettek is vele!
Két óra telt el, de senki nem unatkozott közben! Kérdezni is lehetett, mi több, választ is kaptunk.
Utána a Széchenyi könyvtárba mentem. Ezúttal nem vezetett sétán voltam, hanem a Madách-emlékkiállítás néztem meg, végül is Madách is kétszáz éve született, és ő sem volt akárki! A kiállítás összesen két szobára terjed ki, színlapok, fényképek, jelmeztervek a Tragédia különböző színházi előadásairól. A legjobban Nagyajtai Teréz jelmeztervei tetszettek! Aki szerette volna, megnézhette a Tragédiát tévéfilmen, rajzfilmen egyaránt, és én szerettem volna, néztem is egy darabig. Főleg a londoni színt, lévén hogy az a kedvencem. Szívesen néztem volna többet is, de működött a légkondicionálás, amitől kellemes volt a hőmérséklet, viszont sajnos, köhögnöm kellett tőle. Távoztam, de nem anélkül, hogy a minikönyv-gyűjteményre ne vessek egy-két (illetve harmincegy-harminckét) pillantást.
Következett a Méréstörténeti Múzeum. A múzeum kifejezés picikét túlzás, inkább csak kiállítóterem, bár nagyon szép kiállítóterem!
Megtudtam, hogy ezt is a dualizmus idején építették, mert akkoriban itt csupa-csupa szőlőskert volt, a rezgések nem zavarták a munkát. Azóta nagyot változott a helyzet! Egy nagyobbacska szoba, telis-tele mérlegekkel, illetve inkább mérőeszközökkel. A mérlegek voltak a legjobban szembetűnőek, mert a legtöbbjük sárgarézből készült, és csillogott-villogott! A mérlegek közül a legérdekesebb persze hogy magyar találmány volt, ez egy grammtól kétszáz kilóig mindent mért.. Össze lehetett csukni, egy ládába tenni, és lovaskocsin szállították. Ami azt illeti, a méter-kilogramm rendszer magyarországi története is érdekes, Az akkori francia nagykövet vette át a szabványt, és kapott egy etalont, mint minden olyan ország képviselője, aki csatlakozott a klubhoz. A kiosztás sorsolásos alapon történt! Látható volt az ős méterrúd másolata, mellette egy fából készült rokona. Ez utóbbit még működés közben láttam néhány textilboltban.
Mint kiderült, a mérlegeket időnként hitelesíteni kellett, de ez nem orozva történt, előre meghirdették, mikor érkeznek az adott faluba, és a hitelesítő a kézjegyével igazolta, hogy ez megtörtént.
A vezető itt is érdekesen beszélt, érezhetően szerette a helyet és a munkáját. Búcsúzóul megkért, hogy írjak a vendégkönyvbe, és ezt szívesen megtettem!
Szép volt, jó volt, és a mai napból ennyi elég volt!
Mint megtudtam, szombaton lesz a Pozsonyi piknik, de a Budafoki Borfesztivál is. Némi gondolkodás után rájöttem, hogy mind a kettőre eljuthatok, ha akarom. Akartam!
Rögtön kellemes meglepetés ért. A Boráros téren, a jelzőtáblán a következőket láttam: N2 érkezik egy perc múlva. Nem értettem, de gyorsan rájöttem, mert begördült a nosztalgiavillamos! Csak egy kocsiból állt, sárga-barna csíkos, fapados, pontosabban faüléses, és még kalauz is volt rajta! Roppant nosztalgikusan rázott, csengetett, és még enyhe villamos kisülés illatot is éreztem!. Miután korosztályomnak ez is ingyenes, javarészt ők ültek rajta, mindenki finom, diszkrét mosollyal. Minden megállóban elképedve bámulták, aztán a telefonjukhoz kaptak, mert ezt nem hagyhatták ki!
Nos, Pozsonyi piknik sokban emlékeztetett a Terézvárosi Fesztiválra, úgyhogy megint tájékozódhattam a színházak műsora felől. Ezt már csak azért is megtettem, mert a fő utcát nagyon sütötte a nap, ellenben ez a rész kellemesen árnyékos volt. Meglepetésként ért, hogy a Monte Christo grófja zenés változatban is látható lesz. Ezen csak azért lepődtem meg, mert ezt a bonyolult, sokrétű cselekményt a háromkötetes regényben sem könnyű követni. Persze lehet, hogy csak nekem. Sok szerencsét hozzá! Annak viszont örültem, hogy a Magyar Operett Napja alkalmából gálaműsor lesz, ez igazán stílusos! Volt persze sokféle kézműves termék, étel-ital is nagy bőségben, örömmel olvastam, hogy az itt kapható lángos rangos helyezést ért el. Sajnos, nem volt türelmem a sort kivárni, ezért aztán nem győződhettem meg róla. Pedig ugyanott takarosan felspirálozott sült krumplit is árultak.
Jó néhány könyvárus is kitelepült, ezekből nem csak venni lehetett, de némelyiket dedikálta is a szerző. Igaz, amikor én voltam ott, erre éppen nem került sor,
A rendezvény mindkét végén színpad volt, ezért nem zavarták egymást. A látogatók pedig, ha tehették, szinte bárhová leültek. A parkbéli padokra, a park melletti kerítésre, a járdaszegélyre, a lépcsőre, no meg az odakészített sörpadokra is,és úgy figyeltek. A nagyszínpad előtt ilyen lehetőség nem volt, de csöppet sem zavarta az ottlévőket,
Egy idő után úgy gondoltam, ideje ellátogatni a Budai Borfesztiválra. Elindultam, csak sajnos, ott nem értem el a nosztalgiakettest, de hát nem mehet minden egyszerre!
A Savoyai Jenő téren leszállva a villamosról, egy csinos kis udvar felé igyekeztem. Még be sem értem, egy dal üdvözölt, miszerint:
Ez a világ olyan világ,
Mint a mogyorófa-virág.
Sokat ígér, keveset ád.
Megkerestem a kóstolópohár árusitóhelyét, és vettem egyet. Csinos darab, ezután ez lesz a fröccsöspoharam. Előrelátó voltam, és hoztam magammal egy kis tarsolykát, azt a nyakamba akasztottam, abba sikerült beillesztenem a poharat, így biztonságban volt.
Az egyik pincegazdaság neve (Szeleshát) rögtön megtetszett, mondtam is az árusnak, olyan, mintha Tolkien ihlette volna. Egyetérthetett, mert mosolyogva bólogatott. Csöppet sem mellékesen a rosé boruk is jó volt. Étel itt is akadt, de ez a hely olyan kicsi volt, hogy 40 perc elteltével indultam a buszmegálló felé, azzal a gondolattal, hogy tavaly azért többen voltak. Aztán feltűnt, hogy az út túloldaláról elég sokan pohárral a kezükben érkeztek, úgyhogy rögön el is indultam arrafelé. Na, itt volt aztán mit nézni! Árusok mindenfélével, a fentiebbieken kívül csinos ruhaanyagokkal, bőrárukkal, kalapokkal, kerámiákkal, vattacukorral, és még jó néhány vásárolnivalóval.
Még egy pohár rosé, végül is nem akartam keverni, és úgy éreztem, hogy kezdek megéhezni. Az árakat elnézve aztán arra gondoltam, hogy ha hazaérek, kieszem a hűtőt! Pont akkor megpillantottam egy táblát: Szomszédok piac, és közvetlenül mellette a lángos feliratot is! Az ára elfogadható, a lángos jó középkategóriás, találtam egy árnyékos asztalt, úgyhogy a továbbiakban nem volt okom panaszra. Meghallgattam a mellettem lévő színpadon az énekest, majd azt gondoltam, a mai napra elég a kultúrából, irány haza!
A péntek délután jó részét a harmadik Terézvárosi Fesztiválon töltöttem. Sétáltam, nézegettem, és főleg beszélgettem. Kezdetnek a tűzoltózenekar előadását hallgattam, méghozzá örömmel! Ezzel nem voltam egyedül, sokan megtapsolták őket, és jó egynéhányan mentek utánuk. Szép piros díszegyenruha, csillogó sisakok és szintén ragyogó rézfúvós hangszerek, öröm volt rájuk nézni. No mg hallgatni is.
A sátrakban jól felkészült és beszélgetni szerető emberek ültek, éltem is a lehetőséggel. Kezdtem a Bábszínházzal. Miután kiderült, hogy láttam a Szerb Antal-kódot, máris volt közös téma. Van felnőtt előadás most is, a legjobban a Frankenstein érdekelne. A Katona József Színházban megtudtam, hogy igenis lesz Színházak Éjszakája, csak éppen nem tudni, mikor, milyen helyeken, és mi lesz a program.
További érdekes beszélgetésre került sor az Állambiztonsági Szolgálat Levéltáránál. Mint kiderült, szeptember 16-17 lesz a Kulturális örökség napjai rendezvény, Érdekesnek ígérkezik! Főleg az Egri bikavér és a szocializmus című. Hátha kóstoló is van?
A Cervantes Intézet is képviseltette magát, nem csak Spanyolország, de Mexikó, mi több, Chile is. Kaptam egy füzetkét, ami Chile látnivalóit ismertette, a Húsvét-szigetet is ideértve. De jó lenne látni! Főleg a gleccsereket.
Természetesen bőven volt enni-innivaló is, ettem egy lángost. Persze több más is, például csurros, de hurka-kolbász is. Innivaló is bőven akadt, az üdítőtől a pálinkáig Volt jó néhány asztal és pad is, aki elfáradt, vagy enni akadt, az nyugodtan leülhetett.
A látottak csak kis részét ismertettem, de aki meg akarja nézni, nem késett le semmiről.
Némi töprengés után mégiscsak beszámolok a Mesterségek Ünnepéről, de igyekszem rövid lenni. Talán sikerül.
Attól tartok, ismételni fogom magam, de ez nem meglepő, hiszen az áruk és az árusok is sokszor ugyanazok.
Ami a jelenlegit illeti, biztos volt témája, csak nem jöttem rá, mi is legyen az, sebaj. Személyes tapasztalásom alapján a legtöbbször a kékfestők, a szaruból készült tárgyak, no meg a bőráruk, illetve a késesek szerepeltek a kiállítók között.
No meg egy meglepetés, éspedig az igazi, „klasszikus” falvédő! Kivarrva egy sem volt, de egy részük színesben volt előnyomtatva. A tematikájuk is sokrétű, volt háziáldás, magyarnótából való sorok, no meg családi idill. Ez utóbbi főleg abból állt, hogy a leányzó azon igyekezett, nehogy részeges férjet fogjon ki, és ezt igazán csak helyeselni tudtam! Még azt is, hogy férjemuram ne lábatlankodjon a konyhában, nem valami praktikus az, ha láb alatt van! Mint megtudtuk, jó pár olyan ember van, aki ezekből tekintélyes gyűjteményt szedett össze, és hosszas kérlelés után engedte, hogy más is illően megcsodálja. Mondták, hogy nagyon régiek, bár az nem derült ki, hogy mennyire azok.
Csehország volt a vendég, ők is kékfestő ruhákat hoztak, szépek voltak, és – bár a technika ugyanaz – a minták kissé különböztek, de ezek is nagyon mutatósak voltak. . A cipők mellett ruhák is voltak, főleg kartonból és vászonból. Akadt gyapjú kabát, férfimellény, no meg női kalap is. A kabátok nagyon tetszettek, végre nem spórolták el a zsebeket róluk. Kalap is akadt, mind szalmakalap, (ebből elég sok) mind posztó, a harmincas éveket idéző, most újra divatos formában. Továbbá rengeteg kés, szegedi halasbicska, szarunyelű, filézőkés, férfiasabb kinézetű vadászkés, de még manikűrolló is.
Meglátogattuk a Magyar Ízek Utcáját is, érdekes volt, de nem sokban különbözött az előzőktől, ami nem túl meglepő. Ami az árusított termékeket illeti, sajtfélék, méz, kolbász, töpörtyű, lekvárok, gyümölcsborok, szörpök, sütemények mindenféle színben, méretben, Sok ember járkált, nézegetett, és elég sokan vettek is valamit. Látható volt továbbá egy gólyalábas felvonulás, a szereplők láthatóan jó mókának tartották a fellépésüket. A közönség nemkevésbé.
A pénteki napot a Várban töltöttük Kati barátnőmmel, elég sok nézegetnivaló akadt, és nézegettünk is!
Sétálgattunk, és egyszer csak felbukkant az Arany Sas Patikamúzeum. Miután a múltkorjában nem sikerült megnéznem, ezúttal nem hagytam, illetve nem hagytuk ki. A múzeum összesen három szobából állt, kellemesen hűvös és félhomályos volt, és elég sok szemlélnivalót kínált. Például nagyszámú patikamérleget, mindenféle méretben, súlyokkal, a legkisebbek bélyeg nagyságúak és vastagságúak voltak. A mozsarak egy része igencsak méretes volt, a törő is hozzáillett, aki ezt használta, biztos nem kellett edzőterembe járnia. Lepárlóberendezés, aminek láttán elgondolkodtam. Végül is, adott volt a szesz, cukor, gyógynövények, biztos, hogy likőröket is készítettek. Ezt alátámasztotta, hogy pár aprócska hordót is láttunk. Azt tudtam, hogy a tokaji bort gyógyszernek használták, ha valaki nem akart hamisítottat inni, innen szerezte be.
Örömmel üdvözöltem Méliusz Juhász Péter: Herbárium könyvét. Szép színes illusztrációk, a szöveg pedig magyar nyelvű! Azt is megállapítottam, hogy praktikus ember volt a kiadója, mert ez a könyv könnyen elfért a zsebben, magával vihette a botanizáló. Láttam még Paracelsus képet, ő is nagyon ideillett. Enyhén hiányoltam, hogy sehol nem láttam az egyszarvú szarvát, de még csak bezoárkövet sem, no de azt biztos már elhasználták az elődök.
Mindenkitől elnézést, de még a szokottnál is szubjektívebb leszek. Az egyik vitrinben egy aprócska reszelőt fedeztem fel, mellette egy szerecsendióval, és nekem beugrott egy hatvan évvel ezelőtti olvasmányom, a Copperfield Dávid. Ebben Dávid azt mondja, hogy a dajkája ujjainak hegye olyan érdes volt a varrástól, mint a hordozható szerecsendió-reszelő. Lévén hogy ez a hatvanas évek elején volt, senki nem tudta a környezetemben, mi az a szerecsendió, és ebbe bele is nyugodtam, mert a reszelő érthető volt. Nos, most elérkezett a nagy találkozás! Biztos, hogy Dickens erre gondolt. Elismerem, nem ez volt a legérdekesebb, de számomra igenis figyelemre méltó volt.
Aki arrafelé jár, nézze meg a kiállítást, az értőbbek méltányolni fogják.
Tegnap megnéztem egy filmet, aminek Putifár tanár úr visszavág a címe. Egyrészt örültem, hogy végre nem amerikai, hanem francia filmet nézhetek, másrészt az is mellette szólt, hogy csak 80 perc volt, és mostanában két óra alatti időtartam ritkaság.
Nos, a film tetszett. Tulajdonképpen. De azért ismételten megállapítottam, hogy inkább mennék oroszlánidomárnak, mint tanárnak! Az előbbi legalább botot hordhat. Szegény tanár úr védtelen volt, az eddig legrosszabb osztályt fogta ki, négy átok kölyökkel.
Figyelem, tartalomismertetés következik, bár igyekszem tapintatos lenni. Nos, a legrosszabb az volt, amit a diákok tettek, hogy amikor a tanár úr meg akarta kérni a barátnője kezét, ezt alaposan tönkretették! Az eljegyzési gyűrűre ugyanis a tanár nevét, de teljesen más női nevet véstek, fel is bomlott a viszony, a barátnője másik városba költözött.
Aztán elkövetkezett a nyugdíj, és a tanár bosszút szervezett! A gyakorlati érzéke felől máris erős kételyeim támadtak, mert a kivett megtakarított pénze 7500.- euro volt. Azért megtett minden tőle telhetőt. Az egykori tanítványai életét figyelemmel kísérte, és az első mindjárt egy diktatórikus hajlamú étteremvezető volt. Tudom, kissé gyerekes bosszú volt (bár ez itt stílusos) mert egy szép nagy, és kellőképpen felbosszantott kutyát eresztett az étterembe, ami aztán alapos felfordulást okozott. Ráadásul csöppet sem véletlenül éppen ott volt egy híres éttermi kritikus is!
A másik kettőt nem ismertetem, had legyen meglepetés annak, aki megnézi! Szellemes volt, és jót szórakoztam rajta, megérte megnézni.
Mint megtudtam, a film egy regény alapján készült, keresni fogom a könyvtárban!
A szerdai nap jó részét múzeumlátogatással töltöttük, Kati barátnőm meg én. Elsőnek a szecessziót legjobban bemutató Ráth György villát kerestük fel. Örömmel üdvözöltem a régi kedvenceimet, köztük is a legnagyobbat, egy szekrénykét, aminek a lehajtható tetején finoman kidolgozott rézkarc látható, ezen egy róka prédikál a baromfiaknak. Alighanem valami állatmese illusztrációja, de újra és újra megcsodálom! Haza is akartam vinni, de – ki tudja, miért - nem adták. Megcsodálhattuk egy nagypolgári lakás eleganciáját, minden túlzás nélküli, jól összeállított bútorait, szépen terített asztalát, No meg jó pár olyan szekrényt, amiben a tálaláshoz szükséges edényeket tartották, ahogy elnéztem, legalább tizenkét személyes étkészlet elfért benne, és legalább négy ember kellett ahhoz, hogy felvigye az emeletre. A fotelek is szépek, a legtöbbjük igencsak kényelmesnek látszott, csak sajnos, nem szabadott ráülni. Volt egy nagy fülesfotel, ez alighanem a ház ura (távollétében asszonya) kizárólagos kényelmét szolgálta. Ez utóbbi esetén krinolinban is kényelmes ülés esett rajta. Jó néhány dísztárgyat is megbámultunk, vázákat, szobrocskákat, egyik érdekesebb volt, mint a másik. Jó néhány edény Zsolnay-kerámia volt, ezek olyan jellegzetesek, hogy nem volt nehéz rájuk ismerni. Azért időnként érdekes volt a csoportosítás, egy felszökkenő lazac mellett egy jegesmedve, egy bölcs bagoly mellett pedig egy aprócska, riadt egér. A vázák festésén gyakori motívum volt az írisz, ez fehér alapon igazán mutatós látvány!
A következő hely, amit meglátogattunk, a Hopp Ferenc Múzeum volt Erről már elég sokat írtam a Múzeumok Éjszakája alkalmából, ezért most igyekszem olyanról írni, amit akkor nem említettem meg. Elsőnek a múzeum kertjét néztük meg, hangulatos hely volt, egy kínai holdkapuval, és néhány szép szoborral, Odabent aztán újra végignéztem, illetve végignéztük a Hold a felhők felett című kiállítást, ami Vay Péter püspök gyűjteményét mutatja be. Ami püspök urat illeti, becsavarogta a világot, végül is idős korára Assisiben talált megnyugvást.
Igyekszem olyanokat bemutatni, amiről még nem írtam, Ilyen volt például a Démonirtó című tusrajz, aminek láttán rögtön elhittem, hogy néhány ijedősebb démon már akkor elkotródott, amikor meglátta! Elég félelmetes jelenség volt, eleinte őt néztem démonnak. Ez alighanem szakmai ártalom! Aztán találtam valamit, amiről azt hittem, pipa, bár kissé fura az alakja, de mint kiderült, ecsettartó, Még jó, hogy elolvastam a feliratot!
Másnap, azaz csütörtökön a Ludwig Múzeum került sorra. Előtte megnézem a Nemzeti Színház műsortervét, nagy örömömre szerepelt benne Molnár Ferenctől az Egy, kettő, három! No meg az Ibolya.
. Az Időgép, illetve Time machine címűt kiállítást néztük meg. Nos, nem sok köze van Wellshez, de attól még érdekes volt! Jó néhány kiállított tárggyal sehogy nem tudtam összebarátkozni, no de sebaj, nem kell, hogy mindin mindig tessen, Viszont a világvevő rádiót és egy fekete-fehér tévét kedves, régi ismerősömként köszöntöttem. A tévében egy férfi beszélt, ismerősnek tűnt. Szégyen-gyalázat, de csak a feliratból jöttem rá, hogy ő bizony Stanislaw Lem! Ami a kiállított dolgokat illeti érzelmeim a vegyesnél is vegyesebbek. Csodás bronz férfiszobor, nem messze tőle egy festőláda, telis-teli műanyag tojásutánzatokkal. A következő szobában három Picasso-festmény, ezek egyike a Muskétás címet viselte. Néztem, tetszett is, de azt mondtam, hogy ha húszszobás kastélyom lenne, ezt alighanem a huszonegyedikbe tenném. Viszont, ha erre a kiállításra gondolok, elsőnek ez a kép jut eszembe, úgyhogy mégiscsak lehet benne valami, Ami magát a múzeumot illeti, belülről elegáns és nagyvonalú, szép, ívelt lépcsőházzal. Azért mentünk gyalog lefelé, hogy ezt illően megcsodálhassuk. Az előtér fekete márvány padlója is nagyon tetszett! A nagy melegben kellemesen hűvös lehet.
Ezzel a látogatás be is fejeződött, most egy kis ideig nem fogok kuiltúrálódni!
