Egyszer azt mondta egy nagyon okos ember -képregényhős-, hogy amit nem lehet elmagyarázni (vagy megérteni?) 1 perc alatt, arról nem is érdemes tudni. Nem tudom eldönteni, hogy vajon ennek folyománya az, hogy szükségem van a könnyedebb megfogalmazásra és a sekélyesnek tűnő csevegésre, vagy ez az egyszerű énemből következik.
...Utolsó napjaiban már csak a saját fülcimpáját rágicsálta. Piszok egy helyzet volt, nem vitás.
Először csal a pici szőröcskéket huzigálta ki metszőfogai segítségével, majd, mikor már tükörsima volt a bőrfelület, akkor eljátszott a gondolattal, hátha át tudná lyukasztani nyelvvel, de ennek gyakorlati megvalósítása kudarcba fulladt. Mint annyi más az utóbbi időben. Hiába, ez történik az ilyenekkel: teljesen átlagos, mégis sehová sem passzol be. Mint az a puzzle-darabka, amit gyerekkorában talált az 1000 darabos hófehérkeésahéttörpe kirakóban. Ez az egy darabka valami olyasmit ábrázolt, ami egyáltalán nem volt mesébe illő. De ezt csak később értette meg. Persze Hófehérkének az egyik füle az összecserélt minta miatt hiányzott. Némi empátiával beláthatjuk: ez egy gyerek szemében több, mint idegesítő...
Keresem Lazulit, aki kék lepedőt terített az ágyra, aki végigszívatott Pest összes metróján, aki olasz kaját főzött szombat délután, aki kezembe adta az első Vian kötetet, akivel rebarbaratortat sütöttünk, akivel bort kortyoltunk a sötétben, miközben Lisa Gerrard énekelt és aki elveszett egy sietős délutánon és aki miatt már sohasem leszek az aki voltam.
