Mindennek lehet kultúrája: A viselkedésnek, az állattartásnak, a nevelésnek, az írásnak, az olvasásnak, a vitának, a szexnek az evésnek az ivásnak stb. stb. Ezért ebben a topikban semmi nem off. Írhatsz bármiről, az sem baj, ha nem mindig kulturáltan.?;)) Reményeim szerint kialakul majd párbeszéd, vita, de szívesen látom a magányos farkasokat is.
A mai napot a Természettudományi Múzeumban töltöttük. A többes szám alatt a nyugdíjasklub értendő.
Bevallom, idáig még nem jártam ebben a múzeumban, ezért aztán minden új és érdekes volt számomra. Még az odavivő út is, ami a Ludovikán keresztül vezetett. Itt találkozhattam Szent László szobrával, ez stílszerű volt, hiszen ő a király és katona tökéletes elegye. Aztán Szent Borbála következett, róla csak annyit tudtam, hogy a bányászok védőszentje, de mint kiderült, hatásköre a villámcsapás elhárítása, és a lőportornyok védelme is az ügykörébe tartozik ezért aztán itt a helye.
Maga a múzeum a belépés után máris érdekességgel fogadott, egy bálna csontváza lógott a mennyezeten. Mint később megtudtam, barázdás bálna volt, és 1896-ban került a múzeum tulajdonába. Impozáns látvány volt! Már a kezdet is tetszett, csodálatos virágfotókat szemlélhettem, és ezt örömmel tettem! A következő termekben ízelítőt kaphattunk a rovarvilágból. Bevallom, nem rajongok értük, de ezek után lehet, hogy megváltozik a véleményem. A lepkék persze csodásak. A díszbogarak láttán csak ámultam-bámultam, csodásak voltak, egyikről-másikról inkább azt hittem, egy ötvös készítette, olyan benyomást keltett. Elismerem, az afrikai góliátbogarak láttán azt gondoltam, hogy ez egy elbizakodott cserebogár. Bezzeg az óriáscincér (latin neve, a Titanus giganteus, jobban illik rá) láttán már nem mertem ilyeneket gondolni.
Nem éppen sorrendben jártam az emeleteket, mert a kristályok birodalma következett. Láthattam jó néhány, szebbnél-szebb drágakövet, illetve féldrágakövet is, no meg gyarapíthattam az ismereteimet a gyémántcsiszolás terén. Ez utóbbinak nem hinném, hogy közvetlen haszna lesz, de érdekesnek érdekes volt, meg kell hagyni. Ha már az ásványoknál tartok, az egyik teremben féldrágakőből készült szobrocskákat néztem, méghozzá őszinte elismeréssel. Csodásak és sokszínűek voltak, öröm volt rájuknézni! Itt is volt egy kedvencem, egy olyan mozaik, ami szőlőfürtöt ábrázolt, annyira finoman kidolgozott részletekkel, hogy eleinte festménynek hittem! A kettes számú kedvenc pedig egy obszidiánból faragott csacsi szobra volt, méltó emléket állítva az emberek hasznos segítőjének.
Aztán következett az emlősök, no meg a madarak terme, itt sok jó ismerősre bukkantam, mind itthonról, mind külföldről. Ami azt illeti, itt is egy óriás, éspedig egy méretes cápa lógott a mennyezetről. Ha már az óriásokról írok, volt gyapjas orrszarvú és mamut is, nem is beszélve az ősi emberek sátráról, magukról az emberekről, illetve a fegyvereikről.
Egy másik teremben volt óriáskagyló is, ezt is illő módon bámultam meg.
A legnagyobb meglepetés számomra a lepkeház volt. Némi sorbaállás után lehetett csak bejutni, és szép óvatosan mentem be, nehogy a szépséges lepkék kiszökjenek! Az ittlévők egy részét már láttam preparálva, de így sokkal szebbek! Egy ananászdarabon két szép pille szívogatta a gyümölcs nedvét, néhányan pedig a falon pihentek, de a többségük a mennyezet alatt röpködött, mindenki őszinte örömére. Nem állítom, mert nem is állíthatom, hogy mindent láttunk, de azt igen, hogy érdemes volt megnézni, és ajánlatos visszatérni!
Elnézést kérek a széplelkű olvasóktól, de illetlen dologról fogok írni. Egy tévésorozatról, amit csak véletlenül fedeztem fel. A címe Bécsi vér, és a századfordulós Bécsben játszódó bűnügyi sorozat. Egy detektív, no meg egy freudista pszichológus, ez utóbbi a bűnügyi profilozással foglalkozik. Vagy legalábbis ilyesmivel. Sem az ő, sem a rendőr kollégái nem rajonganak az ötletért, nagyon új számukra. A pszichológusok körében sem mindenki a freudizmus híve..
Az orvos egy jómódú, zsidó polgárcsalád tagja, és mindenki ilyen-olyan amolyan menyasszonyjelöltet ajánlgat neki, ő pedig maga szeretne választani.
Továbbá felbukkan néhány érdekesebb nőalak, ezek egyike levéltáros, a másika pedig vegyész, mindkettőt érdekli a munkája, és jó benne.
Emlékeztet egy régebbi kedvencemre, a Murdoch nyomozóra, sokáig szívesen néztem, de mostanában már kissé erőltetettnek érzem, no meg nyomozónk egy kicsit túl szuper. Azért még nézem!
A Bécsi vér viszont új felfedezés, igyekszem kiélvezni. Talán érthető, hogy Bécs mind földrajzilag, mind történelmileg közelebb áll hozzám. A legutóbbi részben feltűnt a Fekete Kéz, ami sajnos, nagyon ismerős számomra!
Az is mellette szól, hogy reklám nélkül adják! Véletlenül bukkantam rá, de ezek után keresni fogom. Remélem, elég sokszor ismétlik, hogy pótoljam azt, amit elmulasztottam.
A szombat délelőtt jelentős részét egy bunkertúrán töltöttem, Budafokon. Ez minden hónap első szombatján esedékes, és kaptam az alkalmon, hogy megnézhetem. Ráadásul azzal kecsegtettek, hogy a pincében 12-14 fok lesz!
Amíg a kezdetre vártam, körülnéztem az udvaron, a helyhez illő plakátokat nézhettem-láthattam. Például, hogy az állatokat atomtámadáskor be kell zárni az istállóba, és pokróccal lezárni az ajtót. Az ábrán néhány tehén volt. Hú, milyen finom lehetett a másnap reggeli tejeskávé! Volt még egy olyan gázálarc is, amit lovaknak terveztek.
Vezetett sétát tehettünk a bunkerben, Ezt egy hajdani borpincéből alakították ki. a borpince viszont az egykori kőbánya helyén létesült. Az egykor ott dolgozók még afféle barlanglakásokat is kialakítottak, néhány még látható, csak nem itt. Egykoron rengeteg szőlőt termeltek itt, és jó bort készítettek belőle. A pince pedig már adott volt. Aztán jött a filoxéra-járvány, és ez véget vetett a szőlőkultúrának. Az egykori borpincéket raktárnak kezdték el használni. A régi szép idők emlékeként fennmaradt egy olyan boroshordó, amit úgy alakítottak ki, hogy a sziklába vájt üreget üveglapokkal bélelték ki, most is teljes épségben-szépségben látható! Ha már ott voltam, érdemes volt jól körülnézni! Egymásba nyíló termek, csekély berendezéssel. mert a legtöbb eltűnt az idők során. Egy rádió adó-vevő berendezés azért volt, olyan, felhúzható órával, ami három napig járt. Elvégre a rádióadások időpontját fel kellett jegyezni! Volt továbbá egy Erika táskaírógép, elsősegélycsomag, no meg néhány, számomra ismeretlen szerkentyű. Megismerkedtünk a kézi szirénával. elég kellemetlen hangja volt, de ez, hogy úgy mondjam, csak házi használatra való volt. Láthattuk a szellőztető berendezéseket, ezek villannyal működtek, viszont egyiket kézzel is lehetett hajtani, elszántabbak meg is próbálták, alighanem jü kondíció kellett hozzá.
Az udvaron pedig ismeretséget köthettünk a háborús telefonkészülékekkel. Az ismertetőt egy olyan muzeológus tartotta, aki a Postamúzeumban dolgozik, és a hadügy szakértője, legalábbis ilyen téren. Az első készülék, amit a hadsereg használt, még 1907-ből való volt, és még mindig működött! Jellegzetessége, hogy a kézibeszélőn (ezek jó darabig fából készültek) volt két gomb, ha valaki beszélni akart, akkor ezek egyikét kellett lenyomva tartania, ellenkező esetben a partner nem hallott semmit. Ha viszont a másik gombot nyomta le, akkor a készülék morse jeleket adott és fogadott. Ezt olyankor használták, ha nagy volt a háttérzaj, ami azt jelentette, hogy lőttek mindennel, ami csak a kezükbe akadt, viszont ezeket a jeleket nem zavarták vele. Ez a módszer (a morgó) sokáig használatban volt, Aztán volt egy aprócska telefonközpont, tíz vonallal, de ezekből kettőt-hármat össze lehetett kapcsolni. Jó darabig ezeket a készülékeket használták, hiszen strapabíróak és könnyen kezelhetőek voltak! Aztán 1943-ban rájöttek, hogy ezeket nem tudják együtt használni a német Siemens készülékkel, és át kellett állni egy új rendszerre.
Látható volt néhány olyan telefon is, ahol a tölcsér alakú kézibeszélőt egyszerre használták beszédre és hallgatásra, szükség szerint hol a fülükhöz vagy a szájukhoz vitték. Ezekből már nem sok maradt! A Bell-féle eredeti telefonhoz volt használatos. Olyat is megnézettünk, ahol egy harmadik fél is hallgathatta, mit beszélnek, ilyeneket pedig a francia filmeken láthattunk.
Meg kell adni, sok érdekességet láttam-hallottam, bőven megérte azt a kis gyaloglást!
Semmi nem lehet tökéletes, ezért aztán eltekintek a pezsgőtől. Igyekszem elmenni, remélem, sikerül is, Sajna, az sem biztos, hogy én rád ismerek, az arcmemóriámnál csak a névmemóriám rosszabb. Az Aeroparkot azért hanyagolom egy darabig.
Sajnos nem lesz pezsgő. :D A Törley amúgy is odébb van, ez nagyon régen borospince volt, de már az 50-es évektől óvóhely. Ha esetleg jössz, akkor azért köszönj rám. :D Én már nem ismernélek meg. :D (Amúgy a Budapest parkban azóta is ott van az a Capa kiállítás. :D)
Az Aeroparkba elég egyszerű a kijutás. A KöKitől (éjjel a Határ úttól) a 200E busszal a Ferihegy 2 után kell leszállni, onnan kb. 10 perc séta.
A Repüléstörténeti kiállítás is érdekelt volna, no de számomra csak körülményesen közelíthető meg. Arról nem is beszélve, hogy szégyen-gyalázat, de este tizenegykor már leragad a szemem. Szerencsére bőven volt olyan érdekes program is, ami belefért az időkeretbe.
Én pénz híján idén is "kihagytam" a MúzÉjt. (Tavaly is kimaradt, de egy ismerőshöz csatlakoztam éjfél körül, aki a bajor Gizi színészmúzeumba ment - éjfél után már nem kérték a karszalagot, 1-ig voltak nyitva. Már akkor akartam írni erről, csak persze ez is elmaradt. :D)
Sajnos műsörfüzet már nincs, anélkül nekem szinte lehetetlen feladat lenne nekem tetsző módon összeállítani a programot. A Facebook feldobott pár általam követett zenész programját, így néztem ki a Magyar Zene Házánál egy szabadtéri jazzkoncertet. Persze oda is kellett volna karszalag, de mivel a kordonon túl is terjed a hang :D, így maga a koncert teljesen élvezhető volt.
Utána - nem a MúzÉj keretében, csak mivel közel volt - megkerestem a nem messze lévő két új Kolodko szobrocskát, az egyiket (Mici Mackó) pont aznap tették ki, a másikat (Garfield) egy héttel korábban. (A Róth Miksa emlékházat is meglátogattam volna a bent lévő Kolodko szobor miatt. Pár éve voltam ott a MúzÉjen, akkor az udvaron volt egy Kolodko kiállítás sok szoborral, de a bentiről nem tudtam.)
Aztán találkoztunk a belvárosban ugyanazzal az ismerőssel, akivel előző évben is voltam. Éppen egy félresikerült "múzeum látogatáson" voltak túl - a fő cím az itt volt, de az apró betűs szöveget nem nézték, a látogatható rész az kint a város határában. A következő kinézett cél a rendőrmúzeum volt a Teve utcánál. Az épület előtt több rendőrautó volt kiállítva különböző korokból, valamint több régi egyenruhás is sétált. Persze ezekről nem tudtunk meg semmit. Volt egy régi autóbusz is, amire fel lehetett menni, néha a motorját is beindították, jó hangja volt. Viszont akkora sor állt, hogy meg se próbáltunk beállni.
Ekkor már 11 óra körül volt, keresni kellett egy sokáig nyitva tartó helyszínt. Nekik ott volt a listán az Aeropark (repülőgép múzeum), ami 2-ig volt, viszont kint Ferihegyen. Na mindegy, megpróbáljuk, az egyéb éjfélig nyitva tartó helyek már nem jöttek szóba. Picivel éjfél után értünk ki, már csak be kell jutni. Nekik ugyebár volt karszalagjuk, csak nekem nem. Kérdezik a bejáratnál, hogy karszalag van? Persze, mutatják, én meg zsebre vágott kézzel besétáltam mögöttük. :D Az utolsó két órára már nem lett volna buli a 2500 Ft.
Érdemes volt kimenni! Nagyon hangulatosan kivilágított tér, sok ismert és kevésbé ismert repcsivel. Egy-két kivétellel fel lehetett rájuk menni, akár a pilótafülkékbe is. Ez azért nem volt egyszerű, mert több gépen is veterán pilóták mutatták be a gépet vagy meséltek élményeikről. Én két fülkébe ültem be, a kétfedeles An-2 (Ancsa) és a Tu-154. Voltunk bent IL-14-esen, Tu-134-esen és Jak-40-esen. Volt még Mig-21 vadászgép, pár helikopter (mentő, permetező), és egy kisebb gép. Jól esett nosztalgiázva beülni a Tu-134 ülésébe, ezzel anno többször is repültem.
Több kiállítás is volt, a Tu-134 hátsó részében a típust mutatták be, egy IL-18-asban a Malévről szóló kiállítás volt, két átalakított reptéri buszban meg a repülőtér történetével, működésével, a pilóták kiképzésével kapcsolatos bemutatót láthattunk. Szóval nekem nagyon tetszett, jó ötlet volt kimenni ily késői órán is. Korábban valószínűleg itt is kígyózó sorok voltak.
Persze most is sok fotó készült, és én szívem szerint tennék be párat, de a tucatnyi korábbi beszámoló emiatt maradt ki eddig, mivel az otthoni gépen egy ideje nem tudok képet feltölteni. Lehet, hogy még teszek föl.
Múlt hét szombaton volt a Múzeumok Éjszakája, és igyekeztem minél több és minél érdekesebb programban résztvenni. Kezdetnek a Molnár C. Pál kiállítótermet látogattam meg. Itt az éjszaka meghatározás nagyon nem stimmelt, mert fél tizenkettőkor kezdődött, viszont érdekelt. Zórád Ernőről, illetve Molnár C. Pálról beszéltek, az egyiknek a lánya, a másiknak az unokája. Mind a hely, mind a hangulat családias volt, úgy fogadták a betérőket, mintha meghívott vendégek lettek volna.
Hangulatos zene szólt, Zórád Ernő zongorázott és énekelt. Akkoriban a pestiek Budára jártak kikapcsolódni, vendéglőbe, kocsmába, és ebből rengeteg volt. Mindegyiknek megvolt a specialitása, és a sajátos története, A legtöbbjüknek még étlapja sem volt, krétával kiírták egy táblára a választékot, két-három házias ételt főztek, de az jól! Talán a legérdekesebb története a Burg-Gendarme-nek volt. Ezt egy nyugalmazott tiszt vezette, aki jóban volt a koronaőrökkel. Ezért ha díszebédet adtak mondjuk Ferenc József tiszteletére, a megmaradt étel átvitték ebbe az étterembe. Ferenc József köztudottan gyorsan, de keveset evett. Az illem szerint, ha ő befejezte az étkezést, a többiek is ezt tették, ezért aztán az asztal végén ülők legfeljebb nézhették az ételt, ezeket viszont átszállították a kocsmába. Mindenki jól járt, a vendéglős nem nyűglődött bonyolult ételekkel, a személyzet kapott egy kis pluszpénzt, a szakácsok örülhettek a sikernek, a vendégek meg elmondhatták, hogy királyi ebédet kaptak!
Érdekes hely volt a Jégverem, ez a kettős pincéjéről volt nevezetes. A felsőben volt az étkező, alatta a jeget tárolták. A vendégköre is nevezetes, írók, költök, festők, a vendégkönyvben Szép Ernő, Karinthy Frigyes, és még jó néhány híresség bejegyzése szerepelt. A tulajdonos reménykedett, hogy elkerüli a bontást, de ez nem történt meg. A vendégkönyvet viszont Márainak ajándékozta, ő távozása után másra hagyta, az illető pedig a Petőfi Irodalmi Múzeumnak. ma is ott őrzik.
Mint megtudtuk, Zórád Ernő Tabánról készült rajzai annyira pontosak voltak, hogy a helytörténészek gyakran hivatkoznak rá.
Természetes, hogy Molnár C. Pál jó néhány képét láthattuk, hiszen az ő kiállítótermében jártunk. Miután a művész tanyán nőtt fel, szerette és szívesen festette a lovakat, ezt is több képen láthattuk. Molnár C. Pál (a C.-t az anyja után vette fel, mert egy kiállítója szerint ezzel a névvel nem fog boldogulni.) Szerencsére Molnár C. festményei népszerűek! Egyébként ő is illusztrált könyveket, ezek közül a legérdekesebb Kosztolányi: Alakok című könyve. A hangulat olyan volt, hogy az ottlévők vendégnek, mi több, szívesen látott vendégnek érezhették magukat. A végén az igazi tabáni hangulat érdekében a ház szép kertjében mindenkit vendégül láttak, finom töpörtyűt, jó kenyeret, és egy pohár kadarkát kínáltak!
Pesten elsőként a Hopp Ferenc Múzeumot néztem meg, viszont mielőtt oda bementem volna, az úttesten érdekes felvonulás közeledett, rendőri felvezetéssel. Krisna-hívők vonultak, énekelve- táncolva. Egy szekér is volt, ezt két szép, jól táplált zebu húzta. Volt még másik is, azt viszont az emberek, no meg egy kis oltárszerűséget is vittek. Érdekes, senki nem morgott azon, hogy lezárták az utat, mindenki tetszéssel figyelte a felvonulást. Aztán bementem a múzeumba, és megnéztem a Hold a felhők felett, Vay Péter püspök japán műgyűjtése című kiállítást. Két szobában a gyűjtött anyagban lehetett gyönyörködni. . Az egyik rajzon két összeölelkezett férfi volt látható, akik szemlátomást kedvelték egymást. A szakét viszont még jobban! Egy Hokusai-képnek nagyon megörültem, ez az 1900-as évek elején készült utánnyomás volt, de attól még nem lett kevésbé szép. Meglepetéssel fedeztem fel egy olyan képet, ami azt ábrázolta, hogy szeretik az európaiak a gyerekeiket, Számomra kifejezetten Dickens-illusztrációnak tűnt. Elnézést a kelet-szakértőktől, de a játékbabák láttán a matrjoskák jutottak eszembe, az ittenieknek is csak fejük, nyakuk és törzsük volt, de ezzel együtt nagyon is kifejezőek voltak. Főleg az, ami egy nagyobbacska lányt ábrázolt, aki testvérét magához ölelve viszi. A háta mögött lévő, festett paraván pedig elbűvölt. Volt még jó néhány csodás festmény, például a kabuki színház színészeit láthattam, akik éppen az előadásra készültek. Noha csak pár szoba volt a kiállítás, de legalább nyugodtan, elmélyülten nézegethettem.
Utána irány a Róth Miksa emlékház. Nos, ebben nem kellett csalódnom, itt bőven akadt gyönyörködnivaló! Itt volt vezetés, bevártam, és jó néhány érdekességet megtudtam a festőről. Az volt, bár üvegre dolgozott! Már az apja is az volt, és miután a fia tehetséges volt, először beíratta az Iparrajziskolába, később pedig elküldte külföldre tanulni. Járt Német és Francia-országban, valószínű, hogy ott tanulta ki a mesterségét, hiszen ehhez nem elég a rajztudás, technika is kell! Nos, elismerem, jól kitanulta! Népszerűek lettek a művei, egyfajta rang volt tőle valamit birtokolni. Akinek nem tellett egy nagyobb képre, akkor vehetett kistányér nagyságú képet, amit felakasztott az ablakra, és gyönyörködött benne. No meg a látogatói is. Jó barátságban volt Steindl Imrével, a parlament tervezőjével, elég sok megrendelést kapott tőle is, ezért aztán vett egy telket, és felépített rá egy házat a családjának, no meg egy műhelyt is. Sajnos, Róth Miksa történetének nincs jó vége! Az 1930-as évek zsidótörvénye miatt elvették tőle a műhelyét. Ezt, és azt, hogy egy szeretett hozzátartozója inkább öngyilkos lett, mint hogy elmenjen munkaszolgálatosnak, nem tudta kiheverni. Annyira depressziós lett, hogy alig-alig evett, és belehalt a bánatba. A háború után pedig a családtagjai nem kapták vissza a műhelyt, és még a lakást is felosztották, nekik csak három csöpp szobát hagytak, itt rejtették a fennmaradt képeket, hiszen az üveg törékeny, vigyázni kell rá!
Nos, ezek után úgy éreztem, pont eleget láttam-hallottam, irány haza!
Tegnap délután kilátogattam a könyvhétre, hogy legalább nézegessek egy sort. Előrelátó voltam, mert nem sok pénzt vittem magammal. Erre mit eszeltek ki holmi galád könyvárusok? Hajlandók kártyát is elfogadni. Nahát! Ezért aztán többnyire lesütött szemmel oldalogtam, de amikor egy lelkes és szakértő antikvárius is felbukkant, az jelentette a végső csapást!
A hangulat jó volt, sok érdeklődő, viszonylag kevés vásárló, de azért akadt az is. Minden sátor előtt jó sok ember, kiírták, hogy melyik szerző mikor dedikál, az esetleges egyéb programokat is, abból is akadt! Megint kitapasztaltam, mit is jelent a bőség zavara kifejezés!
Ráadást is kaptam, mert egyszer csak mintha valami dobot hallottam volna. Nem is tévedtem, mert hamarosan felbukkant egy fúvószenekar, ezúttal a piros zubbonyukról ítélve tűzoltók, díszruhában, csodásan kifényesített sisakkal, csillogó-villogó fúvóshangszerekkel, élükön egy tamburmajor, csodás. bronzvégű karnagyi botjával. Megszámoltam, huszonegyen voltak, szép, szabályos alakzatban meneteltek, majd megálltak, és eljátszottak két számot, aztán továbbmentek, nagyszámú érdeklődő kíséretében. Sikerük volt, megtapsolták őket, sőt, néhány brávó kiáltás is elhangzott.
Úgy látszik, ez egyre gyakoribb a Vigadó körül, mert két hete is láttam ilyet, bár csak villamosról.
A szombat délelőtt jelentős részét a Vármúzeumban töltöttem, és ez érdekes elfoglaltságnak bizonyult. A múzeum első emeletén, Mária Terézia képe előtt volt a találkozó, amíg mindenki megérkezett, találtam egy kényelmes fotelt. Elindultunk, és a könyvtárral kezdtük, képzeljétek el a reakciómat! Főleg, amikor kiderült, hogy a szebbnél-szebb köteteket nem csak nézni lehetett, de lapozgatni is.Elsőnek egy Magyar Földrajzi Atlasz című könyvet vettem kézbe, ebben a térképek valódi műalkotások voltak, Aztán meg egy Hetes lexikont, ez még érdekesebb volt, minden, ami a hét számnévvel összefügghet. A hét napjai, a hétalvók, a hétfejű sárkány, no meg még sok minden, de arra is figyelni kellett, amiket hallottam. A könyvtárosnő beszélt, aki gyakorló régész volt, de most már nincs terepmunkán, itt dolgozik. Figyel a folyamatban lévő munkákra, és ha valami hasonlót talált, arról beszél a feltáróval. Persze legtöbbször hozzá mennek, ha valami olyasmit találnak, amihez hasonlót keresnek, akár a szakfolyóiratokban, akár más könyvtárakban. A könyvtárközi kölcsönzés keretében bármelyik helyről lehet kérni a megfelelő adatokat, a Louvre-tól akár Szingapúrig.
A következő szobában a vendégkönyveket néztük meg, az itt láthatókban a nevesebb látogatók írták be az elismerő sorokat. Ahol ki volt nyitva, ott elsőnek Kádár János, másodiknak Zelk Zoltán írt. Az első olvasható kézírással jó pár őszintén elismerő sort olvashattunk, illetve felolvasták. A második kissé rövidebb, de szintén dicsérő volt, egy képkiállításról nyilvánítottak véleményt. Ott szerepelt még Thatcher asszony, és jó egynéhány színész elismerése is.
A következő szobában az ásatási naplókat nézhettük meg, no meg néhány régi újságot, amit ezért készítettek ki. De csak valamivel később, mert mindenki az ablakokhoz sietett. Innen a Lánchíd, a Duna, no meg a pesti part volt látható. Nosza, elő a telefonokkal és a fényképezőgépekkel! Aztán azért megnéztük azt az újságot, ami az Aquincum múzeum 1895-ös megnyitását adta hírül. A következő pedig a viziorgona megtalálását, az 1931-ből származott.
Aztán jött a főigazgató dolgozószobája. Az előbb leírtak erre hatványozottan érvényesek! Egyöntetűen megállapítottuk, hogy alighanem ez Buda legszebb dolgozószobája! Másnak is tetszhet, mert lehet, hogy a múzeumnak 2026-ban költöznie kell. Egyébként a szoba jó ízléssel, de minden túlzás nélkül lett berendezve, a látványt úgysem lehet felülmúlni!
Kővetkezett a restaurátorműhely, ámultam-bámultam, No, itt nem a kilátáson, hanem azon, hogy mennyi ügyesség, türelem, szorgalom kell ahhoz, hogy valaki egy sok darabra tört cserép, illetve üvegedényt összeillesszen!
Megtudtuk, hogy ha nem is minden törött cserepet, de minden ládát igenis leltárba vesznek! Sokféle cserépedényt láthattunk, ezek egy része a török korból való volt. A férfiak körében viszont egy ágyúgolyó lett a nagy siker, mindenki megpróbálta emelgetni. Legalább nem törékeny! Bár, ha valamire ráejtik… Megörültem a lábasoknak, ezt most tessék szó szerint érteni! Kerámiaedény, három lábbal, fedővel, és szerencsésebb esetben egy nyéllel, ahol meg lehetett fogni.Az utolsó állomás a padlás volt, itt inkább a csodás módon összekapcsolt gerendákat bámultam meg, nem akármilyen ácsmester készítette!
A séta elvileg délig tartott, a gyakorlatban fél egy volt, mire vége ért, de egyáltalán nem bántam! Elvégre készülni kell a három hét múlva esedékes Múzeumok Éjszakájára.
A múlt hétvége módfölött eseménydús volt számomra, mert akkor volt a Műtárgyak Éjszakája, még akkor is, he az események nagy része délután, illetve este volt, Csütörtök-péntek-szombaton is volt programom, de ha erről mind beszámolnék, olyan hosszúra nyúlna, hogy senkinek nem lenne türelme elolvasni. Próbálok rövid lenni.
Csütörtökön a Vigadóban jártam, ott éppen díszlet és jelmez kiállítás volt, az egyik jelmeztervező, Balla Ildikó vezetett minket. A Víg özvegy jelmezeit ő készítette, nem csak a ruhát, de a cipőt, illetve a kalapot is, Operetthez illően elegáns ruhák voltak. no meg szép díszlet is. Szintén elegáns volt a Mosoly országa jelmeztára, itt terveket nem, csak magukat a ruhákat láthattuk. Aztán egy Goldoni darab, ez lényegében arról szól, hogy egy elszegényedett család a megfelelő házassággal akar visszakerülni az egykori jómódba. Ezért aztán a ruhák kopottak, csak a családfőnek van egyetlen (viszonylag) szép kabátja. A feleség ruhája a legviseltesebb. A Bábszínházban mutatták be Déry Tibor: az Óriáscsecsem színdarabját, az ehhez készült bábokat itt láthattuk. Meglehetősen – nos – kifejezőek voltak.
Nagyon megérte megnézni, még akkor is, ha nem mindegyik tetszett, de nem is ez volt a céljuk.
Pénteken egy aukciósházban kezdtem, ott a papír régiségekről hallgattam meg egy előadást, Egy fiatal nő tartotta, bevezetésként elmondta, hogy nemrégiben került aukcióra egy négysoros Petőfi vers, ami egy nő emlékkönyvében szerepelt, és kétségtelenül az ő írása. Maga az emlékkönyv nem, csak a kitépett lap volt eladó. A kikiáltási ár hetven millió forint. Még ha rosszul értettem is, és csak negyvenmillió, valahogy akkor is furcsállom, Ha meggondolom, Petőfi mennyit éhezett, valahogy méltánytalannak tűnik az egész. Igaz, azt hallottam, hogy egy tárgy annyit ér, amennyit valaki hajlandó megfizetni érte. Ami a könyveket illeti, a legtöbb nem várt helyeken bukkan fel, Elég gyakran a lomizók hozzák, egy részük meglepően ért hozzá! Aztán a könyvszekerekről is váratlan dolgok kerülhetnek elő.
A gyűjtés igaz szenvedély, és az esetek nagy részében férfiak művelik, a feleség általában csöndes belenyugvással fogadja. Volt olyan eset, amikor az egyik lakásban élt a család, a másikban volt a könyv, illetve a metszetgyűjtemény, és ez a beosztás fényesen bevált.
Aztán átmentem a Műszaki Múzeum Tanulmánytárába, ott a nöi feltalálókról hallhattunk. . Az intézmény vezetője tartotta, közben bőséges időt hagyott a kiállított tárgyak nézegetésére, sőt az elbóklászásra is.Éltem is az engedéllyel, és újra megcsodáltam a távcsöveket, amik nem csak optikai eszközök, hanem iparművészeti alkotások is. Nem is beszélve, a kedvencemről, a világóráról! Külön-külön kis számlap mutatja a helyi időt a Föld különböző nagyvárosaiban. Az előadásra rátérve, nem jegyeztem fel a feltaláló nők neveit, csak a történetüket írom le. Például a gyapottisztító gép szabadalmi leírását egy férfi adta le, bár alapos a gyanú, hogy egy nőtől „kölcsönözte”. Ezek után megmutatta az írógépeket, és megtudtuk, hogy a szabadalmak jó része ezeket tökéletesítette, nem túl meglepő módon, hiszen a gépírás általában női foglalkozásnak számított. A hibajavítót is nő találta fel, hálás köszönet érte! A gépírás mellett a másik nehéz munka a mosás volt, ezzel kapcsolatban is több elő-mosógép szabadalmat jegyeztek be.
Jó néhány, ma is használatos eszközt ismertünk meg, a kedvencem a pedálos szemetesvödör. Ezt egy 12 gyerekes anya találta fel, miután sosem volt szabad keze ahhoz, hogy a vödör fedelét emlegesse. Az eldobható pelenkát egy másik, igaz, neki csak három gyereke volt.
A következő rendezvény előtt még volt egy kis idő, újra körülnéztem. Néhány fiókra az volt írva, hogy kihúzható, meg is tettem. Aztán elgyönyörködtem a cvikkergyűjteményben, hihetetlenül sokféle forma, még a tokjuk is. Aztán egy fiókkal továbbmentem, ott viszont lornyonok voltak nagy számban! Rögtön megtetszett az, ami kétféle szemüveget is tartalmazott, gondolom, az egyikük utcai, a másikuk olvasószemüveg volt, Mindez csonos tokban, és láncon, hogy nyakba lehessen akasztani.
Mint kiderült, a következő esemény nem előadás lesz, hanem, interaktív foglalkozás, amit egy textilművésznő vezetett. Négy varrógépen lehetett dolgozni, ezek egyike a hagyományos, lábbal hajtható volt. Itt csak szemlélődtem, ez sem volt rossz!
Vasárnap a Ráth György villa került sorra, itt az előadás címe is csábító volt: Zsolnay Teréz és Tutanhamon. A lányok tízezer darabos népművészeti gyűjteményt szedtek össze, majd kiállították. Ebben Pulszky Ferenc, a Nemzeti Múzeum akkori igazgatója segítette őket. Véletlenül ugyan, de az egyiptomi művészet iránti érdeklődésük is neki köszönhető. Pulszky a bécsi forradalom idején ott tartózkodott, és az egyik barátja eladott neki egy egyiptomi macskaszobrot. Ennek az árából Angliába akarta utaztatni a fiát, aki egyre jobban belesodródott az eseményekbe, és ennek biztos nem lesz jó vége. A Zsolnay lányoknak viszont megtetszett a macskaszobor, és jó néhány ilyet készítettek,. Aztán sor került jó néhány egyiptomi motívumos hamutartó, váza és tál készítésére is, mindezek olyan népszerűek lettek, hogy alig győzték a megrendeléseket teljesíteni! Még hamisították is, ami a kereslet egyik fő jellemzője. A háború után a kereslet erősen visszaesett, ami nem túl meglepő.
Aztán 1922-ben felfedezték Tutanhamon sírját, és ez újra népszerűvé tette az egyiptomi motívumokat. Elsőnek egy angol gyár reagált, rá, de ők csak éppen rátettek néhány motívumot a már meglévő képeikre., Nos, a Zsolnay gyár nem ezt választotta! Igen, motívumokat kölcsönzött az egyiptomi freskókról, de feldolgozta, stílusosan használta fel, csodás színekkel festette kis a kerámiákat.
Az előadás végén éltem a lehetőséggel, és körülnéztem a múzeumban, újra megcsodálva a kiállított tárgyakat. A kedvencem egy papír öltöztető baba volt, a megfelelő ruhatárral, a kedvencem a golfozó szerelés volt. A hölgyet darázsderekúra fűzték, és minden alkalomhoz kesztyűt viselt, viszont sajnos, csak egy kalapja volt. Lehet, hogy a többi eltűnt az idők viharában.
Na ennyi lett volna, a vasárnap rózsakert látogatástól már mindenkit megkímélek,.
A szombat délutánt az aquincumi floralia ünnepen töltöttük, a többesszám alatt Kati barátnőmet és magamat értve. Az eső ígérete miatt eleinte nem voltak sokan, aztán annál többen, mert rájöttek, hogy mégsem lesz! Belépve először is körülnéztünk egy kicsit, bőven akadt látnivaló. volt ugyan egy kinyomtatott programunk, de részint minden egyidőben történt, részint meg egyszerre úgyis csak egy helyen lehettünk! Ezért aztán a sátrakkal kezdtük, volt ott mindenféle, amit csak el lehet képzelni! Szövőszék, igaz, abból a fajtából, ami egy öv elkészítésére szolgát, de a mintapéldányok igazán szépek lettek! A fonalat is meg lehetett (volna) venni. . Szépen formált kerámiák, szívesen ettem-ittam volna belőlük. Remek kovácsmunkák, a legjobban az övcsatok tetszettek, kisebb-nagyobb méretben, de egyaránt szép kidolgozással. Egy tipikusan kovács kinézetelű férfi korhű öltözetben verte a vasat, méghozzá nem csak ritmikusan, de kifejezetten dallamosan! Volt ott néhány fegyverkészítő is, az egyik kardot megemelve (nem a római gladus volt) arra a következtetésre jutottam, hogy használata komoly veszélyt jelentett volna a lábujjaimra. Megnéztem egy kézi ballistát is, de megemelni nem akartam, szerintem legalább öt kiló volt. Edzettek lehettek az egykori felhasználói,
A következő műsor igazi csemege lett, mert a római kori hangszereket szólaltatták meg. Elsőnek két rézfúvós hangszert, sajna, a nevüket elfelejtettem. A kottát nem tudom, honnan vették hozzá, de eléggé meggyőző volt, főleg az őrségváltást jelző, minden éjjel háromszor fújták meg, gondolom, a táborlakók osztatlan örömére. Egy biztos: aki elaludta az őrségváltást , az elég ritka eset lehetett. Megfújtak egy másik fajta tülköt is, ez marha szarvából készült, és az egyszerűség kedvéért kanásztülöknek neveztem el. Következett a kithara, az már pengetős hangszer, és jóval enyhébb és kellemesebb hangja volt. A pánsíp eléggé ismert, erről nem szólok bővebben. Aztán következett a csúcs: a viziorgona, illetve annak másolata. Ketten fújtatták, és senki ne képzeljen valami hangversenyorgonát! Egy kézzel játszott rajta a művész, és meglepően kellemes, kissé a pianóra emlékeztető hangzása. A művész német volt, sajnos, nem latinul beszélt, de tolmácsolták, amit mondott, és mind a játékának, mind a szövegének nagy sikere volt. Az orgonáról elmondták, hogy az egykori orgonista és a felesége egyaránt játszott rajta. A művész neve ismert, Asinius Pollio. Ráadásul az ókor legepésebb verselője, Martialis, arra méltatta, hogy egy kétsorost írt róla:
Mindent szentül ígérsz, valahányszor reggelig ittál,
S reggel megtagadod. Pollio, reggel igyál!
Egy kis bepillantást nyertünk a katonai alapgyakorlatokba, a felsorakozott legionáriusokat egy szenátor nézte meg, akit a katonák ave felkiáltással és a pajzsuk csapkodásával ünnepeltek. Egy fölöttébb marcona őrmester egzecíroztatta a csapatot, volt, aki levágott néhány fekvőtámaszt, volt, aki körbefutotta a kiképzőteret, természetesen pajzzsal, páncélban. És zokszó nélkül. Nem is lett volna ajánlott.
Utána viszont rabszolgavásár következett, ezt nézték meg a legtöbben! Az esélyegyenlőség szent nevében most a barbároknak adtak el római foglyokat. Igaz, nem volt túl nagy választék, két férfi, és három nő, de hát ez van! Lehetett licitálni rá, de csak gyakorlott rabszolgatartóknak ajánlott megvenni őket. Az első egy mesemondó volt, úgy emlékszem, három as volt az ára. Következett egy olyan férfi, aki a borok szakértője volt, ha őt megvették, a vevő roppant szakszerűen dicsérhette a bort, még akkor is, ha inkább sört vedelt. Az ember nem is hinné, de a három nő nem túl magas áron kelt el, az árverésvezető nem ezen gazdagodott meg! A kérdésre, akar-e valaki eladni más valakit, egy lelkes fiú rögtön felajánlotta az öccsét, de a kikiáltó szerint erre nincs kereslet.
Aztán következett a zárórendezvény, legalábbis számunkra, éspedig a barbár-római összecsapás. A meccsről helyszíni közvetítést is kaptunk, továbbá stílszerű dobzenét melléje. A légió szép sorba állt, és várta, most mi lesz. A barbárok megfontoltan a segédcsapatokat küldték előre, némi gyöngéd rábeszélés (rúgás-verés) után. Meg kell adni, nekik megvolt a magukhoz való eszük, mert jobbról-balról megkerülték a csapatokat, és futva távoztak. Ezután indult a nyilazás, mi több, parittyáztak is, és itt ne csúzlira tessék gondolni! A legió felvette a testudo formát, ezen nem fogott a lövöldözés. Aztán indult a támadás! Noha nem vagyok katonai szakértő, rájöttem, hogy a dolog esélytelen. Igaz, mindkét részről erősítés érkezett, de kimenetel csöppet sem volt kétséges.
Ha eleinte nem is voltak sokan, ekkorra már annál többen nézték a programokat, Ha valaki elmulasztotta, alighanem jövőre is lesz!
Tegnap a nyugdíjas klub kellemes kirándulással töltötte az időt. Egy kényelmes busszal jutottunk el mindkét, tervezett helyre. Az első célpont Majk volt, az egykori kamalduli remeték háza. Vezetést kértünk és kaptunk is, tizenegy órakor kezdődött, minden órában kinyitják az épület ajtaját, a bejelentett csoportokat akkor fogadják. A kertben nyugodtan lehet sétálni, Valamivel előbb érkeztünk oda, volt időnk kicsit körülnézni, meg is tettük, én is. Örömmel állapítottam meg, hogy jó néhány, vízbe hajló fűzfa állt a parton, ami nagyon stílusos. Még egy kicsivel arrébb pedig vadgesztenye fasort láttam, éppen most virágzott. Ebben is szerencsénk volt, akár csak az időjárásban. Néhány orgonabokrot is találtam, de alig ismertem rá, annyira gyér volt a virága, és jóformán nem is volt illata. Nem messze tőle egy vizimalomból átalakított műemlék épületet néztem meg,
Tizenegy órakor nyílt az ajtó, és a vezetőnk, egy kedves fiatal nő bemutatkozott, majd ismertetni kezdte az apátság történetét. A kamalduli szerzetesek némaságot fogadtak, pontosabban csak egymással nem beszéltek, mert imádkozni hangosan és sokat imádkoztak. Továbbá a saját kezük munkájából éltek, nem ettek húst, és zöldség, gyógynövény és virágkerteket gondoztak. Ez persze nem volt elég, adományokat is kaptak, nagy erdeik voltak,no meg a halastó is az övék volt,. Növendékeik is voltak három év próbaidő után léphettek be, már ha befogadták őket. A csuhájuk fehér volt a fejüket borotválták, viszont szép hosszú szakállat növesztettek. A szerzetesek magyarországi története elég rövid, II. József feloszlatta ezt a rendet is. A rend hosszú külországi és rövidke magyar történetének nem nehéz utánaolvasni, ezért inkább a saját, szubjektív benyomásaimat osztom meg. Először is az ötlött a szemembe, hogy az épületek nincsenek túldíszítve, sima, fehér falak (na jó, ez a fehérség csak a felújítás óta), egyszerű, de praktikus épületek, minden funkcionális. Azt azért nem hagyhatom ki, hogy az Eszterházy család grófi ágának is a tulajdonában volt, és ez nem múlt el hatás nélkül, de ezt nem vitték túlzásba. Elsőnek az ebédlőt néztük meg, a szépséges majolika kályhát megcsodáltam, ezt a folyosóról lehetett fűteni, Az ebédlő világos, tágas, a mennyezetet és az oldalfalakat freskók díszítették. A legnagyobb kép az Utolsó vacsora volt, kicsit meglepődtem rajta, mert egy tálon hevert ugyan egy sült bárány, de se tányér, se pohár, és ami fontosabb, kenyér sem, csak egy gyertyatartó. Továbbmenve a férfi, illetve női dolgozószobát is megnéztem, ez utóbbin félreérthetetlen volt a női jelleg. Semmi túldíszítettség, csak elegánsan nőies vonalak, csinos író, illetve pipereasztal.
Legjobban a Rákóczi-emlékszobának örültem. Stílszerű volt, hiszen a fejedelem a szívét az egyik franciaországi kolostorra hagyta. Sajnos, nem sokáig nyugodhatott ott, mert a forradalomban csak annyit tudtak, hogy ez egy külföldi, no meg herceg is, dobjuk ki!
A vezetés után ki-ki szabadon bóklászhatott, meg is tettük, Aztán mindezt kipihenhettük e kávézóban, ahol stílszerűen aprócska kiállítás volt a kávé történelméből. Kortyolgatás közben elolvastam egy nagyjából kétszáz évvel ezelőtt élt velencei kávémester receptjét arról, hogy készül a jó kávé. Szerinte először is meg kell pörkölni a babkávét. Az edényt szakadatlanul rázogatni-kevergetni kell a tűz fölött, amíg szép barna – majdnem fekete – színe lesz. Aztán rézmozsárban addig kell törni, amíg olyan nem lesz, mint a spanyol tobák. Aztán három kanál kávét teszünk egy szarvasbőr zacskóba, azt egy edénybe, vízzel felöntjük, a tűzhelyre tesszük, és folyamatosan odafigyelünk rá, mert nem szabad, hogy kifusson. Három Páter Noster elmondása után le kell húzni a tűzről, újabb három ima idejéig várni kell, hogy hűljön egy kicsit, aztán rézkannába öntjük, arra is vigyázva, hogy minél kevesebb zacc kerüljön bele. A kávét ki-ki ízlése szerinti findzsából fogyaszthatja. Ami azt illeti, szívesen megkóstolnám! Jól kipihentem magam, búcsúzóban megcsodáltam a kertet, és élveztem a nyugalmas hangulatot.
Következő úticélunk Tata volt a turulszobor, a busz csaknem odáig volt. Szabad program volt, mindenki arra járt, ahol jólesett. Egy kis erdei séta mindig jó választás, el is indultam a Szelim barlang felé, a geológiai tanösvényen. Mindenféle kőzet szerepelt ott, egy táblával, hogy tudjuk, mi is az, amit látok. A Köszörűkő hegyről származó kövön azért meglepődtem kissé, idáig sosem gondolkodtam el azon, honnan is származik ez a nyersanyag.
Út közben jó néhány táblát láttam, ami a terület állatvilágát ismerteti, Sajnos, csak képen láttam a vadmacskát, a nyestet, a hollót, pedig már egy barázdabillegetővel is beértem volna! Viszont madárdalt állandóan hallottam. Megéheztem és betértem az ottani vendéglőbe. Sült kolbászt rendeltem, kenyérrel, mustárral, és kellemesen lepődtem meg, amikor kihozták, Két szál kolbász, két szelet kenyér. Az előbbi finom, a kenyér pedig enyhén pirítva, lilahagymával és töpörtyűmorzsával érkezett. Emberes adag volt! Hazafelé már mindenki elpilledt egy kissé, de egységes volt a vélemény, hogy az élmény bőven megérte a fáradságot!
A vasárnap délutánt a Csepeli Művelődési Házban töltöttem, amire legalább két okom volt. Az előcsarnokban éppen fotókiállítás volt, szebbnél-szebb képek, érdemes volt elnézegetnem. Sok csodás természetfotó, néhány portré, ezek voltak a kedvenceim. Különösen az egyik! Amikor megláttam, egyből a betyár szó jutott eszembe, aztán láttam, hogy a felirata is ez. Egy csikóskalapban, a mellén átvetett karikásostorral fotózott, középkorú, gyűrött arcú férfi szerepelt rajta. Az első gondolatom az volt, hogy ha a pénzemet és/vagy az ékszereimet kérné, habozás nélkül átadnám! A második, hogyha Szomjas György ezt látta volna, sírva könyörög neki, hogy szerepeljen a filmjeiben! Akár mindkettőben!
Aztán sor került a szinielőadásra, főként ezért mentem oda. A Zenthe Ferenc Színház előadásában láthattuk Bernard Slade: Még egyszer, veled, ugyanott! című darabját. Mint sejthető, ez a Jövőre, veled, ugyanitt darab folytatása. A mostaninak is ugyanaz a két szereplője van, Doris (Vándor Éva) és George (Harmath Imre), ők minden évben két napot találkoznak, ahol – más egyéb mellett – megbeszélik, mi minden történet velük az elmúlt évben. Nos, számomra kitűnően érzékeltette ez mint a magánéleti, mind a közéleti változásokat. Akár ne is mondjam, a felek mindegyike házas, de ez a két nap csak az övék! Érdekes volt megfigyelni, hogyan változik a technika, először kábeltévé, majd mobiltelefon, ami persze mindig a alkalmatlan pillanatban szólal meg, A párbeszédek szellemesek, a karakterek szeretetre méltó emberek, emberi gyengeségekkel és hibákkal. George, miután megözvegyült, egy darabig így is jól érzi magát, és szeretné feleségül venni Dorist, aki viszont nem akar válni a lánya miatt. Aztán összeakad egy fiatal nővel, aki kedvéért elkezd fitt lenni, sportolni, másként öltözködni, és miután a szép nevű Cassandra gyereket vár tőle, el is veszi feleségül. A család és Doris nehezményezi, de sokat nem tehetnek ellene. A következő alkalommal George már egy csecsemőt hoz magával, mert a felesége lelépett egy másik férfival, a gyereket pedig neki hagyta. Doris élete sem unalmas, mert az ő lánya eleinte mintagyerek, majd alkoholista, majd kábítószeres, többszöri elvonókúra után elköltözik és jó pár évig hírt sem ad magáról, A jó hír az, hogy beiratkozik egy írótanfolyamra, ahol arra biztatják, hogy arról írjon, amit ismer, ezért megírja a saját történetüket, a történet váratlan sikert arat, nemcsak egy nagy kiadó jelenteti meg, de filmet is készítenek belőle. A párbeszédek pörgősek és szellemesek, a hősök minden, őket ért tragédia ellenére talpon maradtak, és igyekeznek élni az életüket. Sajnos, Doris esetében ez nem könnyű, mert daganatos betegséget diagnosztizálnak rajta. Ezt sikerrel kezelik, de sajnos. kiújul. Hogy ezért vagy sem, de összeházasodnak, bár némi indokolt kételyeik vannak. Aztán rájönnek, hogy lehet még pár boldog, kiegyensúlyozott életük együtt! Elgondolkodtam, vajon mennyire volt jó ötlet, hiszen egy dolog évi két napot együtt tölteni, más dolog pedig az év 365 napját! Viszont rájuk bíztam, ők tudják!
Remek előadást, kitűnő színészi alakítást láthattunk, ezt hosszú tapssal méltányolta a közönség! Ha valaki szereti a szellemes, szórakoztató, de mélyebb jelentést is hordozó darabot, annak ajánlom, nézze meg, nem fog csalódni!
A mai délelőtt az Ecseri piacot választottam úticélomnak. Utoljára 1991-ben jártam ott, azóta biztos, hogy változott, és erről szerettem volna meggyőződni. Meg is tettem! A buszról leszállva az első, ami a szemembe ötlött, egy virágzó lilaakác volt, illő módon meg is csodáltam. Nem voltak sokan, így aztán nyugodtan nézelődhettem. Az volt az első benyomásom, hogy a piac összement! Alighanem a terjeszkedő használtautó-piac foglalt el egy jó nagy darabot belőle.
Sétáltam, nézegettem, bőven volt mit. Sorolom, azzal a fenntartással, hogy ennél sokkal-sokkal több holmi akadt. Fura mód rengeteg sétabot, a legváltozatosabb fejjel. Volt kutyagejformájú, gyöngyház kagyló végű, és – amin meglepődtem – Ferenc József fejű is! Ami azt illeti, őfelségét még viszontláttam néhányszor, úgyszintén bájos feleségét, ez utóbbit festményen. Viszont ami őfelségét illeti, egy jólsikerült rézkarcon fedeztem fel, ez valami bölcsödét vagy inkább árvaházat ábrázolt, sok gyermekággyal, bepólyázott csecsemővel, takaros egyenruhába öltöztetett nörszökkel. Ezek egyike egy gondozottat nyújt őfelsége felé, aki egyik kezében a botját, a másikban a kalapját fogta, így aztán elhárult a veszély, hogy a csecsemőt kelljen magához ölelnie.
Egy lezárt boltban csodás, máriaüveges vaskályhát láttam, kiírták az árát is, a tapintat miatt eruóban, sebaj, amúgy sem tudnék mit kezdeni vele. Volt ott egy háromszintes mosdóállvány. felül lavór, benne kancsóval, alatta szappantartó, a legalsó szinten meg az éjjeliedény. Volt tükrös öltözőasztalt, amit – ki tudja miért – márványlappal szereltek fel, és alighanem négy markos ember kellett ahhoz, hogy egyik helyről a másikra vigyék. Láttam még csodás, szépen faragott keretű, torzításmentes tükröt, jó néhány karosszéket, ezek némelyike roppant kényelmetlennek tűnt. Volt posztóval borított lapú íróasztal, szintén békebeli méretben. Elképesztő mennyiségű nipp, többségük erősen giccses, de hát ezek azért vannak! Viszont láttam csodaszép íróasztali készletet is, ezen egy fekete márványlapon, sárgaréz foglalatban két, fedeles tintatartó, és egy finoman faragott pecsétnyomó. Sóhajtozva nézegettem, nagyon tetszett! Nem is beszélve a gyermek főzőedényekről, ezek zománcozottak voltak, aprócska lábas, fazék, kuglóf és tarkedlisütő. Aztán egy játék gyerekkocsi, kb. tenyérnyi nagyságú, ez is zománcozott fémből. Aztán gyerekfürdető kádak, az egyikhez még az állvány is megvolt, amire rá letett tenni. Ezek egyikének még csak zománchibája sem volt! Ugyanez játék nagyságúban is kapható!
Jó másfél órát töltötte szemlélődéssel, nem is bántam meg, hogy ott jártam. Lehet elfogultsági óvást emelni, de a Budai bolhapiac sokkal jobban tetszik.
Tegnap délelőtt a Tavaszkert kiállításon voltam, a Budai Botanikus Kertben. Dísznövényeket ígértek, és volt az is, nagyszámban. Sétáltam, nézegettem, bár inkább a gyönyörködtem lenne a megfelelő kifejezés. Maga a botanikus kert is nagyon szép, sok virág nyílt benne, sajnos, csak keveset ismertem névről. Az biztos, hogy a tulipánt (elvirágzóban) az orgonát (most kezdett virágozni és illatozni) persze igen. Megtaláltam a kerti tavat, és nagy örömömre egy kacsapár úszkált a szélén. A gácsér elmélyülten tollászkodott, megcsodálhattam a csodás kék nyaktollait. A tojó inkább csak úszkált, időnként megnézte, mit művel a társa. Kijöttek a partra, és megállapítottam, hogy emberekhez lehetnek szokva, mert nyugodtan hagyták, hogy agyba-főbe fényképezzék őket, Egyébként a kert zengett a madárdaltól. Valaki mellettem azt mondta, hogy itt egy csinos kis bagolypár is él, de hozzájuk nem volt szerencsém.
Nos, lássuk a kiállítást. A bonsaival kezdtem, sokféle volt szebbnél-szebbek. Amin kissé meglepődtem, hogy két gyümölcsfát is láttam, gránátalmát és fügét. No meg egy díszalmafát, éppen virágzott. Aztán csak sétáltam és nézelődtem. Mindig meglepődök azon, hogy mennyi féle-fajta muskátli vagy árvácska létezik! Egyik szebb, mint a másik. Láttam néhány aprócska mandarinfát, óhatatlanul eszembe jutott, hogy kicsit sárgább, kicsit savanyúbb, de a mienk. Jó néhány balkonparadicsom is kapható volt, az egyiknél majdnem elcsábultam, ez a fekete paradicsom volt, szerencsére kiderült, hogy ez jó nagyra nő. Hihetetlenül sok fűszernövény, legtöbbjükről nem is hallottam, de ez az én hibám lehet. Persze, hogy kaktusz is volt, minden tételben, jól kigyönyörködtem magam. A kedvenceim a télálló kaktuszok voltak, akkora tüskékkel, hogy az a legkényesebb ízlésnek is megfelelt! Jót mosolyogtam, mert két barátnő mellett álltam, és hallottam, amint az egyik óva inti a másikat, aki vásárolni készült? Nincs több ujjad, amire a szatyrot akaszthatod! Nem biztos, hogy ezt a jó tanácsot megfogadták. Szinte mindenki egy-két-három nagy szatyorral távozott. Egyikük mindezek tetejébe még egy bonsait is a keblére ölelt.
Persze, hogy volt étel-ital is, én a klasszikus lángosnál maradtam, elfogadható áron mérték, és jó is volt! Kapható volt méz, az akáctól a repcéig, bor palackban, szörpök, lekvárok, mártások minden tételben, esetleg kis kóstolóval. Akit ez érdekel, érdemes meglátogatni a kiállítást.
Bocsánat, ki tudja miért, az eleje lemaradt, most pótlom.
A keddi napon megnézem egy színházi előadást. A címe: Marmonstein Berta csodálatos élete. Szándékosan nem írom, hogy színházban voltam, mert ez egy könyvtárban zajlott. Ezek után sejthető, hogy ez monodráma, és merem állítani, hogy ebben a műfajban nagyon jó!
Hősnőnk idős korában néz vissza az elmúlt időkre, már jó messze Magyarországtól, Új-Zélandon. Viszont úgy érzi, el kell mondania, illetve le kell írnia a történetét, talán érdekel valakit vagy valakiket. Ami azt illeti, a nézőket nagyon is! Nos, megállapítottam, hogy Bertának nem sok ideje volt unatkozni, eléggé érdekes században élt, sajnos. Kezdem azzal, hogy Morvaországban született, és ott is élt tízéves koráig. A szüleinek kis szatócsüzlete volt, ő pedig együtt játszott a falusi gyerekekkel. Aztán megérkezett néhány pánszláv agitátor,és nagyon hatékonyan dolgoztak, mert nem is olyan soká a falu előljárósága arra kérte őket, hogy menjenek el, az üzletet átveszik. Miután már amúgy sem vásároltak tőlük, ebbe kénytelenek voltak belenyugodni. Budapestre költöztek, ott is üzletet nyitottak. Sajna, a régiért kapott pénzt hadikölcsönbe fektették, az pedig elúszott. Viszont a háború kitörése után a kocsmájuk virágozni kezdett, mert a hazalátogató katonák nem sajnálták a pénzt, ugyan mire tartalékolták volna? Igaz, az árubeszerzés csöppet sem volt könnyű, de egy szép fiatal lánynak azért szívesebben adtak el bármiféle szeszt.
Úgy vették észre az akkoriban élt fiatal lányok, hogy a pesti életüket a front nem befolyásolja közvetlenül, ők táncoltak, szórakoztak, a párjukkal andalogtak a Ligetben, egész addig, amíg be nem ütött az infláció, a frontról érkező halálhírek, a fehér és a vörös terror. Ezt valahogy ki tudták védeni, de nem könnyen és nem egyszerűen.
A továbbiakban nem mondom el ilyen részletesen, aki tanult vagy olvasott erről az időszakról, sejtheti, Amiért megfogott, az volt, hogy Berta és a családja valahogyan mindig talpraállt, és élvezte a derűs időszakokat!
Nem is csoda, hogy Berta nagyon elunta a helyzetet. Szerencsére a rokonai közül volt, aki úgy döntött, hogy Új-Zélandra költözik, ott szívesen látják a fiatal, erős, tenni akaró embereket. Ezért aztán Berta megragadta a lehetőséget, amikor 56-ban kinyíltak a határok, és az utolsó napon elmenekült,
Szerencsére új hazájában nem sok minden történhetett vele, mert erről nem beszélt. Csakis arról amit itthon átélt é tapasztalt.. Mere3m állítani, némi beosztással száz évre való kalandot élt át ő, a családja és a nemzedéke.
A mai délelőtt jelentős részét a Várban töltöttem, meg akartam nézni a Tóth Árpád sétányt, mert ott éppen virágoznak a japáncseresznyék. Mire elindultam, ideális kirándulóidő lett, és úgy gondoltam, ha mégis esik a Vár telis-tele múzeummal, ott ellehetek egy darabig, ha zuhogna. Véletlenül egy megállóval előbb szálltam le a buszról, de ezt egyáltalán nem bántam, jó sok hangulatos utca és érdekes kirakat akadt utamba.
Aztán sorra ejtettem a Vármúzeumot, mert lesz egy olyan programja, ami érdekelt, és elő akartam jegyeztetni magam, és ez sikerült is. Előjegyeztettem, mi több, ki is fizettem a június harmadiki Múzeumi kulisszajárás pincétől a padlásig című rendezvényre.
Na, most jön a legjobb része a túrának, megtaláltam a sétányt, (nem volt nehéz), és végi ballagtam rajta. Meg kell adni, a sétány név tökéletesen illett erre az utcára, sehol egy autó, a Dunára és a pesti oldalra remek kilátás, és a cseresznyefák tényleg teljes virágukban álltak! Nagyszámú rajongó bámulta és fényképezte őket, nem is csodálom! Akadt még egy-két vadgesztenyefa is, ezek még nem borultak virágba, de így is szépek voltak! Minden huszadik méteren kényelmes padok, elég sok vízcsap, sok szépen alakított kilátó, és állítom, sokan megálltak, megcsodálni a tájat.
Jó egy órát sétáltam, és felfigyeltem arra, hogy érdekes módon mindenki udvarias és előzékeny volt! Igyekeztek nem útban lenni, amikor a másik fényképezett, és utat adtak a gyerekkocsiknak is.
Akit érdekel, egy-két napig még nézheti, és merem állítani, érdemes arra járni, akár oda-vissza is sétálni.
A ma délelőttöt, legalábbis egy részét a Petőfi Múzeum Petőfi kiállítását néztem meg. A kétszáz éves születésnapjára való tekintettel éppen időszerű,
Nos, beismerem, hogy a mostani kiállítás némi csalódást jelentett, Kissé rendezetlennek tűnt, legalábbis számomra. Furcsállottam például,. hogy az első teremben, ahol részint Petőfi-szobrok másolatai, részin olyan folyóiratok voltak, amik a verseit közölték, alig-alig volt világítás. Lehetséges, hogy a régi papíroknak árt a fény, de a szobroknak semmi esetre sem! Őszinte meglepetésemre még lovasszobor is készült a költőről, holott ő a legtöbbször gyalog járta be az országot. Szerencsére volt olyan is, ahol az országutak fáradt vándora ült le egy útszéli kőre.
Elég a sirámból, mert a továbbiakban minden tetszett! Ilyen volt például Szendrey Júlia báli kesztyűje, ennek alapján a „kis kacsó” az ő esetében nem üres bók volt. Egy ruhája is, tényleg szép karcsú lehetett. Látható volt még Hrúz Mária és Petrovics Sándor portréja, no meg Térey Marié is. Ez utóbbi Júlia barátnője volt, és némi szerepet játszott a kettejük űjratalálkozásában. Ami az utat illeti, rézkarc térképeken volt feltüntetve, melyik városban mikor időzött, és hány verset is írt ott. Ha többször is járt ott, akkor minden dátum. Van némi alapja annak a rosszmájú megállapításnak, hogy elég kevés olyan hely akad, ahol ő nem járt.
Egy érdekes csoportosítás: barátok, ellenségek (ez elég sűrűn módosult) támogatók, rokonok, szerelmek, lakótársak. A támogatók közé tartozott pl. Vörösmarty, vagy néhány lapszerkesztő, bár ők nem vitték túlzásba a honoráriumot. Azt eddig is tudtam, hogy Petőfi alighanem csak két emberrel nem veszett össze rövid élete során. Az egyik Bem volt, őt bálványozta, a másik Arany János, akivel alighanem képtelenség veszekedni. Láttam még Jókai Mór mellszobrát is, noná, hogy vele is összeveszett. Móric bácsi becsületére legyen mondva, ő soha egy rossz szót sem mondott Petőfiről, vagy legalábbis írni nem írt ilyet. Ha már róla esik szó, látható volt a házisapkája, amit Júlia készített számára.
Egy újabb terem, csodás alföldi képeket vetíttek, és meg lehetett hallgatni az Alföld című verset. Néhány pad is volt előtte, úgyhogy nem kellett ácsorogni.
Nagyon tetszett, hogy néhány helyen fülhallgatók lógtak, és Petőfi verseket lehetett hallani, de nem csak a legismertebbeket. Meg is tettem, nagyon jó előadókat hallgattam. Például a Ha férfi vagy, légy férfi címűt Somlay Artúr szavalta, Az egyiken meghatódtam, mert ott egy fiatalember azt a verset mondta, amiben Sándor eltervezi, mi is lenne, ha ő nyerné meg főnyereményt. Elég szerény tervei voltak: kifizeti az adósságait, és csináltat egy meleg téli ruhát.
Ha már úgyis ottjártam, még két terembe is benéztem, ezek egyikét Polcz Alainenek szentelték, éspedig a gyerekpszihológia ténykedésének, a világépító játéknak, a bábpedagógiának, no meg az erről szóló műveinek. No meg egy rövidke megemlékezést az életének is szenteltek.
A szomszédban Nemes Nagy Ágnes tájképei, ezeket is érdemes volt megnéznem.
Miután itt jól kinézegettem magam, elindultam a Vörösmarty tér felé, ott is van ám vásár! Nos, kisebb volt, mint a karácsonyi, de nagyobb, mint a Deák téri. Az árukínálat igen sok tekintetben hasonlított, úgyhogy itt is hosszan nézgelődtem. A kedvencem néhány fafaragás volt a kellemes, kesernyés illatából ítélve egy részük szantálfából készült.
Mindent egybevetve, jó programom volt, és hazaérve legott elővettem Petőfi verseit. Kicsit később jöhetnek Fekete Sándor róla írott könyvei, különösen a Számadás az ünnepről.
Tegnap a Deák téri húsvéti vásáron jártam. Véletlenül tudtam meg, hogy van ilyen, és ha már van, akkor meg is néztem. Nos, inkább a vásárka kifejezés illik rá, már ha van ilyen szó. Elsősorban édességeket láttam, minden tételben. Rengeteg makaron, minden elképzelhető színben és ízben. Ha valaki kérte, csinos kis dobozban kérhetett 3, 6 vagy 9 darabot, amit tetszése szerint válogathatott össze. Megfelelő ajándéknak tűnt, elég sokan vették is, főleg a külföldiek. Ugyanez vonatkozik a szintén nagyszámú élelmiszer árusítóra. kürtőskalács és lángos is két helyen volt kapható, valami érdekes lepényféle csak egyen, de nagyon gusztán festett.
Maradva az édességeknél, drazsé vagy tizenöt-húsz féle ízben és méretben, cukorka, szintén jó pár fajta. Aztán kellemes fűszerillatot éreztem, fahéj, szegfűszeg, no meg narancshéj illatát, ebben a bódéban illatosítókat árultak.
Volt néhány szép kerámia, bőrdíszműáruk, és jött a kedvencem! Egy fiatalember csodaszép, kézzel szövött sálakat árult, a szövőszék, amelyen készítette, szintén ott állt.
Aztán felfedeztem egy kis, üvegfalú szobácskát, ami a csábító Tojásmúzeum címmel. Rögtön be is mentem. Csak akkora volt, mint egy átlagos szoba, de 10 vitrin volt benne, a festett tojások szép példányaival. Kicsit meglepődtem, mert nem csak tyúk, illetve lúdtojás volt, de strucctojás is, nem is egy! Mint kiderült, ez a zengővárkonyi tojásmúzeum kollekciójának csekély része, mert ott sokkal több van. A múzeum igazgatója is jelen volt, éppen egy fotóssal beszélgetett, Innen tudtam meg, hogy ez a múzeum érdekes módon szerdán tart szünnapot, abban a reményben, hogy akkor hétfőn majd csak ellátogatnak hozzájuk!
Sorolom, miket is láttam. A már említett strucctojások egyike patkolt volt, egy másik csipkésre faragva, a harmadikon pedig Móra Ferenc szintén faragott portréja volt látható. Ez utóbbinál nem ártott volna, ha valami festékkel kiemelik a körvonalakat. A másik három tojás már festett volt, ezek egyike beregi keresztszemes hímzésmintára készült.
Láttam még szorb, szlovák és cseh festett tojást is, no meg sokféle, Magyarországon készített, hagyományosan írókázottat. No meg néhány csinos kis fonott dróttojást. Azt is megtudtam, hogy viszonylag egyszerűen, tojástartóban szállították ide a legtöbb darabot.
Jól kigyönyörködtem magam, és megállapítottam, hogy lehet, hogy a vásár kicsi, de érdemes megnézni, főleg a tojáskiállítás miatt.
