AOTD - Album of the day
EFB - Első felületes benyomás
NFR - Nice fucking refrén (azaz épp nem tudod kitörölni az adott refrént, dallamot a füledből)
MM - Most megy (azaz most épp ezt hallgatod)
Mindezekkel egyetértve én érzek kohéziót is az öt különböző karakterű zeneszám között, mégpedig a dob ritmizálása tartja egyben az egészet. A 21st Century Schizoid Man rondóforrmára épül közjátékokkal tarkítva, remek hangszerszólókkal, az Epitaph hőseposzi hangulatú, a Moonchild inkább az összhangrzatokra megy rá, folytatása megjelenik az Islands lemezen és Robert Fripp soundscape-eiben. Az In the Court of the Crimson King felfogható minioperának is. Ez a lemez a stílusának talán legfontosabb alapvetése.
Én az a fajta Carcass-rajongó vagyok, aki az első négy lemezt imádja, és bár rendre megpróbálkozik a Swansonggal, egy-két kicsit izgalmasabb daltól eltekintve nem tudta azt megszereretni, az újjáalakulós lemezek pedig úgy mentek el mellette, mint annak a rendje. Viszont az első 4 tényleg olyan, hogy minden egyes lemezzel hatalmas lépéseket tettek felfelé (ahogy az ötödikkel is tettek egy hatalmas lépést zeneileg, csak azzal épp a kiégés felé). A Symphonies ezen az úton az elején van még a történetnek (második album, 1989), de itt már mégis megtaláltak egy markáns, rendkívül groteszk dallamvilágot (Bill Steer!) úgy, hogy a hangzás is tökéletesen élvezhető összeszorított fogak nélkül is, szemben a Reek inkább zajkísérleti megközelítésétől. Magyarul itt már lehet hallani, hogy mit játszanak. És az pedig csupa izgalom. Rögtön a nyitó Reek Of Putrefaction, ami azóta is műsoron van sokszor, aztán a klasszikusan brit humorú Exhume To Consume, vagy az arcátlanul húzósan kezdődő Ruptured In Purulence, amit annak idején fel is dolgoztunk egy haverommal Amigára. Itt érdemes megemlékezni a zenéhez tökéletesen illeszkedő végletesen morbid, de szellemes dalszövegekről és borítókról, valamint a teljesen beteg dupla vokálokról amik mögött nem öncélú kamaszos baromkodás állt, hanem az ember puszta húsként történő kezelése és bemutatása (Jeff Walker és Bill Steer a már a nyolcvanas évektől vegetáriánus volt). Továbbá azt is érdekes, hogy ők már '87-ben H-ra hangolt gitárokkal játszottak, amire akkoriban nem tudom, hogy egyáltalán volt-e példa. Az első két lemezzel egy teljes műfajt teremtettek meg, ezernyi zenekar táplálkozott ezekből a zenékből.
Aztán később a zeneileg talán legerősebb Necroticismmel és mindenekelőtt a Heartworkkel mégegyszer megcsinálták ugyanezt a bravúrt egy másik műfajjal.
Én még 20 évesen sem értettem, kb. 10 évvel később esett le, hogy ez talán a világ legjobb lemeze. Nem úgy értem, hogy a kedvenc lemezem, hanem csak van néhány lemez, amibe egyszerűen nem lehet belekötni.
Nem értek hozzá, de a 21st Centuryval nem alázták meg az összes addigi jazz-zenekart?
Nekem csak két újabb kiadás van, ezért lehet, hogy a belső borítóban Bayer Zsoltról van egy rajz?
Tényleg vazze, az is volt, a tollboás projekt. Én nem hallottam abból semmit. De az TWO volt, az nem valaminek a rövidítése volt? TransWestite Orchestra vagy ilyesmi? :D
Egyéni szociális probléma, de számomra a Carcass a harmadik lemezzel megszűnt létezni. Természetesen sok ellenvéleményt és mentő körülményt fel lehet hozni, különösen a Heartwork esetében, de hadd legyen már az én perverzióm az első két korong formalinillatú darálásának tiltott élvezete. Különösen ez a lemez talált be nálam, amely hangzásban is combosabb a debütnél, dalokban meg pláne. Oké, full rétegzene a grindcore, de az biztos, hogy az első két Napalm Death mellett az első két Carcass lemez sokáig meghatározó jelentőséggel bírt az egész műfajnak, amelyet csak jóval később a Nasum tudott megismételni. Ez viszont sűrűn hallgatott ősrégi kedvenc marad még sokáig. 10/10
Sajnos "kicsit" hosszú lett :D Pedig nem így indult, csak aztán önálló életre kelt, és megírta magát.
AOTD on
King Crimson - In The Court Of The Crimson King
Nekem ez a lemez az első pillanattól „megvolt”’. Nem úgy értem, hogy 1969-től, azaz mínusz 1 éves korom óta, hanem hogy amikor felvettem a rádióból kazettára, azonnal rá tudtam állni a hullámhosszára. Még csak 12 vagy 13 éves lehettem, és ugyan már sok rockzenét hallgattam, de természetesen szinte semmit sem tudtam stílusokról, előadókról. A King Crimsonról is akkortájt olvashattam először Tardos Rocklexikonjában, ami hát nem nyújtott túl széles ismeretanyagot. Az mindenesetre nincs benne, hogy a földkerekség legjobb zenekaráról van szó.
Viszont amikor megdörrent a r-i-f-f a 21st Century Schizoid Man dalban, majd torzított hangon elkezdett üvölteni az énekes, rögtön tudtam, hogy találtam valamit. Összefolyik azért a történések pontos kronológiája, szerintem addigra már hallottam Black Sabbath-számokat meg egyéb heavy metalokat is, olyat viszont, ahogy az egyes Crimson kezdődik, még egészen biztosan nem. Mennyire vad, pedig ugye nem is metál. Meg eleve hogyan lehet és miért van egy dalban egy külön dal. Aztán, hogy még jobban összezavarodjak, azonnal érkezett az I Talk to the Wind, amit mintha egy másik zenekar játszana, másik énekessel; tiszta hangok, dallamok, szelídség, szépség. És én már e két dal után megfertőződtem. Holott csak ezután jött az Epitaph fenséges 9 perce, a végén pedig a grandiózus zárás a kvázi címadó képében, aminél hosszú ideig fel sem fogtam, mi minden zajlik benne.
Mint írtam, semmit sem tudtam a rockról, azt viszont nyilván észleltem, hogy ez minden mástól különbözik. Persze, az iskola miatt sokféle "érthetetlen" klasszikus zenét hallgattam, a KC pedig megdöbbentően hasonló zeneszerzési metódussal, ugyanakkor teljesen más eszközökkel ért el homlokegyenest ellenkező hatást. A tájidegen hangszerek használata csak egy dolog, de például a Bach által tökélyre fejlesztett fúgaszerkezet a Crimson Kingben mi már?? Legjobb tudomásom szerint soha előttük nem alkalmazták ezt a rockzenében. A klasszikus zene megnyugtatott, a Crimson felzaklatott. A klasszikus zene minden csodája mellett sem engedett egészen közel magához (ahhoz sokkal jobban kellett volna értenem hozzá), a Crimson viszont azonnal befogadott, még ha nem is adta át rögtön minden titkát. Őrületesen nagy volt a kontraszt, pedig mindkettő hatott rám, csak más-más volt a módszertanuk. Mintha mondjuk Fripp két nagy kedvence, Bartók és Hendrix találkozott volna félúton. A mai napig felfoghatatlan, hogyan születhetett meg ez a lemez 1969-ben, nem volt előzménye, nem lehetett semminek a következménye, semmi sem indokolta a létrejöttét. Csak úgy lett.
Előbb a Moonchildot azért hagytam ki a felsorolásból, mert annak az utolsó 10 perce már tényleg olyasmi volt, amit végképp nem értem fel ép ésszel annyi idősen. Untam is, de azért oda kellett rá figyelni, szívem szerint továbbpörgettem volna, valahogy mégis maradtam mellette, és végighallgattam, később már egyre inkább tudtam, mi után mi következik, és hiába nem volt látszólag értelme, mégis tetszett. Sok évvel később komoly fejtörést okozott ez a csendes és nyugodt "álomrész", ugyanis alig lehetett hozzájutni olyan LP-hez, amin a vinyl szokásos szívderítő reccsenései-roppanásai nem harsogták túl a halk hangokat, gyakorlatilag élvezhetetlenné téve a zenehallgatás élményét. Azért csak sikerült találni egy korabeli példányt, féltve őrzöm, ez is az utolsók között lesz, amit eladok, ha egyáltalán. Egyébként a Moonchild eleje mágikus, és az egésznek van egy jólesően hipnotikus hangulata, szóval mindig volt miért végighallgatni a teljes dalt.
Megtettem ezt a lemezzel is onnantól, hogy felvettem kazettára, nagyjából kétezer-háromszázhetvenhét alkalommal, odáig, amíg a 90-es évek legelején a Metallica Feketéje és a dupla Guns után az első volt, amit beszereztem CD-n is, mert életbevágónak éreztem, hogy minden hanghordozón meglegyen. Valamikor a 90-es évek első felében az After Crying a teljes lemezt eljátszotta élőben, természetesen az első sorok valamelyikében ültem én is az azóta leégett sportcsarnokban. Aztán itt van a borító, amire tényleg illik az a hülye jelző, hogy "ikonikus". Nem kell rá semmilyen felirat, aki az átlagnál kicsit jobban érdeklődik a zene iránt, pontosan tudja, melyik zenekar melyik albumát rejti. A koronavírus-járvány idején erősen gondolkodtam azon, hogy veszek egy ilyen maszkot, aztán ez végül elmaradt, de még lehet, hogy bepótolom.
Egyetértek Divcsyvel: az első King Crimson számomra is a világ három legfontosabb albumának egyike (a másik kettőt is tudjátok már: Alternative 4, Ride The Lightning). A hangulatomtól függ, épp hányadik helyezettnek tartom, többnyire az elsőnek. Ha van életet megváltoztató lemez, ez biztosan nem az, mert az égvilágon semmit sem változtatott meg nálam, talán egyvalamit kivéve: addig is sokat jelentett, de az első Crimson - és nagyjából párhuzamosan a négyes Led Zeppelin - megismerésével szó szerint a rockzene rabja lettem, ami a mai napig kitart, és szerintem ez már így is marad az utolsó pillanatomig. 10/10
És ha már psychedelic, van új Slift is. Bár még csak bele-bele hallgattam, de nem tűnik rosszabbnak mint előző albumuk volt a franciáknak, márpedig az nálam 2020-ban a dobogón végzett.
Na, meghallgattam az idei albumot én is. Úgy álltam hozzá, hogy valami elég jó stoner doom-ot vártam és így is indult, de aztán egyre több lett a psychedelia és ezzel párhuzamosan egyre jobban tetszett is. A végén olyan nyolcas tartományban mozgott(de mehet majd még feljebb is, mert tutira meghallgatom még jó párszor) már nálam és igen komoly esélyt érzek rá, hogy rajta lesznek az év végi listámon is. Jó cucc, köszi a tippet!
És akkor ez a magyaros nevű amcsi, Andy Beresky az első két BP album fő kreátora(meg ugye közben a Palace in Thunderland vezére is volt), most ezzel az albummal visszatért a Black Pyramid-hoz és hát nem felejtett el zenélni annyi bizonyos.
King Crimson – In The Court Of The Crimson King (1969)
Lakatlan sziget pozitív ez a lemez, mert egy életen át lehetne elemezgetni, elmélkedni, mire megfejtünk minden egyes hangot. Ugyanakkor azért az elsőre is hallatszik így a majd 1000 AOTD* alatt pallérozott fül számára, hogy ez bizony egy élvezhető lemez annak is, aki nem a jazz tanszakon phd-zett. Nem mondom, hogy minden számot szeretek, de az Epitaph akkora 100 pont, hogy az összképet a többi dal sem tudja 10-ből 9 pont alá vinni. 10/9.
AOTD off
* remélem ti is toleránsabbak lettetek ennyi lemez után
