Verskedvelők klubja.
Ha szereted a verseket olvasgass, lehet megtalálod itt kedvencedet, esetleg újabb kedvenceidre lelsz.
Ha kedved tartja, hozd ide kedves költőid, kedvenc verseit!
Érezd jól magad!
Ott ülnek mind, a sivatagból kiűzöttek, a romos házak alól előmászók, a holdat vonyítva ugatók, a cserzővargák, a fenőkőárusok, a megjavult gyilkosok, és azok is, akik csak feledékenyek, ott ül az összes állat, de Noé nincs sehol, vagy csak rá sem ismerünk már, ott ülnek a megtűrtek, és azok is, akik megtűrik őket, de ott vannak ők is, akik senkinek nem kellenek, meg akiknek nem kell senki, valahol mind ott lapulnak, és ott ülnek a pederaszták, a gerontofilok, a szodomiták, és az összes többi szerelmes is, a jövőbe látók és a múltba révedők, a képrombolók és a képmutatók, ott ül az összes hagyományőrző, az összes nyelvápoló meg az összes testnevelő tanár, ott ülnek, akik szépek voltak, és azok is, akik szépek lehettek volna, ott ülnek, akik előre tudták, és azok is, akik még mindig nem értik, a fiatal csibészek meg a vén gecik, a tüdővészesek és a torokgyíkosok, az oltáspártiak és az oltásellenesek, a klímaszorongók és a klímatagadók, az újpestiek meg a fradisták, ott ülnek a nagycsaládosok meg az egykézők, a természetes és a mesterséges kopaszok, a hájfejűek meg a csontkollekciók, akik nemrég másztak le a fáról, és akik még mindig odafent vannak, a reménykedők és az elkeseredettek, a hátsó szándékúak és az ügyeskedők, meg akiknek az egész már tök mindegy, ott ülnek mind, a sötét bárka aljában kuporogva, és megállíthatatlanul közelítenek a te partod felé.
Mi az élet, mondd, barátom, mondd, Az élet öröm, bánat és gond. Olykor nevetünk, aztán szomorkodunk, S ha elszáll a felhő, már boldogok vagyunk.
Ha fáj a szívünk, s könnyeink hullanak, Másokat nézünk, hogy milyen jó annak. De fordul a kocka: mosoly az arcomon, S talán a másikat kínozza fájdalom.
Örökké szaladunk, örökké futunk, Sokszor elfelejtjük, hogy emberek vagyunk. Hajszoljuk a kincset, keressük a szépet, S közben elfelejtjük, hogy rövid az élet.
A kincs, a szépség nem tart örökké, Az élet útjain válhat rögökké. Egyszer elmúlik minden, ami szép, De akkor a lábad már nehezebben lép.
Állj meg hát barátom, csak egy pillanatra, Gondolj életedre, gondolj önmagadra. Az élet az egyetlen, a legdrágább érték, S nem tudjuk, milyen hosszúra mérték.
Hiszen az órák nagyon gyorsan múlnak, Lassan az évek is egymáshoz simulnak. És ahogy az ősz is eljön a nyár után, Úgy érkezik majd el hozzánk a délután.
Estébe hajlik immár a délután, Sokszor kapkodni kell a levegő után. Akkor vesszük észre: elmúltak az évek. Gondold meg, barátom, ennyi csak az élet.
Ha elfáradtál, mert elmúltak az évek, ne csüggedj, keress a korodnak megfelelő szépet. Ami mellett fiatalon elmentél rohanva, most ráérsz megnézni, botra támaszkodva.
Nevess, nevess, a bajt soha ne keresd, örülj a mának, holnap már rosszabb is lehet. Keress barátokat, bánatodat oszd meg. Ha osztasz bármit is, egyre kevesebb lesz.
Soha ne hidd, hogy sorsod a legrosszabb, mindenki magát hiszi a legnyomorultabbnak. Légy vidám - mert teljesen mindegy - az élet úgysem áll meg, és úgy sokkal könnyebb.
Ne sajnáltasd magad, légy arra büszke, sok mindent átéltél, és mégsem törtél össze. És mert visszahozni semmit sem lehet, fogadd el így és élj emberhez méltó, derűs életet.
Nagyon szépen kérlek titeket, Szeressétek az öregeket. A reszkető kezű ősz apákat, A hajlott hátú jó anyákat. A ráncos és eres kezeket, Az elszürkült, sápadt szemeket. Én nagyon kérlek titeket, Szeressétek az öregeket!
Simogassátok meg a deres fejeket, Csókoljátok meg a ráncos kezeket. Öleljétek meg az öregeket, Adjatok nekik szeretet. Szenvedtek Ők már eleget, A vigasztalóik ti legyetek. Én nagyon kérlek titeket, Szeressétek az öregeket!
Ne tegyétek Őket szük odúkba Ne rakjátok Őket otthonokba. Hallgassátok meg a panaszukat, Enyhítsétek meg a bánatukat. Legyen hozzájuk szép szavatok, Legyen számukra mosolyotok. Én nagyon kérlek titeket, Szeressétek az öregeket!
Ők is sokat küzdöttek értetek , Amíg fölnevelkedtetek. Fáradtak Ők is eleget, Hogy ti módosabbak legyetek. Ők is elfogadtak titeket, Mikor Isten Közéjük ültetett. Azért én kérlek titeket, Szeressétek az öregeket!
Ha majd az örök szeretet Elhívja Őket közületek, Ti foglaljátok el helyüket, Mert ti lesztek majd az öregek. S mindazt, mit nekik tettetek, Azt adják nektek a gyerekek. Azért előre intelek titeket, Szeressétek az öregeket!
Öreg szívem, mint vén hegedű húrja, megkopott már, nem cserélhetem újra! Az idő elszállt, csak emlékeimből élek, sírva, kacagva néha vissza-vissza nézek.
Mit tettem én? Mennyi jót, vagy rosszat? Istenem még milyen feladatokat oszthat? Öreg szívem, mint vén hegedű húrja, megkopott már, ki tudja, meddig bírja?
A legnagyobb kincs, mit életemben kaptam, két szép gyermek, kiknek életet adtam. S, most végre már nagymama is lettem, kis unokámat nézve, csak félve kérdezem:
Mondd Jó Uram, mennyi időt adsz még? Láthatom-e hogy nő ez a kis csöppség? Ígérem én, hogy jó bárányod leszek, amit csak kérsz én mindent megteszek!
Csak még egy kis időt adj énnekem, nézzem, hogy boldogul mindkét gyermekem! Öreg szívem, mint vén hegedű húrja, megkopott már, de talán még elbírja!
Tisztességgel elvégzem a munkám, ott vagyok, ahol éppen szükség van rám. Öreg szívem, mint vén hegedűn a húr, elpattansz te is, ha úgy dönt majd az Úr!
Szent természet! dajkálkodó anyám, Szeretlek én kimondhatatlanul! Gyönyör s megnyugvás lelke száll reám, Lombod, virágod ha sarjad, ha hull. Tanulni menvén hozzád: megjövök Édes kincsekkel, mint a fürge méh, Megkönnyebbűlök karjaid között, Ha szivem bú, szemem köny terhelé.
Járok sivatag szikla-ormokon, Hol a tél örök hóágyat vete; Zuhatagok kő-párkányára von A mélység vonzó, vad igézete; Eltekintek a sugár fenyveken, A kis mohon, kit a vén szirt növel: S magam mindig boldognak érezem A fenséges természethez közel!
Szilaj viharban zúg a rengeteg, S távol nyögést, sirámot hallani; Majd megdöbbentő csendet öltenek Üres templomként, völgye, halmai; Mi rebben, suttog néha rejtekén, Holott hangosan szólni nem merek?... Talán láthatlan leskődnek felém Lombok megől az erdő-szellemek?
Hallgatom a bokron a madarat, Midőn dalolván, búsul vagy szeret; Amely mosolygó völgyeken halad: Merengve nézem a futó eret; - Itt nyílnak a virágok ezrei, Kik illatozva partját ellepék: Itt szokták éltök átenyelgeni: Kék s aranyszinű fátyolkák, lepék.
Kedves virágok! a kert és mező Szűz gyermeki, szeretlek titeket! Ha a kikelet várt ideje jő: Vágyódó lelkem közétek siet; - Halmon, mezőkön ér a támadat, Hol véletek sorban ismerkedem; S hervadni látván szép orcátokat: Fáj, de még az is jól esik nekem!
Holdvilágon és csillag fényinél, Midőn a föld álomba' szendereg: Mint aki szól, érez, mint aki él; Halk suttogást hallok közöttetek! És látlak járni-kelni nesztelen, Remegve érni egymás ajkihoz, S mintha érteném: hogy a szerelem, Hogy bánat és vágy, ami összehoz.
S mikép csillámló harmat képiben Száll meg a lombon a langy éji köd: A hű csalódás megszáll lelkemen, És bút, szerelmet, vágyat összeköt, Szövén belőlük ábrándos regét, Kert és mező virági! rólatok; Megmentni vágyik éltetek felét, Ha elhervadtok, ha meghaltatok!
Szeretlek, szép virágok, titeket...! Szinben, illatban gazdag éltetek Tartsa meg frisen, ifjan lelkemet, Mig láthatlak, mig köztetek leszek...! Jertek, lakjatok aztán síromon, Vegyétek vissza hült szivem felett, Mit annak ti adátok egykoron: Az ifjuságot, szint, és életet!
Nem akart Ő kegyelmet sem Pilátustól, sem a Barabást választó sokaságtól. Méltósággal tűrte a kínzó korbácsolást, tűrte az iszonyú fájdalmat, megalázást.
Vitte keresztjét véresen, roskadozva, a mi bűneinket is vállán vonszolta. Fején töviskoszorúval lassan haladva, arcán lefolyó bíborfolyóval, botladozva. Amikor elesett, ütötték, leköpdösték, kik segíteni akartak, azokat ellökték.
Golgotára érve megfeszítették...
Csendesen kínlódott, nem jajgatott: még akkor is, ott is megbocsátott. Ott sem ítélkezett senki felett, hanem Atyjához imával esedezett.
Szenvedett, mert Ő úgy akarta, meghalt, mert Ő úgy akarta. De halál nem győzött fölötte, feltámadt fényben tündökölve, s velünk marad mindörökre.
új örömre húsvét reggelén, sötétség hatalmán úrrá lett a fény. Nem rejti a sír mélysége, a Megváltó él, újjászületett az élet, s benne a remény.
E szent öröm gyújtson lángot ma is szívünkben, ragyogja be fényével, teljes életünket. Van élet a halál után, aki hitben él, léte már e földön, boldog újjászületés.
De egész lényem tudja, érzi: nem válunk el mi sohasem. Életem életed kíséri, minden utad keresztezem. Ösvényed lettem és a házad, mindenütt én töltelek el: lelkemtől túlcsordulva másnak nem jut már benned semmi hely. Nézz ezer szembe: benne látod az én örök szemeimet. Nélkülem üres a világod: én vagyok az Egyetlenegy. Bárki nő szól hozzád, a hang csak hangomat idézi neked. Kerted lombjával simogatlak, s mint fenti, éjféli szemek, nézlek, ha, késve, hazaérsz, és emlékeiddé változom: szobádban cigarettafüstté, csillagfénnyé az ablakon. Ezer kilométerről elérlek, szívem a szívedhez kötöm. Szellőként az ablakba csallak. Kicsuksz? Viharként betöröm: az bátran a házadba röppen, minden napod forgószele: papírjaid összekuszálom, s tán az életed is vele…
Azért van síró, hogy vigasztald, és éhező, hogy teríts asztalt. Azért van seb, hogy bekösse kezed. Vak, elhagyott azért van, hogy vezesd. Azért van annyi árva, üldözött, hogy oltalmat leljen karod között. Azért roskadnak más vállai, hogy terhüket te segítsd hordani. Az irgalmat kínok fakasztják, s mélység felett van csak magasság. Ha más gyötrődik, vérzik, szenved, azért van, hogy te megmutathasd: mennyi szeretet van benned.
Megmutattad-e néha legalább? Enyhült, s szépült-e tőled a világ? Vagy tán kezedtől támadt foltra folt? Ott is, hol eddig minden tiszta volt?
Ki vagy? Vigasznak, írnak szántak, menedéknek, oszlopnak, szárnynak. Ki van jelölve a helyed, ne nyugodj, míg meg nem leled. Csak ott leszel az, aminek rendeltettél. – Másként rideg, céltalan lesz az életed. Mag leszel, mely kőre esett, elkallódott levél leszel, mely a címzetthez nem jut el. Gyógyszer, ami kárba veszett, mit soh'se kap meg a beteg. Rúd leszel, de zászlótalan, kalász leszel, de magtalan, cserép, amiben nincsen virág, s nem veszi hasznod sem az ég, sem a világ.
Minden megszámolható. Illetve megszámolható lenne: léptek, lélegzetek, cigaretták. Ezt úgy mondják véges sok. És néhány végösszeg persze érdekelne is, de semmi komoly. Például, hogy hányszor takarom még reggel a kezemmel zárt helyen is az öngyújtó lángját. Vagy, hány szobában hányat kell aludni meddig – és az hány óra. Milyen lenne tudni. Egy-egy szám volna minden jó és rossz álom, pontos, akár a láz és a centik. És itt nem hagyni félbe. Összeszámolni a tévedéseket. Vagy megmondani pontosan, hogy hány száj. A végösszeget. Mert tényleg csak számok és mértékegységek kérdése az egész. Az asztalon a friss hús, épp ráesik a fény, a spárga, ez a különös zöldség, én pucoltam. Az ital, a szex, a vacsora. Hogy veled élek. Hogy takarom, mit takarok – mert valahol szélcsend soha, csak több hónapos éjszakák. És hogy lesz, amikor nem lesz belőled több. De maradjunk annyiban, mondjuk mégis azt, ez a megszámlálható beláthatatlan. Bizonyítván, hogy van lélek, mert van, amire nem visz rá. És így, mintha a partján ülnénk, valaminek nem látjuk a végét. Tehát nincs.
Csendes vagyok, törvényszerű, ám kiszámíthatatlan, mint némelyik jobb költemény. - Bocsásd meg, életemnek Bármely Olvasója, ha nem tetszem, nem értesz, nem szeretsz.
Volt egy kedves otthon, gyermekkorom háza, ahol az érzések kapuja sosem volt bezárva, mert mind nyitottak voltunk a jóságra, a szépre, s mindarra mi megtanított az igaz emberségre.
Megtanultuk, hogy érzés nélkül élni nem lehet, hiszen mit sem ér a szív, ha fagyos, jégderes, ha nem olvasztja fel azon könnyek melegsége, mely olykor-olykor megcsillan az emberek szemébe.
Egyre többször előfordul, hogy a múltba révedek, hogy tisztán lássam magam előtt a régi képeket, s mind-mind azon szeretteim kiknek érző szíve, lelke, jóravaló emberségük énbelém nevelte.
Kiknek szíveibe nevelték az igaz emberséget, azok sosem feledik el az otthon melegséget, mert a múlt újra láttatja majd azokat a régi képeket, melyekben értékkel bír ma is az otthon és a szeretet.
Megyek, megyek szakadékok és roppant mélységek szélén. Húnyt szemmel: vak énekes víziós képek után és mélységekbe szállok, magasságokba röppenek rejtelmes utamon, de érzem, hogy mellettem, mögöttem szívek dobognak s hallom a lihegést, amint fáradtan loholnak utánam, és arcom: verejtékes, fáradt arcom szemek napfénye simogatja.
Erős voltam, ó, milyen erős és bátor, én vak énekes. Lépések dübörgő ütemét hallottam mellettem és mögöttem s úgy éreztem, hogy valaki fogja a kezem!
S csak későn, nagyon későre már, mikor mind nagymessze elmaradtak, csak későn, későn neszeltem én, hogy egyedül vagyok az éjben, s világban s nem hallom léptek dübörgését köröttem,
nem hallom társaim lélekzetét, sem szívük dobbanását a rideg magányosságban, szemük simogatását nem érzem... egyedül botorkálok: vak énekes a dermesztő hidegben s a kezem, a kezem:
