Karcsú, kecses, mint halvány porcelánok, A szeme mandula és ajka csók, Csak Keleten teremnek ily virágok, Ily különösek és ily bóditók. Ott ül piros és sárgás kimonóban Oly némán, mint egy nagy, beteg madár. A kertben halk szél a cseresznyefákat Hintázza lágyan s száll az este már.
Lassan kigyúlnak a nagy lampiónok, Piros, zöld fények s szürkén, mereven, Mint magányos öreg, szétnéz az ódon Fusijáma a sárga tengeren. S a sárga vizek lassú, mély zenéje Ringat valahol egy fehér hajót, Mely napnyugatnak tér sóvár ölébe, Hol nem teremnek gyilkos viharok!
A kapitány egy édes nőre gondol, Ki rá bús Bábel mélyén félve vár. Ó arany szabadosság, kikapós kor, Keleti mámor, az időd lejár! S amint a távol, puha, kék ködébe Mélázva, lágyan átolvad Japán, Feledve már nagy mandulaszemével A kimonós, a bús és néma lány.
Ő csöndben virraszt. Ül a szőnyegen, Mely virágokkal hímes, tarka, dús, Csodavirágok, miket nem terem Távol Nyugat, a fáradt és borús. Csodavirágok és nagy madarak, Melyek beteg virágok ajkain Szedik a mézet, édes aranyat, Boldog Kelet, hol kéj és vágy a kín!
Hol szőnyegeknek százszínű mezőin Piros és zöldes lampion alatt Virrasztanak kis, halvány szenvedői A távol vágynak: árva madarak! Karcsú, kecses nők, méla porcelánok, Szomorú vázák szép Napkeleten. Taifun süvölt a sárga tengerágyon S bennük mély csönd virraszt: a szerelem!
Mióta elment a hajó: nem tudom, miért kék a tenger. Csak azt tudom, hogy nemcsak körülölel, de hurkol is a cseresznyevirág illatú csönd. Csak azt tudom, hogy az alkonyat nem rózsaszirmok színét idézi többé, hanem a kihúnyó tűz megbicsakló pirosát. Csak azt tudom, hogy nem csupán távoli rizsföldek fehérre hántolt üzenetét hordozzák a szelek, de vöröskövű sivatagok mérgező porát is. Csak azt tudom, hogy házacskám bambuszfalának résein át szobámba szivárog a szorongás huzata, amely most csak halaványra lehel, de a lelket is kiveheti belőlem egy napon.
Ám, hogy a tenger miért kék még mindig? Azt már nem tudom.
Mióta elment a hajó: nem tudom, miért kék a tenger.
Csak azt tudom, hogy nemcsak körülölel, de hurkol is a cseresznyevirág illatú csönd. Csak azt tudom, hogy az alkonyat nem rózsaszirmok színét idézi többé, hanem a kihúnyó tűz megbicsakló pirosát. Csak azt tudom, hogy nem csupán távoli rizsföldek fehérre hántolt üzenetét hordozzák a szelek, de vöröskövű sivatagok mérgező porát is. Csak azt tudom, hogy házacskám bambuszfalának résein át szobámba szivárog a szorongás huzata, amely most csak halaványra lehel, de a lelket is kiveheti belőlem egy napon.
Ám, hogy a tenger miért kék még mindig? Azt már nem tudom.
A Pillangókisasszony vagy Madama Butterfly Giacomo Puccini egyik háromfelvonásos operája.Az ősbemutatója 1904. február 17-én volt a milánói La Scala operaházban. A sikertelen bemutató után, május 28-án Puccini átírta és Bresciában ismét színre vitte az operát, mely ezúttal hatalmas sikert aratott.
you tube-Puccini - Pillangókisasszony - Nagyária - Sass Sylvia elöadásában
Az alvilágba ereszkedni könnyű, ott mások szunnyadnak, szeretteink nyugosznak, bennünket nem hagyva nyugton; azáltal léteznek, hogy nincsenek, s e visszásság az élőt perzseli. De tudsz-e fölszállni oly másvilágba, ahol te nyugszol? Halld: oly másvilágba, ahol te nem vagy? Mert ott istenek s istennők vannak s alszanak helyetted, mint borzalmas kövek. Lavinaként agyonnyomnak, de létük arányából préselnek újjá. Mondd, föl tudsz-e szállni hozzájuk, végzeted szikláihoz?
Egy lépés önmagadban, befelé, az eseményen és káprázaton túl a változatlan űrbe, önmagad kútjába – ott lakik mind: a vidám közlékeny kedvű Venus, a sugárzó pompás Apollo, életen s halálon általvezérlő Merkur, hallgatag de legbölcsebb Saturnus, és a többi nem sejtett, messzi, felséges segítő. Ha tán eléred és érinted őket, megrezdülnek, hatalmasan felelnek, s mit ők üzennek, szóba öntheted, mint isten és mint istennő dalolhatsz; s a föld megborzong és táplálkozik, beléd hal, aztán újjászületik íly daltól. – Más dal: legföljebb ügyesség.
Kár elrontani, kár, buta kis életünket, úgyis ritka az ünnep, úgyis jön a halál. Mind, ami konc, ami érdem, ami lehet, be kicsi! Maga az ember, ahogy van, túl hitvány valami.
Sír bennünk az igaz szív s éppúgy sír a komisz; kár, hogy túl sokat ártunk fölöslegesen is. Pénz, hiúság, becsület: mind szánalmas csatatér, s csábit a szó, hogy a lélek nyugalma többet ér.
Csábit a szó, de a béke ahogy jön, megy is a perccel; (könnyű annak, aki helyett más a gazember!) Tűnik a perc, s az örök föld bestiái miatt meggyűlöljük az égi prédikátorokat.
Kár elrontani, mégis rontjuk az életünket, pedig ritka az ünnep s úgy is jön a halál. Küzdünk, sírva, vagy árván, mint kit a cél megunt, s mindegy a cél, az eszközökért együtt lakolunk.
Szép volt, isten volt, Egy Volt a Világ. Tél, tavasz, nyár, ősz: meghitt tarkaság. Égen és földön mosolygott a rend. A nap hajnalban mindig megjelent, mennyei munkás, hős, nagyrabecsült, barát, aki velem kelt és feküdt, és fűtött nekem és világitott. Fák közt a kert száz tűz-szeme nyitott; és eső jött és elverte a port, s éjjel szelíden csőszködött a hold. S mindezt nekem tették, személyesen, és érdekes volt látni, hogy milyen ügyes az ember. Én is az leszek? Mért ne? (Hacsak a farkas meg nem esz!) Borzongó percek s naphosszú öröm: a tengertől még nem váltam külön, nem voltam sziget… Imák és csodák: szép volt, isten volt, Egy Volt a Világ.
Érdemes lesz? érdemes volt? Görbe, ami egyenes volt. Hol van erő és szerencse? Mi taszít ki? Ki vezet be? Tőle, hozzá, benne, érte, nála, néki, mégse, mért ne, ide, onnan, ott is, itt se majd ha, már most, úgy is, így se, mindig, egyszer, érthetetlen, jaj, tovább, nem, az se, nem, nem, néha mégis, soha többé, véle, oda, mindörökké: mennyi megnyílt s elveszett út, mennyi csapda, mennyi zegzug, halni lassan, ölni gyorsan, bent a szívben, kint a sorsban, s úgy hinni, hogy győztes – vesztes, eljutunk az egyeneshez
Nem igaz, hogy nem lehet bátor édes beszédre szám, ha miattad oly áhitat bársonya súrol hogy sértetten az északi csillag elfordul fejemtől csikorogva – és íme, ha én vagyok én, ha vérem, ha leheletem újra enyém, ágbogas gímként, karácsonyian, megindul hozzád az ének.
Ajánlom lármátlan iramát kitárt kapuidnak, ajánlom a káprázatot, mert a havakba lezuhanó nap láz-bábjaival telepillogom ága-bogát – tőrt, se revolvert nem kötök rá, lerontottam régen dühöm címerét, csak jó emlékből koholt cicomát küldök, ajánlom nyaram inait, remek ölelésre a sugallatot, nagyfejü rózsán egy puli haját – ajánlom neked földrengéses arcom egy megmenekült mosolyát.
illatos, sűrű haj nőjön a fejére, kócosan, mezítláb üljön fűbe, kőre, színes ruhái legyenek s fehér bőre. Ha játszótársai arcát hóba mossák, fagyjon rá a józan, csillogó okosság, ha tervei közül nem sikerül egy sem, csukja be a szemét s hangosan nevessen.
Négy gyermekünkből csak az egyik legyek én, várjon sokat csöndben, sötétben, feketén és feszüljön meg, hogy el tudja oldani, sapkája legyen és megkötött dolgai. Ha értelmét veszti néha egy-egy szónak, gondolja magát újragondolhatónak s ismerje az embert a csontokon, vázon és beszéljen róla, de ne magyarázzon.
Mind a kettőnk legyen a harmadik gyermek, hisz folyton a harmadik gyermekek nyernek, egyszerű mosolya, egyszerű cipője, egyszerűen ne érjen haza időre, titkos kis álmait védje vastag paplan, ő mondja el azt, ami elmondhatatlan, ő mondja el azt, mit régen tudni kéne, rá hallgatunk majd s ő hallgat a szívére.
A negyedik gyermekünk legyen furcsa, más, hogy az amit elhiszünk, élünk, megcsalás, minden mi bennünk bűn, mocsok, istenverő, egyetlen lélekben, benne jöjjön elő, legyen céltalan, lusta, trágár és pimasz, ne érdekelje, csak üldözze az igaz, féljünk, hogy belőle kitudjami válhat és szeressük őt úgy, mint a másik hármat
uram te olvasztod meg a havakat s te adsz a gyorsfutású folyóknak medret uram adsz-é nekem utat a télvégi csendben s vezet-é majd az az út innen amoda
madarakkal díszíted a feszülő fákat daluk felpántlikázza az enyhülő szelet uram lesz-é az énekemnek élő tavasza vagy maradunk a télben télben mindörökké
egész életünket maradék belátható jövőnket tettük fel rád még ha el is olvadsz szép lassan végzetünkként akár a hűlt remény te vagy a végső menedék a mentősök kezében imbolygó hordágy fehéren felszikrázó lelkünk mélyéről előbukó költemény
vagy az alfa és az omega is tán hiszen e kettő bilincse egy egyik a másikat vonszolja magával egyszerű mint az egyszeregy
de hogyha itt a vég hát akkor valahol kéznél lehet a kezdet jövőbe hajszol ez a gyötrelmes panasszal terhes visszaút jéghegy te mindenünk mi elbírunk akárhány keresztet ha hirnökeid lehetünk és nem vértanúk
Már itt kuksolok, borzasodik lelkem, fogam vacog, bundára gondolok, a négy hideg fal engem ne szeressen, a tavasznak elszántan hódolok, már itt kuksolok, a fény itt keressen, ha addig szét nem rágnak a molyok.
Rohad a kertben lepkevirág, torma, égi könnyektől kis krumpli-halom, pirosan lázas a kis meggyfa lombja, napraforgó: fejetlen hatalom, a zsoltárokat ecetfa mormolja, ecetfa az én szimbólumom.
Pápa, Pápa, te pokol tornáca, ajtóidon lakkos lakatok, utálattal nézek sok pofára, ha itt maradok, kínhalált halok, hallgatok a szív sugallatára, batyut kötök, hazabaktatok.
Egymás kezét fogva, táncolni csak körbe, egymás szemét nézve, egy gerinc se görbe, egy nagy kört formázva, milliókból eggyé, kedvelnék az ősök, Isten is szeretné. Egymás kezét fogni, nem messzire lökni, egymást nem bántani, csakis megölelni, egy nemzetté válva mind a földön járva, nem engedni senkit dölyfös palotába! Egymás kezét fogva, magyarul dobogva, egy jövőt álmodni, majdan sírhalomba’ meg nem bánva semmit, úgy hunyjon ki fényünk, majdan letérdelve, unokáink, vérünk szórják virágaik emlékünk porába, és ha büszkék lesznek, nem éltünk hiába.
Szép napot, kellemes hetet kívánok Mindenkinek, szervusztok!:-)
********
Dsida Jenő
Igy dudolok az uccán...
Zord kémény-rengetegbe, a városba megyek be. Ó, sokkal-sokkal inkább mennék a zöld hegyekbe, inkább járnék a selymes fűben, zörgő avarban, mint sápadt emberek közt e hörgő zűrzavarban.
Minden sarkon tumultus, veszekedő zsinat. Vágyakból szőtt, finom pókfonalaimat motorkerékpár tépi cafattá s beleront halk, zümmögő zenémbe a rekedthangu gond.
Egy őszi délutánon, amikor nem is hinnéd, egy őszi délutánon meglásd, megszököm innét, szűk szobámból nem a város felé megyek be, hanem ki, a szabad és távoli hegyekbe.
Ott is maradok aztán. Eltévedek a sok fa sárga sűrüjében, medvék és farkasok hevernek lábaimhoz s így leszek remete, ki szirmon számolom: az Isten szeret-e?
Nem bújt el senki jobban, nem hal meg senki szebben. Úgy hull rám az örök csend, úgy száll, keringve lebben, ahogyan - míg a lombot lágy szél fuvalma rázza, - kis ájult gyík fölé hull a levelek száza.
Szívemből kék virágot sarjasztok kedvesen: hadd bukkanjon reá sétáló kedvesem, ki két napig pirosra dörzsölte szép szemét, mivelhogy béke lettem, boldog por és szemét.
Édes imádott drága Istenem mindenki segít rajtam csak te nem pedig én azt szeretném hogy csak te segíts ha mindenki otthagy aztán pedig kapaszkodom bármi módon bármi fokon fűbe fába Piroskába farkasok kiálló fogába aztán a kerti Mikulásba
Szobámban ülök. Könyv előttem. Apró hangyák mászkálnak feketén a könyvben. Jaj… nézd… lecsusznak a világos lapról! s fejembe bizsegnek… hosszu sor… tömötten.
S mindegyik egy-egy darabkát elrabló súlyos velőm’… vékony csáp… viszi könnyen… s agyam e mindig szikra-éhes tapló, elfogy!… hál’isten… s megindúl a könnyem…
A könny, a szelíd, meleg, enyhitő… és attól oly érzékeny lesz a kedvem, amilyen nem volt száz esztendő óta.
Megáll… elég vén: meghal az idő; a fülem zúg; s lenn mélyen a szivemben örök búgássá szélesűl egy nóta.
