Egyik alkalommal az OKT-t Szentbékkállán szakítottam meg, de amikor onnan akartam folytatni, nem találtam olyan megközelítési módot, amivel normális időben odaérhettem volna, így Köveskáltól átsétáltam Szentbékkállára. Már annak örültem, hogy Köveskálig eljutottam busszal.
Ezt írtad: "Nos, a járatok többsége először elmegy Várpalotára, s csak utána Bp.-re, ez majdnem dupla menetidőt jelent."
Ebben nem volt benne, hogy ez átszállás lenne, sőt, ellenkezőleg, azt mondtad ezzel, hogy a busz először elmegy Várpalotára, majd onnan Pestre.
Mindegy is, már világos, hogy a probléma az, hogy kevesebb direkt járat van Fehérvár és Pest között.
Számtalanszor megjártam már ezt az utat a két város között az elmúlt évtizedekben, de bevallom, talán egyetlen olyan alkalom volt, hogy busszal mentem Fehérvárról Pestre. Ugyanis az égvilágon semmi értelme szerintem, amikor a vonat jóval gyorsabb, most már még inkább, ráadásul a busznak még a pesti forgalommal is meg kell küzdenie. Szóval buszból tényleg kevesebb van, de nagyjából óránként háromszor megy vonat Fehérvárról Pestre, a menetidő pedig kb. 45 perc. Alapvetően azt gondolom, hogy ilyen vasúti közlekedés mellett itt nem nagyon van létjogosultsága a busznak.
Arról nem is beszélve, hogy feltételezem, hogy a buszok nagy része nem csak Fehérvár és Pest között közlekedett, hanem elment mondjuk Veszprémbe, Várpalotára vagy még ki tudja, melyik dunántúli városba. Ezeknek a buszoknak most nem kell megtenniük a kitérőt még Fehérvárra is, ahol ráadásul ma már elég komoly dugók szoktak lenni hétköznap csúcsidőben. Ezzel pedig a teljes viszonylaton csökkent a menetidő.
Ami problémás lehet, hogy a fehérvári buszpályaudvar és a vasútállomás között azért "nagyobb" távolság van (cca. 20 perc gyalog), és ha mondjuk valamelyik környékbeli településről érkezik az ember busszal (mert mondjuk ott fejezett be egy túrát), akkor még át kell sétálni a vonathoz. Ehhez képest nyilván kényelmesebb lenne csak felszállni egy Pestre induló közvetlen buszra, bár ha csak óránként megy, akkor lehet még mindig jobb, ha az ember kisétál a vasútállomásra. Mellesleg, ha mondjuk Fehérváron a Prohászkán gyalogolunk végig, akkor a város egyik legszebb fasorát csodálhatjuk meg.
Szombaton BFKT kapcsán utaztunk busszal Köveskálról Mencshelyre. 16km, 60 perc. Ezalatt 3 kitérő volt, Monoszlóra, Zánkára és Szentjakabfára. De legalább volt járat.
Mondjuk lehet, hogy bringával gyorsabb lett volna. :)
most lusta vagyok megnézni, de szerintem bp-vác busz sincs (de bp-cegléd busz tuti nincs, amíg cegléden laktam nem is ültem soha távolsági buszra :-) nem tud a vonattal konkurálni (és nem is kell, nincs értelme)
Most már értem mi a gond. Itt átszállásos utazásról van szó, te pedig azt írtad, hogy a járat először elmegy Várpalotára. Ez nem igaz, nincs ilyen járat. Csak át kell szállni Várpalotán. Amúgy megjegyzem, ezeket a felajánlott menetrendi adatokat csak úgy sikerült produkálnom, hogy kiválasztottam a fehérvári buszpályaudvart és a népligeti buszpályaudvart. Sehogy máshogy nem sikerült.
Ha "normálisan" keresel, akkor semmi ilyet nem dob ki, sőt, ha a fehérvári buszpályaudvarról akarsz indulni, még a fehérvári helyi buszközlekedést is belevéve inkább azt javasolja, hogy menj ki a fehérvári vasútállomásra és utazz vonattal.
Véleményem szerint rendkívül jól használható a menetrendek.hu, csak annyit kell tenni, hogy nem konkrét megállókat választasz ki, hanem településeket. És akkor a legracionálisabb utakat adja ki, akár több átszállással is.
Emellett persze lehet olyan, hogy egy konkrét megállóban akarsz leszállni, de pl. Pestről indulva érdemesebb Budapest-Városlődre keresni, semmint Budapest, Népliget-Városlőd, pápai elágazásra.
Bizony (tapasztalatom szerint) a MÁV sokkal jobban működik, mint a VOLÁN.
Hétvégén jöttetek már VOLÁN-nal Székesfehérvárról Bp-re? Nos, a járatok többsége először elmegy Várpalotára, s csak utána Bp.-re, ez majdnem dupla menetidőt jelent.
Régebben hétvégén óránként közvetlen járatok voltak a fővárosba.
bizony, ez ilyen a kütyüjükön van valami ilyen lehetőség hogy tudnak szólni egymásnak
(a volánnak szégyen hogy náluk még csak akarat sincs erre... egyszer bementem Győrben az információba mert azt írta a menetrenek.hu hogy érdekldjek az átszállásról, a jóember annyit csinált hogy megnézte ugyanazt a menetrenek.hu -t és elmondta hogy "rizikós" hát köszi ezt én is tudtam
A sofőr meg leforrázott, hogy hétköznap valszleg késni fogunk
be is jött (mondjuk kellett hozzá ő is, olyan tetű lassan ment) , várhattam Pápán valami 40 percet aztán meg egész túrán lehetett rohanni hogy elérjem az aznapi utolsó buszt (sikerült :-)
a vonathoz még annyi, hogy legalább 5 oerces átszállás esetén működik. Ami ennél kevesebb, ott nem vállalnak ilyesmit
Nekem is volt vasárnap egy vonatos kalandom. Szombathelyről szerettem volna a reggeli vonattal Őriszentpéterre utazni (RPDDK). Két átszállás, mindkét alkalommal 5 perc átszállási idővel. A MÁV-ot ismerve kicsit kockázatosnak éreztem a dolgot, de nem találtam más értelmes lehetőséget, ezért belevágtam. Aztán gyorsan elérkezett az a pillanat, amikor megbántam a döntésemet. A vonat Szombathelyről 13 perc késéssel indult el. (Látszólag semmi oka nem volt a késésnek, mert a személyzet ott volt és érkező vonatot sem láttam...) Nekiálltam keresgélni, hogy hogyan tudnék Zalaszentivánról továbbutazni, de a menetrend csak a 2 órával későbbi lehetőséget mutatta.
Amikor jött a jegyvizsgáló, megkérdeztem tőle, hogy Zalaszentivánon megvárja-e a vonatot a zalaegerszegi vonat. A válaszon meglepődtem: "Szólok nekik." Majd néhány megállóval később visszajött és mondta, hogy megvár a vonat. El sem akartam hinni... Ezzel már majdnem jó voltam, de a Zalaegerszegről induló vonatot, ha időben indul, még így sem értem volna el. A következő pedig csak 2 órával később indult volna.
Zalaszentivánon valóban ott állt a vonat a mellettünk lévő vágányon és rám, mint egyetlen fizető utasra várt. (Rajtam kívül még egy 65 év feletti utas utazott rajta.) A korábbi sikeremen felbuzdulva itt is megkérdeztem a jegyvizsgálót, hogy megvárja-e a vonatot Zalaegerszegen az őriszentpéteri vonat. Mi volt a válasz? "Szerintem igen, de írok nekik." Ezek után már meg sem lepődtem, hogy Zalaegerszegen ott várt az Őriszentpéterre induló vonat. De így legalább a MÁV is jól járt, mert volt egy fizető utasuk. Rajtam kívül ugyanis csak egy vasutas utazott rajta...
Nekem is sok rossz tapasztalatom van a MÁV-val kapcsolatban, de ezúttal kellemesen csalódtam. Ezúton is köszönöm mindenkinek, aki valamilyen formában hozzájárult, hogy az eredeti terv szerint sikerült eljutnom Szombathelyről Őriszentpéterre, így még a délutáni eső előtt visszaértem Csákánydoroszlóra. (Hamarosan lesz fényképes beszámoló is s túráról.)
Szerintem a történet tanulsága az, hogy nyugodtan meg lehet venni interneten vagy akár alkalmazásban is a vonatjegyet, maximum nem kell sokkal előre megvenni. Nyilván viszonylattól és vonattól is függ, de indulás előtt pár perccel is ráérsz megvásárolni, így nem futsz bele ilyesmibe. Ha pedig nem helyjegyes (vagy speciálisan vonathoz kötött kedvezményt tartalmazó), akkor pedig megveheted egy hamarabbi időpontra (kvázi egy korábbi vonatra), aztán legfeljebb egy későbbivel mész.
Ugyanezt, ha érv. idő előtt is utazhatnál vele, és nem találkozol jv-val, vagy bújócskázol előle, akkor kezeletlen marad, és még az érvényesség kezdete előtt visszaválthatnád.
Most, az app korszakban bármikor veszel jegyet a vonatról is akár, indulás előtt 1 perccel...
Nekem is volt ilyen, hogy nem tudtam, elérem-e az IC-t és indulás előtt 1-2 perccel a peronon vettem helyjegyet. (AK után voltam, csak hogy ON legyek :D )
OFF Állítólag-állítólag :) 12 éve, süldő Keletis koromban is volt már ilyen Hatvanban, a fővizsgálók egyenesen utaztak rá. Neki az volt a trükkje, hogy Hatvantól bújócskázott a jegyvizsgálóval, majd átlépve a városhatárt, a budapesti bérletét mutogatta. Amikor rászálltak, és már felszállás előtt elkérték a jegyét, akkor pedig rendőrt hívott, és feljelentett mindenkit. Állandóa panaszt írt, vizsgálatot követelt. Szerintem egyszer egy sötét sikátorban megbeszélték vele a dolgot, mert utána leszokott rólunk...
Sajnos a kilátó részt felhagyták, anno egy függőleges létrán lehetett felmászni a toronyba, de egy ideje ezt leszerelték. Az okát nem tudom, lehet állandóan gond volt a darázsfészkekkel, meg valószínűleg a létra sem volt igazán biztonságos.
Szolgáltatói oldalról ez érthető, de ebből miért következik, hogy az érvényességi időnél előbb nem lehet "leutazni" a jegyet? Ez milyen ügyeskedést zár ki?
Ezt a pár éves újítást köszönd azoknak a leleményes honfitársainknak, akik abból űztek sportot, hogy ha valamiért nem kezelték az odaútra szóló jegyüket, akkor azt a visszaút után nagy sajnálkozás mellett ("nem tudtam elutazni...") visszatéríttették. Állítólag a Budapest-Velencei-tó közötti nyári forgalomban jött ki a dolog, ahol a forgalmasabb délelőtti járatokon nem ért oda mindenhová a jegyvizsgáló, aztán az esti órákban pedig a Déli pályaudvar pénztárosai egytől egyig "fel nem használt" jegyek visszatérítésével foglalatoskodtak.
Rövid távon csak akkor érdemes retúrt kérni, ha a visszaút időpontja kb. biztos.
A mai tanulság (oké, benne van a tájékozatlanságom is, de hátha más se szakértője a témának):
Ne vegyétek meg interneten át a vonatjegyet.
Korán ébresztettek a madarak az István-kúti vadászháznál. 4 körül elkezdtek hangoskodni. Így aztán előbb indultam a tervezettnél, és elértem egy korábbi vonatot, mint amire a jegyem szól. Hiába tökugyanúgy ment minden átszállás, csak 2 órával hamarabb: nem érvényes rá a jegyem. Visszaváltani se lehet, mert egybe fizettem az odafele úttal, ami meg nyilván már teljesült. Úgyhogy most ülök tök fölöslegesen 2 órát az állomáson, és unalmamban hozzászólást írok.
Csak tudnám, mivel károsította volna meg a MÁV-ot, ha hagynak fölszállni a korábbi vonatokra (egyik se helyjegyes).
Én magam nem a Jakab-hegyen bivakoltam legutóbb, mert a túrám szakaszolása nem pont úgy esett, de elég jónak tűnik az a hely! (Szerencsére így is elég jó helyet találtam bivakoláshoz, az egyik leghangulatosabb éjszaka lett végül, amit sátoron kívül töltöttem.)
A Jakab-hegyi bivakszállást még nem láttam, én még akkor sátoroztam ott utoljára, amikor csak a helyi turisták tartották példás rendben az épületet. Azt hiszem jó funkciót találtak a régi, befejezetlen kolostor épületnek!
Bár ismerem a Nagy-mély-völgy szépségét, én inkább a Melegmányi völgyet kedvelem. A Melegmányi vízesés szépségét nem kell ecsetelnem, de nem ezért: Egyszer itt esett meg velem, hogy csíkos vadmalacok szaladgáltak szinte a lábam alá (1-2 m-re tőle). Fantasztikus élmény volt, de a frász jött rám, hogy hol az anyjuk? Szerencsére a koca békén hagyott, miután látta, hogy én is békén hagyom a malacait. Azóta ez a völgy számomra kitörölhetetlen emlék forrása.
Pünkösdvasárnap délelőtt. Tele a komlói helyijárat, viszi haza a hegyi lakótelepekre a templomjáró időseket, a sétáló családokat, a délelőtti részegeket. Ebből a közegből túrafelszerelésben sem lógok ki. Egy dombóvári átszállással vonatoztam idáig, majd körbesétáltam a központot, voltam boltban is, és így 11 óra fele készen állok a DDP következő szakaszára. A fürdőnél kiszállok, és egyből bevetem magam az erdőbe. Az aszfaltot elhagyva az első letérést jobbra el is vétem, de időben észreveszem, hogy a sáros, szűk ösvényt kellene követnem. Az első benyomások nem bíztatóak, de a kitaposott út szilárdabb lesz, aztán vagy fél órát kanyarog velem, hegynek fel, hegynek le. Haladok, már hallom is a 66-os út zaját. Meg is pillantom balra lent, amikor egy irtásnál bukkanok ki. Követem a keréknyomot rajta keresztül, aztán leereszkedek az országút nagy kanyarulatának közepébe. Szemben a Kőlyuk vendéglő, itt tervezem az ebédet. Sok az autó, de úgy tűnik, szabad asztal még akad. Igen, még pont ideértem a déli csúcsforgalom előtt. A bejáratnál azonban tábla hirdeti, ezen a napon csak foglalással van mód étkezni. Elnyomok egy rövid káromkodást, aztán mérgem el is száll, mivel szerencsére van B-tervem.
A ciframalomnál pecsételek hát gyorsan, és irány is a Nagy-Mély-völgy. Egyszer jártam itt. Akkor éjjel kettő óra volt, és nem is mentem rajta végig. Kíváncsian várom hát: milyen is lesz a táj? Nagy is, mély is, de mihez képest? Bővízű, tiszta, világos színű patak zubog a mésztufa lejtőn, itt-ott a laposabb részeken meglassul, míg a mellékvölgyek sziklás barlangokat rejtenek. Mesés táj, még a nagy kirándulósűrűség sem szegi kedvem – egyébként is mindenki barátságos, mosolygós. Egy elágazásban kis szigetszerű szikla áll a patakmeder közepén, ennek csúcsán eszegetek egy kicsit, és marha jól érzem magam. Kapaszkodok tovább, itt-ott egészen a patakmederben kell előre nyomulni, kicsit a Szlovák Paradicsomra hajaz a hangulat. Elérem a Kánya-forrást – mondom magamban, na kiskutyám, ide is eljövünk veled egyszer, ha már ezt is rólad nevezték el...
Innentől a völgyre csend borul, jön egy kicsit emelkedősebb rész, de aztán hamar keresztezem a kéket (hú de másképp néz ki, mint anno hóban…). Átbukik az út a Kantavár alatti völgybe, a romokhoz ki is térek, de ez a szakasz nem hagy maradandó emléket – kicsit talán kezdek fáradni, a lábam alatt egy lapos kő megbillen a vízmosta keréknyomban, majdnem hasra esek. Jó lenne megpihenni – mondom magamban, mire száz méteren belül egy pad tűnik fel az út szélén, az erdő közepén. Kívánságra, szinte. Újult erővel indulok tovább kis lazítás után, a sípályát keresztezem (micsoda síélet volt itt a „havasabb” évtizedekben), balról Árpádtető felé tekintgetek lefelé, aztán 3 előtt fel is érek Dömörkapuba.
Irány a kisvasút végállomása: mint vasútbarát, ennek a 600 méteres vonalnak a beutazása eddig még kimaradt. Menetrend nincs, kb. 25-30 percenként ingázik a kis C50-es mozdony a három nyitott kocsival. 600 méter, 600 forintos retúr. (Elábrándozom: ha lenne egy hónapom rá, megcsinálnám a 18 900 forintos havi országbérlettel a 18 900 utaskilométeres teljesítményt…). Amint összejön kéttucat utas, beröffen a mozdony, és gurulunk is lefelé. A pálya menti fákon plüssfigurák kötik le a kicsik figyelmét. Oda-vissza alig 15 perc egy menet. Körüljárás nincs, a mozdony lefelé tolt menetben közlekedik.
Vigyorogva lepattanok a szerelvényről, végiggyaloglom a pálya menti sétautat, bemegyek az állatkert nyüzsgő előcsarnokába, ahol a pénztárban készségesen adják a stemplit. Pihenőt tartok a pár száz méterrel arrébb lévő parkban. Kicsit belecsúszni érzem magam a délutánba, úgyhogy a következő kilométereket megnyomom. A turistaút gyakorlatilag szintben fut, az erdők lombja elrejti a várost a hegylánc alatt. Mivel sem Dömörkapunál, sem a Sós-hegynél nem tettem most kitérőt, gyakorlatilag nem is láttam Pécset, hiába jártam a területén. :) A tempóból még a Remete-rétnél sem akaródzik visszább venni, bár innen már lejtmenet következik. A Szentkútból merítek, majd jön egy olyan szakasz, ahol a vékonyka ösvény beszorul a szerpentinút, és a település közötti, mély vízmosásokkal szabdalt, meredek, erdős hegyoldalra. Hangulatos szakasz, télen, vagy nagy sárban valószínűleg nem élvezném…
Aztán ennek is vége, keresztezem a Ranga Lászlóról elnevezett utat. Jön a következő pecsétpont, a ládika aljában víz van, de a pecsét száraz. Egy ingatag karón van az egész, így nem merem igazán piszkálni. Itt letérek a jelzésről, és lejjebb ereszkedek a Darázs dűlő lakott területei felé, B-tervként a meleg ételt a Teca mama vendéglőjétől remélem. Ha a kerthelyiségben nem is, bent akad szabad asztal, rövidesen egy nagy tányér csevapcsicsa érkezik a sör mellé. Kell a kalória, ma még fel kell jutnom a Jakab-hegyre, pedig lassacskán este hatra jár az idő. Visszakapaszkodom a piros útig, szemből jönnek bőven a túrázók, de én tartok csak a hegy felé. A jelzés az Éger-völgyben az oldalban fut, lapos szögben tűz be a fák között a nap, jók a fények, élvezem a járást a nem túl meredek emelkedőn. „Lefelé hajlott a nap. Búcsúzóul még betekintett az erdőbe…” idézem fel magamban Fekete István sorait. A Szuadó-tetőtől még egy fél órát saccolok, ez kb. be is jön. Elérem a zöld jelzés beágazását, itt ráfordulok a nap utolsó emelkedőjére, ami azonban megizzaszt, ráadásul még egy kisebb földsáncra is fel kell hágni.
Fél nyolckor kilépek a Pálos kolostor melletti rétre. Itt a mai alvóhelyem, a kiépített bivakszálláson. Összegyűlik az este társasága. Néhány pécsi tinédzser szülői felügyelet mellett, egy több napos körtúrázó nagy zsákkal, meg én. Elosztjuk az alvóhelyeket, az emeletet, az alsó „szeparét”, a földszintet – ez jut nekem. Nem lenne teljes a nap kilátás nélkül. Pár perc ide a Zsongor-kő. Viszonylag párás az idő, a napkorongot eltakarja már a hegyvonulat, de a kilátás így is fantasztikus. Pattintok egy Szalont ennek örömére (ezzel visszanyerek egy életet – ahogy a Bang nevű társasjátékból tudom). És csak lógatom a lábam a homokkőről. Egy dolog zavar csak, kifejezetten sok lódarázs zümmög körülöttem. (Másnap is elég sokat láttam a tölgyesekben, és ezt nem csak én, másik túrázó is szóvá tette). Az alkonyat azért lassan visszavezet a rétre. Hamarosan tűz pattog, mi pedig vicceket mesélünk, vagy az oktatásügyről beszélgetünk a srácokkal. Még egy kicsit félreülök a rét közepére, majd aludni térek.
Bár az élővilág nem háborgat (ez nem evidens ilyenkor), az alvás mégsem túl pihentető. Mindig van valami „ez kell, az fáj, így nem jó” érzés, ami felébreszt. Reggel egy kisebb zápor után már nem is alszom vissza, hat körül felkelek, és nem sokára újra úton vagyok. Visszaereszkedem a jelzésre, a következő vonatkoztatási pont a Petőcz-akna. Előtte vizes gödröket kerülgetek a füves, ritkán járt szekérúton. Onnantól Petőczpusztáig a bánya széles aszfaltsztrádáján gyalogolok. Egy traktor jön szembe fás targoncával, hosszan hallatszik a hangja. A távolság lassan fogy, örömmel érem el Petőczpusztát. Egy újabb kihalt település, és itt is a történelem furcsaságai, amiket utólag ért meg az ember: azt hihetnénk a szokásos dunántúli történet ez is a kitelepítésekkel – ehhez képest, a harangtorony építése nem másnak köszönhető, mint egy első világháborús demarkációs vonalnak, melynek zónájába ez a falu is belekerült, és egy időre lakatlanná vált.
Fülledt, nehéz levegőben gyalogolok tovább, a Bakonya feletti erdőkben. Cikázik az út, megszűnnek az égtájak, támpontot csak egy keresztező távvezeték ad. Egy meredek ereszkedés jön, majd egy újulaton kell átvágni (előtte találkozik az út a P+ jelzéssel), aztán rövidesen mellénk szegődik a hetvehelyi országút. A jelzést itt sárga-fekete szalaggal – valószínűleg valamely teljesítménytúrára külön is megjelölték, de ahol a jelzés az úton folytatódik egy darabon, ott ez másfelé kerül. A fennsíkról szűk dózernyomon ereszkedek aztán le, és kibukkanok a Bükkösd feletti réteken. Itt csak egy-két kopott jelzés villan ki a szegélyen lévő fákon – elágazás viszont nincs, csak nyugatnak, lefelé kell tartani. A zizegő réteket egy hatalmas, kiszáradt jellegfa zárja. A szalagozás aztán átejt: egy elágazásban elvisz a kijárt lejtő felé, így hamarosan Szentdomján településrészen találom magam, ami egy korrekt üdülőfalu képét kezdi magára ölteni. A jelzés viszont csak a házsor másik végén érkezik le a völgytalpra. Innen már aszfaltút vezet Bükkösdig. A pecsét melletti bolt éppen nyitva áll, és kicsit arrébb a Blumi kocsma is, ahol egy korsó sörrel megünneplem a mecseki szakasz befejezését. 10:30 perc, a vonat háromnegyed óra múlva indul majd Dombóvár felé…
Hogy melyik évszakban lenne vajon a legszebb? Nekem az ősz tetszik a leginkább, de akkor már a lenyugvás felé megyünk, s az kicsit elszomorít. Ízlés kérdése!
Tamás-hegyre azt hiszem vissza fogok még én is menni, tényleg nagyon hangulatos.
Azóta lejártam a túra másik felét is, még rendezni kell a soraimat (szó szerint!), és hamarosan azt is felteszem ide.
Szép utad volt. Pétfürdő környéke nekem is a vonatablakból mozgatta meg először a fantáziámat, aztán a túra teljesítésekor a katarzis végül elmaradt, mivel a kék jelzés valamivel beljebb halad (meg egyébként is, azon a túrakezdeten pont némi másnapossággal küszködtem...). Családi rövid túrának pont jó lenne valamikor visszatérni ide. Melyik évszakban lenne vajon a legszebb?
A Tamás-hegyen viszont jópár tavaszt, kilátást megéltem, köszönöm hogy kicsit visszahoztad azt a múltat (immár három éve nincs oda kötődésem, olyan mintha egy másik életemben lett volna...)
Mondjuk a Gönci kőbányába felfelé menet láttam egy, na nem őzet...
hanem egy töltés dombján ballagva egy hatalmas szarvas kapaszkodott ugyanarra a töltésre, oldalról. Az ütő is majd megállt bennem, akkora élmény volt ilyen közelről látni egy ilyen a csodálatos állatot. Persze alig hagyott időt megfigyelni, úgy eltűnt, mint a szellem.
Aztán néhány évvel később szintén ebbe a bányába felérve egy hatalmas, 1..1,5 m-es szárnyfesztávú "griffmadár" repült el előlem a közeli sziklára. A frászt hozta rám, de ezt már sikerült lefényképezni, s kiderült, hogy "csupán" egy nagy fülesbagoly (Uhu vagy Bubo bubo).
