Szervusztok, szép estét, kellemes hétvégét kívánok!:-)
******
Darvasi László
Azért olvasok…
Azért olvasok, hogy ne féljek. Azért olvasok, hogy otthon legyek. Azért olvasok, hogy ne legyek otthon. Én nem tudom, miért olvasok. Csak olvasok. Én úgy olvasok, mintha engem is olvasnának. Én azért olvasok, mert egy másik embert keresek. Én azért olvasok, mert magamat keresem. Én azért olvasok, hogy megtaláljanak. Én azért olvasok, mert érdekel a múlt. Én azért olvasok, mert érdekel a jövő. Én azért olvasok,mert érdekel a jelen. Én azért olvasok, mert szeretni akarok. Én azért olvasok, mert keresek.
Fagyöngy, örökzöld szomoruság, dicsekszik veled a havas ág, veled remél és emlékezik: látja új lombját s a tavalyit! Üzent a tavasz, hogy jön megint, és kezd a lélek mozdulni, mint a rügy a dermedt kéreg alatt: érzi az első napsugarat, szétnéz s a halálos téli napok után már az is öröme, hogy mint az örökzöld fagyöngyöt az ág, élőnek látja a bánatát.
Midőn az est, e lágyan takaró fekete, sima bársonytakaró, melyet terít egy óriási dajka, a féltett földet lassan eltakarja s oly óvatosan, hogy minden fűszál lágy leple alatt egyenesen áll és nem kap a virágok szirma ráncot s a hímes lepke kényes, dupla szárnyán nem veszti a szivárványos zománcot és úgy pihennek e lepelnek árnyán, e könnyű, sima, bársonyos lepelnek, hogy nem is érzik e lepelt tehernek: olyankor bárhol járj a nagyvilágban, vagy otthon ülhetsz barna, bús szobádban, vagy kávéházban bámészan vigyázd, hogy gyújtják sorban a napfényű gázt; vagy fáradtan, domb oldalán, ebeddel nézzed a lombon át a lusta holdat; vagy országúton, melyet por lepett el, álmos kocsisod bóbiskolva hajthat; vagy a hajónak ingó padlatán szédülj, vagy a vonatnak pamlagán; vagy idegen várost bolygván keresztül állj meg a sarkokon csodálni restül a távol utcák hosszú fonalát, az utcalángok kettős vonalát; vagy épp a vízi városban, a Riván, hol lángot apróz matt opáltükör, merengj a messze múltba visszaríván, melynek emléke édesen gyötör, elmúlt korodba, mely miként a bűvös lámpának képe van is már, de nincs is, melynek emléke sohse lehet hűvös, melynek emléke teher is, de kincs is: ott emlékektől terhes fejedet a márványföldnek elcsüggesztheted: csupa szépség közt és gyönyörben járván mégis csak arra fogsz gondolni gyáván: ez a sok szépség mind mire való? mégis csak arra fogsz gondolni árván: minek a selymes víz, a tarka márvány? minek az est, e szárnyas takaró? miért a dombok és miért a lombok s a tenger, melybe nem vet magvető? minek az árok, minek az apályok s a felhők, e bús Danaida-lányok s a nap, ez égő szizifuszi kő? miért az emlékek, miért a múltak? miért a lámpák és miért a holdak? miért a végét nem lelő idő? vagy vedd példának a piciny fűszálat: miért nő a fű, hogyha majd leszárad? miért szárad le, hogyha újra nő?
Midőn a reggel, e mindig pofátlan idétlen bohóc ott terem szobádban, és reflektorával rád néz a nap, s bőszen anyázol a paplan alatt, és kinézel kócos-morcos fejeddel párnád pihe-puha bugyraiból, de tűrnöd kell, hogy kiröhög a vekker, hiába csapod le: újra beszól, olyankor bárhol hálj a nagyvilágban, földön, matracon, vagy a franciaágyban, vagy kezed mellett ott az esti bor még, (mint házibulik másnap-reggelén, felülsz és kérded: "hol vagyok te jó ég?-" "Az éjjel mi a frászt is tettem én?"), vagy úgy érzed, nem vagy otthon sehol, s a Közterület-fenntartó locsol, s arra ébredsz, park melletti padon, röhögnek rajtad, hajléktalanon, ki csuromvizes öltönyben felébredsz, s már vár az asszony, ma is, jaj, verés lesz, vagy simán csak, hálószobádban, otthon, épphogy ébredsz, s már gondolkodsz a gondon: akkor az éj, s az örökkévalóság, mint csésze kávé kiömlik kezedből kifli a félhold - hullanak a morzsák, (visszaalszol még) s mindet úgy szeded föl, hogy félálomban, önmagadba látván, tudod már, arra fogsz gondolni gyáván, egész nap, hogy miért a karma láza, és macskád, mely lábszárad karmolássza, miért a tej, mely tűzhelyedre kozmál, ébrenléted, mit folyton visszahoznál álmodból, amíg pirítod a zsemléd, hűtőd ha nyitod, s úgy csap meg a nemlét hidegen, mint a régi téli fagy, s bár szeretnéd, valahogy mégse vagy, mert újra ott a kérdés, milliónyi, miért a kelés, reggeli zuhany, miért a táskád, miért benne holmi, miért a fény, mely szobádba zuhan, mért teszi kávéd eléd úgy a kedves hogy tudod, pont így többé sohasem lesz, miért a hajnal zümmögése, árnya, miért az ezernyi szépség, a fák, miért az utca, mely mintha arra várna, hogy újra kiskölyökként fussad át, miért a kérdés annyi más helyett, miért a nap, mely újra elveszett? Miért a Minden - kérdezed, haver: s észre sem veszed: ekkor illan el.
Azt hiszik, meghalok hamar. Csak higgyék. Énbennem már nincs, ami elromoljon. Nincs egy fogam, a mellem levették – nincs, amit még megrághat az idő rajtam. Nagy horgas orrom, nagy homlokom: jóformán csak fejem van, akár a Liszt Ferencnek – otthon, a zongorán állt a többi porfogó közt, lánykoromban. Mint az üveg a csontom. Mintha valami tálcát emelgetnék, olyan óvatosan szedem föl ágyból, székből. Nem értem, mért ne maradna így húsz, harminc évig akár, én is miért ne lennék tartós, akár a húgom olajképe tizennégy éves korából (elvitte a tífusz egy évre rá, egy tányér darasterctől…)
*
Ha tudnák, az eszem mennyire vág még! Ha ellenére tesznek, hol a lábam fájlalom, hol a szívemet, hiúz szemmel lesem a tányért, mennyit vesznek a húsból, nem fogy-e sok cukorból… Ha nincs minden a rendes helyére visszatéve – a furcsa, gombaforma táskám, molyette muffom – (nem hordanak ilyet vagy negyven éve), sápítozom, hogy elvitte az asszony, aki takarítani jár (kell is az annak, jobban öltözik, mint azok a slampos tanárnék, a trampli…). Látom, mindnek rajtam a szeme, mikor azt hiszik, alszom. Tátott szájamban árnyék, horgas orromban árnyék – zsebtükörért rohannak, lábujjhegyen lopóznak, lesik, lélegzem-e…
*
Ahogy megy az idő, csak nehezebb lesz. Csak nézem mindennap a lapban: csupa hatvan- hetvenöt éves… (Néha pláne ötvenesek meg negyvenesek). A lányom… ő is ötven fölött van. Na, sose volt egy szépség, fiatalon se – most meg… és énvelem pöröl, ha fölhergelik a boltban, hogy én martam el a barátját (azt az egyet, aki akadt neki!). Mért, én talán boldog voltam? Harminc évig az a szótlan, savanyú ember… Jó, egy-két tűrhető évünk, az volt – de boldog? Lánykoromban, mikor jóslásból az almahéjat hátunk mögé dobtuk, nem épp ilyennel álmodtunk… Aztán folyton a munka meg a gondok, soha egy kis öröm – és én most kit okoljak?
*
A fiatalok szépek. Még hozzánk is betéved néha egy-egy, kíséri azt a nagyhangú anyját. Itt meg csak ülnek és unatkoznak szegények, a hajukat babrálják, ki-befonják a terítő rojtját. Én meg – milyen az ember…– fölszikrázom, kacér leszek, mint lánykoromban. A pelyhes karjukon a reszelős, vén kezemmel, azzal édesgetem őket hozzám, amim van: a múlttal. Mint a gyémánt a béka fejében, énbennem az idő van. Sokszor úgy képzelem, hogy mint a jegygyűrűm vagy a gyöngyház Mária-érmem (ha ugyan ezek tényleg eltemetik velem), mint maradék parázs éjszaka a sötétben, az is úgy hunyorog és csillog majd odalenn.
*
Milyen volt és hol állt a régi házunk (a nagyrét ott kezdődött mindjárt mögötte, ott ahol ma azok az undok tömbházak állnak). Gyerekként mennyit játszottam ott! A kertünk végében folyt a patak, a partja végig valami sárga gyom, a hólyagos lapu közt, akár a gyufaláng… Egyszer, hétévesen, hogy történt, nem tudom, beléestem ruhástul, bizony. Szegény anyánk úgy megijedt, még megpofozni sem bírt, ahogy csöpögve és bőgve elébe álltam, misére készültünk vagy talán látogatóba, én, persze addig sem bírtam ki a szobában, olyan meleg idő volt… soha azóta nem nyílt orgona márciusban! Mintha tegnap lett volna…
Mögötted hetven év, ezernyi kín, bukás, fel-fellobbanó hév, újra nekifutás, a családi gondok, a gyermeknevelés, és ültettél fát is, de lásd milyen kevés a küzdelmek sora, a megannyi heg, mert ma nem vagy más, csak elhunyt, idős, krónikus beteg. Szavakba zárt közöny, meddő statisztika, a kormány szócsövön finom kis praktika, mely sugallja, mondja, hogy érted már nem kár, a szám leporolva, kész a mai leltár, a GDP könnyebbül, a nyugdíj elszendereg, ma elhunyt megint egy idős, krónikus beteg.
Azt hiszik, tudják, mi az, és vihognak, érezni gyávák, csak szellemesek, fölény kell nekik és müélvezet, szerelmükben a hiuság olvad. Több lelke van az utolsó bohócnak, zsigerükben csak érdek bizsereg, guny s élc zörgeti ürességüket, agy szemetei, szivből-kihagyottak. Jobb a hiéna, különb náluk a föld barma, férge, több a muslica, szebb a vakhit s a bárgyu babona. Amit imádnak, attól rettegek: nem irok rólad, fognák bár egy-egy gyémántba, kedves, minden bünödet!
Káprázatok közt élek: teveled rak körül ég-föld, becéz, rámborul s keserü lelkem a te drága, uj édességeddel édesiti meg; mit öt érzék összehord, hizeleg s csókol, mint az az öt delejes ujj, mely tegnap az ujjaimhoz simult s elhitette, amit nem hihetek. Tested villamos tájaiban élek, mintha már enyém volnál: mind igéret, mint rég volt, amit ez a május ad; ujjongó és tétlen várakozásban ringok veled, mint egy nagy utazásban s alig birom boldogságomat
2.
Csak tudnám, ki vagy, Káprázat! Veled ölel a tavasz, becéz, rám borul s keserü szivem a te drága, uj édességeddel édesiti meg; mit öt érzék összehord, hizeleg s csókol, mint az az öt delejes ujj, mely tegnap az ujjaimhoz simult s elhitette, amit nem hihetek. Rózsaként nyiló tájaidban élek, napjaink a szirmai: mind igéret, illatukkal ittas a földi lég. Kéz a kézben, tenger várakozásban szállunk együtt, világnagy utazásban: rég benned már s még mindig csak feléd.
„Íme, az ország két részre szakad, a korán kiáltókra és a későn kapcsolókra, a nemtudtoktisemmitre és a mindentudókra, a félelemkeltőkre és a rettegőkre.
Íme, az ország két részre szakad, a játszótérre és a harcmezőre, az áldozatokra és a bűnbakokra, a nincstelenekre és az elfordulókra.
Íme, az ország megreped középen, roppan és elsüllyed, lelet lesz jövőre, két részre szakad, ha túl akarsz élni, húzódj az egyikbe, ne maradj középen.
Most minden közvetlen, most minden jelentés, az ország szétszakad, tükör szeli ketté: két partja két tábor, kettő részre szakad: a félelemre és a félelemre.”
Hová merűlt el szép szemed világa? Mi az, mit kétes távolban keres? Talán a múlt idők setét virága, Min a csalódás könnye rengedez? Tán a jövőnek holdas fátyolában Ijesztő képek réme jár feléd, S nem bízhatol sorsodnak jóslatában, Mert egyszer azt csalúton kereséd? Nézd a világot: annyi milliója, S köztük valódi boldog oly kevés. Ábrándozás az élet megrontója, Mely, kancsalúl, festett egekbe néz. Mi az, mi embert boldoggá tehetne? Kincs? hír? gyönyör? Legyen bár mint özön, A telhetetlen elmerülhet benne, S nem fogja tudni, hogy van szívöröm. Kinek virág kell, nem hord rózsaberket; A látni vágyó napba nem tekint; Kéjt veszt, ki sok kéjt szórakozva kerget: Csak a szerénynek nem hoz vágya kínt. Ki szívben jó, ki lélekben nemes volt, Ki életszomját el nem égeté, Kit gőg, mohó vágy s fény el nem varázsolt, Földön honát csak olyan lelheté. Ne nézz, ne nézz hát vágyaid távolába: Egész világ nem a mi birtokunk; Amennyit a szív felfoghat magába, Sajátunknak csak annyit mondhatunk. Múlt és jövő nagy tenger egy kebelnek, Megférhetetlen oly kicsin tanyán; Hullámin holt fény s ködvárak lebegnek, Zajától felréműl a szívmagány. Ha van mihez bizhatnod a jelenben, Ha van mit érezz, gondolj és szeress, Maradj az élvvel kínáló közelben, S tán szebb, de csalfább távolt ne keress, A birhatót ne add el álompénzen, Melyet kezedbe hasztalan szorítsz: Várt üdvöd kincse bánat ára lészen, Ha kart hizelgő ábrándokra nyitsz. Hozd, oh hozd vissza szép szemed világát; Úgy térjen az meg, mint elszállt madár, Mely visszajő, ha meglelé zöld ágát, Egész erdő viránya csalja bár. Maradj közöttünk ifju szemeiddel, Barátod arcán hozd fel a derűt: Ha napja lettél, szép delét ne vedd el, Ne adj helyette bánatot, könyűt.
Ha csak egy pillanatra elakadna, nem befagyva, hanem oly eleven derűvel, ahogy most a kezem résein átcsurog, vagy szemléletemen kifog, mert egyre folyik s el sose fogy, ha csak egy pillanatra elakadna, leülepedne a hordalék, növényét, halát villogtatva kitárulna a lét —
arcomat is úgy szemlélhetném rajta, mint akvárium üvegét.
ha megfordulsz utána a téren ne gondold hogy tiéd még csak emlék igen olyan emlék amelybe nem jó fogózni szomorú keserű emlékszem a kőbányai
gyógyszergyárban oximetilt lapátoltunk az volt ilyen emlék-keserű és láttad-e hogy nem mosolyog vissza és riadt bár szemeiben mosakszik a nap és szavai is tündöklőek égő szárnyú piros madarak
Kitöltöttem a kérdőíveket kifizettem a segélybélyeget s belefáradtam Nehéz a világ Isten érezte utoljára ezt mikor konokul boldog hit helyett utánvéttel feladta címetekre a Bibliát
