Biztos tapasztaltad már egy jó beszélgetésnek,egy meghitt együttlétnek,egy szerelmes ölelésnek mintha zenéje lenne! Szinte hallani lehet. Nem füllel .Lélekkel. Ahol nincs harmónia,összevissza fecsegnek .Rumli van,zűrzavar. Ahogy egy zsebünkben felejtett mobiltelefon rögzíti néha;hallgasd meg,milyen hangzavarban élünk,ha nincs közöttünk szeretet. Mint egy majomházban:mindenki fújja,rikoltja,darálja a magáét.
De ha ez egy baráti beszélgetés! Hallgasd vissza! Az egymásra figyelő emberek csendjét,jókor megszólaló mondatait. A nevetéseket . A hang erejét. Amikor van miről beszélni-megtelik lélekkel a levegő. Zenéje van egy jó beszélgetésnek. És jó összerezgése van minden valódi találkozásnak. Ezért van az,hogy egy meghitt beszélgetést,egy társalgást,amelyekben lélek volt,de még egy jó könyvet sem felejtesz el,mert a zenéje megérintett,benne marad a füledben,és vissza tudod idézni,sok év múlva is. És ilyenkor ez a csikorgó,zűrzavaros,őrült életünk egyszerre csak megszépül,és értelmet kap minden. és észrevétlenül suhan az idő. Ez a "jó együtt lenni" élménye. Szóljon hát a zene! Hallod? és most lassan ....lassan és türelmesen....szavakról szavakra,fejezetről fejezetre próbáljunk meg táncolni....együtt.
"Várunk… és közben szépen... lassan eltelik az Életünk... Várunk… Az idő múlik… De mi csak várunk… A pillanat elmúlik és a múlt része lesz… És mi csak várunk…
Várjuk… hogy elmúljon a hideg… hogy elálljon az eső… hogy véget érjen a fárasztó nap… hogy elteljen a hét… hogy hazamehessünk… hogy elmehessünk… hogy egy jobb helyen legyünk… hogy elmúljon az unalom… hogy elmúljon a bánat… hogy megértsük… hogy elfelejtsük… hogy megbocsássunk… hogy megbocsássanak… hogy kisüssön a nap… hogy eljöjjön az igazi… hogy viszont lássuk
Őt… hogy eljöjjön a nagy nap…hogy eljöjjön a nagy lehetőség… hogy erősek legyünk… hogy megmerjük tenni… hogy változzanak a dolgok… Várjuk… hogy elkezdődjön… várjuk… hogy elmúljon… Csak várunk… Mindannyian mást…
És sokszor csak a várakozásnak élünk, amely betölti mindennapjainkat… óráinkat… perceinket… és eközben elfelejtünk a pillanatnak élni… Elfeledkezünk a pillanatról, amely a kezünkben van… amely mindvégig a kezünkben volt… és közben elillan…
Várunk… és közben szépen... lassan eltelik az Életünk… (Meet Joe Black)"
Nincs vagyonod? Nincs házad, telked, értékes tárgyaid? Nincs pénzed? A rigónak sincsen. Mégis ő a legvidámabb teremtés. Igaz, neki nem kell cipő és nem kell ruha. Ételért sem fizet, csak füttyel. Lakásért sem fizet. Fiait ingyen tanítja az erdő.
A rigónak könnyű, mondod, és igazad van. A rigónak valóban könnyű. Ő ma is úgy él, ahogy Isten annak idején elindította az első rigót. Mi nem úgy élünk. Az első ember nem tudta még, mi a vagyon. És hiszem, hogy boldog volt mégis. Pedig az első ember nehezen élt. Gondold csak el. Bunkóval védekezett a vadállatok ellen. Bőrüket maga húzta le, maga készített ruhát és lábbelit belőlük. Barlangban lakott és mohán aludt. Nem volt villanyvilágítása. Semmije sem volt.
Mégis, azt hiszem, szerette az életet. Örvendett a szélnek és a napnak. A levegőnek. Annak, hogy egészséges, és ha fáradt volt, annak, hogy lefekhet a mohára pihenni. Örvendett az izmainak és mosolygott, ha pillangó szállt előtte. Ha gyümölcsökkel megrakodva tért haza összkomfort nélküli barlangjába, ha bunkója egy vadat leütött: gazdagnak érezte magát.
És mert gazdagnak érezte magát, gazdag is volt. Erről eszembe jut, hogy ismertem embereket, akik palotában laktak, naponta új ruhát vehettek magukra, azt ettek, ami eszükbe jutott, halomban állt körülöttük a vagyon, gyáraik voltak és bankbetétjeik és mégis folyamatosan töprengtek, törték a fejüket, beleőszültek a gondba, mert mindenáron azt akarták, hogy még többjük legyen. Voltak ugyanis emberek, akiknek még több gyáruk volt és még több bankbetétjük. Szegényeknek érezték magukat azok mellett, és mivel szegényeknek érezték magukat, szegények is voltak.
Pedig mondom, palotában laktak. Sokkal több szobában, mint amennyit egyáltalán használni tudtak volna. Villanyvilágításuk volt és fürdőszobájuk, nem is egy. Nem zárták le soha a villanyukat és a fürdőszobában bármikor folyt a melegvíz, csak meg kellett nyitni egy csapot. Télen központi fűtés őrizte az egyforma meleget és nem volt soha szénhiány. Rádiójuk volt és gramofonjuk, rengeteg sok lemezzel. Ebédlőben ettek, finom porcelánon, ezüst evőeszközzel.
Nem értek rá örvendeni a napfénynek, a víznek, a levegőnek, a virágoknak, az ételnek. Nem értek rá egyszerűen, mert éjjel-nappal gondok között futkostak, hogy miképpen szerezhetnének még több pénzt. Mert ami volt, azt kevésnek érezték. És amit az ember kevésnek érez, az valóban kevés is.
Gazdag akarsz lenni? Gondolj a rigóra és az ősemberre. Gondolj arra, hogy meztelenül jöttél erre a világra és meztelenül térsz belőle vissza. Vendég vagy ezen a földön. Csak az a Tied, amit a bőröd alatt hoztál és elviszel. Gazdag, aki egészséges. Aki erős. Aki nem szorul másra. Aki föl tudja vágni a fáját, meg tudja főzni ételét, meg tudja vetni ágyát és jól alszik benne. Aki dolgozni tud, hogy legyen mit egyék, legyen ruhája, cipője és egy szobája, amit otthonának érez. Fája, amit fölapríthasson. Aki el tudja tartani a családját, étellel, ruhával, cipővel, s mindezt maga szerzi meg: az gazdag.
Örvendhet a napfénynek, a víznek, a szélnek, a virágoknak, örvendhet a családjának, a gyermekeinek és annak, hogy az ember él. Ha van öröme az életben: gazdag. Ha nincsen öröme benne: szegény.
Tanulj meg tehát örvendeni. És ismerd meg a vagyonodat, amit a bőröd alatt hordasz. Élj vele és általa, és főképpen: tanulj meg örvendeni! Vendég vagy a világban és ez a világ szép vendégfogadó. Van napsugara, vize, pillangója, madara. Van virága, rengeteg sok. Tanulj meg örvendeni nekik. Sajnos, embere is van. Igyekezz kevesebbet törődni velük és többet azzal, ami még a világ szépségéből csodálatosképpen megmaradt, az emberiség minden pusztításai mellett is. Nem győzöm eleget mondani: tanulj meg örvendeni. Annak, hogy élsz. S mert élsz: gazdag lehetsz.
Künn a jégfogú tél-sárkány havat prüszkölt, zúzmarát szórt. Bömbölve járt a bükkerdőn; a házak közt vadul táncolt. Benn duruzsolt a kemence. Halk beszéd közt orsó pergett. Apó a pucikpadon ült, száraz törökbúzát fejtett. Mintha-mintha most is látnám széles vállát, kurta nyakát, nagy, bozontos szemöldökét, éles szemét, kemény arcát. Lelke, miként az őserdő, melyben nem járt ember lába, csodálatos ősvilág volt, babonák, mesék világa. A mező volt iskolája. A természet a mestere. Könyve a nagy csillagos ég, aranyos betűkkel tele. Ott ültem a lábainál, mesét mondott, azt hallgattam. Egy-egy csuszát felém dobott, amiből én tornyot raktam. Nőtt a torony a csuszákból, keresztbe tett boronásan, és ahogy nőtt, büszkeségem kezdett nem férni a házban. Már a mesét sem hallgattam, építettem kábult lázban. - Már a ház volt a toronyban és nem a torony a házban. Apó figyelt. Munkám közben nézte, hogy rakom a tornyot, majd egy csuszát hozzám dobott, és a tornyom összeomlott. Csuszatornyom omladékán rettenetes dühös lettem. Meg akartam ölni apót, de csak lassan sírni kezdtem. Büszkeségem ott hevert a csuszák alatt összetörve. Megdermedten vártam, hogy most: bár a világ összedőlne! Nagyapám az ölébe vett, megcsókolta homlokomat. „Hadd el, ne sírj, kisunokám, ne bánd a csuszatornyodat. Telhetetlen vágyaidból építsz te még nagyobbat is, és a sors egy legyintéssel így ledönti azokat is. Mint Apóé: építéssel telik el az egész élet, de hogy tornyod betetőzd, azt te soha el nem éred. Nem, mert bár az égig érjen: vágyaink még feljebb hágnak, s tetőtlen tornyokból hullunk ölébe a zord halálnak. Látod, a csuszák megvannak: újra lehet megint rakni. Amit nem kezdhetsz el újra, csak azt szabad megsiratni!” - A tűzön egy nyers faág sírt. Az eszterhán jégcsap lógott. Apó mesélt, én hallgattam, s újra felraktam a tornyot.
Így a halálának századik évfordulóján arra kérem, ne nehezteljen ránk. Mindenféle köztéri szobrokat emeltünk önről, meg rányomtuk az arcképét az ötszáz forintosra (nem koronára és pengőre) és minden faluban, városban elkereszteltünk egy utcát a nevével. Ahelyett, hogy csak olvastuk volna, amiket írt. Így lett önből utca, meg szocreál művelődési ház, meg olykor csúf, máskor csúfabb köztéri szobor. No meg lila papírpénz. Ahelyett, hogy csak olvastuk volna, amiket írt. Az iskolákban kötelezővé tettük az ön könyveit. Nem ajánlottuk, nem kedvet csináltunk hozzá, hanem követeltünk. Nemzedékek magolták be a fájdalmasan szép szerelmes verseit úgy, hogy csak egy percre is odafigyeltek volna rá. Két baki még ötös, három, négyes, ha megakad hármas. Mi a lecke? Ady vers. És hosszú? Ahelyett, hogy csak olvastuk volna, amiket írt. Persze így járt az ön kedves elődje, Petőfi Sándor is, a kortársak közül Babits is, és az összes kávéházi asztalszomszéd. Igen, Kosztolányi is. Azért se haragudjon ránk, hogy az elmúlt száz évben mondtak önről már mindent. Hogy baloldali, hogy jobboldali, hogy liberális és konzervatív, meg szabadkőműves, zsidóbarát és zsidóellenes. Minden. Most biztosan nevet, pedig sajnos tényleg így történt. Ahelyett, hogy csak olvastuk volna, amiket írt. Most itt állunk a halálának századik évfordulóján és gyártjuk a kötelező megemlékezéseket. A nagy magyar költő, akinek legismertebb versei ezek meg azok és biztos van olyan iskola, ahol az ön verseiből rendeznek szavalóversenyt és szokás szerint Zsófi nyeri a IV. B-ből, mert úgy magol, mint senki és sosem bakizott még. Szép volt Zsófi, jár a könyvjutalom, év végén majd az igazgató bácsi adja át. Ahelyett, hogy csak olvastuk volna, amiket írt. Volt egy film, ön már azt sajnos nem láthatta. Holt költők társasága volt a címe. Egy iskolában játszódott, ahol egy tanár arra bátorította a tanítványait, hogy nyitott szemmel járjanak, kérdéseket tegyenek fel maguknak és keressék a válaszokat. Biztosan tetszett volna önnek! Bevallom, én is úgy jártam önnel, mint sokan mások. Megtanultam, felmondtam, megúsztam, ötöst kaptam vagy négyest. Nem értettem a verseit, de nem is akarták, hogy értsem, mert még a verselemzés órán is csak azt kutattuk, mit gondolt ekkor a költő? Nem azt, hogy én mit gondolok, rám, hogyan hat, belőlem mit vált ki. Négyes, leülhet. Ahelyett, hogy csak olvastuk volna, amiket írt. Aztán felnőttem. És bár sokan próbálták belém tuszkolni, hogy Ady egy köztér, meg egy utca és csak egy kötelező olvasmány, mégis rátaláltam önre. Én is ott andalogtam önnel a Szajna partján Párizsban, ott ültem a kedvenc kávézójában, a Három Hollóban és próbáltam belesni az elszeparált asztalához, hogy vajon kivel beszélget és remélem, nem orrol meg érte, de egy picit én is szerelmes lettem Csinszkába. Két éve történt. Az apám, közel a nyolcvanhoz, a nappaliban leemelte a könyvespolcról az ön egyik verseskötetét és - korábban sosem csinált ilyet - hangosan felolvasta a Karácsonyi Regét. Előbb csak elcsuklott a hangja, majd sírással küszködve mondta végig az ön versét. Mire a végére ért, mindent tudtam az apámról… A tizennégy éves nagy fiam is ott volt a szobában, talán zavarban volt, hiszen a sírás zavarba ejtő tud lenni. Néhány nappal később aztán kért tőlem egy verseskötetet öntől. Akkor, abban a pillanatban hittem el, hogy a szocreál kultúrházak, a csúf köztéri szobrok és a kilóra bemagolt versek ellenére is él a remény…
Háromféle ember él a világon: a rontó-ember, a gyűjtő-ember és a látó-ember. Te látó-ember leszel, ugye? Amikor az erdőre kimégy, figyelve lépj, és lábujjhegyen. Mihelyt a fák alá belépsz, és felrebben előtted az első rigó: akkor már tudnod kell, hogy az erdő észrevett. Ha megállsz egy pillanatra, hallani fogod a szellőt, ahogy a fák között tovaoson. Te már tudod, hogy ezt a szellőt az angyal rázta elő, köpenye ráncaiból. Ha jól figyelsz, a manókat is hallhatod: surrannak, matatnak itt-ott a sűrűben. Sok dolguk van, igyekezniük kell. A virágokat is láthatod majd, és minden virág kelyhéből egy tündérke les rád. Figyelik, hogy rontó-ember vagy-e? Azoktól félnek. De te látó-ember leszel, és a tündérek ezt hamar felismerik. Kiülnek a virágok szirmaira, és kedvesen reád kacagnak. De akkor már a patakot is meghallod, ahogy neked mesél, csodálatos meséket az erdőről. Csönd bácsi, az öreg, ő csak a fák közül, vagy egy szikla mögül les reád, és a sánta vén boszorkányt se láthatod, mert ő mindig a legsötétebb sűrűség mélyén rejtőzködik. Csak a mérges bogyókról tudhatod, hogy ott van valahol. Kacagsz vagy énekelsz? A napsütötte sziklacsúcson egy kék ruhás leányka ül, lábait lógatja, és hangodra vidáman visszakacag. Te már ismered őt is ebből a meséből. Csönd bácsi nagyobbik leánya, Visszhang a neve. Haladj bátran, egyre mélyebben az erdők közé.
A fák alatt itt-ott még láthatod a harmatot, ahogy megcsillan a fűszálak hegyén. Jusson eszedbe, hogy angyalok könnye az. Angyaloké, akik sokat sírnak még ma is, mert annyi sok embernek marad zárva a szíve a szép előtt.
De miattad nem sírnak már. Mosolyognak, amikor jönni látnak. Mosolyognak a fák is. A virágok legszebb ruháikat öltik magukra, és megdobálnak láthatatlan puha-illat-labdáikkal. Minden, olyan szép, puha és illatos körülötted, minden olyan tiszta és barátságos. Csak haladsz az erdőn át, és arra gondolsz, hogy szép. A virágok, ahogy nyílnak.
A fák, ahogy egymás közt suttogva beszélgetnek. A forrás, ahogy csobog, csillog, mesél. A madarak, ahogy dalolva, fütyörészve, csivitelve szökdösnek ágról ágra. A mókusok, a nyulacskák, minden. Csak haladsz csöndesen, gyönyörködve, céltalanul, s egyszerre csak kilépsz az Angyalok Tisztására. Nem is tudod, hogy ez az, mivel az angyalokat nem láthatja a szemed. Csak annyit látsz, csak annyit érzel, hogy csodálatosan szép. És megállasz. És abban a pillanatban megnyílik a szíved, és az angyalok észrevétlenül melléd lépnek, egyenként, lábujjhegyen, és belerakják kincseiket a szívedbe. A legnagyobb kincseket, amiket az ember számára megteremtett az Isten. A jóságot, a szeretetet és a békességet.Te minderről semmit sem tudsz akkor. Csak annyit hallasz, hogy a madarak nagyon szépen énekelnek körülötted, és a patak nagyon szépen mesél. Csak annyit látsz, hogy nagyon szép az erdő. A fák, a virágok, a fű, a moha, a magas kék ég és rajta az a nagy csillogóan fehér felhő, amelyiken a Jóisten ül, bárányfelhőket pöfékel nagy kék pipájából, és jóságosan alámosolyog. Csak amikor visszatérsz újra az emberek közé, a rontó-emberek és a gyűjtő-emberek közé, és hiába gonoszak hozzád, te mégis jóval viszonzod gonoszságukat, szeretettel vagy mindenki iránt, és az élet legsúlyosabb perceiben is derű és békesség van a homlokodon: csak akkor látják meg rajtad, hogy az Angyalok Tisztásán jártál, kedvesem
Élni az életet minden gond nélkül lehetetlen, Vannak percek, órák, napok mikor az ember tehetetlen. Nem tudja, mit tegyen, merre lépjen, vagy lépjen-e. Nem tudja, hogy lesz-e valaki a nehéz pillanatban mellette. Amikor saját erejével nem tud segíteni magán, Mikor semmi más nem marad neki, csak a magány. Bízik abban, hogy ennek az ideje sosem jön el, Reméli mindig itt lesz az, akit igaz barátnak tekint. Mert egy igaz barát az élethez kell, Az veled lesz akkor is, mikor más már régen nincs. Ő akkor jön, mikor mindenki más elmegy, És tudod, hogy minden hibáddal együtt szeret. Hiszen ő figyelmeztet arra, hogy az arcod maszatos, Egyszóval egy igaz barát az életben kimondhatatlanul fontos!
Milyen fehér csöndesség ez! Messze házunk télben ül. Gyere az ablakhoz, édes! Csókolj meg és nézz körül! Süt a nap, elállt a hó már, mégis pelyhek hullanak: puhán, halkan, pehelymód száll pillanat és pillanat.
Gyere, édes, az ablakhoz, tekints szét az udvaron! Nézd, a friss, a lágy, a vaskos szőnyegen még semmi nyom! Csak a kis szolgáló lába rajzolódik halavány, s elvész, mint a Szaharába egy zarándok karaván.
Szalma közt fagyottan áll a kert füzes mélyén a kut intve dermedt jégszakálla hogy az év, mint óra, fut. Jertek apró, jertek sűrű pillanatok pelyhei jobban mint e szalmagyűrű szívünk kútját védeni.
Milyen furcsa füstünk árnya a túlsó tető haván: mintha távol emlék szállna rokon szívbe tétován. Ki gondolhat ránk e csöndben, míg körülvattáz a hó? Titkos lánc nyúl át a földön összekötve aki jó.
a csend, a puszta, az örökké fújó szél, a virágok illata, a messzimadarak röpte, a nádas bölcs bólógatása, az árokpart kusza füve, a békák éneke, az átölelt világ, a felhők mögül előbukkanó nap, az elfeledett léptek, a semmivé foszlott emlékek, a csendbe oldott hangok, a vágyak, a lehetőségek, a tettek, az akarás, a remény, az öröm, a lemondás, a cél, az Igen.
Kívánok Nektek Boldog Új esztendőt! Sok-sok szeretetet, békességet és nyugalmat. Sok -sok vidámságot és kacagást. Boldogabbat, sikeresebbet. Olyat amilyet szeretnétek, de olyat is amilyet nem, mert van, hogy az sokkal jobb lesz. Hagyjátok, hogy megtörténjen, ne ellenkezzetek. Szeressetek és ne kételkedjetek, mert csak a saját elvárásainkban csalódhatunk, semmi másban. Ne követelőzzetek, ne várjatok el és ne akarjatok, csak adjatok! Akkor nem lehet gond. Szóval csak okosan,, vagy ahogyan érzed. Kívánok még csodákkal teli napokat. Ne feledjétek, a varázsló mi magunk vagyunk és a csodákat magunknak teremtjük!!!
Azt kívánom neked, élvezd ezt az évet, – halmozzon el jóval, széppel ez az élet! Teremtsd a világod, s nem kell félned tőle! Bízzál Önmagadban, s higgyél a jövőbe’. Mosolyodat szórd szét, szerte a világban! Viszonzásra leljél. Higgyél fűben, fában! Állatokra gondolj, nagy-nagy szeretettel, – okkal lett gazdájuk egykoron az ember.
Vigyázz Földanyánkra, óvd a természetet! – Úgy kínálhat jövőt, s annyi szépet neked. Bízz az emberekben, javuljon a sorsod, a változás magját, lelked mélyén hordod! Minden bajod oka belső, lelki válság, s ne hidd, hogy az öröm, különös kiváltság. Mikor jót teremtesz, hitet, emberséget, Istened megsegít, mert támogat téged.
Újabb évet kezdünk – új magot kell vetned, szíved érzéseit kell mindig követned! Nehogy más mondja meg, mi neked a fontos, mert ugyanúgy birka, minden főkolompos - csak Ő elfogadja a Júdás fizetséget, ami igaz lelket eltaszít, megéget. Engedd, hogy utadon a szíved vezessen, s engedd meg szívednek, hogy mindenkit szeressen!
Csak a szeretet az, – egyszer tán belátod, ami jobbá tehet egy elvadult világot. Legyen minden nap az első gondolatod, hogy kedves mosolyod másoknak od’adod, s úgy szereted magad, ahogy mástól várod, s hidd az álmaidat idén megtalálod. Mert tudd, – a szeretet, – a teremtés titka, szabad madárrá válsz, s nem gátol kalitka.
Aki másképp hiszi, az szerintem téved! Teremts szeretettel, s legyen boldog éved!
Én fogtam a fejét. Ha jól emlékszem, kicsit reszketett. Egyre csak a szemét néztem, helyesbítek: ő nézett engem. Ha valakit éppen a halálhoz segítesz hozzá, a levegő hirtelen súlyos lesz, és férfimunka-szag terjeng. Ölni. Az olyan férfias – de akkor nem erre gondoltam, csak fogtam a fejét és néztem, ahogy nézi, ahogy nézem. A halál joga még ma a tiéd lesz. Megölünk még ma. Csak az orvos szólt ritkán, keményen fogd, térdelj rá, ha kitépi magát, cseszhetjük az egészet, van-e ásó. Persze, a sírt már korábban elkezdtük ásni, aztán egyedül fejeztem be, lapogattam, bólintottam az ég felé, ha ott ül a védangyala, legalább lássa: gondosan dolgozunk. Hirtelen kő lett a hús helyén, ahogy megszúrta a doktor, és én szorítottam, mert belül valami kitört. Tíz másodperc. A lassan szürkülő szem, a finom remegéssel ernyedő lábak, és egy keserű, aranyló csillanás, a lélek utolsó tiszteletköre. Mi, férfiak, felálltunk, és nagyokat kezdtünk káromkodni, de a kislány ráborult a kutyájára, és sírt. Az meg csak súlyosan feküdt, rákos hasára már nagy csapatokban gyűltek a legyek.
Gál Sándor
végtelen feledés
1
akik utoljára maradnak mi lesz azokkal mi lesz szívükkel arcukkal ha a szemek írisze színtelenné dermed s nem lesz már élő kéz elosztani a maradék vigaszt egy pohár vizet emlékek mélység-tükörét az egyszer-volt énekek is mind elenyésznek nem készül koporsó sem méltó sírgödör bizony látható immár ez a messzeség is kibomlik az árnyak fekete kárpitja mögül akárha képzelet s valóság ölelné egymást nem a játék hanem a játékot követő végzet melyben eggyé porlik dicsőség és hatalom s nem lesz sem emlék sem emlékező ott
2
a jövőtlenség eposza árad csend és üresség ölelkezik kő se mozdul homok se zizzen meghalt a halál kaszájába dőlt
a látomás elibénk dermedt lett tükör a sötétség tömény öle elnyelvén kérdést kérdezőt s a holnapot amely el sem érkezett
érzed-é az árulás fenségét s a bűn gyönyörét a pusztításban hogy véled s általad teljesült be a mindenség-szülte végítélet
3
napja világodnak nagyúr lehanyatlott odvas harangok nyelvét penész lepi hajnali szél sem sír már errefelé voltak itt hegyek erdők lankás ligetek élő források hozták a mélység hangját eléd s válasz-szavadat sem kérték tőled örök adóstól itt a mélység készülődik benne új kőkor visszaomolnak a vulkánok ön-üregükbe hull pernyeözön elapasztván a tengert utód nélküli lét ez lett végtelen feledés s mélység morajlását sem hallani már s a magasságok csillagai is mind kihunytak
Miután az angyalok visszatértek a mennybe, a pásztorok így biztatták egymást: „Menjünk hát Betlehembe, nézzük meg a történteket, amelyeket az Úr hírül adott nekünk!” El is mentek sietve, és megtalálták Máriát, Józsefet és a jászolban fekvő Kisdedet. Miután látták, elbeszélték mindazt, amit már korábban megtudtak a Gyermekről. Aki csak hallotta, csodálkozott a pásztorok elbeszélésén. Mária pedig szívébe véste szavaikat, és gyakran elgondolkodott rajtuk. A pásztorok ezután hazatértek. Dicsérték és magasztalták Istent mindazért, amit láttak és hallottak, pontosan úgy, amint előre megmondták nekik. Lk 2,15-20
Kellemes vasárnapot!
nok:
Jó pihenést hétvégére!
Áldott Ünnepeket kívánok Neked és kedves családodnak!
