fekete világban árnyak sokasodnak rémálmok mindenhol sokan kavarognak féltett emlék kopik hová lett a fényed kapaszkodnál belé de hiába kéred ropogva megomlik a létünk alapja s meglátszik lassan a hazugság alakja
ideje ébredni örülsz, hogy csak álom a szép napot reggel én is veled várom kilépsz az utcára s csak állsz szomorúan mert való lett az álom e sötét háborúban
sárga alkonyvirág lassan pirosodik szerelemnek lángja halkan illatozik lebukó korona bíborba öltöztet sötétlő árnyakat fák közzé költöztet
fakulnak a színek ébred a kékóra táj bújik köd mögé várta már régóta szemeiket nyitják álmosan csillagok harmattól frissülnek elfáradt illatok
csend ül a trónra elnémult az erdő nem jár itt már ember se vidám, se kesergő elrejti most magát ki fél a sötétben fogak csikordulnak a feketéllő éjben
csendesen, fáradtan elalszik az élet álmomban is fogom elengedni félek világunk megpihen éjpaplan alatt álmában mégis ugyan az maradt
derengeni kezd már elvész a várt álom még azt a világot hiába kívánom megvirrad hát lassan költözik a sötét s napkorona kúszik megint felhő fölé
eltelik az új nap derűvel, borúval vidám percekkel gyilkos háborúval és megint elköszön az alkonyvirágom vöröslő lángjával elvesző világom
meg kell még próbálnom szép dolgokról írni és nem csak a rosszról fájsorokat sírni ideje váltani mindent elengedni nem pedig dacosan gonoszt keseregni
gyere szél, emelj fel boldog élet elé tereld lépteimet szebb világod felé
és ha majd ott leszek el ne engedd kezem mert már gondolatban megint csak vétkezem mert nem hiszek benned sem a szép jövőben elfogyott az erőm ülök egy gödörben
segíts szél, emelj fel fújj szárnyaim alá hogy megtalálhassam az igazi hazám
"Lefelé hajlott a nap. Búcsúzóul betekintett még az erdőbe, hol hosszúra nyúlt az árnyék, és a szelíd szemű gerlék halkan kurrogtak. Vörös fényben úszott a fák dereka; hazafelé zümmögtek a méhek, és csengő madárdal fuvolázott ezer hangon. Aztán halkult az ének, és amikor túl a dombon üszkös felhőhamu maradt az égő fény helyén, már csak a feketerigó nótázott tavaszos jókedvvel, de hát ő megrögzött korhely volt, aki nem törődött az erdő véleményével. Ekkor már meleg párákat lehelt a föld, és a virágos fák illatos üzeneteket küldtek egymásnak apró szél gyerekekkel, kik valamelyik böjti viharból szakadtak itt, és jól érezték magukat a virágzó cseresznyefák koronájában..."
