Johann Wolfgang von Goethe (1749-1832) a Harfenspieler című verse három részből áll, és a Wilhelm Mester tanulóévei című regényének 13. és 14. fejezetébe betétdalokként kerültek be, természetesen cím nélkül. A valójában az íróról szóló regény 1796-ban jelent meg.
Nagyon sok (közel húsz) zeneszerző zenésítette meg a verseket (együtt vagy részben): Schubert, Schumann, Hugo Wolf, Fibich, Zelter, Anton Rubinstein, Sibelius, Diabelli stb., de Liszt Ferenc is, és magyarra is több műfordító tette át őket.
A hárfás dalai később önálló versként is bekerültek a Goethe-versek köteteibe.
.
.
Harfenspieler
.
I.
.
Wer sich der Einsamkeit ergibt, Ach! der ist bald allein; Ein jeder lebt, ein jeder liebt Und läßt ihn seiner Pein.
.
Ja! laßt mich meiner Qual! Und kann ich nur einmal Recht einsam sein, Dann bin ich nicht allein.
.
Es schleicht ein Liebender lauschend sacht, Ob seine Freundin allein? So überschleicht bei Tag und Nacht Mich Einsamen die Pein,
Mich Einsamen die Qual. Ach werd ich erst einmal Einsam im Grabe sein, Da läßt sie mich allein!
.
.
II.
.
An die Türen will ich schleichen,
Still und sittsam will ich stehn;
Fromme Hand wird Nahrung reichen,
Und ich werde weitergehn.
.
Jeder wird sich glücklich scheinen,
Wenn mein Bild vor ihm erscheint;
Eine Träne wird er weinen,
Und ich weiss nicht, was er weint.
.
.
III.
.
Wer nie sein Brot mit Tränen aß, Wer nie die kummervollen Nächte Auf seinem Bette weinend saß, Der kennt euch nicht, ihr himmlischen Mächte.
.
Ihr führt ins Leben uns hinein, Ihr laßt den Armen schuldig werden, Dann überlaßt ihr ihn der Pein; Denn alle Schuld rächt sich auf Erden.
A hárfás . I. . Ah, a ki csak magányt akar. Magára marad csakhamar. Mindenki szeret, él, örűl S hagyja a búsat egyedűl.
. Jó! Hagyjátok gyötrelmimet! Ki bánatában félreűl S kedvére szomorú lehet, Már nincsen egyedűl. . Mint ifju csöndes északán Benéz a kedves ablakin, Hogy egyedűl van-e? Igy les éj-napon én reám A gyötrelem, a kín, Az elhagyott szerelmese. Ha meg lesz vetve oda kinn Számomra síri ágy, Ő is magamra hágy. .
II. . Járok küszöbről-küszöbre S a mit adnak jó kezek, Emberséggel megköszönve Utamon tovább megyek. . Mind az, a ki látja képem', Áldni fogja végzetét, Könyet morzsol majd szemében, S én nem láthatom könyét. .
III. . Ki kenyerét nem sózta még könyekkel, Ki éjeken át nem űlt sírva még Az ágya szélén, míg feljött a reggel, Nem ismer téged, oh hatalmas ég. . Törvényeid a létbe hínak, Nézed, a gyönge mint botol, Aztán átengeded a kínnak, Mert minden bűn e Földön meglakol.
.
/Dóczy (Dóczi) Lajos fordítása/
.
.
A hárfás dala
.
I.
.
Ki magányra adta fejét,
eléri a magány;
ah! él a nép, szeret a nép,
ő meg sír, árva árny.
.
Hagyj sírnom, úntalan!
S legyek csak egymagam,
úgy, igazán, –
magányom nem magány.
.
Lesi szerető, hogy őrzi-e
kedvesét a magány?
Engem éj-nap les, könnytele
árvát, a könny s az árny,
árvát, les, úntalan.
Ah! legyek csak magam,
síri árny, igazán,
elhagy majd a magány!
.
II.
.
Ajtótokhoz lopakodva
szerényen, hallgatagon
s jámbor kéztől enni kapva
továbbmegyek utamon.
.
Kinek boldog álmaképpen
szíve repes arcomért,
könnyet morzsol szét szemében,
s én nem fogom tudni, mért.
.
III.
.
Ki nem ette sírva kenyerét,
ki ágya szélén és zokogva
éjeit nem töltötte még,
nem ismer téged, Ég Hatalma.
. Életre hívsz, csapdád megejt,
s ha vétkeztünk s nyílik a börtön,
magunkra hagysz, kínlódni: mert
minden bűn meglakol a földön.
.
/Szabó Lőrinc fordítása/
.
.
.
II.
.
Az ajtókhoz lépve csendben,
És ott állva csendbe meg,
Ha kegyes kéz ád mit ennem,
Azzal én tovább megyek.
.
Mindenki azt érzi, boldog,
Ha végig néz arcomon,
- S könnyet ejt, ki még mosolygott,
- Mért sír, azt én nem tudom.
.
/Szász Béla fordítása/
.
.
.
A hárfajátékos dala
. Ki kenyerét könnyekkel sosem ette, ki párnájáról nem fordult a falnak s nézett gyötrelmes, hosszú éjjelekbe: nem ismer benneteket, égi hatalmak.
. Belökitek az életbe az embert, hogy vétkezhessen s űzze a gyönyört, ti meg fenn ültök s nézitek, mint szenved, mert minden bűnért bosszút áll a Föld.
.
/Faludy György fordítása/
.
.
.
III.
Kinek kenyerére nem folyt A könnye, s bánatban éjszaka Ágyban soha nem zokogott, Nem tudja, mik az égi hatalmak.
Vezetnek, de élet csábít, S jaj!, bűnbe esünk mi, szegények, Akkor ránk hagyják ők a kínt: Mit Földön minden bűnös elnyer.
/Szalki Bernáth Attila fordítása/
.
.
Szász Károly is lefordította mindhárom verset (A lantos címmel), míg további fordítók: ifj. Ábrányi Emil, Bakóczi Károly, Benedek Marcell, Földessy yula, Karinthy Frigyes, Kemény Xavér Ferenc és Rácz Olivér a III. részt fordították le.
. A vers? A vers medúzafő, áttetsző test, óvatos lépteivel, a maga elmosódott vagy túlexponált képeivel, az idült pillanattal, fagyott cinege, szélütött történet és helyszínek a vers, tétova futás a billentyűkön, piros torok, kövek a szavak közt, csikorognak és fénylenek, vizes szavak ragyognak, a vers, a vers szoros göngyöleg, dereng benne az ősvilági víz, a vers szárazra vetve tátog, kiszáradt torokkal, bőrrel, kopoltyúja föl-le emelkedik, zihál és énekel, föltört lábára néz ő is, talán remél? valamit hisz? visz? evez? (óh igen, igen: zenél, tudjuk, ez volt már, húzza fülembe, eltörött a hegedűm, ilyen!) De a VERS! A VERS talán más? Talán életben tart? Talán föloldoz? Talán helyettünk él?! Talán helyettetek megszólal, talán? talán? talán óda, szonett, koszorú? A kilőtt vers eltalál, elhagy, megtörténik, becsapódik, valamivé lesz, veled, velünk, ó, igen, a vers arra késztet, hogy nevess, hogy verset írj te is, hogy kérjed, még, még, s hogy elfeledd, esetleg fölkavarja valamely forró vagy hűlt emlékedet, mégsem te vagy, szóval a vers, ó, mennyi beszéd erről a dologról, – minek? Hiszen itt élünk. Ehhez képest a vers… Ugyan már!
. (Hess, madár!)
.
/Balla Zsófia; az 1991-ben megjelent,
A páncél nyomai című kötetéből/
.
.
.
Egy orgonaművészhez
Majd semmire sem emlékszel. Bévül összetorlódnak a jégtáblák, a voltak. Szemed ablaküvegén új nyarak kékesői folynak. A szárnyas orgona fölszáll majd veled, köröz és visszatér. Lábad alól egy megtaposott szólam vergődik föl, de profundis zenél a szél.
.
/Balla Zsófia; u.onnan/
.
.
.
A szextáns ezt mutatja
. Az ablakod alatt fúj a tenger. Ne hagyd magad, kezdj rá énekedre. Pontus Euxinus, biztosabb, mint a vas. A létező, az éggel egybeforrt, ködhavas, a tenger, mely szüntelen mondja- énekli eszelős sorait, bariton, basszus, fölötte rikoltó szél, néma sirályok. Vergődik, mint üstjében a főtt acél; kiáltás feszíti a tengert, szülésgörcs rázza, lázasan beszél velünk, szinte önkívületben. Látod, milyen kék, milyen homályos ez a pillantás? Értsd meg, kiért, miért dörög-morog fénylő s fénytelen sorokat, Ő, aki van, aki biztos ebben az űrlyukas, félrecsúszott teremtésben.
s a maguk megszokott helyén teszik konyhává a konyhát.
Nincs miért pirulni, bár érzi: nem érezhet ilyet,
hiszen akkor alulmaradna Nárcisszal szemben,
aki most történetesen egy jól hangolt zongora,
fába rejtett acélhúrozott páncéltest,
szőrös vadember fiús tógában,
Liszt föl nem fogott, kivetkőztető szürrealizmusa.
Én, a vadember, hallottam Amerika dalát,
és repülőgépmotorokról álmodom,
anélkül zenélnek, hogy tudnának
e provinciális koncerttermekről,
én már most magam vagyok a szeriális
semmibe zárva.
Na végre, a feszült csönd, a vihar utáni
konyha csöndje, a szerelmes cserépdaraboké,
nincs miért pirulni, bár érzi: nem érezhet ilyet,
hiszen akkor alulmaradna Nárcisszal szemben,
aki most történetesen
egy a zongora lapjára kitett revolver,
önbizalma egy testépítőé,
akiben acéldrótokon és fémcsigákon
iszonyú súlyok feszülnek,
miközben bele-beleénekel
a lélegzetelállító katarzisba.
.
/Csehy Zoltán, 2008/
.
.
A költő megjegyzése: George Antheil, amerikai avantgárd zeneszerző 1922-es budapesti zongorafellépésén állítólag a magyar közönség olyannyira nyugtalankodott és olyannyira elégedetlen volt a játékával, hogy előkapta, majd a zongorára helyezte a pisztolyát, így próbálván fegyelmezni a hallgatóságot.
.
Ki állította? Maga a zeneszerző zongorista.; és az alábbiak szerint Antheil első fellépése néhány évvel később volt...
Nem szó szerint, de idézem a korabeli sajtót (Színházi Élet; 1926):
"Két éve...nagy plakátokon tudatták, hogy George Antheil, a világ legelső futurista zeneszerzője Budapestre érkezik.... A Zeneakadémián ott volt szinte minden magyar zeneművész és kritikus, a közönség verekedett a jegyekért. ...Antheil saját kompozícióit játszotta,...de gépszerű, melódiátlan produkciói inkább viharos derültséget, mint sikert arattak. Budapest...nem értette meg "a jövő zenéjét".
Antheil nem volt meglepve, hozzászokott a kudarchoz, hogy főleg Amerikában és Angliában a közönség egy része gúnyos közbekiáltásokkal, néha már olyan agresszíven fogadják produkcióit, hogy - mint azt ő maga elmondotta - soha nem lép a pódiumra revolver nélkül. Budapesten nem került sor a revolver használatára, de a közönség és a sajtó kedvezőtlen fogadtatása után Antheil azzal utazott haza, hogy ide nem jön többet vissza.
.
Az elmúlt hetekben mégis visszatért, de mint vőlegény, és házasságot kötött Márkus Böskével, az ismert gabonabizományos Márkus Ernő lányával. A fiatal pár régóta ismerte egymást: megismerkedésük Berlinben volt a lány anyai rokonánál. Antheil abban az időben fejezte be a Ballette Mechanique című művét, amit 11 zongorára és ütőhangszerekre írt, ...így gépzongorák útján lesz inkább nagy sikere.
Antheil az esküvő után egy párizsi fellépésre utazott feleségével. Böske édesanyja elmondta, hogy Antheil nem szereti a romantikát, az ő iránya a zenei realizmus és ellensége minden harmóniának. A zene őselemeinek tanulmányozására nemrég Afrikába utazott, és a bennszülöttek dalairól gramofon-felvételeket készített."
.
Az említett eredeti mű - gépzongorákkal: a vége után nagy taps a robotoknak és a programozóknak is:
. Föl-föl, föl a dallal, a dallal, a dallal! – a tenger árad a borban úszó vén asztalon és ring… reng, fut a szélben – már a kelő nap tűz e messze habokra… barátaim! ó foszló sejtelem: hajnal! s te hajnali harangszó, a boros vizeken fodrozva, csengetve szaladó!
. – Ránk virrad a reggel… Koszorúm húzza már
fejemet lefelé… Zúgj tengerem! Ó zúgj, csengessed te dalom! ringass, dobj, te temess el, vitorlák ragadnak álmomban bíbor tájakra révedőt! hullámok csúcsaira szállót, zuhanva szédült életre ébredőt!
. Igen-nem, igen-nem, igen, nem, nem, nem, nem! – bongat a harang egy idegen nyelven,
melyet hajdanta megértettem – újra-újra hallom, micsoda habokon sodródunk mi tovább, barátaim, egyre, dörgő temetésre, reggelek borzongó lángkeresztségére.
. Ime itt a hajnal, lármázó madaraival s ömlő tengerével, csengetve húz át fejünk felett,
a halál mint a tenger, idegen partokról hoz csókot s hirtelen sós hullámaival szájon csókol engem.
. Ó hajnal kertjei és ti zengő hárfák! csak egyszer verhetném szívem dallamára húrotokat, egyszer verhetném végig, föl a győztes égig a dalt, ami vagyok, e kimondhatatlan
jajt s jajt, dülő testtel, égrenyúlt félkézzel, részeg szabadságban, csak arról, hogy élek s múlok és remélek; bár semmit sem értek.
.
/Illyés Gyula/
.
.
.
A vers eredetileg más címmel, a Nyugatban jelent meg, 1929-ben, az alábbi formában:
.
.
.
Hajnal pohár
.
'H Jalassa. 'H Jalassa.
.
Föl-föl, föl a dallal, a dallal, a dallal! - a tenger árad a borban úszó vén asztalon és ring... reng, fut a szélben már a kelő nap tűz e messze habokra... barátaim! - ó foszló sejtelem: hajnal! s te hajnali harangszó, a boros vizeken fodrozva, csengetve szaladó!
.
- Ránk virrad a reggel... Koszorúm húzza már fejemet lefelé... Zúgj tengerem! Ó, zúgj, csengessed te dalom'! ringass, dobj, te temess el, vitorlák ragadnak álmomban bíbor tájakra révedőt! indulót, hullámok csúcsaira szállót, zuhanva szédült életre ébredőt!
.
Igen-nem, igen-nem, igen, nem, nem, nem, nem! - bongat a harang egy idegen nyelven, melyet hajdanta megértettem, - hallom, ujra-ujra hallom, micsoda habokon sodródunk mi tovább, barátaim, egyre, dörgő temetésre, reggelek borzongó lángkeresztségére.
.
Ime itt a hajnal, lármázó madaraival s ömlő tengerével, csöngetve húz át fejeink felett, a halál mint a tenger idegen partokról hoz csókot s hirtelen sós hullámaival szájon csókol engem!
.
Ó hajnal kertjei és ti zengő hárfák! csak egyszer verhetném szivem dallamára húrotokat, egyszer verhetném végig, föl a győztes égig a dalt, ami vagyok, e kimondhatatlan jajt s jajt, dülő testtel, égrenyult félkézzel, részeg és boldog bukó szabadságban! élek, ó élek, élek, ó jaj élek
Primáteszek . (rock’n roll. Piroskának és Pistának)
. a cerkóf? tótágast liánon-lógadozva lapozza Almanzor Hippokráteszét a gibbon? gnosztikus fókuszba hozza- s nézi nagyralátó töksi péniszét
. csörgőtök zörömböl felvisít a bodza – a Bukseng csipás az Orrondi kancsal de oly földöntúli POP-hangokat csal sípjából hogy – farán kölyke-fuvarozva
. rúg bőg POP ROCK táncol dudál a dzsungel duhog a dob suhol a réztányér belecsesszen a réz réz Rhézus Krisztus dobol a kereszten: „miénk vagy míg élsz mi nem hagyunk el”
. Csücsöri Csimpánz datolyát dobigál úri Gorilla-szájba Ki Lánygorillát imád és feldalol: „Kedv Remények Lillák” POP! ROCK! zsong bezsong az erdő áll a bál
. míly csudás-felegyenesedve járják a táncot! Pimasz a Csimasszal! minden bokrot végigzargatnak: ki-ki meglelje párját a lombtenger alatt döng dühöng a POP ROCK
. – „apjuk gondolj családra hétköznapokra!” – porontya-szoptat s a rajt-koslató zabál: – „mi mennyei makákó-zsoltár! mi angyali-szép pávián-gregorián! orángutáng-zsolozsma!”…
…s jő vonul felkenve beillatozva a látnok – szent – levitáló – kannibál majomemberből a majomemberiség – – –
.
/Határ Győző; az 1988-ban megjelent,
Medvedorombolás című kötetéből/
.
.
Az ajánlás valószínűleg Vas Istvánnak és Szántó Piroskának szól.
A XIX. század második felének fiatalon elhunyt kiváló költője, Komjáthy Jenő (1858-1895) romantikus versei zenébe illőek. Egy a románcai közül:
.
.
SZIRÉN
. (Romancero)
. Lányarca és halteste volt, A szeme láng, de szíve holt. S mégis, hol teste vízbe nyúl, Zsibbasztó kéjek pokla dúl.
. Vérajka tűzvággyal lehelt, S pír fútta be a hókebelt. Zöld szeme titkok tengere, Csáb hangja szívvesztő zene. S amint az úszó nyoszolyán Ringott a bűvös hableány, Lengette titkos bűvölet Az aranysárga fürtöket. S az aranysárga fürtökön Csodálatos virágzözön, Melynek szédítő illata Izzó tüdőmig elhata, És agyvelőmbe felhatol, Miként a csók, miként a bor, Beljebbre von, rohanni készt, Megejtve szívet és az észt.
.
Sikamlós teste átfogott, Megvetve minden ildomot, Levedlé csilló pikkelyét, S vad láz dobálta tetemét. S köröttem minden összefolyt, Éreztem mennyet és pokolt, Éreztem életet s halált, A tűzgyönyör agyamba szállt. Elvesztém ekkor önmagam, A puszta lét, a vérfolyam Hatalma volt, mit érezék, Eldobva leplét, ékszerét. Erembe kéjek árja dúlt, Fejemre átok tornyosult; Egyszerre féreg és világ, Vakonszülött, ki égbe lát. Angyal valék, ki mélybe hull, Ördög, ki fölmagasztosul, Állat, ki érzi mély becsét, Isten, ki elveszté eszét. Éreztem kínt és üdvöt én, Eszem korlátit áttörém. A mindenséget szomjazám S vágyam betölté egy leány. Mindent éreztem s tudja ég, Mégis tátongó űr valék. Nem lenni vágytam, lenni is, Minden valék, de semmi is.
. S ki volt e nő? Milyen talány! Egyszerre szűz és kéjleány. Lányarca és halteste volt, A szeme láng, de szíve holt.
.
.
.
A már nem romantikus RavelOndineja közel 20 évvel későbbi zene, de Az Éjszaka Gáspárját ihlető versek igazi romantikus költemények a Komjáthynál még fiatalabban meghalt költőtől, Aloysius Bertrandtól (1807-1841).
.
.
Várjon Dénes tegnap piacra került remek új lemezén is szerepel ez a zene, és az open spotifyalatt már meg is hallgatható.
. jaj pulcinellám kacsóm túl suta hogy nyírettyűzne csembalózna néked sem fuvolám sem szalagos gitárom s még erkélyed sincs hogy fiestakor alárendeljek egy csóró brugóst hogy nyekeregjen kissé legalább s te zsebkendőt dobj sóhajtozz felém hogyisne hát magamra húzom pajzsnak a vigyori s dülledt képű holdat bár meg nem óv de látszatnak elég és ponyva alól tarka kelengyében rikoltom vágylak nyöszörgöm neved míg engedetlen fabábuk gerincén fűrész sikong s ha visszatér a bábos csak szájalást lel kóros szenvedélyt s reccsenve törnek rendben szerteszét a harlekinok jancsik szókimondók jaj egy fedél a fedéltelenségünk jaj otthonom vagy otthontalanságom jaj érted esdek hallgass meg ne engedj cirkuszsátorban hozzád kornyikálok szilaj bolerót fátyolos pavane-t (miként receptbe adta don ravel) bódéban élek szögre akaszthatnak nyakamban számjegy (teszem – nem tudom) s a szelídítő színházat dresszíroz cingár szabállyal minket csőbe ránt és fenyeget hogy ráfázunk az észre szép pulcinellám fordulj hát felém körgallérom mint malomkő nehéz de francba vágom tojpadt trombitámat nem fújom többé vörösre pofám nem harsogom már cécó kezdetét nem kürtölök szét játszi dáridót ágyő dicső rongy maszkírozott való pusztulj próza most csak lírát nekem adj pulcinellám fűtengereget más évszakokat hogyha még lehet toszkán tájat és rajta nyájakat verőfényt folyót nyugodt házakat felhőt minőt szellő hengereget adj a szemedben fűtengereget valami lírát hogyha még lehet dugig teltem a gálaműsorokkal idomárokkal fütykösforgatókkal kikiáltókkal bábtáncoltatókkal hát adassék már egy csipetnyi líra bár jól sejtem hogy csak másképp lehet szeress meg te is apró pulcinellám hisz itt fülelsz a szomszédos sarokban felső etázsin ó én primadonnám jaj otthonom vagy otthontalanságom a kezdet és vég bábjáték csupán s e kettő közt kell valahol keressünk
.
/Kovács András Ferenc; első,
a Tengerész Henrik intelmei című kötetéből; 1983/
..
.
A Stravinsky-balett 5 részletben, elején a szerenáddal.
NAP-HIMNUSZ . Vidám a Nap szeme, vigyáz reánk, még akkor is, míg éjszakában alszunk, s ha nyugtalan zene mint pók-fulánk siklik rajtunk, hogy álmunkban viharzunk. . Boldog a Nap szeme, vigyáz reánk, sok éber és alvó boldogtalanra. Függő tekintete szűztiszta láng, míg élünk és míg beborít a kamra. . Erős a Nap szeme, vigyáz reánk, kik botorkálva hordjuk gyöngeségünk. Hatalmas ereje fölénk, alánk s belénk hatol folyton, mind benne égünk.
/Weöres Sándor, 1979; az Ének a határtalanról című ciklusból/
.
.
.
AZ ŰR
.
1
.
A csillagok csendjét
most idehallani
minden zajon keresztül.
Ablakon túl
a határtalan teret.
A végtelenség
alsó csücskét
egy fenyőfa őrzi
ringatózva,
és méglejjebb,
néhány fűszál
s a süket tömb, a Föld.
.
2
.
Egy görcsös árny
gunnyaszt a kerítés tövén.
Mikor esteledik,
kibontja magát,
lassan mindenre kiárad,
mint a világ gyökre,
fekete igazsága.
.
3
.
Az ürességgel
átitatott völgy.
Az ürességgel
körülvett hegyek.
Az ürességgel
kívül-belül
párnázott lakás.
Az ürességgel
együtt lakunk
ősidőtől fogva
s észre se vesszük.
.
(Weöres Sándor, 1979; az Ének a határtalanról című ciklusból/
.
.
Hubay Miklós írta tizenegy éve a Kortársba a Madách-naplók elemzése kapcsán a szférák zenéjéről:
Ultrahang
Hogy mi a szférák zenéje? Weöres Sándor egyik versében, azt hiszem, megleltem erre a kérdésre a választ. Leír egy pillanatot, amikor hallja (de lehet, hogy ő állandóan hallja) a szférák mindenen átható hangtalanságát. „A csillagok csendjét most idehallani minden zajon keresztül.” Ezt a csendet lekottázni!
Ezt a kérdést fel kell tennie annak, aki Az ember tragédiája első színét olvassa, pláne, ha rendezi, és zenét szereztet hozzá. Madách egyik első instrukciója, hogy szól a szférák zenéje. Milyen lehet ez? Mint az orgona hangja? Mint az eol-hárfáé? Furulyaszó? Dobszó? Hegedűszó? Ultrahang? Talán ultrahang. Nem könnyű a válasz.
.
.
.
Berzsenyi
. Közel kerültem. Égieknek világtalan melege lángol. Az ég nagy szárnyai lebegnek a robbanó melódiáktól.
. Szférák zenéje, rőt gomolyban pereg alá, zuhog a szikra és nem vagyok az, aki voltam, a napfény fröcsköl tollaimra.
. Dörög a kín, csikordul égbolt, elmozdulnak hegyek a földön, fehér lesz minden, ami kék volt, dob dübörögjön, dárda döngjön.
. Mindíg magos a sasok útja, világtól tart másik világig, hegyes fejét a napba fúrja, de lenn csak az árnyéka látszik.
.
/Gyurkovics Tibor/
.
.
És éppen 11 éve az alábbit már idéztem:
.
Az alulírt költő egyik versében hat rémségről írt, amelyekből egyet beemelek:
A LÉTEZÉS RÉMSÉGEI
2
SZFÉRÁK ZENÉJE
Meg-megrezdülök, mint hangvilla-ág, ha olykor álmélkodva fedezem fel, hogy mossa sziklabörtönöm falát az egyetemes, örök zenetenger, s derűje a boldog harmóniának, ha foszlányokban is, cellámig árad.
Fejem fölött zenéje hömpölyög az égre írt hangjegykolosszusoknak; óriás tűzgömbök, csillagködök ütemre mért, zárt összhangban forognak, s akkordjaik oly világról beszélnek, melytől elszakadtam, s melyet nem értek.
E szebb világból hangzó zengzetek hulláma ringatott valaha engem, ki az örök tudás lángja helyett a tudat halvány mécséért esengtem, s végül kikönyörögtem a kegyelmet, mely kínzó rögeszmém és mindenem lett.
Boldog hangok, tudom, a nagy hazát örökre elvesztettem, hol ti laktok. A földbe gyökereztem, mint a fák, s itt halok meg, hol bűzös emberaklok közül kígyózva csap magasba néha a szenvedés, mint sistergő rakéta.
A sorsa ellen lázadó parányt így nyomja el a Végtelen szeszélye. Egyéniségem terhe visszaránt, ha hívogat a mindenség zenéje, melyből pár alamizsna-porszemecskét hullat a gúnyos Könyörületesség.
/Kálnoky László/
.
.
.
Ezt pedig 2006-ban másoltam be:
.
.
ÓDA A SZÉPSÉGRŐL
Zenét Madonna! mily titkos zenét hallhatsz a lomha földi légen át, hogy minden rebbenésed ütemét annak kövesse s néma dallamát? Mert kisujjodnak kisebb izromát sem mozgatod, ha nem csodás ütemre s lépésed úgy, mint táncod és imád ünnepi lengés, muzsika a szemre, mely nagy harmóniát hangol húros szivemre.
Szférák zenéje ez! Világzene, mely szép testedben hangszerre talált vagy e természet minden kelleme, mely ezelőtt az űrben szerteszállt, csillagok közt e drága testre várt, hogy egybegyüjtse, mint a drága lencse magába gyüjti mind a napsugárt s a bámuló világ elébe öntse: tevéled élni és csak látni is szerencse.
S vajjon e drága test ha sírba omlik s e drága lencse egyszer eltörik (ó gyászolj Múzsa! minden porbaromlik minden eljut a végső gödörig s az ért gyümölcsöt csúf telek verik); de ami szép volt, a szépség sugára, a fénysugár kiszáll a légürig s bár emberszem nem láthatá sokára: a sugár megmarad, tán istenek javára.
Tán más csillagban boldogabb halandók felfogják majd utazó zenefényét évezrek multán újra olvasandók bűbájos tested örök költeményét. Ó hadd reméljem más egek reményét, hová csak akkor ér a fénysugár, mely most hagyván el tested szent edényét már csillagokról csillagokra jár, mint drága pára, mely szent edényből kiszáll.
A földön képed, szobrod összeomlik, eltörnek s majd a föld is eltörik: ó gyászolj, Múzsa! minden porbaromlik, minden eljut a végső gödörig; de a sugár kiszáll a légürig. Test s lélek meghal: néki nincs halála. Nagy távolok új kincsükül nyerik és csillagokról csillagokra járva a végtelenbe száll - tán istenek javára.
. Emelkedik az égbolt s lesz ragyogóvá, Élénkszemű haddá válnak a téli, vak órák: Megint, megint a nyár! S megint csak mennél magasabbra hág A nap s a nyár, tüzes aranyló ragyogásban, A kétely bennem mind mélyebbre vág: A fény közt mennyi kötelék, homály Marasztal, és a pénz, ami kell, de nincs, Legvastagabb bilincs. Hova évről évre jobban vágytam, A zöld hegyeket, messze tengert már sose lássam: Ez rendeltetett. Végelátlan bú ez a tekergő fonál, Ékkő a napkorong, de már Borzalmas ékkő, Hozzá az ég szelíd keret.
. Az ég, az ég azonban kéklő, Magos, de a földdel összeérő. Part a láthatár, bizonytalan. A páráktól az égbolt megremeg. Az égnek fodra van? Fodor? Nem, hullám ez, morajtalan. Fejem fölött egy gólyapár kereng el. Tán fürdenek? No lám, a nyár lett nékem tenger, Tündéribb, mint mely megtagadtatott. Az ég már partjain kiárad, A sár földet, a szennyeset, vakot, Elönti a sok házat, ablakot, Én nem leszek hitetlen, mint Tamás. A levegőben ing a pára, Hogy zúg a fény, zuhog a fákra, A lég is fényes tengeráradás.
Ez a színjáték, mit óhajték, Hullám nagyobb hullámba csap, A tajték Hancúroz és elémszalad.
. De máris búgva újra támad A dőre vágy, csitított bánat. E színijáték mit nekem! Jó volna benne elmerülni, A tengeren könnyű hajóval ülni És ringani a kéklő vizeken. Hajómat tán egy áram megragadja És engem is a végtelenbe dob. Mert futnék már a nyárral égve A térbe, a fénybe, a légbe, az égbe, Hisz nézni szép, parton maradva, De élni, élni jobb! . Búsítanak derűs káprázatok. Én, én vagyok-e az, ki lázadok? Én vagyok-e, ki tengerbe merül S csak hagyja, ringassák a kék habok, És az is én vagyok, Ki elmarad a parton egyedül És úszni nem mer? Már nem tündéri kék e tenger. Forróbb, forróbb a nyár és fojtogat. Készít mennydörgést, nagy viharokat. De nincsen oly szörnyű vihar, Mint az, mit a tündöklő hőség Felkavar. Ott fent A kék, hatalmas csend, A bősz ég, Itt lent Eső a por, villám a fény, Elvonulok sötétített szobámba, S mintha a tenger fenekén, Barlangból nézek szörnyeteg világra.
. Majd egyre később jő a hajnal, Egyre korábban alkonyul, Még zúg a nyár, de zöld tarajjal, Az ifjúság is elborul. Az ősz zendíti énekét, S hever köröttem szerteszét Egy-egy színes kagylódarab. Tengerből, nyárból ez marad.
.
/Vas István, 1934/
.
.
.
Fegyverszünet
. A sorsom, vén ellenfelem, fehér zászlót békülve lenget. Úgy küldi át fegyvertelen követét: a nyárvégi csendet.
. Apadt vizünk is vész után felejti záporok haragját: átszűrve sűrű lomb-szitán finom zenével zsong a nagygát.
. Itt nincsenek hangos viták, babonás, tiltó öv határol. Csak a halott jezsuiták járnak át a Kálváriáról.
. Csak körte dobbant és batul, amit az ősz már meglegyintett. És milyen kritikátlanul dalolnak itt a karcsú pintyek.
. Fény hull, álomba szédítő. Szúnyog-balett ring-leng a hőben. És a ragadozó Idő áll, mint az ölyv a levegőben.
Az idén 58 éves Rakovszky Zsuzsa - 2015-ben megjelent - Fortepan című verskötetében éles és fakó filmkockákról idézi fel életének egyes időszakait, eseményeit. Egy aktuális a megcímkézett versekből:
.
.
címkék:
nyár, Balaton, felejtés, olasz filmek
.
. Augusztus édessége, olvadó fagylalt és napsütés íze a szánkban. Papucsban járkálunk hőtől fakó égbolt alatt, akár saját szobánkban. Az élet végtelen vakáció, egy kert, ahol most és örökre nyár van, s lángpallossal nem őrzi a felettes én – zene és napsütötte testek kígyótlan édene.
. Hatalmas lávalámpa, ég a nap, a túlpart hegysora mögé alászáll. A műselyemipari vállalat üdülőjének pingpongasztalánál kisebb tömeg. Rolling Stonest játszanak a bárban, esti szélben ing a nádszál. A Tó Hotel neonreklámja lángol. Kibújunk vízszagú, nehéz fürdőruhánkból.
. Halszag. Szúnyogban gazdag alkonyat. A tévészobában már ég a villany. Távol dörej. Díszletet váltanak a láthatár mögött. A kertmozikban egy másik élet pálmái alatt olasz filmcsillagok telt válla villan. Füst száll. Új jelszavak íródnak épp az ég tábláira: felejtés, üresség, könnyűség. . Karóra kattan: most vált korszakot. Valaminek most van örökre vége. A filmzene végleg elhallgatott. Fölcsap a tücskök fémes cirpelése. Parázsló csikkek, hullócsillagok rajzolnak izzó röppályát az égre. A Hableány presszóban zárnak éppen. A víz közelségét érezni a sötétben.
A nyolcvanhoz közel halt meg 1967-ben a mai napon Áprily Lajos. Versei tele vannak zenével...
.
.
Ne ejtsetek majd szót ágyam körül…
. 1. Ne ejtsetek majd szót ágyam körül, zavarna már a szó, zeneszót adjatok kíséretül, úgy lesz a búcsú jó.
. 2. A zene bűvöl, csitít, nyugtot ad, eloldoz és emel, ringassátok zenébe kínomat, a szót hagyjátok el.
. 3. Fáraszt a szó, minden fáraszt, ami álságot rejteget; álságot rejt, muzsika kell, azt nem kell érteni, érzéssel is megejt.
x
Ne ejtsetek majd szót ágyam körül, zavarna már a szó, muzsikát adjatok kíséretül, így lesz a búcsú jó.
--------------------------------------------------- Egy dalt, amelyben lelkem mélyre száll, s mely zsongva tesz csodát: lázból álomba, álomból halál karjába ringat át.
.
/Áprily Lajos, kb. 1965 eleje/
.
.
Az egyébként befejezetlen vers utolsó versszakának töredék-változata:
Egy dalt, amelyben lelkem mélyre száll, mely lázamból álomba, alva meg halálba ringat át.
.
.
.
Nem tudom, hogyan történt a halálos ágy körül, de jellemző Áprilyra a szép gondolat.
Az 1969-ben megjelent, Akarsz-e fényt? című posztumusz kötetében még nem is szerepelt ez a vers, ahogy az 1972-ben kiadott összegyűjtött verseiben sem, de a későbbiekben (1965 februárjától 1967 tavaszáig) írt Napfogyatkozás című ciklus többnyire rövid (négysoros) versei is jelezték az akkori lelkiállapotát: érezve a fogyó időt, köszönetet mondva búcsúzott olvasóitól; de azért még élni is akart, alkotni...
Sok-sok évvel később Fauré írt egy változatot szólóhárfára az op. 61-es dalciklus első versére. Az op. 110 címe a Verlaine-vers második sora lett, és a művet Micheline Kahnnak, egy francia hárfásnak és zongoristának ajánlotta; ő mutatta be az év végén.
Az op. 61-es Fauré-dalciklus 6-9. dalának szövege, de előtte még egyszer a 3. vers egy, e témában már idézett másik fordítással.
És persze maga a dalciklus az előbbi beírásban említett átiratban.
.
.
La lune blanche luit dans les bois
.
La lune blanche Luit dans les bois ; De chaque branche Part une voix Sous la ramée…
.
Ô bien-aimée.
.
L’étang reflète, Profond miroir, La silhouette Du saule noir Où le vent pleure…
.
Rêvons, c’est l’heure.
.
Un vaste et tendre Apaisement Semble descendre Du firmament Que l’astre irise…
.
C’est l’heure exquise.
.
/Paul Verlaine, 1869/
.
.
Fehér a Hold...
.
Fehér a hold; Fénylő csalit S összehajolt Lomb andalít, Halk nesz-beszéd...
. Te drága, szép...
. A tó dereng, Mint mély tükör, s Mélyébe reng Vén fűzfatörzs, Szél búja rí...
Álmodni hí...
. Égből szelíd, Nagy béke száll, S kék tüzeit Csillagsugár Rezdíti fent...
. Ó, óra!... szent!
.
/Tóth Árpád fordítása/
.
.
.
Fauré: op. 61/6 -9.
.
.
Avant que tu ne t'en ailles
.
Avant que tu ne t'en ailles, Pâle étoile du matin, - Mille cailles Chantent, chantent dans le thym. . Tourne devers le poète, Dont les yeux sont pleins d'amour ; - L'alouette Monte au ciel avec le jour. . Tourne ton regard que noie L'aurore dans son azur ; - Quelle joie Parmi les champs de blé mûr ! . Puis fais luire ma pensée Là-bas - bien loin, oh, bien loin ! - La rosée Gaîment brille sur le foin. . Dans le doux rêve où s'agite Ma mie endormie encor... - Vite, vite, Car voici le soleil d'or.
.
.
Mielőtt még tovatűnnél
.
Mielőtt még tovatűnnél, hajnalcsillag, halavány, - mennyi fürj kél: csak úgy zeng a timián! - . Fordulj felém: telesírta szemem a boldog remény: a pacsirta égbe száll és jön a fény. - . Fordítsd felém szent azúrba sápadó tekinteted: - zsong a búza, zsong a kalászrengeteg. - . S lelkem villantsd tova némán, villantsd - messze, messzire! - gyúl a szénán, gyúl a harmat öröme. - . A kedves álmába hosszan csókold bele csókomat... - gyorsan, gyorsan, mert aranyban itt a Nap! . /Szabó Lőrinc fordítása/
.
.
.
Donc, ce sera par un clair jour d'été
.
Donc, ce sera par un clair jour d'été ; Le grand soleil, complice de ma joie, Fera, parmi le satin et la soie, Plus belle encor votre chère beauté ; . Le ciel tout bleu, comme une haute tente, Frissonnera somptueux à longs plis Sur nos deux fronts heureux qu'auront pâlis L'émotion du bonheur et l'attente ; . Et quand le soir viendra, l'air sera doux Qui se jouera, caressant, dans vos voiles, Et les regards paisibles des étoiles Bienveillamment souriront aux époux.
.
.
.
Nyár lesz tehát
.
Nyár lesz tehát, tündöklő és meleg: örömöm édes cinkosa, a roppant napfény, a selymek közt még szabadabban kiemeli drága szépségedet;
. a kék ég, a hullámzó, büszke sátor, alásuhog és csókjaival ér homlokunkra, mely forró lesz s fehér a boldogságtól és várakozástól; . s ha jön az este, langyos szél susog, fátylaid játékosan megsuhognak, s baráti mosolyát a csillagoknak együtt nézzük majd, ifjú házasok. . /Szabó Lőrinc fordítása/
.
A szépnek indult történet folytatása persze nem volt ennyire idilli: 1870-ben valóban összeházasodott a két szerelmes, de Verlaine a következő évben már egy másik tizenhét évesbe szeretett bele, Arthur Rimbaudba, józan elméjét elvesztve fiatal feleségét és fiúkat elhagyva megkezdte botrányos életét, s a többi már elszomorító a szép versek ellenére.
.
N'est-ce pas? en dépit des sots et des méchants
.
N'est-ce pas? en dépit des sots et des méchants Qui ne manqueront pas d'envier notre joie, Nous serons fiers parfois et toujours indulgents. . N'est-ce pas ? nous irons, gais et lents, dans la voie Modeste que nous montre en souriant l'Espoir, Peu soucieux qu'on nous ignore ou qu'on nous voie. . Isolés dans l'amour ainsi qu'en un bois noir, Nos deux coeurs, exhalant leur tendresse paisible, Seront deux rossignols qui chantent dans le soir. . Quant au Monde, qu'il soit envers nous irascible Ou doux, que nous feront ses gestes ? Il peut bien, S'il veut, nous caresser ou nous prendre pour cible. . Unis par le plus fort et le plus cher lien, Et d'ailleurs, possédant l'armure adamantine, Nous sourirons à tous et n'aurons peur de rien. . Sans nous préoccuper de ce que nous destine Le Sort, nous marcherons pourtant du même pas, Et la main dans la main, avec l'âme enfantine . De ceux qui s'aiment saris mélange, n'est-ce pas ?
.
.
.
Ugye, a rosszak és buták
.
Ugye, a rosszak és buták bármit fecsegnek
- kéjünk irígyei pörölnek ellenünk -,
olykor büszkék leszünk s mind engedékenyebbek.
.
Ugye, a szűk uton fürgén s vígan megyünk,
szerény ez út, de jó remény mutat derűs célt,
s hogy észrevesznek-e, közömbös lesz nekünk.
.
Elrejt a szerelem sötétlő rengetegként,
s a két szív, mely szelíd, békességet lehel -
két dalos csalogány, dicsőítik az estét.
.
Hogy a világ kezes vagy zord, nem érdekel
bennünket, tűrni kell, azzal mit sem törődve,
hogy simogat-e vagy céltáblaként kezel.
.
Minket oly drága és erős kapocs köt össze,
s mert úgyis miénk a gyémánt vértezet,
mosolygunk mindenen, s nem félünk semmitől se.
.
Mint elszánt szeretők, eltéphetetlenek,
Nem kérdjük, hogy a Sors szeszélye mily kegyes lesz,
kéz-kézben, boldogan megyünk mint gyermekek,
.
s egy-ütemben kopog léptünk is, ugye Kedves!
.
/Garai Gábor fordítása/
.
.
.
L'hiver a cessé
.
L'hiver a cessé : la lumière est tiède Et danse, du sol au firmament clair. Il faut que le cœur le plus triste cède À l'immense joie éparse dans l'air.
.
Même ce Paris maussade et malade Semble faire accueil aux jeunes soleils Et, comme pour une immense accolade, Tend les mille bras de ses toits vermeils.
.
J'ai depuis un an le printemps dans l'âme Et le vert retour du doux floréal, Ainsi qu'une flamme entoure une flamme, Met de l'idéal sur mon idéal,
.
Le ciel bleu prolonge, exhausse et couronne L'immuable azur où rit mon amour. La saison est belle et ma part est bonne Et tous mes espoirs ont enfin leur tour.
.
Que vienne l'été ! que viennent encore L'automne et l'hiver ! Et chaque saison Me sera charmante, ô Toi que décore Cette fantaisie et cette raison !
.
.
Fauré a feldolgozásában a 2. versszakot kihagyta. Egy másik előadásban is...
A zene és a költészet kapcsolata kimeríthetetlen. Közel 150 ezer vers megzenésítéséről tudunk, kb. 16-16 ezer költő, illetve zeneszerző alkotásairól, és hol vannak még a zenéről, zeneszerzőkről, előadókról vagy éppen az egyes zenékről írt versek, magyar és idegen nyelvűek.
Ebből a tárházból kerülnek ide példák, néha kapcsolódó zenével. Jó szórakozás(t)!
.
Várdai István 2018. augusztus 3-án este az észak-ausztráliai Townsville-ben lépett fel számos társával, és az egyik számuk Gabriel FauréA jó dal (La bonne chanson, op. 61) című szerzeménye volt Paul Verlaine verseire. A versek az előbbi című, 21 versből álló, először 1870-ben megjelent sorozatból valók. Ajánlásuk az akkor még csak 16 éves Mathilde Mauté de Fleurville-nek szólt, akivel az alig 25 éves költő még abban az évben összeházasodott. A verseket egy kivétellel magyarra is lefordítottak, a hiányzó éppen a Fauré-dalciklus első verse. A többit bemásolom, egy kiváló előadással aláfestve az 1898-ban készült átirattal, mivel az ausztráliai műsoron az szerepelt.
Az eredeti ciklus 1894 elején készült el (énekhangra és zongorára), és Fauré annak a 32 éves szopránénekesnek ajánlotta, akibe szerelmes volt, de a hölgy, Emma Moyse, aki szintén nagyon fiatalon, 17 évesen ment először férjhez, Sigismond Bardachoz, később Claude Debussy felesége lett. Emma Bardac természetesen énekelte is a dalokat, de az ősbemutatón nem ő volt a zeneszerző partnere.
Une Sainte en son auréole, Une Châtelaine en sa tour, Tout ce que contient la parole Humaine de grâce et d'amour ;
La note d'or que fait entendre Un cor dans le lointain des bois, Mariée à la fierté tendre Des nobles Dames d'autrefois ;
Avec cela le charme insigne D'un frais sourire triomphant Eclos dans des candeurs de cygne Et des rougeurs de femme-enfant ;
Des Aspects nacrés, blancs et roses, Un doux accord patricien : Je vois, j'entends toutes ces choses Dans son nom Carlovingien....
Puisque l'aube grandit
Puisque l'aube grandit, puisque voici l'aurore, Puisque, après m'avoir fui longtemps, l'espoir veut bien Revoler devers moi qui l'appelle et l'implore, Puisque tout ce bonheur veut bien être le mien,
C'en est fait à présent des funestes pensées, C'en est fait des mauvais rêves, ah ! c'en est fait Surtout de l'ironie et des lèvres pincées Et des mots où l'esprit sans l'âme triomphait.
Arrière aussi les poings crispés et la colère A propos des méchants et des sots rencontrés ; Arrière la rancune abominable ! arrière L'oubli qu'on cherche en des breuvages exécrés !
Car je veux, maintenant qu'un Être de lumière A dans ma nuit profonde émis cette clarté D'une amour à la fois immortelle et première, De par la grâce, le sourire et la bonté,
Je veux, guidé par vous, beaux yeux aux flammes douces, Par toi conduit, ô main où tremblera ma main, Marcher droit, que ce soit par des sentiers de mousses Ou que rocs et cailloux encombrent le chemin ;
Oui, je veux marcher droit et calme dans la Vie, Vers le but où le sort dirigera mes pas, Sans violence, sans remords et sans envie : Ce sera le devoir heureux aux gais combats.
Et comme, pour bercer les lenteurs de la route, Je chanterai des airs ingénus, je me dis Qu'elle m'écoutera sans déplaisir sans doute ; Et vraiment je ne veux pas d'autre Paradis....
.
Mivelhogy nő a fény
.
Mivelhogy nő a fény, mivelhogy itt a hajnal, mivel, bár eddig úgy bújt tőlem, a remény fordul megint felém, ki hívom bús ajakkal, mivel, úgy látszik, mind e boldogság enyém,
.
vége most, vége a gyászos gondolatoknak, vége a lidércnek, s főképp, ah! vége a szájbiggyesztő gúnynak, s a szavaknak, melyek csak a léleknélküli szellem diadala.
.
El veled, feszülő ököl s harag a sok rossz s buta ember miatt, aki belénk botol; el, bosszú s rágalom, te gyalázat, te mocskos! el veled, feledést hazudó alkohol!
.
Mert, hogy egy drága Lény áldásában felém tör újra a fény s áthat éjsötét kínomon, az első és örök szerelem szent kegyéből csak a jóságot és a mosolyt akarom,
.
azt, szelíd tűz-szemek, általatok vezetve, s általad, kéz, melyben kezem remegni fog, hogy büszkén léphessek jövő utamra, fedje bár moha, vagy fedjék sziklák és kavicsok;
.
igen, büszkén s csöndben akarom róni végül s máris, mely vezet, a jó cél ösvényeit, vad vágyak s omlások dühe és kínja nélkül: ez a dolgom s a sok víg csata boldogít.
.
És mert könnyebb, ha zeng, a lassú út s az élet, egyszerű dalokat dalolok majd, s hiszem, hogy öneki se lesz ellenére az ének; s más Éden igazán nem kell többé nekem.
.
/Szabó Lőrinc fordítása/
.
.
.
La lune blanche luit dans les bois
.
La lune blanche Luit dans les bois ; De chaque branche Part une voix Sous la ramée…
.
Ô bien-aimée.
.
L’étang reflète, Profond miroir, La silhouette Du saule noir Où le vent pleure…
.
Rêvons, c’est l’heure.
.
Un vaste et tendre Apaisement Semble descendre Du firmament Que l’astre irise…
.
C’est l’heure exquise.
.
.
A hold fehéren
.
A hold fehéren fénylik a fák zöld sűrüjében, minden kis ág susog a csendben…
. Szivem, szerelmem.
. A tó derengő mély tükörén remeg a lengő fűz feketén, a szél zokog már…
. Ó, álmodozzál. Valami gyengéd s nagy nyugalom: mintha a menny kék csillagokon szállna le fénnyel…
.
Isteni éjjel…
.
/Szegzárdy-Csengery József fordítása/
.
.
.
A hold a fák közt
. A hold a fák közt szikrázva süt; gally moccan, ág zörg, és mindenütt hangok remegnek... . Ó, hogy szeretlek. . A tó sötéten őrzi hideg tükrén az ében- árnyu füzet; szél jaja rezzen... . Álmodj, szerelmem. . Maga a kék menny ereszkedik a csillagfényben, mely gyöngyeit szikrázva szórja... . Isteni óra! . /Szabó Lőrinc fordítása/
.
.
.
J'allais par des chemins perfides
J'allais par des chemins perfides, Douloureusement incertain. Vos chères mains furent mes guides.
Si pâle à l'horizon lointain Luisait un faible espoir d'aurore ; Votre regard fut le matin.
Nul bruit, sinon son pas sonore, N'encourageait le voyageur. Votre voix me dit : " Marche encore ! "
Mon coeur craintif, mon sombre coeur Pleurait, seul, sur la triste voie ; L'amour, délicieux vainqueur,
Nous a réunis dans la joie...
.
.
.
Álnok utakon tévelyegtem
Álnok utakon tévelyegtem, kétségbeesve, csüggeteg. Áldott kezed vezérelt engem. . Messze sápadtan remegett a hajnal halovány reménye; a reggel volt tekinteted. . Az utast kongó, lomha lépte biztatta csak, más semmi sem. A hangod súgta: „Ne rogyj még le!” . Szívem e bús, örömtelen, a gyász-uton sírt néma csöndben; s a diadalmas szerelem . eggyéfont minket az örömben. . /Molnár Imre fordítása/
.
.
.
J’ai presque peur, en vérité
.
J’ai presque peur, en vérité, Tant je sens ma vie enlacée A la radieuse pensée Qui m’a pris l’âme l’autre été,
.
Tant votre image, à jamais chère, Habite en ce coeur tout à vous, Mon coeur uniquement jaloux De vous aimer et de vous plaire ;
.
Et je tremble, pardonnez-moi D’aussi franchement vous le dire, A penser qu’un mot, un sourire De vous est désormais ma loi,
.
Et qu’il vous suffirait d’un geste. D’une parole ou d’un clin d’oeil, Pour mettre tout mon être en deuil De son illusion céleste.
.
Mais plutôt je ne veux vous voir, L’avenir dût-il m’être sombre Et fécond en peines sans nombre, Qu’à travers un immense espoir,
.
Plongé dans ce bonheur suprême De me dire encore et toujours, En dépit des mornes retours, Que je vous aime, que je t’aime !
.
.
Már szinte félek
.
Már szinte félek, meglehet,
hogy szerelemmel így beteltem
az eszmétől, melynek a lelkem
az elmúlt nyáron a rabja lett.
.
csak az Ön arca, Végzetes-szép,
tölti be szívem: birtokát; s benne csak egyet félt a vágy; hogy önt szeresse, önnek tessék; . s reszketek, nézze el nekem, hogy így bevallom, nem tagadva; tudja meg:egy mosolya, hangja mostantól fogva végzetem, . s elég volna egy mozdulása, egy szócska, egy szemrezzenés, hogy égi álmom vesszen, és egész valómat döntse gyászba.
.
Inkább ne lássam meg soha, bármely sötét jövő ijesszen, s ezernyi bánat, mérhetetlen, csak egy remény legyen, hogy a . véget nem érő üdvösségnek taván mondhassam szüntelen, s kétely se bírhasson velem, szeretem önt, szeretlek téged!
Bartók Béla halálának 50., majd 55. évfordulóján, az ezredvég(b)en több róla szóló vers is megjelent. Némelyiket már felidéztem, de közben is közöltek ott ilyen verset.
.
.
Bartók Amerikában
.
testén átjár a szél felhők menekülnek az égről lúdbőrzik lenn a víz s a parti fűz komor . jönne bár közelebb hazája – parányi abroszon néhány összetört vonal – hol szárnyakat növesztenek a csikók s kísért a sínekre hajló test magánya . tompán konduló harang szavát túlharsogják rezervátumok mélyén feldübörgő sámándobok rekedt hangja sírva fuldokol s testén átjár a szél
Sápadt arc köd-homályos tükörben, a szeme mint két szentjánosbogár a tükrön túli elherdált hazába
idegenségből oda átvilágol, hol Ármány toroz s tűz-piszkafa meggörbedve jégveremben táncol, farkas üvölt és bőgnek szarvasok. Magam vagyok a tükörben helyetted.
Szép vagy gyönyörű vagy Ma– Vií – gyar – Ó! ország engem elherdál, veszett fejszéd nyele is elveszett, hangzataim kisszekundja – Fáj! Vagy: hangzatokká párolt képzelet. Nem kérdem: meddig élünk vagy halunk? Lesz-e gyermekünk, kenyerünk, borunk? „Setét eszmék borítják agyamat.”
Lehet sorsom: semmiben lebegni, billentyű-soron futva menekülni, halálugrásban hanyatt megpördülni, fortissimo csúcson újra talpra esni, telített semmiben hosszan elidőzni.
S ha érkezik a vízözöni ár, a szív meglódul majd újra kihagy, még fölvillan két szentjánosbogár.
A költő néhány napja múlt 86 éves. Az alábbi verse 11 éve jelent meg a Bárkában, a négy hónappal korábbi témára.
.
.
nagyhét, 2007
„Péter aludt, János aludt, Jakab aludt, Máté aludt és mind aludtak…” (Dsida Jenő: Nagycsütörtök)
ami beszűrődik a résen át egyre vadabb, idegenebb, tarkább, a kilincsen nem az én kezem mögöttem az igen, előttem a nem
ahogy testemen át belehallgatok vonagló, üvöltő vadállatok vonulásába – az én nyelvemen beszélnek de nincs egyetlen szavuk amelyet megértenék mert nyelvtanuk sincs már, szavaik mint az ékek feszítik szét a Magyar Mindenséget
elúsznak egymástól a csillagképek törvénytelenségek törvényt szülnek sivatagi homokból hevített kristálykupolák elfeketülnek menekülők Ady seregéből menekülők Kodály seregéből menekülők Bartók seregéből menekülők Kós Károly seregéből menekülők Csontváry seregéből menekülők Németh László seregéből menekülők Lükő és Fülep seregéből menekülők Szervátiusz seregéből menekülők Szabó Dezső seregéből menekülők a festő és a karvezető Nagy Istvánok seregéből menekülők Márai és Sütő seregéből menekülők Illyés Gyula seregéből menekülők Latinovits seregéből menekülők Mensáros László seregéből (mondd tovább…)
magára ismer-é bennünk az xezredik év mikor az Úr magához rendeli legrégibb nemzetét? s mint borostyánkőbe zárt zenét mutogatják majd az angyalok: látjátok, milyen szép volt a Magyar Mindenség?!
Hello darkness, my old friend I've come to talk with you again Because a vision softly creeping Left its seeds while I was sleeping And the vision that was planted in my brain Still remains Within the sound of silence
In restless dreams I walked alone Narrow streets of cobblestone 'Neath the halo of a streetlamp I turned my collar to the cold and damp When my eyes were stabbed by the flash of a neon light That split the night And touched the sound of silence
And in the naked light I saw Ten thousand people, maybe more People talking without speaking People hearing without listening People writing songs that voices never share No one dare Disturb the sound of silence
"Fools" said I, "You do not know Silence like a cancer grows Hear my words that I might teach you Take my arms that I might reach you" But my words like silent raindrops fell And echoed in the wells of silence
And the people bowed and prayed To the neon god they made And the sign flashed out its warning In the words that it was forming And the sign said "The words of the prophets Are written on the subway walls And tenement halls And whispered in the sounds of silence"
Csatornák mélyén, pincék szögletében, patkányok népe múlatott a mélyben.
Mocsokból, szennyből, pincegyümölcsből - bőven valának -, álló napig dőzsölt a dícső banda, nagy hordók legalján seprő is maradt, részegült sok patkány,
csupán vezérük bírta, áskált tovább, felfelé, padlón, gerendán, falon át…
Így történt aztán sötétlő éjszakán: egy zongorában ébredt a főpatkány.
Meztelen farka meg alig mozdula: hírtelen pendült a zongora húrja!
Ugrott is legott, lőn nagy riadalom, ősi patkánytól zengett a bimbalom.
Ám meghallották a pengést odalent, felcsődült csőstől a patkánysereglet!
“Ó, mi gyönyörű patkány szimfónia!" – nyalta a seggit minden atyafia.
“Te vagy a zseni, a legnagyobb művész, concerto grossód lobog, mint a tűzvész!”
Ez kellett neki: dicshimnusz, glória, sikerült száz húrt is szétszaggatnia.
vagy mégiscsak az ég szakadt volna le vagy csupán egy pentatonra hajlamos hörgéssel – ahogy rendje van – megszakadt az a harmados vagy utoljára még így konganak a hangok ha meghúzzák a legutolsó harangot mivel most temetkezik az emberiség
.
vagy talán mégis muzsikát hallanál zenéket
.
azt dünnyögi az óvatos fagott hogy jól vigyázz mert még akár ma éjjel rádverhetik az ablakot s egy sötét jövendő hajnalát rikoltja a vadászkürt – a kakastoll meg közbekukorékol – akit illet hogy mindenkinek jelentsék: rácsozzák már e kis hazát hol fő foglalkozási ág lesz immár a börtönviseltség s hogy valahol egy ártatlan rázza rácsát hirdetik a jajongó brácsák s a pribék ahogy körme alá szúr velődig szisszen a húr s a dob azt pergi s a duda azért nyög hogy az udvaron felállt már a négyszög
.
vagy mégiscsak a vihar egy ordas egy ember hörögne
. – egy viharvert-hajszolt-ordas-ember – vagy egy isten egy elhagyatott isten könyörögne irgalomért elvadult híveihez
.
vagy mégis muzsikát hallanál
.
mintha egy fonák medvetánc ütemére megcsörrenne a lánc túlsó végén maga a nép –
valamint a halottasházból a sírkert felé száll a gyászdal: e hontalanná vált hazából egy férfi lépdel teljes gyászban – elmenőben még visszanéz s hazányi sírra lát –
hol nemzet süllyed el – vagy csak egy nemzedék? –
.
s végül feleletül meg reményül dallam kél a vonókon – széles, hogy az élet gyötrelmes és gyönyörűséges és hogy talán – míg életünk a halálon innen – mégsem lehet elveszve minden: dúdol a hit egy árva fuvolán
Július 7-én eltemették Kányádi Sándort. Kilenc évvel korábbi a róla/hozzá írt alábbi vers:
.
.
Kányádi Sándor
Valaki valakit valamire
kiszemelt
hajnali kiáltásból
font ereket
minden fájdalom övé
kiáltja Istenét:
tekintsen háta mögé!
az ott a föld –
minden más táj: óceán
torka szakadtából ott hullajt
a vemhes idő fát, fiat
a Hargitán
ott, ahol a poklok közt a végső tornác
nem a halál
ahol ha vétkezett is:
a köntös nem lehet más
csak Nyelv, csak Kodály
fehérre mosott gyolcsingre
tapadnak Lészped sóhajai
vásnak a színek, a lépcsők, a fák
fekete-piros orcácskái
tüzet rakott hát
a Küküllő-mentén
Krisztus meg ne fázzon
s mindaz, ki Köréje telepszik
keserűn fohászkodjon
mert:
befonnak egyszer mindenkit
ama utolsó óra angyalai
mert:
nem lehet árva az, kinek
feltámadnak halottjai
osztódó nyelv – szaggatott dallam
ködként terülő harangszó
ki minden idők Rómájába
mind talpig gyászba szép holló
kongatta Jónás igéit:
ki egyszer lenyelte
a nyelvet
egyetlen egyszer lakhat jól
vele
.
/Iancu Laura/
.
.
.
Novemberi szél
. Lefonnyadt rég az áfonya, deres a medve lábnyoma. Lecsupaszult a málnavész. Minden toboz a földre néz. Hályogos szemmel pillogat olykor néhányat még a nap. Se cirpelés, se csipogás, hallgat minden kis muzsikás. Csak a szél, csak a szél, egyedül ő zenél.
. Ág se moccanhat nélküle, minden kis hang az ő műve. A medve helyett ő morog. Övé minden csőr és torok, ő játszik minden furulyán, harsonán, dobon, pikulán. Táncoltat erdőt, bokrokat, lebbent az égre fodrokat, s annak, ki ellene szegül, annak a hátán hegedül.
Az alábbi vers eredetijét Abraham (Avram) Sutzkever (1913-2010) jiddish nyelven írta, angolra Ruth Whitman, az 1970-72 közötti versek kötetbe rendezője és kiadója fordította.
.
.
The Fiddle Rose
(Di Fidlroyz)
.
From resurrecting warm rain
she begins slowly to blossom, to grow -
(together with the childhood of my aged memory) -
the fiddle rose in her earth-black coffin.
.
The fiddle doesn't need a fiddler,
there's no one left to praise or curse her.
She plays without a player, with joy and faith
in honor of a rebborn string.
.
In honor of a string, in honor of its vibration,
in honor of a bee whose honey is bitter,
but whose sting is sweet, so juicy and flowerlike -
in honor of a reborn pain,
.
.
.
Hegedűrózsa
. Nyári esőben feltör az emlék, felszökik újra a rég meg a nemrég, mind, amit mélyre temettem el egykor, a hegedűrózsa és a gyerekkor.
.
Szól, de magától, a hegedűrózsa, nincs, ki dicsérje ma, nincs, ki leszólja, csak maga játszik, csak maga húzza, hittel, örömmel, hogy zenghet a húrja.
.
Hogy zenghet a húrja és újra remeghet, hogy érzi a méhet, a régi keservet, hogy nedvdús a fullánk, virágszerű, édes, hogy fájni tud újra – ez gyönyörűséges!
.
/Fordította: Halasi Zoltán/
.
.
.
Hegedűrózsa
.
Halottébresztő, meleg esőben,
lassacskán nyílik, ébredőben
(vén emlékekben gyermekkort kézen fogva)
feketeföldes koporsóban a hegedűrózsa.
.
A hegedűrózsának hegedűs nem kell,
nem kell dicséret, és átok sem kell,
zenész nélkül zenél, örömmel, boldogan,
az újjászületett húrt dicséri hangosan.
Dicséri a húrt, dicséri remegését,
dicséri a méhet s oly keserű mézét,
de édes, nedves illat a fullánk szúrása,
az újjászületett fájdalom magasztalása.
.
/Fordította: Szántó T. Gábor/
.
.
.
A fenti vers az 1974-ben kiadott - azonos című - kötet nyitó verse, majd a költő rákövetkező kötetében (Dalok a naplóból; 1977) is megjelenik a hegedűrózsa.
.
.
Who will remain?...
.
Who will remain? What will remain? There will remain a wind. There will remain the blindness of the disappearing blind. There will remain a strand of foam: a token of the sea. There will remain a little hank of cloud stuck in a tree. .. Who will remain? What will remain? A word's chance will remain Prime mover cultivating grass of Genesis again And there, in honor of none but itself, a violin rose As understood by seven grasses of that grass that knows,
And more than all the stars in the expanse from north to here There will remain the star that sinks down in a simple tear. A drop of wine will always be there in the pitcher too. Who will remain? God will remain. That not enough for you?
.
/Translator: A.Z. Foreman/
.
.
.
Ki marad majd, mi marad majd? A szél marad,
marad a vak vaksága, mikor távolba szakad,
marad egy gombolyag hab: jel a tenger helyén,
marad egy kis felhő, fenn a fa tetején.
.
Ki marad majd, mi marad majd? Marad a szótag,
teremtésként virul, teremtésével dacolgat.
A hegedűrózsa is marad, hogy dicsérje önmagát,
csak a teremtés hét füve érti majd szavát.
.
A csillagok tengeréből csupán egy marad,
mely szemedbe könnyeket csal, csak az.
Mindig lesz csepp jó bor, nézd korsója fenekét.
Ki marad? Isten marad, ez tán nem elég?
.
/Szántó T. Gábor fordítása/
.
.
.
De hogy ne maradjunk zenei illusztráció nélkül, megidézem a vilnai gettóban írt Sutzkever-versekre komponált - Az álom magja című - Lori Laitman-dalciklust...
Az első dal címe: Hazudok ebben a koporsóban (1941)
Azelőzményben olvasható verset 2016-ban többek között kiadta a KÉPMÁS Kiadó, az azonos nevű folyóiratban lévő sorozat (Ikertükör) egyik képeként. A tükör két nézője: Lackfi János Nemkonzerv, míg Szabó T. Anna Emlékcsalogató cím alatt elemzi a verset.
Az elemzés végén Szabó T. Anna megállapítja, hogy: "A vers nem mondja ki, de sejtjük, hogy a valódi gyógyító itt nem is a zene, hanem az általa megjelenő szeretet, ami még a halálfélelemnél, sőt, a halálnál is erősebb."
