Szerintem csak azok nevezik az "új stílusát" EDM-nek, akik életükben nem hallottak még EDM-et. Már önmagában szerintem nevetséges az a feltételezés, hogy lenne egy egységes új stílusa. Mégis mi lenne az új stílusa? Az Electronica? Mert az Amazonia közelebb áll a WfC-hoz, mint az Electronicához, az Oxymore közelebb áll a Zoolookhoz, az Equinoxe Infinity közelebb áll mondjuk a Chonologiehoz. Én nem látom mi a közös ezekben, de maga az Electronica project is tartalmaz szintipopot, psytrance-t, de Hans Zimmer vagy Julia Holter is ezeken a lemezeken van, szóval Electronica-stílusról sem lehet beszélni. Szerintem JMJ-nak nincs egy egységes stílusa, de régen sem volt, az Oxygene, a Zoolook, a Revolutions és a WfC szinte alig hasonlítanak.
Most a koncert kapcsán megint volt egy nyilatkozata, amiben elküldte a sunyiba finoman a régi hangzást követelőket, van aki szerint nem kéne erről nyilatkoznia, de azért az ilyen EDM-es szövegek után én megértem. Egyszer mutasson már ezeknek az embereknek valaki valódi, gagyi, kommersz EDM-et, csak hogy hallják a különbséget!
Szerintem Jarre-ban az a különleges, hogy mindenféle ízlésű, generációjú ember megtalálja a számítását bizonyos lemezekkel, majd a többi lemezen keresztül pedig megismer más műfajokat is, Jarre egy hídként funkcionálva átvihet olyan műfajokba, amiket magadtól nem fedeznél fel. Akinek ennyi arca van, annak nagyon összetett a közönsége is, pont ezért van ilyen sok konfliktus akár itt, akár más JMJ rajongói oldalakon, mert egymástól nagyon különböző emberek nagyon mást várnának Jarretól.
A legtöbb előadónál ez úgy megy, hogy ha kedveled a zenéjét, akkor hallgatod, tudod, hogy ő ezt a műfajt viszi és ha olyan hangulatod van, hogy ilyen zenét akarsz hallani, megkapod, legfeljebb kapsz "variációkat egy témára" a különböző lemezein. Ha viszont nem olyan hangulatod van, akkor egy másik előadót kell hallgatni helyette. Jarre esetében ez bizony nincs teljesen így, hiszen szinte mindenféle hangulatra, mindenféle ízlésre van zenére. Tudod, van az a játék, hogy kinek a zenéit vinnéd egy lakatlan szigetre, ha csak 1 előadó munkássága lehetne, hát szerintem JMJ-nál jobb válasz erre nincs, hiszen mindenre van zenéje, totál nyugodt ambient-től kezdve, füstös jazz klubot idéző, klasszikus zenei atmoszférát teremtőig, szórakoztató tánczenéig, zajos kísérleti techno-ig, instrumentális, vokális, analóg, digitális, amit csak akarsz, mind egyetlen előadó neve alatt.
Szerintem Jarre azért a legnagyobb alakja az elektronikus zenének, mert ő ezt nem egy külön műfajnak tekinti valójában, hanem egy külön zenekészítési módnak, ami a többi műfaj felett, azokat integrálva már többi nem szorul keretek közé, csak ha művész koncepciója szándékosan tesz korlátokat.
Én még ennél is többre tartom, nem hinném, hogy ő kifejezetten a klasszikus és elektronikus zene közti átmenetet keresné, természetesen van rengeteg klasszikus zenei hatás a lemezei közt, de ugyanez nem mondható el a jazz-re, a világzenére, a rock-ra és még sok minden másra? Blah blah cafe, Sessions 2000, Tokyo Kid, Ron's Piece, mint jazz, vagy C'est la vie, Revolutions, September, Miss Moon, stb mint világzenék.
Szerintem az elektronikus zenében pont ez a lényeg, hogy mindenféle műfajokat lehet egyesíteni, formálni, felhasználni és Jarre-nak kifejezetten az a szándéka, hogy mindenféle hagyományos zenei elemet IS használjon és ezeket a zajokkal egyesítve alkosson egy komplex zenei világot. Én az előbb arra próbáltam utalni, hogy az, hogy ennyire mindenben ott van, ez persze azzal is jár, hogy nem fog elmélyedni 3-4 évnél tovább egy hangzásban, ő ilyen, én így kedvelem. Nem tudna CSAK valamilyen zenét csinálni, nem is a tehetség, hanem az érdeklódés hiánya miatt, egy tisztán klasszikus zenei album, vagy egy tisztán 90-es évekbeli trance album vagy egy tisztán csak világzenei album nem érdekelné eléggé, mert pont a fúzió számára ami a szenvedély. JMJ nyilatkozta is, hogy gyerekkorában őt a az 1950-es évek jazz világa varázsolta el, Miles Davis-t hallgatott, illetve később ő az elektronikus zenével a klasszikus, a jazz, a rock iránt egyaránt lázadni is akart, arról nem beszélve, hogy a távoli apja nagyzenekari filmzenéi nem hatották meg túlzottan, elég konvencionálisnak találta őket. Azt is elismerte, hogy nem szeretett zongorázni gyerekként. Szerintem ezeket a hatásokat mind felhasználja és ezért egy összegző jellegű alkotó. Persze én sosem tagadta, hogy nekem a Zoolook, WfC, a Meta, a Sessions 2000, az Electronica vagy Oxymore világa közelebb áll a személyes ízlésemhez, mint a Rendez-Vous, de hát pont ez a nagyszerű, hogy van ilyen is, olyan is, ez az amit mindig hangsúlyozok.
Bármennyire is az elektronikus zene úttörőjeként vált közismertté Jarre, én őrá ennél többként tekintek. Nyilván erre épül a karrierje, és az érdeklődésének - vagy ahogyan ő mondja, addikciójának - a lényege a technikai innováció hangban és képben, de számomra ő korszakos összegző komponista, akinek a zenei világa a klasszikus zenében és a francia sanzonban IS gyökerezik. Éppen ezért biztosra veszem, hogy a klasszikus és elektronikus zene közti hidak folyamatos keresésekor tudatosan operál a megfelelő dallam és harmóniavilág megalkotásával is. A szerzeményei valahogy egyszerre franciásan dallamosak és elektronikusan szignálszerűek, de ebben tudatosság van. A klasszikus és elektronikus egyensúlyra közismerten a Rendez Vous album a legjobb példa, de a kiválóan működő szimfonikus átiratok arról tanúskodnak, hogy a legtöbb művében éppúgy tetten érhető ez a vonulat.
Tehát számomra ő attól zseniális, mert maximálisan meg van benne a stúdióban hónapokig kattintgató innovatív zseni és a kottapapíron klasszikusan komponáló zeneszerző, aki abszolút képben van az elmúlt korok stílusaival éppúgy, mint a kortársainak vagy más földrészeknek a dallam-harmóniavilágával. Hát ezért szeretjük! A felsorolt klasszikus albumainak a nagyszerűsége abban áll, hogy egyszerre élvezhető a stúdióban végzett kísérletező munka eredménye és az a klasszikus zenei tartalom, ami kottapapíron él. Ez a két réteg folyamatosan egymást erősíti, gerjeszti.
a szignálszerű, egyszerű, de figyelemfelkeltő dallamvilág éppúgy a teljes életművét végigkíséri
Azért szerintem ez inkább úgy áll, hogy az egyszerű, figyelemfelkeltő dallamvilág az elektronikus zenére, mint műfajra általánosan jellemző. Az elektronikus zenét soha nem szabad úgy elemezni, mintha klasszikus zene lenne, ez nem csupán más műfaj, hanem egy külön zenekészítési mód, itt már nem arról van szó, hogy 5-6-8-10 akárhány hangszer és ezekre kell írni zenét egy kottára, C-től H-ig a hangokat variálva. Itt már arról van szó, hogy felveheted a szél hangját, egy vasdarab csörömpölését, egy nevetés, egy kutyaugatást és a hagyományos zenei elemekkel keverve ezekből együtt egy több rétegű "hangözönt" kell építeni, ami zajokkal, frekvenciákkal is operálva indukál örömöt, élvezetet, érzelmet, elragadtatást, stb.-t. Ebből szerintem elég logikusan következik, hogy a dallamok túlbonyolítása pont, hogy egy strukturálatlanná, formátlanná tenni, ide pont, hogy egyszerű, repetitív, figyelemfelkeltő dallamokra van szükség. Nincs olyan elektronikus zenész, aki tényleg igazi elektronikus módon alapon csinál zenét és közben nagyon bonyolult, klasszikus zenei dallamvilága lenne. Igen, az elektronikus zenének valóban van kapcsolata mondjuk az impresszionista zenével, de ez csupán az atmoszférájára (lehet) jellemző adott esetben.
A legnagyobb hiba, amit sokan elkövetnek, Jarre-t úgy próbálják elemezni, mint egy hagyományos zenészt, miközben nem az. Olvastam olyan kommentet róla, mi szerint "egy szál zongorával mit tudna kezdeni" és hogy "nem tehetséges billentyűs", de ezeknél nagyobb baromság szerintem az egész univerzumban nincs, ez gyakorlatilag olyan, mintha valaki az írná egy nagyon jó pszichológus orvosra, hogy "na megnézném hogy műtene meg egy beteget, mert csak az az igazi orvoslás". JMJ abban jó, hogy leül egy sötét stúdióban a számítógépe és néhány szintetizátor elé, hónapokon át kattintgat mindenféle zajok, hangok felvételét és ebből csinál egy hangözönt. Jól klimpírozó embert bármelyik kisebb városban találsz, de olyat, aki képes egy Oxygene, egy Zoolook, egy Revolutions, egy Metamorphoses, egy Sessions 2000, egy Electronica, egy Oxymore kitalálására, megszerkesztésére és megvalósítására, nem fogsz, mert csak egy ilyen ember van, számomra ez pontosan ugyanolyan művészet mint hagyományos hangszerereken jól mozgatni ujjakat, sőt, személy szerint nekem nagyobb élvezet.
Talán ez sem segít ezen, hogy JMJ-t tévesen az inkább hagyományos zenész, digitális szoftvereket teljesen elutasító, 80-as évek elejétől elektronikus zenét elhagyó Vangelis-el teszik egy kosárba, ami nagy hiba, mert jobban nem is különbözhetett volna két ember minden téren, mint ők ketten, emberileg, zeneileg, minden téren.
Tegnap este először néztem vissza a koncertet, és egészen más élmény volt számomra, más véleményekkel, felismerésekkel, mint az élő közvetítés alkalmával. Hasonló ez, mint az új albumokkal való ismerkedés: először úgymond felzabálom, majd később emésztem.
A koncert alatt nyert értelmet Jarre nyilatkozata arról, hogy milyen régóta dolgozott ezen a projektjén: számos korábbi turnéjának és nagykoncertjének ismerős elemeit fedezhettük fel a vizuálban, de önismétléssel cseppet sem vádolható ezért, mert új szituációban jelentek meg, felülmúlva a korábbi koncerteket is. Az első percekben elszállt a Monaco-repríztől való félelmem, bár a "szemek" erősen emlékeztettek... Az állványzatra szerelt ledfalakat is a 2011-es koncerten láttuk először, de sokat dobott a térhatáson, hogy nem csak a közönség felé néztek, hanem az állványzat belső oldalán is volt egy-egy. A színpadra felpakolt ledeket az Elysée palota udvarán rendezett bulin láttam először, bár ezzel már sokkal korábban is próbálkozott: 2002-ben plazma TV-kkel, de az 1997-es moszkvai koncerten is láttunk dobozba zárt TV-ket állványon.
A Rendez-Vous 4 kapcsán folytatott töprengések sokat segítettek az Electronica korszakban gyökerező, nehezebben emészthető dalok értelmezésében. Bármennyire is mentegetőzik, hogy az RV4 csak a kor hangszereinek, technikájának demonstrálására készült, ez nagyjából minden művére igaz, de a szignálszerű, egyszerű, de figyelemfelkeltő dallamvilág éppúgy a teljes életművét végigkíséri. Ezért mostantól az EDM-nek titulált új stílusa számomra teljesen becsatlakozott a nagy klasszikusok közé, azzal a különbséggel, hogy most a dallamok még inkább töredékesek, a ritmus és a zaj effektek pedig sokkal jelentősebbek. De ez nagyon nem EDM!!! Talán csak a Stardust, de az Armin stílusát idézi. A Web Spinner kifejezetten egy kísérleti valami (talán egyre jobban is viselem...), a Herbalizer nagyon jól táncolható, kedves, bulizós, kicsit retrós egyveleg, nekem az Aerology antik rockabilly-s beütése cseng vissza. Az Azimuth pedig valami eszméletlenül jól felépített ötperc, ami üdítően jött a Brian-blokk után.
Az Equinoxe 7 hájpolásával továbbra sem tudok mit kezdeni. Ez a szám az albumnak pont az a része, amire már teljesen meguntam az ugráló computerbasszust, ami az 5-ösben még kedves, érdekes. A tercelő dallam sem annyira kifejező, hogy az bármilyen kulminációs pontnak számítson nekem. Annál érdekesebb, szebben építkezőbb nekem az Equinoxe 1-2-3-4 egysége. De ez legyen az egyéni problémám. :)
A Dvorák részleten szinte könnyekig meghatódtam a második megtekintéskor is. Nagy pillanat számomra, amikor Jarre bármelyik klasszikushoz nyúl.
Minden korábbinál többet lézerezett, nem spórolt, bőven szórta, de azt is tudta, hogy olykor teljesen el kell hagyni, lásd Azimuth. Szinte felsóhajtottam, annyira jólesett kicsit máshogyan látni a tájat.
Összességében bámulatos, ahogyan minden pillanatban él a technika, a koncert előtt és a számok közben is. Egy pillanatra sem áll meg, mindig valami mozog, lélegzik, hullámzik.
A koncert előtt adott Cousteau - Amazonia egyvelegről van valakinek felvétele?
Adiescar arca kicsit hasonlított a vetített humanoid robot lényekre, ez is biztosan tervezett volt kicsit.
És még számtalan apróság... Lehet, hogy még írok... Fantasztikus volt!!!
Persze, a DM esetében ez jogos kritika, én is egyetértek, de JMJ-nak ugye vannak olyan lemezek is, amiről élőben nem volna egyszerű játszani, pl. a future jazz/acid jazz jellegű lemezét, a Sessions 2000-t képtelenség lenne felhasználni egy ilyen jellegű koncerthez.
Az az összeállítás is, amit linkeltem az előző hozzászólásomban, pont azt demonstrálja, hogy milyen sok jó JMJ dal van, amit nem lenne könnyű beilleszteni egy ilyen show-ba.
Egyébként FD ide vagy oda, Jarre is kapja rendesen azokat a kritikákat, hogy miért nem játssza a régi elfeledett dalait, de ezek az emberek teljesen elfelejtik, hogy egy ingyenes, egyszeri alkalommal megrendezett koncerten amit rettentő sok ember gyűlik össze, a közönség nagy része bizony nem olyan Jarre rajongó, mint én, hanem csak "hétköznapi" zenekedvelők, akik lehet, hogy csak pár dalt ismernek Jarretól.
És igen, persze, ha mondjuk rajtam múlna, akkor mondjuk lehetne EZ a setlist, nagyjából ezt ajánlom, küldöm el mindenkinek, aki azt írja, hogy Jarre csak az Oxygene stílusában képes jó zenét csinálni. Ez a 10 dal nem hasonlít arra a stílusra és ennek ellenére szerintem zseniálisak, mindegyik. Egyébként neked is ajánlom ennek a 10 dalnak a meghallgatását:
Viszont ha végighallgatod őket, az is nyilvánvalóvá válik, hogy ha ezeket játszaná a koncertjein, akkor körülbelül 400 ember lenne ott, sajnos. Ezért igen, egy előadónak úgy kell gondolkodnia, hogy a koncert nagyobb része olyanoknak is szóljon, akik nem szuper-rajongók, ezért egy Falling Down vagy egy Azimuth nekem igenis nagy dolog és értékelendő, ahogy egyébként a DM koncerten tavaly én a Sister of Night-nak is tudtam örülni, hiszen az sem egy olyan nagyon közönségbarát módon dinamikus, nagyon fülbemászó dal, szerintem nem jogos elvárás, hogy az egész koncert olyan legyen.
Nekem a Falling Down kapcsán jutott eszembe, hogy bárcsak a DM csinálna ilyet. Ezt a dalt 2016 tavaszán csak úgy odatette az Electronica 2 végére, szinte mindenki teljesen elfelejtette a létezését is, soha nem játszotta egyetlen koncertjén sem. Aztán Versailles-ra valahogy elővette és most megint. Ez kb. olyan, mintha a DM hirtelen elkezdené játszani a Surrender-t így 2024-ben a koncertjein.
Mostanra jutottam csak el, hogy eldolgozzam, amit láttam és ne csak az agyamban pörögjön össze-vissza az egész élmény. Szóval akit érdekel, itt a részletes véleményem:
Mivel ingyenes koncertről volt szó, pár nappal előtte is teljes volt a bizonytalanság. A helyszín egy közepes méretű parkoló volt, amit utak vettek körbe, illetve az egyik oldalról egy épület és fák. Nem tűnt éppen ideális helyszínnek a talán utolsó mega-koncerthez, amit Jarre adhat. Mentek a rémhírek, hogy az emberek nagy része nem fog beférni. Fogalmam sem volt, hogy mire számítsak, de ekkora esélyt egyszerűen nem hagyhattam ki, tekintve, hogy argentin rajongók is jöttek ide, gyakorlatilag a magyar határhoz. Pont ezért én már kb. 5 órával a koncert előtt sorba álltam, hogy ott legyek az elejében. Volt ott mindenki, 90 évesnek tűnő bácsitól a kisgyerekekig, sok JMJ póló, Queen póló és még Depeche Mode póló is (valamiért). Végól beengedtek minket, de az ígért szigorú átvizsgálás helyett be sem néztek a táskákba, utána lehetett futni a színpadig. Innen még 3 óra várakozás volt a koncertig (közben valami Amazonia-WfC keveréket játszottak), de szerencsére nem sok késéssel kezdtek.
Teljesen biztos voltam benne, hogy a The Opening-el fog kezdeni és így is lett. Ez tényleg egy gyakorlatilag tökéletes dal egy koncert kezdéséhez. Itt még a látványra nem is tudtam figyelni, csak arra, hogy ott van Jarre 8-10 méterre tőlem.
Összességében el lehet mondani, hogy az utóbbi évtizedek egyik legjobb Jarre koncertje volt, de hadd fejtsem ki, hogy mire is gondolok.
Nyilván volt már ezeknél rengeteg nagyobb JMJ koncert, főleg a 80-as, 90-es években, amikor ennek, a szabadtéri koncertezésnek sokkal több teret adtak, nem voltak még olyan szigorú szabályok, stb. Persze ez a 100,000 is több, mint amivel számolni lehetett, utoljára a Metamorphoses-t bemutató milleniumi koncert volt, aminek ennél nagyobb közönsége volt. Olyan Jarre koncert volt, ahol a "méretek" nagyobbak voltak, nagyobb épületekre vetítettek, nagyobb színpad volt, nagyobb kórus, több díszlet, stb. Viszont azokban az időben egyszerűen még nem tartott ott a technika, hogy mindent meg lehessen valósítani úgy, ahogy Jarre azt elképzelte. Ez a látvány sokkal magasabb szintű volt. Ilyen kidolgozott, részletgazdag, aktív 3D látványvilágot szerintem még soha nem tudtak összehozni. Volt itt minden egyszerre, drone-ok, tűzijáték, de bonyolult animációk és nagyon összetett lézeres látvány egyszerre.
Ami a zenét illeti, ott nagyjából azt kaptam, amit vártam, ez egy összegző jellegű koncert volt, Jarre pályafutásának különböző korszakaiból kaptunk zenéket, de azok mind olyan módon voltak felújítva, hogy koherens koncert-élményt tudjon nyújtani össze nem illó, össze-vissza ollózott playlist helyett. És ebbe a koncertbe még Brian May-t is sikerült igencsak okosan beleültetni.
A nyitó dal után először főleg a "klasszikus" Jarre dalok jöttek sorra. Az Epica x Oxygene 4 mix továbbra is zseniális trollkodás, a 48 éves klasszikus egy Oxymore dallal mixelni papíron nem kéne, hogy működjön, mégis működik. Külön öröm volt, hogy az a pengető hang benne ezúttal egy valódi elektromos hegedű segítségével szólalt meg, erre tényleg nem számítottam. Az Oxygene 2 előtti Suite for Flute-ra meg aztán tényleg nem számítottam, nem tudom mikor volt utoljára kezében ez a hangszer és tökéletesen illett Adiescar Chase gyönyörű hegedűjátékához (akiről már kifejtettem lentebb, hogy mit gondolok). Ez a verzió magasan veri a Water for Life változatot, ahol valami helyi arab művész játszik fúvós hangszeren. Az Equinoxe 4 és 7 is csodálatos volt, az utóbbi az Ethnicolor utáni második kedvencem Jarre-tól, szerintem ezek a verziók igenis jól működnek, főleg koncerten. Érdekes ötletnek tartottam, hogy ezt a szekciót rögtön ez elején letudta, mintha direkt azt akarta volna üzenni, hogy itt most nem az Oxygene/Equonoxe számai leszek a nagyágyúk.
A Falling Down című dark wave-es szintipop dala így Versailles után már nem volt akkora meglepetés, de azért érdekes volt, vocoder-en éneklős Jarre dalra sem számítottam, az sem volt ugye az Electonica turnén, persze ma már ugye nagyon énekelnie nem kell, szinte elég az, ha bármilyen hangot belemond a mikrofonba és ott helyben korrigál a program, ez már olyan félig-elő, félig-nem élő éneklés, de hát kit érdekel ez, ő nem énekes, a dal viszont nagyon tetszik és éveken át jogtalan mellőzve volt. (Persze én a legjobban annak örülnék a Metamophoses egyik éneklős dalát adná elő, pl. a Rendez-vous á Paris a végén Adiescar hegedűjével Sharon Corr helyett tökéletes lenne, de ennek is örülni kell.)
Az ezután következett a koncerten, az elképesztő volt. Végre megértettem miért játssza állandóan a Zero Gravity remix-et, ez egy klasszikus tánczenei szám, a legjobban dübörgő ütemmel, de ott koncerten egyszerűen tökéletes, képtelenség megállni, hogy az ember ne ugráljon, táncoljon, mozogjon. A látvány is elképesztő volt hozzá, nagyon energikus zene, akármennyire is kommersz. A Jeff Mills-el közös The Architect is nagyon jól működött.
De ami különleges volt ezekben, hogy ez a két eléggé ütemekre fókuszáló dal pont az Industrial Revolution és a Rendez-Vous 2 között kapott helyett, ami jelentős kontrasztot jelentett, a késő 80-as évek "nagyzenekari" hangzásával szemben, olyan dalok ami szinte csak dinamikából állnak, ott voltak olyan műfajú zenék mellett, amit sokan vádolnak a dinamika hiányával. De persze Jarre-t sem kellett félteni, sikerült ezt a stílust is a mai hallgató számára jobbá tenni, ennek pedig a módja az, hogy a "szimfonikus" hangzás helyett inkább rock-számokat csinált belőlük. Az Industrial Revolutions-ből persze nem nehéz, ott már az eredeti is sötét hangulatú és a szinti szólók nagyon úgy hangzanak, mint elektromos gitár szólók. Versailles-ban már valódi gitár hangokat használt, ez itt is megtörtént, Adiescar gitározása nyomán, bár élőben tisztábban lehetett hallani, mint később a Youtube felvételen. A nagyobb dolog viszont, hogy ezt a Rendez-Vous 2-vel is megcsinálta, ami sokkal nagyobb művelet. Először is ilyen erőteljes, előtérben lévő basszust még soha nem kapott ez a dal, a kórusban is mindenkinek saját mikrofonja volt, tisztább, fókuszáltabb hangzás volt és a lézerhárfás rész helyett itt volt ez idő Brian May-t behozni, ezt a RV2-t senki nem vádolhatja a dinamizmus hiányával, ez így szinte egy rock dal lett, de nem bántam. És hozzá jöttek a tűzijátékok, katartikus élmény volt az egész, nem fogom elfelejteni.
Itt jött a Brian May szóló, amiben voltak jobb, kevésbé jó részek, de nem baj, hogy kapott teret kibontakozni.
És akkor itt az idő az Azimuth-ról beszélni. Ezt a dalt még 2020-ban csinálta, de az gyakorlatilag egy kezdeti demo-nak tűnik ehhez az új, kidolgozott verzióhoz képest. Nem tudom honnan jött a didzseridu ötelete, szerintem Jarre csak ránézett a listára, hogy mit nem csinált még és gondolta ezt is kihúzza róla. :) Adiescar is nagyszerű volt, nagyon remélem, hogy látjuk még Jarre színpadán. Utána pedig az Exit jött, amihez végre visszakaptuk a Snowden monológot. Ennek a psytrance-es dalnak ez a adja az identitását, szerintem nagy hiba nélküle játszani, olyan lenne az, mint az Equinoxe 8 esőhang nélkül mondjuk. Szerintem erős volt, átjött az üzenet így, hogy ki lett vetítve Snowden ekkora épületre.
Ekkor jött az Oxygene 19, ami gyönyörű volt, itt ugye a fénylő képernyők sötétebbek maradtak és főleg a drone-ok fényjátéka volt a látványelem, ami tökéletesen illett is a zene hangulatához. A Glory meg szinte tökéletes koncertszám, nem csoda, hogy előkerült, sokan énekelték a "hooo-ooo-oo" részeket, ahogy erre Jarre ilyenkor szereti id buzdítani a népet. A Rendez-Vous 4 meg még mindig népszerű, a közönség imádta, viszont tényleg nagyon feltűnő volt az a fapofa, amivel Jarre végigjátszotta, egy ponton szinte ki is nevette a közönséget, azzal az éllel, hogy "ti komolyan ennyire szeretetiek ezt?".
A Web Spinnerről nem írtam, nekem nincs vele különösebb bajom, szerintem az Electronica turnén kifejezetten jó is volt, viszont szerintem túl jelentéktelen dal ahhoz, minden áron egy ilyen fontos koncert része legyen. A Herbalizer volt még a másik, ami nem volt nagyon fontos hogy belekerüljön, egy fontosabb dal lehetett volna helyette, de nagyjából ez a két dal, amire kritikát tudok csak mondani a setlist-ből.
Rögtön a RV4 után Jarre a személyes kedvencét a Stardustot játszotta. Nekem az utóbbi években már kezdett kicsit sok lenni, hogy minden koncerten ezt játssza. Itt viszont... nem túlzás azt mondani, hogy a koncert legkatartikusabb élménye volt, a legnagyobb látvánnyal, szinte már túl sok volt az egész minden érzékszervnek, azokban a percekben szinte nem is lehetett tudni, hogy mire figyelj, teljesen magával sodort az élmény. A koncertet lezáró Time Machine Brian May-el pedig szintén fantasztikus volt, óriási látvány és lassan, folyamatosan épülő dal, ami gitár miatt még erőteljesebb volt, mint egyébként. Tökéletes lezárás volt.
A koncert tényleg egy összegző jellegű koncert volt, mintha a mega-koncert műfaját búcsúztatta volna, de ami miatt szerintem igazán különleges volt, az az hogy egyesíteni tudta a 80-as évek Jarre koncertjeinek világát az Electronica turné világával. Mindezt zeneileg és látványt tekintve is értem. Valahogy félúton volt a kettő közt, mindkettőből a jót megtartva. Olyan nagyszabású volt, mint a régi koncertek, de olyan részletgazdag látványvilággal, ami ez E. turnén volt. Zeneileg szintén volt itt minden, ahogy ezt leírtam. Szóval itt Jarre több arcát egyszerre megmutatva lépett fel, nekem pedig pont ez a sokoldalúsága teszi őt nagy előadóvá.
Hosszú évek óta vártam egy ilyenre, szóval hatalmas élmény volt.
Arról a lézerhárfás dalról egy régi száma jutott eszembe, amit valamelyik '90 körüli koncertfelvételén láttam, az is valamelyik RV szám, ugye? Ugyanazzal a hangmintával játszotta annó a lead-et, ez a hangminta nekünk is megvolt.
"The best thing about this whole experience was how genuine and lovely everyone was! I’m so humbled and touched by how kind everyone at the festival was - from the band, music team, festival staff, drivers, and all the lovely comments and messages I’ve received from everyone who watched the concert!
I’m feeling very emotional and extremely inspired by Jean-Michel!
Back at home now composing for Heartstopper and Waterloo Road, as well as future projects on the way!! Thanks as well to my family who joined me in Bratislava and again to everyone who watched the stream online! Hoping everyone is having a great time at the festival!" - Adiescar Chase.
Ez az RV4 szerintem jó dal. A témaváltás kicsit sablonos, de a főtéma szerintem elég jó, és koncertre pláne megfelelő a tempója miatt.
Itthon visszanéztem a közvetítést és ennél a dalnál látni is néhány bevágott snittet a nézőtérről, ahol jó páran igen csak élték a tempót és a dallamot. Ahogy egyébként én is :)
Az előző hozzászólásra csatlakozva: egyébként ő is ott volt, mármint Emilie Jarre. Pár rajongó fotózkodott is vele. A fiairól nem tudom ott voltak-e, lehet. De a lényeg, hogy ez Jarre-éknál is fontos esemény volt, nem csak Chase-éknél (csészéknél).:)
A családtagjai Jarre rajongók, gondolom nagy élmény volt ez nekik.
Mellesleg gondoljatok már bele, Adiescar életkorban sokkal közelebb van Jarre unokájához, Madeleine-hez, mint mondjuk a lányához, Emilie-hez, aki már 50 lesz. :)
