Láttam már 3 hónapja a filmet és nagyon is föl kavart. Tetszett mert rólunk, nagyszüleinkről, szüleinről szólt. Ott lehettem volna én is. Itt a hazánkban, ellentétben a csapból is folyó amerikai filmekkel.
Lehetett itt sikeresen, boldogan, kultúráltan élni mindenkinek! Az akkori Mo.-n. Mitől változott ez olyan drámaian meg, hogy egy a magyarsággal tejesen azonosult embert, nemzeti hőst több száz rab előtt halálba "fagyasztanak"?
Na erre nem ad a film semmi választ! Ez a legnagyobb hibája. Miért? Azért mert nem ez volt soha a célja a Holokauszt-bussiness-eseknek.A kollektiv bűnösség ébrentartása és ujabban az üzlet. Nem elsősorban a filmekkel, hanem a járulékos üzlet. Meg lehet zsarolni az egészen más generációból álló németeket, svájciakat, magyarokat, és még ki tudja kiket.
Sajnos tudom, hogy súlyos mondatok. Sajnálom. De beszélni kell róla.
Amikor az Oszkár-díjat Sophia Loren átadta honfitárásnak, aki a székek háttámláján jutott a szinpadig (nevére már nem melékszem) kv. 1,5 éve, akkor a narrátor azt is mondta, hogy ez az első nem amerikai film, amely ilyen elismerésben részesült. Ezt nem hiszem, de egy biztos: Az a film is a holokausztról szólt. Ami arról szól azt mindig megkülönböztetett figyelemmel kisérik. Ugyazok, ugyanarról és újra és újra és újra.
A XX-ik század egyéb holokausztjairól szinte sehol semmi. Ez az aránytévesztés csak azzal magyarázható számomra, hogy a zsidóság önmagát kiválasztott népnek tekinti és az ellene elkövetett, súlyos és sokszor visszatérő bűnt az emberíség egyetlen és legfontosabb bűnévé akar tenni. Az összes egyéb katergóriába tartozó népnek pedig éjjel-nappal legyen bűntudata. Még a megsem született gyermekeknek is. Már készül következő......
Magyarországon nem volt pogrom soha. Remélem sosem lesz. 1938-tól, az Anschluss évétől a közvetlen szomszédunk az agresszív, rasszista, területhódító Németország volt. Állandó megszállási veszéllyel. Ezt megelőzendő sajnos engedményekt kellett tenni, hogy ez ne következzen be. Ha nincs Trianon, talán nem kellett volna ezeket megtenni. De olyan védtelen volt Mo. mint egy mesztelen szűzlány egy laktanyában. Ki védett volna meg minket? Ki törődött a trianoni "nemzet-végtaglevágással"? Magyarországra menekültek: Lengyelek, Zsídók és még sokan mások. Egy részük innen menekült tovább. 1944 Március 19-én megszállták Magyarországot a németek. Úgy mint alig több mint 1 év múlva az oroszok. Hódításaikkal együtt Szovjetúniónak hívták. Mindkettőt kiszolgálták szolgalelkű, nemzetárúló embernek kinéző alakok.
A németek berendezkedtek és a magyar közrend védelmezőinek kiadott magyar paranccsal segítettek a németeknek "elszállítani" honfitársainkat. Horty októberben az Esztergomi páncélos ezreddel megakadályozta, hogy a Bp.-i zsidók is a halálvonatokra kerüljenek. Így élnek most ők ill. leszármazottaik is közöttünk. Döntő többségük különbséget tud tenni ember és úgy kinézők között. Egy része pedig csak gyűlöl, provokál és mérgezi a közéletet. Megakadályozza az igazság kimondását. Hagy rágja a kimondatlan igazság mérge a lelkeket. Amig el nem fogyunk. Mint a zsidók. Ez a bosszú?
A film is egyoldalú, de szépen van elkészítve. A szeretkezési és kefélési jelenetek mint csúcspontok jelennek meg, ennél csak az olimpiai győzelem a felemelőbb. Na és a csodás képkompzicíók.
Jó film, de megint kiszorított valamit. Egy témát amit még alig, vagy egyáltalán senki nem dolgozott föl, aminek hiánya egyre fájóbb.
Ez a zsidóság legnagyobb baja, hogy mindenekelőtt elveszti az arányérzékét a kis 15 milliós nép jelentőségéről és az anyagi (talán a leggazdagabb nép a világon!) értékeket helyezi még azon az áron is a középpontba, hogy egész népek jó érzését rombolja szét. Hány generáción keresztűl még?
Nézzetek már magatokba. Isten látja a lelkem, hogy sokatokat becsüllek és szeretlek, de köztetek olyanok is vannak akiket Ti nektek kellene kiközösíteni. De legalábbis elitélni. Valahogy nyiltabban, gyakrabban mert most van ideje.
Népszabadság, tegnap:
Történelmi-családi tabló
Érdeklődés kíséri Amerikában A napfény ízét
--------------------------------------------------------------------------------
Június kilencedike óta vetítik New Yorkban és Los Angelesben művészmozikban A napfény ízét. Az itteni cím egyszerűen Sunshine, a filmeposzban szereplő család eredeti nevének – Sonnenschein – angol fordítása. Az érdeklődő amerikaiak túlnyomó része azonban még majd két hétig nem nézheti meg Szabó István filmjét. A terjesztő Paramount Classics június 23-án mutatja be további nagyvárosokban. Akkor kerülhet ide, Washingtonba és környékére is A napfény íze. Egyébként is némi óvatosság észlelhető a film piacra vitelében: a kanadai és európai sikerek után több hónappal kerül csak az amerikai mozikba a film, éppen a nyári filmszezon kezdetére. Ilyenkor pedig szinte kivételnek számít komoly, drámai alkotások, különösen külföldi témájúak bemutatása. Utoljára hasonló időben Spielberg filmjét, a Ryan közlegény megmentését vetítették két évvel ezelőtt. A forró hónapokban általában gyerekfilmeket, habkönnyű vígjátékokat és vértől csöpögő akciófilmeket tálalnak a hűtött termekbe menekülő főleg tizenéves moziközönségnek.
A kilencedikei bemutató után több fontos lap közölt kritikát Szabó István filmjéről. Az első között és talán a legterjedelmesebben a The New York Times kritikusa, A. O. Scott elemezte a magyar zsidó Sonnenschein-sorsok történelmi és családi történetét. Az alkotók ambíciója – írja a kritikus –, hogy Bertolucci 1900-ának nyomában járva történelmi nagyregényt vigyen filmre, egyszerre mutassa be a kor panorámáját és a szereplők életének intimitásait. Scott ellentmondásosnak látja a filmet, hiányolja a mindennapi élet dobbanását a nagy történelmi tablókban. Sokallja a három órát, és úgy találja, hogy a filmet túlsúlyossá teszi a gondolati elem. A The New York Times filmkritikusához mintha nem érne el, hogy a rendező a magyar zsidók asszimilációs dilemmáját akarta filmre vinni. Végül azonban azzal zárja a bírálatot, hogy a film végére a fim „erőre kap”, a szereplők szeretetteljes megformálása törli a korábbi ügyetlenségek emlékét, nem lesz fontos a zavaros vágás és a fekete-fehér híradórészletek véletlenszerűnek tűnő felhasználása. Scott a két női főszereplő, Jennifer Ehle és Rosemary Harris játékát emeli ki Oscar-díjra esélyesnek látva őket. A három szerepet játszó Ralph Fiennesről azt mondja, hogy ő csak saját magával versenghet.
Hasonló elismerést kapott a két női főszereplő az AP filmkritikusától. A hírügynökség szerzőjét a történelmi-családi tabló néha folytatásos tévéjátékra emlékeztette. Kiemeli a háborús jelenetek brutalitását. Holocaustfilmekhez szokott nézőknek is elviselhetetlen látvány Sors Ádám elpusztítása a filmben – írta Matt Wolf. A Los Angeles Times szerzője azt írta, hogy a film megtekintését nem mulaszthatják el Szabó István művészetének (hozzá hasonló) rajongói és azok, akik szeretik a hasonló történelmi filmeposzokat. Kevin Thomas hívja fel az olvasók figyelmét a mindenkori politika világához való alkalmazkodás kényszerűségeire, az abból fakadó közép-európai tragédiára. A filmkritikus különösen nagyra értékeli a személyes, intim elemek és a történelmi fordulatok mesteri összekapcsolását. A már dicsért alkotók mellett Koltai Lajos operatőri munkáját minősíti ragyogónak.
A filmről empatikus kritikát készített a JTA ügynökség. (Legfőbb közlői amerikai városi zsidó hetilapok.) A témához mindenképpen közel álló szerző, Tom Tugend szerint a film a közép-európai zsidóság asszimilációs törekvéseinek hiábavalóságáról szól.
Az első kritikák a film nézettségét még alig tudják befolyásolni, hiszen az ország nagy részébe A napfény íze még nem jutott el, s az amerikaiak nem olvasnak országos lapokat. A legtöbb kritika utal arra, hogy ezt a filmet esélyesnek tartják egy-két Oscar-jelölésre, amit indokol a rendező elismertsége és a szereplők korábbi díjai. Biztosat azonban egyik sem jósolhat, hiszen a jelölések és a szavazás még nagyon soká lesz.
"Szabó.....azt is tudja, a nézok külföldön sokkal általánosabban értelmezték ezt a filmet. "
Ez egy zseni :-) Egy egész világ szenvedését eroltette bele egy magyar történeti diszletbe - naná, hogy másképp nézik azok, akik ismerik, és ezért nem tudják díszletként felfogni ezt a történeti hátteret. Ez az a nyilatkozói stílus, amire lejjebb utaltam.
"A megfelelés vágya és kényszere
Szabó Istvánnal beszélget Mészáros Tamás
Az interjúban a rendezo egyebek közt elmondja, hogy A napfény íze címu filmjével nem óhajtott politikai viták adalékául szolgálni. S noha - állítja - csak most tapasztalta meg igazán, hogy a zsidósággal kapcsolatos reflexiók máig milyen élesek a magyar társadalomban, azt is tudja, a nézok külföldön sokkal általánosabban értelmezték ezt a filmet. Szerinte A napfény íze egyszeruen arról szól, mi történik, ha a vállalt vagy a ránk kényszerített kompromisszumok miatt többé már nem tudjuk megorizni önmagunkat."
Hogy egy kis házifeladatot is csináljak, Italo Santelli-t nem nagyon találtam meg magyar honlapokon. Itt van valami, ami érdekes:
"The Germans developed a system of sabre play known as the dusack. However, the development of modern sabre plays with a light, narrow-bladed weapon, is traced to the 19th century Milanese fencing master Guiseppe Radaelli of the northern Italian school. Being a teacher of mounted troops, he was concerned exclusively with the military use of the sabre. So he sought to develop a sabre technique in which the cut played a principal role and which would result in precise, rapid and damaging actions. The fundamental principle of his sabre technique is that the arm should be held in a firm and balanced manner, with principal movement effected by the forearm so that cuts and parries can be dextrous and rapid, and the cutting edge properly directed.
Luigi Barbasetti, a follower of Radaelli, left Italy in 1894 to establish his own fencing academy, the Austro-Hungarian Central Fencing School, in Vienna. He was later appointed fencing master of the Austro-Hungarian Military School at Wiener-Neustadt. In 1896, Italo Santelli, a pupil of Carlo Pessina who was also a Radaellian, was invited to teach in Budapest. With Barbasetti in Austria and Santelli in Hungary, the Italian influence became paramount in the Austro-Hungarian Empire. The Hungarian school improved on the Italian school by using finger play to control hits and blade movements, thus allowing a flexible wrist and a minimum of arm movements. This proved more effective than the Italian school in world competitions for over half a century."
De itt az igazi anyag, en guarde, messieurs...
Hungarian Dueling in the Twentieth Century
by Charles Conwell
Saber duels were common in Hungary in the decades preceding World War II. Maestro Tlaios Csiszar, the 85-year-old retired fencing coach from the University of Pennsylvania, remembered at least one a week. Csiszar was a protégé of Italo Santelli and an assistant coach in Italo's Budapest salle. I had heard one of the maestro's dueling stories second-hand from my fencing instructor, James Munray, Csiszar's provost. When I visited the annual Csiszar fencing tournament in Philadelphia, I was surprised to find the maestro sitting alone during a lull between bouts. I introduced myself and expressed my interest in Hungarian dueling.
Before I could ask for an interview, he began an enthusiastic 20-minute description of Hungarian dueling. He said he had personally trained men for over 100 duels in Budapest.
Duels were fought over women, politics, and a variety of social offenses. The maestro remembered one duel fought between two members of a party-line telephone. In another duel, the parties involved walked into the salle and began talking to one another, a breach of dueling etiquette. Their seconds asked them to end their conversation as they were about to fight each other. Somehow the duel had been arranged without them realizing exactly who they were going to fight.
Once cards were exchanged, the seconds arranged the terms of the duel. It could be ended at first blood or fought until one of the two doctors present ended the duel because of exhaustion, blood loss, or high blood pressure. The maestro called one duel that included over twenty wounds. Another duel was fought between two extremely cautious elderly gentle men. One backed the other into a corner but didn't attack. After a long pause the director asked if either gentlemen required a medical examination. Eagerly, they both said, "Yes."
Before each duel began the director warned the duelists that dueling was illegal and asked them if they wanted to proceed. They invariably did. Sometimes a coward would inform the police of the time and place of an impending duel. The police would arrive and send everyone home, much to the coward's relief.
The duels were fought in the salle at nine o'clock after regular fencing hours. Each duelist was accompanied by a second and a doctor. The duelists stripped to the waist and wore bandages on their wrist, armpit, and neck. An unpadded glove was also worn. Their hair was heavily slicked, parted in the middle, and combed directly to either side to deflect or minimize head cuts. The centimeter-wide blades were sharpened along the entire true edge and on the first third of the false edge. The blades were cleaned with alcohol to prevent infection.
The maestro described one duel that was being fought inconclusively with dull sabers. The director of the duel told the maestro to get sharper weapons. He did. Still no blood. The director told the maestro to get the sharpest weapons because he "didn't want to be there all night." He complied and the duel was quickly ended.
According to the maestro, thrusting was forbidden. The maestro remembered only one death. A sabrer inadvertently impaled himself on his opponent's point. The wounded duelist was rushed to the hospital where he died of internal bleeding. The survivor was given a sentence of one year in a minimum security prison.
The maestro trained duelists to concentrate on defense. He taught what he called a "high prime" guard. He demonstrated what I would call a 'Hanging or yielding fifth." It protected the head, face, and left chest. Cuts to the head and face were favored. The maestro taught his students to cut quickly to the face and return to high guard in one movement. When I asked if any duelist cut to the sword hand or arm to bring a quick and relatively merciful end to the duel, the maestro replied, "We thought it boring to go for the sword hand."
James Murray told me one of the maestro's stories in which an ear was completely cut off in a duel. The doctor was prepared to sew it on but the ear could not be found. The next day the maestro, then a junior member of the staff, was cleaning lockers at one end of the salle. He lifted a mask off the top of one of the lockers and found the shriveled ear inside. The maestro himself remembered another duel in which an ear was almost cut off. The doctor sewed it back on without anesthetic in the salle.
The maestro once trained both adversaries in a duel. Someone had challenged one of maestro's students to a duel and asked the maestro for training. The maestro refused as this was a breach of dueling etiquette. The next time the maestro saw his student, the maestro knew, he replied that his opponent had asked for lessons. The student told the maestro to train his adversary.
The maestro, like most of the best fencers, did not duel. The duel Giorgio Santelli fought to defend his father's honor was an exception. Having a reputation as an expert fencer discouraged challenges. If challenged, the maestro would refuse. "It would have been unfair to take advantage of our skill."
Listening to maestro Csiszar relate his dueling experience was an exciting moment in living history. I am grateful to him for his time and feel privileged to record his experience.
hozzászólásod tetszik, jó mert legalább vannak érveid (lásd zoliku)
Én egy hónap után megnéztem a filmet mégegyszer, és kitartok amellett, hogy a film azért a magyarországi magyarokhoz is szól, s talán a nem kishazánkban élők soha meg sem fogják érteni egyes részeit.
Most másodszor nézve egy kicsit úgy érzem kellő kritikát és némi iróniát szán a külhoniaknak.
más
"Egy filmfesztivál szünetében Szabó észrevette, hogy egy őszhajú úriember figyeli a sarokból. Azonnal felismerte. Odalépett az asztalához, és csikorgó franciasággal megkérdezte, mit kell tennie, hogy sikeres lehessen. "Kérem, kedves István" — felelte az illető enyhén akcentusos magyarsággal — "Vegye úgy, hogy máris el van intézve. De feltételem, hogy eredetit, nagy művet nem alkothat. Díjakat fog nyerni, de... maga mindig érezni fogja, hogy nem igazi művész..." — Szabó kicsit elsápadt. — "Végül is nem olyan nagy ár" — folytatta az illető — "Nagyon-nagyon sok dolog van, ami jobban érdekli az embereket, mint a művészet. Vonzódnak hozzájuk, mint légy a papírhoz" — Mire Szabó felnézett a kávéjából, már egyedül volt az asztalnál. Előtte egy névjegy, rajta egy kacskaringós M betüvel kezdődő név."
EZ VALAMI novella vagy mi a csuda....ki az az M??
tényleg érdekel
Gratulálok, kedves szalonna!
Az egyik legjobb (ha nem a legjobb) elemzés ebben a topicban (még akkor is, ha nem minden pontjában értek egyet vele...)
Egyetlen kérdésem van: az " Egy filmfesztivál szünetében Szabó észrevette, hogy ..." kezdetű bekezdés forrása. Köszönöm...
Egy hónapja láttam a filmet, de csak most van időm leírnia benyomásokat. Hogy egy műalkotás miről is szólhat, erre tudomásom szerint egyetlen becsületes válasz van: kinek miről. Minden alkotásból azt értünk amire képeek vagyunk és amit akarunk, ehhez még az alkotó szándékának sincs igazán köze. André Malraux híres mondása szerint a reimsi angyal örökre elhallgatott, és valahányszor megszólal, mást mond. Én György Péter, Debreceni, Haraszti, Pelle János, Vitányi és Mezei Balázs írásait olvastam, mindegyikben volt gondolat, amivel egyet tudtam érteni. A többit írtam le ide.
______________________
Szabó filmje bizonyos értelemben családregény, márpedig a családregények tudvalevően a nagy kataklizmák után népszerüek. Martin du Gard "Thibault család"-ját vagy Galsworthy "Forsythe saga"-ját nem az irodalmi élmény miatt olvasták az emberek, hanem hogy megértsék, generációjuk hogy is került abba a pillanatnyi helyzetébe, ahová a háborúk sodorták. Úgy is mondhatnánk, hogy a családregény nem más, mint egy modern eredetmítosz: egyszerű eszközökkel magyarázza el identitásunkat, helyünket a világban. A történelemfelfogás szerepe lényegében ezzel azonos: valahányszor a történelmet akarjuk megérteni, saját identitásunkat magyarázzuk, próbáljuk racionalizálni helyünket a világban. Az eddigi reakciókat átfutva úgy tűnik, Szabó filmjében valójában majd mindenkit a az identitás, a történelemfelfogás kérdése fog meg, szinte senki sem tekinti müvészeti alkotásnak.
______________________
Nem akarok ünneprontó lenni, de művészi szempontból nem is lehet sok érdekeset elmondani a filmről. Koltai operatőri munkája remek, a képek kellemesek és szépek, de ezen kivül semmi lélegzetlelállítót nem tapasztal az ember. A magyar néző szivét természetesen megdobogtatja a gyönyörűséges Budapest, a szép zenei motivumok, vagy az olyan míves apróságok, mint az eszpresszóban felbukkanó harmonikás, Tabányi Mihály statiszta alakja [i]. De művészet-e ez? Ha a művészettől elvárjuk, hogy legyen ereje "haladni, merre senki más még nem haladt" [ii], azaz hogy újat mondjon új eszközökkel — nos, ettől a film klisészerű megoldásai szerintem igen messze vannak. Igaz, vájtfülű klisék ezek, de a pl. dialógusok szerintem bántóan könyvszerűek, papírízüek, időnként a szépirodalmi forrást is felfedezheti a figyelmes néző[iii]. Ez pedig — elnézést az ünneprontásért — az epigonizmus ismérve, a giccs csalhatatlan jele [iv]. Szabó filmje a nagy amerikai álomgyártók globális elosztórendszerei részére készült, ami ezen felül van benne, az csak Szabó európai iskolázottsága, magyar, méghozzá budapesti helyismerete. De ezúttal minhta mindez csak kellék és díszlet lenne egy "monstre film"-hez....
A film legklisészerűbb jelenete a befejező kép, mikor Fiennes-Sors Iván családnevének visszaváltoztatása után bárgyún üdvözült mosollyal vonul a pesti utcán [v]. Miután a film végigvette az identitásválasztások néhány lehetőségét, a sematikusan gügye mosoly azt sugallja, megtalálta a verhetetlen, rozsdamentes identitást. Ez a hepiend számomra brosúraszerü. Lehetett volna valami kételyt hagyni a levegőben, valami középeurópai idézőjelet. Hiszen mit tud, mit tudhat Sors Iván vagy bárki más a hajdani identitásről? Számára — mint legtöbb mai városi ember számára — ez is csak egy lehetőség, egy remény. Hiszen tudopmányos — humán-etológiai — értelemben az identitás mindig egy közösséghez való kötődés, és — hála a sors akasztófahumorának — a főhős itt a megint közösség nélkül vállalt egy elméleti identitást. Ennek veszélynek kesernyés sejtetése nagyon beleillett volna a filmbe. De nem ez történik — a film végén látszólag minden giccsesen egyértelmü.. Nem tudok menekülni a gondolattól, hogy ez a befejezés nem Szabó, hanem az amerikai megrendelő-csoport szándékait tükrözi. Fennáll a veszély, Szabó egész filmes tudása csak egy érdekes kellék a médiásított eredetmítoszban, egy pikáns keleteurópai íz.
______________________
A filmmel kapcsolatos reakciók több csoportba oszthatók. Volt akit a filmben ábrázolt egyéni sorsok, túlyomóak, akiket a zsidó identitás kérdései, végül volt olyan is — Vitányi Iván — akit általában az identitásválasztás kérdései érdekeltek.
A film egyéni sorsai tényleg érdekesek, és tömörített bemutatásuk szerintem a film legnagyobb erénye. Minden magyar család tele van többé-kevésbé fantasztikus történetekkel, ehhez képest a film még csak nem is túloz [vi]. Én erényének tartom, hogy bemutat egy ávós sorsot, mert erre nem sok példa van a magyar müvészetben. Sors Iván maga is közremüködik az evidenciák hamisításában, feltehetöen a kínvallatásban is. Az is reális és szerintem nagyon eltalált momentum, ahogy emmigrációból hazatérő agyament (értsd: az élet realitásaitól elszakadt) forradalmár-nagybátyja feltüzeli, álljon bosszút [vii]. Kiemelkedően fontosnak és pozitívnak tartom a bátorságot, hogy Szabó filmre vitte ezt a motívumot, mert így megkezdődhet végre egy dialógus. Hiszem, hogy a magyar társadalom megérett egy ilyen párbeszédre [viii].
Sokan észrevették, hogy a film alakjai között nincsenek nem-zsidó barátok, segítők, pedig a magyar zsidó családok sorsát szerintem nagyon erősen átszőtték az ilyen kapcsolatok. Tudni illik, hogy más országokban ez nem volt jellemző. Isaac Bashevis Singertől például megtudhatjuk, hogy Varsóban felnővén Singer sohasem tanult meg lengyelül, erre családja jiddis környezetében nem volt szüksége. A keleteurópai zsidóság óriási többsége ilyen környezetben nőtt fel, mai amerikai utódaiknak — hiszen a film amerikai fogyasztásra készült, és ott túlnyomó többségben vannak az lengyel-oroszországi származásúak. — talán szemet is szúrt volna, ha a családnak gentile (gój) barátai vannak. Pedig a Monarchia, és ezen belül Magyarország éppen a jogegyenlőség és a gyors beilleszkedési lehetőségek miatt vált célállomássá az Oroszországból menekülők számára. És éppen a szabadelvű Magyarország toleranciája volt az üdítő kivétel a kor politikai térképén (és nem mondjuk Ausztria). Ismereteim szerint a magyar zsidók éppen asszimiláltságukkal és magyarérzelműségükkel ütöttek mindíg is el a többi közép- és keleteurópai zsidótól. Azt hiszem, hogy a magyar identitás szempontjából igenis fontosak ezek a különbségek, fontos, hogy a világ is megtudja, hogy a szörnyű végkifejlet ellenére Magyarország sokáig az úldözöttek utolsó mentsvára volt. Tény, hogy ebből a filmből ez nem derül ki, és jogos a kérdés, hogy kell-e egyáltalán, hogy kiderüljön. Szólhat-e ennyi mindenről egy film? Nyilván nem. De ez a film a zsidó identitás kérdését kifejezetten magyar történelmi háttér előtt jeleníti meg, a magyar nézőnek tehát senki sem tilthatja meg tehát [ix], hogy saját, magyar szempontjait is keresse a filmben.
És itt tényleg van néhány dolog, ami zavarhatja a magyar nézőt. Ugyanis ahol a film történelemábrázolása egyszerűsödik, ott ez gyakran ellentmondásban van a magyar történelemfelfogással. Ilyen egyszerűsítés a sztalinista per antiszemita karaktere — ez minden országban így volt, de Magyarországon speciel nem [x]. Ilyen fordulat egy ávós valószínűtlen részvétele az 56-os forradalomban [xi]. És mivel a mai magyar politikai életben időnként ma is kísért a hajdani ávósok árnyéka, ez a felhang zavaró még akkor is, ha százszor is tudjuk, ez a film nem a volt ávósoknak akar erkölcsi mentőövet dobni. Egyszerűsítés az is, ahogy a szabadelvűséget a császári és nem a magyar politikához köti a film — tudva hogy Budapesthez , ehhez képest a múlt századvég Bécse tombolóan antiszemita volt — vagy hogy kimarad néhány, a magyar történelemtudat számára magyarázó erejű motívum. Ki volt olyan felszabadult a hatvanas évek elején, mint Fiennes-Sors? Nem hinném, hogy sokan, bár mindenki a saját tapastalataiból ítél. Mindez a háttér kétségtelenül befolyásolja a magyar néző műélvezetét. Mert a filmet ilyen jellegű egyszerűsítések nélkül is meg lehetett volna csinálni.
______________________
Persze azt is mondhatjuk, méghozzá joggal, hogy mindez Szabó szuverén művészi joga. Ha az amerikai néző, elsősorban a zsidó identitású amerikai néző helyébe képzeljük magunkat, a kedvező hatás nem is fog elmaradni. Identitás-mitológiai szempontból ugyanis fontos, hogy az ábrázolt család megvalósította a nagy álmot, az elit életformát, tagjai minden rendszerben ünnepi beszédet mondtak, tehát sikeresek voltak. És a végén fellélegezve térnek vissza az eredeti identitáshoz. Minden adva van, családi idill, csodálatos nők, szex, holokauszt.... Mi is kell még egy amerikai film sikeréhez? Aki olyan teljesítményt várt, mint Fellini, Pasolini, Wajda és Bergman filmjei, most talán csalódott. Valahogy tudat alatt én is mindig szerettem volna, sőt szeretném is, ha egy magyar filmrendező, mint Szabó, egy Bartók zenéjéhez fogható filmremekkel áll a világ elé. Igen, a kardvívóktól is mindig aranyat várunk.. Művészi szempontból Szabónak ez nem nagyon sikerül. Filmjei mindig kellemesek és szépek, a mostani azonban plakátszerüen felszínes klisékkel van tele. Mindezzel együtt — lejjebb már írtam — feltehetően sikeres lesz, és én a magam részéről kívánom is, hogy az legyen. De jobb filmeket is kívánok még Szabónak.
______________________
Egy filmfesztivál szünetében Szabó észrevette, hogy egy őszhajú úriember figyeli a sarokból. Azonnal felismerte. Odalépett az asztalához, és csikorgó franciasággal megkérdezte, mit kell tennie, hogy sikeres lehessen. "Kérem, kedves István" — felelte az illető enyhén akcentusos magyarsággal — "Vegye úgy, hogy máris el van intézve. De feltételem, hogy eredetit, nagy művet nem alkothat. Díjakat fog nyerni, de... maga mindig érezni fogja, hogy nem igazi művész..." — Szabó kicsit elsápadt. — "Végül is nem olyan nagy ár" — folytatta az illető — "Nagyon-nagyon sok dolog van, ami jobban érdekli az embereket, mint a művészet. Vonzódnak hozzájuk, mint légy a papírhoz" — Mire Szabó felnézett a kávéjából, már egyedül volt az asztalnál. Előtte egy névjegy, rajta egy kacskaringós M betüvel kezdődő név.
______________________
[i] Az ötvenes évek híres tangóharmonikás tánczenésze, akinek játékáról még Kodály Zoltán is dicsérően nyilatkozott....
[ii ]
Petőfi Sándor:
Az utánzókhoz
Azt gondoljátok: a költés szekér,
Mely ballag széles országútakon?
Sas a költés: hol nem járt senki sem,
Ő arra indul fennen, szabadon.
S az élhetetlen nyomorú csoport
Azt lesi gyáván, merre nyílik út;
S ha nyílik atán, mint éhes kutya
A koncz után, a kezdett útra fut.
Fogj tollat és írj, hogy ha van erőd
Haladni, merra más még nem haladt;
Ha nincs: ragadj ekét vagy kaptafát,
S vágd a földhöz silány dorombodat.
[iii] Lejjebb már írtam, hogy a nagymama és az unoka börtönbeli beszélgetése egy-az-egyben Jorge Semprun "Nagy utazásá"-ból, Szabó egyik kedves könyvéből való. Ez nem bűn, hiszen nem sokan veszik észre :)
[iv] A giccs szót most az "utánzó művészet" értelmében használom. Ezt a film — és Szabó sok más munkjának is — jellemző vonásának tartom. A giccset egyébként Szabó interjúiban lehet könnyen tettenérni, abban az óriási műgonddal összeállított egyszerűségben, ahogy keresetten meditatív arccal próbál a nagy művészekhez hasonló szavakban fogalmazni. "Én csak egy történetet mesélek el.... " ... "Pesti srác vagyok....". Mint lejjebb már írtam egyszer, nehéz dolog Fellini és Bergman kortásának lenni — mint ahogy Cellininek is nehéz volt Michelangelo árnyékában élni. Igaz, Cellini sokkal nagyobb egyéniség volt, mint Szabó, hiszen öntési technikáját máig használják. De életében valószínüleg sokkal jobban meg kellett alkudnia a megrendelőkkel, mint a kor igazi müvészeinek, és ez — a megrendelő igényével való meglakuvás — az, ami számomra nagyon érződik A napfény ízéből.
[v] Dustin Hoffman vonult ilyen bárgyú mosollyal a Central Parkban egy fimje végén, miután leküzdötte a műkarjában beépített gollyószórót rejtegető nyolcvanéves háborús bűnöst, a weisser Engel-t....
[vi] Örkény ezt valahogy úgy mondta, hogy egy középeurópai telefonfülkében egy óra alatt több érdekeset hallani, mint az egész francia új hullám.
[vii] Elgondolkodtam rajta, mennyire reális a hithű kommunistából zsidó identitásra való áttérés. Szabó egykori mestere, az igen bigottan vonalas és ajnározott Herskó János valamikor 1969-ben vagy 70-ben felpakolta családját és disszidált, búcsúlevelében az antiszemitizmust adva meg távozásának okául. Az ő környezetéből hallottam először olyanról, hogy valaki külföldön leveti a magyarosított nevet, mint Sors Iván a filmben. De akkor — Isten bocsássa meg ezt utólag nekem — én arra gondoltam, hogy az illető magyar nevéhez esetleg olyasvalami fűződik, mint a filmben Sors Ivánéhoz. Budapesten — szemben New Yorkkal — még egy ávós névváltoztatása is sokértelmű dolog lehet [vi].
[viii] Nehéz menekülni az érzés elől, hogy Szabó e történettel mintegy mentőövet dob néhány kétesmultú család lelkiismeretfurdalásos utódainak is: a történelem volt a hibás, a sok kegyetlenség hajtotta apáitokat az ÁVÓ-ba és a magas pártfunkciókba. Helyes is, ha ezek a családok könnyítenek a lelkiismeretükön, mert a magam részéről nem sziveesn nézem azt a kinlódást, amit egyesek ma előadnak a magyar közélet csúcsain. Talán jobb, ha bármi áron, de megbékélnek magukkal — talán akkor békénhagyják majd a többieket is. És észre kell venni: a film elitéli az ávósokat, még ha nem is annyira, mint azt azok szeretnék, kiknek apját nagyapját, vagy éppen saját magukat verték az ávósok.
[ix] Még a sziklaöklű Haraszti Miklós sem. (ld. Haraszti cikkét György Péter véleménye ellen)
[x] Haraszti Miklós erről úgy írt méltatlankodva "Még azt is meg meri tenni Szabó, a globális siker kedvéért, hogy a késôbbi cseh Slánsky-perbôl és a korábbi magyar Rajk-perbôl egyetlen történet lesz.." Haraszti megjegyzése is megerősíti: Szabó a történelmet a globális siker kedvéért másította meg. Igen a Slánsky per és a Rajk per ugyanannak a koncepciós per-sorozatnak voltak a részei szerte a béketáborban, melynek célja a nem-moszkovita vonalak felszámolása volt. A perek sajátsága volt, hogy a zsidó származású vádlottak listájára szinte kötelezően felvették a "cionista" jelzőt is. Sok embert kivégeztek. Magyarországon viszonylag kevés halálos itélet született (fejból nem emlékszem, hogy csak Rajk-e vagy volt-e más is), és Magyarországon egyértelműen hiányzott az antiszemita felhang. Mindezt azért jegyzem meg, mert körbe-kérdeztem ismerőseimet: a történelmi tananyagnak nem része a csehszlovák Slánsky-per, a magyar átlagember még annyit sem tud róla, hogy Haraszti körmönfont mentegetését megértse. Pedig Slánsky-perét, sőt annak antiszemita felhangjait a külföldi lexikonok ismerik.
.
[xi] Ez többek között azért is fájóan disszonáns, mert a film a forgalmazók nyilatkozata szerint az amerikai piacra készült, és az amerikai magyar emmigráció körében köztudott, hogy 56-os menekültek — pl. az "Operation Safe Heaven" légihíd által kimenekítettek — között valóban sok kétesmultú sztalinista, soha-fegyvert-nem-látott "ellenálló" rejtőzött, akik életük hátralévő részében hősként ünnepeltették magukat az Egyesült Államokban.
Vitanyi cikkeben sokkal több ertelmes gondolat volt, Haraszti inkabb csak dühböl irt. Nem vitatva az ö ertelmezesüket, mindenkinek szive joga ugy erteni, ahogy akarja, csak annyit jegyeznek meg: a külföldi kritikak inkabb azok velemenyet tamasztjak, akik a film üzenetet nem Haraszti es Vitanyi ertelmezeseben talaljak meg.
"Napfény íze: túl a százezer nézőn
Csak az úgynevezett közönségfilmeknek volt eddig ilyen sikere
Bársony Éva NÉPSZAVA
Négy hét alatt százezer nézőt vonzott a hazai mozikba Szabó István új filmje, a Napfény íze. A Ralph Fiennes hármas főszereplésével, nemzetközi koprodukcióban készült film, amely egy magyar-zsidó család másfél száz évének történetét meséli el, a január végi bemutatót követően február 27-én lépte át a bűvös százezres határt. Ez kivételes eredménynek számít ilyen rövid idő alatt, másrészt azért is, mert az utóbbi évtizedben a magyar filmek közül kizárólag a szórakoztató műfajokban készült, úgynevezett közönségfilmek jutottak túl ezen a határon.
A forgalmazók becslése szerint Szabó István külföldön is elismert filmjét összesen mintegy százötvenezren nézik majd meg Magyarországon."
"Egy újmagyar közmondással: kinek a pap, kinek a dakota."
Azért ne csak két alternatíva legyen, nekem a gyengélkedőnek tetsző papné még mindig jobban bejön.
üdv
van :-))))
Vitányi írja:
"a ma is élô utód azt a következtetést vonja le az egészbôl, hogy az asszimiláció útja járhatatlan, magyarosított nevét visszaváltja az eredeti németre, "
Azok a szegény németek! A zsidók csak hozzájuk tudnak asszimilálódni.
Megjegyzem mitől zsidó valaki, ha az eredeti neve német?
Caius: Bocs, csak most olvastam nekem szóló kérdésedet. Hát, nem igazán. A lényeg mégis a film vége, ami azt közli: ezekhez, ide, most: nem lehet asszimilálódni. S szvsz ez egy nagyon rossz üzenet. A Debreczeni írása lényegesen jobban fogta meg a film által közvetített/sugallt hamis tudatot.
Kedves jegec!
Valószínűleg hiányos magyar nyelvi ismereteim miatt hittem azt, hogy a két mondatod között különbség van. Az álláspontok közeledését jelző mondatom végén pedig ott a :-)) jelölés...
Ezt írod: "Viszont most törölj ki az agyadból minden (magyar)történelmi ismeretet..."
Lehetetlent kérsz, de legyen ahogy kívánod... :-)))
"... és képzeletben játszd le magad előtt a filmet. Biztos tudni fogod pontosan mi történt a munkatáborban, az ávós tiszt vizsgálati szobájában? "
Nem, pontosan nem fogom"tudni". Csupán azt fogom "tudni", hogy a történet szereplője hogyan látja (hogy élte meg) az eseményeket, mit érzett, mi motiválta, hogyan hatott rá a kor...S ha mindezek után kíváncsi vagyok a tételes (számadatokkal, források megjelölésével, hivatkozásokkal, statisztikákkal bőségesen ellátott) történelemre, akkor elballagok a könyvtárba (bekapcsolom a számítógépet :-)) és utánanézek a dolgoknak, mivel pontosan tudom, hogy egy (csodálatos, ám szükségképpen szubjektív) filmet láttam.
Mi történhet ezek után?
1) A történelmi munkák alapján azt látom, hogy a filmben megrajzolt háttér nem adhatja vissza az adott kor történéseit, hangulatát (...), a filmbéli szereplő egy sohasem létező álomvilágban élt ... (Például sohasem voltak munkatáborok, ott nem öltek meg embereket a származásuk miatt, sohasem voltak koncepciós perek és rehabilitációk, s. i.t.)
2) A történelmi munkák alapján azt látom, hogy a filmben megrajzolt háttér - bár jellegénél fogva nem fedi hajszálpontosan a történelmi tényeket - helyesen adja vissza az adott kor életérzését, hangulatát, s a film szereplőjének története egy a lehetséges sorsok (Sorsok :-)) közül. (Például valóban voltak munkatáborok, s ott a keretlegények megöltek - többek között - egy olimpiai bajnok vívót származása miatt ...; valóban voltak zsidótörvények, a filmbéli rendelkezéseket is tartalmazták, de nem egy volt, hanem három, különböző időpontopkban...; voltak koncepciós perek, a forgatókönyv is hasonló, mint a filmbéli, de filmben ábrázolt per tételesen nem található meg a forrásokban...)
Bocsánat, ha hosszú voltam...
vangog lentebb bepötyögte (scannelte) Haraszti Miklós és Vitányi Iván válaszcikkét. Helyettem is szóltak.
Ez megfelel, mint válasz?
(PS: Nem lévén sem esztéta, sem szociológus, ők természetesen nálamnál teljesebb ismeretek birtokában, finomabban és részletesebben írták le az én véleményemmel jórészt egybevágót.)
Kedves Bregg
Veled óvatosnak kell lenni, mert még más szavakkal elmondott ugyanazon mondataimban is felfedezed a téged igazoló nüansznyi különbséget.
Ha ilyen pozitívan állsz hozzá saját gondolataidhoz, akkor valóban mindenben annak igazolását tudod megtalálni.
Én elhiszem neked, hogy szerinted Szabó történelmi háttere korrekt. Neked -akiről feltételezem, ismered a magyar tötrténelmet- persze könnyű dolgod van, mert egy elejtett félszóból is kirajzolódik előtted a valóságos magyar történelem. Elég egy utalás, mondjuk egy közepén kilyukasztott nemzeti színű zászló, és máris tudod miről van szó.
Neked még vázlatosan sem kell bemutatni a hátteret, azonnal képben vagy.
Viszont most törölj ki az agyadból minden (magyar)történelmi ismeretet és képzeletben játszd le magad előtt a filmet.
Biztos tudni fogod pontosan mi történt a munkatáborban, az ávós tiszt vizsgálati szobájában?
Mert a külföldiek többsége -akiknek (izlése szerint is) készült a film- csak annyit tudnak meg a magyar történelemről, amit a film ténylegesen mutat.
Ez meg ebben a Haider szindrómával terhelt korunkban nagyon kevés, illetve bizonyos értelemben félrevezetően sok.
Kedves jegec!
Örömmel látom, hogy közelednek (?) az álláspontok :-)))
"... akkor ez feltételezi a teljesen korrekt történelmi hűséget. " (2000-02-28 20:45:23 (227) )
"A történelmi háttérnek csak korrektnek kéne lenni..." (2000-02-29 12:35:40 (229) )
E két megállapítás között van ugyanis egy finom különbség. Az első "betű szerintí" hűséget kíván, ennek nem felel(het) meg SZ. I. filmje (Nem is feladata, lásd még: 2000-02-14 07:04:08 (111)). A másik a történelmi háttér "korrekt" megrajzolását, s ennek - filmbéli történések szempontjából - eleget tesz SZ. I. Természetesen szerintem, s - szerencsére - mások szerint is....
