És a hegyen még egyszer visszanéztél És megálltál és magasra emelted Malasztos dús kezed.
És szólottál: Útravalónak Szeges ostornak, örök ösztökének Áldást hagyok neked:
Bélyeget írok nyugtalan szemedre, Hogy bármit nézel, nézvén meg ne állhass, Amíg a látás hozzámig nem ér.
És törvényt írok szomjazó fülednek Hogy semmi hanggal meg ne békélj, Míg ki nem hallod, hogy rólam beszél.
Futó lábadnak rendelést vetek, Hogy menjen, menjen szerte-széjjel, Föld ezer útján nappal-éjjel Pihenhetetlen szenvedéllyel, Míg el nem ér hozzám megint.
És két kezedre jelet égetek, Hogy olthatatlan fájva fájjon És mindig-mindig mélyebb mélyre vájjon, Míg engemet ki nem tapint.
És szíveden élő parazsat gyújtok Gyötrő és győzelmes jelül: Legyen a lelked minden kinccsel terhes, De tenmagadra addig rá ne lelhess, Míg énbelőlem nem lesz újra teljes, És tengerembe vissza nem merül.
Szívem, te szegény, bús madár! Ne kérdezd, hogy hol késnek A kettős tüzes nyelvek. Hiába zokogsz, Poshadt lelkekkel csudák nem történnek! Azért én mégis kiengedlek. Repülj szívem! Nem baj, ha bukdácsolsz S kegyetlenül véresre tépnek. Vergődésed a biztos üzenet, Hogy indul már sebes szél zúgása, Isten markából felröppen S felénk szárnyal a megváltás fehér galambja!
A Lélek ünnepén A Lelket lesem én. A Lelket, amely több, mint költemény. A Lelket, amely sosem volt enyém. A Lelket, amely sosem lesz enyém. A Lélek ünnepén Szomorún zendül egyetlen igém: "Hogy születhetik újjá, aki vén?"...
Így hogyan lesz rend bennem és kívülem? Szándékok kereszttüzében a saját szándékom elvész. Sápadok egyre méltatlan harcban, míg fényesedni szeretnék. Jaj, szétzilálnak idegen keservek! A kétségbeesés madárszárnya megcsapja arcomat, látni nem enged.
*
ÖRÖM
Törékeny kis jószág, meg ne nyomorítsuk, mohó mozdulattal meg ne szomorítsuk, hogy miénk maradjon: szabadnak szeressük, hogy visszataláljon: el kell hogy eresszük.
Sokszor azt gondolom: jó lenne elmenni üdülni ebből a világból a csillagok közé, egy másik bolygóra, mert kényszerek szövik át az életet, s a legtöbb ember a körök foglya.
Sokszor azt gondolom: a kín körforgása csak napra nap. Ugyanazok a kudarcok és meddő harcok. Tétova utas vagy csak, s ide-oda kapkodsz. S nem egyéb a mindennapos világ, mint börtön. Reménytelen rab vagy a Földön. Szabadulni szeretnél – mindhiába. Nincs másik élet, az utak lezárva. Nem nyílnak meg a körök, csak a szenvedés az, ami örök, akárcsak a földnek szüntelen forgása.
Úgy fáj már minden, minden idebenn: A szó, s a mozdulat, s a csend is fáj, Minden, mi általreszket szívemen, Legyen az ember, muzsika, vagy táj, Úgy fáj már minden, minden idebenn.
De néha egy-egy halk szó símogat, S rejtekúton a szívembe talál, S álomba ringatja a kínokat, Elaltatja a multat, s a jövõt. Pedig be nehéz megtalálni már Az ösvényt, a szívembe vezetõt.
Gyom és gaz benõtte az utakat, Ördögpalánták ágaskodnak rajtok: Száraz kórók és keserû füvek, Minden, mi beteg szívembõl kihajtott.
Mártír a szó, mely jó hozzám ez úton, És szent a szív, mely küldi õt ezen, S mely liliomok magvát hinti el Ott, hol különben csak bogáncs terem.
Áldott az óra és áldott a szél, Mely liliomok messze magvát hozza, Magot, melybõl a békesség kikél
Tört szárnyú albatroszként vonszoltam magam a földön, de te így szóltál: Repülj magasra! És meggyógyítottad a szárnyaimat.
Fájnak sebeim, fölkelni nem tudok már – panaszoltam –, de te hozzám hajoltál. Tenyeredbe emeltél, puha szeretetbe takartál.
Hiába gúnyolt az értetlen sereg.
Harcolva helyettem pajzsként védelmeztél, és legyőzted bátran minden félelmemet. Sodródtam gyors folyón kis lélekvesztőben, – és megtartott engem a te hited.
Indulni, lépni már nem vágytam, gyáván botladoztam idegen világban. Szépen szőtt szőnyeget terítettél elém, ne érjen a lábam a föld sarához...
Köszönöm az életnek, hogy találkoztam veled.
Kozmikus por voltam a világűrben. Már akkor te szóltál: Ne maradj sötétben! – És felragyogtattad a fényeimet.
Századokkal előbb már a társam voltál. Kétségek idején reményt varázsoltál. S tartogathat a sors akármilyen jövőt – már nem hagy el engem a te erőd.
Olyan vagyok, mint a felhúzott óra, szívem nagy terhe kényszerít, hogy járjak, forog egyhelyben kettős mutatója jelzem, nem mondok semmit az időről.
Mit mondhatok, a magam szenvedését, kerék vagyok – más kerekekbe illő, őrlöm társaimat, magam, – forgat a hajsza s meghatározom, mit nem ismerek.
Meghaltam én, mielőtt sírba tettek, élek – pedig minden, amit tanultam az élet ellen szólna, hogyha szólnék, hát hallgatok mindarról, mit tudok.
Miért beszélnék, nem követne senki, miért követne – mindenkire vár az, aminek el kell jönni végül egyedül születünk, magányosan halunk meg.
Mindenben egyedül maradtunk itten, a szeretet is önző, nagy falánkság, nagy hitem volt – s legnagyobb csalódásom az ember, kit magamban is ritkán találtam.
Eltávozott – mielőtt végleg meg kellett volna semmisülnie, én is segítettem neki a szökésben új partokon talán tovább él – bennetek.
A történet nem kerek, de van, hogy egy szót kisilabizálsz. Ami ekkor történik: kegyelem. A tócsán könnyű tajték, napocska. Ringsz a fényben. A világ eközben jön-megy. Hangyák, porszemek. Vékony száron bordó gömb: épp megvagy. Ma semmi nem bánt.
Én nem leszek az arcodon árnyék, nem leszek ránc a szemed alatt, nem szúrok egy nap aljasul beléd, nem leszek nyílt seb, sem a varrat.
Nem költözöm szemedbe -bár szívesen tenném - a mozdulatod is mind meghagyom neked, nem leszek nyomasztó, vagy meghitt emlék, se a sötét titkod, se a szégyened.
Miattam nyugodtan nézhetsz a tükörbe, - ehhez értek- eltűnök nyomtalan, nem csúszik szavad se, életed se félre, s a nyakkendőd is helyén megmarad.
Két szavad közt a köz, a csend leszek. Ha meg is maradok - észre nem veszed.
Igaz, hogy fényes álmok nem várnak rám sokáig, de kényes témák némán morzsolják minden percem, ajándékok ma is a versek, amelyek megszületnek, s az agy-hullámok árnyán még ünnepelni mernek – zord alkonyok porában, felforrósodott vérben, papírra fröccsent lázból, cseppennek szélfúvásba a belélegzett, csendes letisztult délutánból.
-148-
*
FÜLÖP KÁLMÁN
A GONDOLAT PARTJAIN
Nem tudom, miért kellene másnak mutassam magam, mint aki vagyok, és élek a nagy Föld-planétán, szerénynek lenni semmivel sem kevesebb, mint dicsőnek, s amikor papír felett görnyed az idő és agyam hullámai csapkodnak a gondolat partjain, szavak minősítenek engem, fenyő-tiszta rímek után kutakodva.
-153-
*
FÜLÖP KÁLMÁN
HOLNAP
Holnap talán majd újra én leszek: múltamból mentett izzó lélek-parázs – papírra lopom hajnalom neszét s az abban rejlő örök akarást.
Hetven felé próféta-lázban keresem másik félfelem járdaszegélyek koldusában, egy vásott arcban, mely enyém, múló évek redőiben, félmondatok csipkézetén mindenben s máskor semmiben.
-157-
*
FÜLÖP KÁLMÁN
ÖREG SZÍVEM
Megjósolhatom, mit hoz majd a holnap – szívritmuszavart mutat rég a kórlap
s bár csend zenél, szűkülnek a terek – hamis hangokat kongatnak az erek, s úgy görnyedek az üres papír fölé, mint aki fél: holnap már nem övé
a nappalok sebén áttetsző lélek – a tűz, amely ma véremben lobog...
kiáradnak a szavak ekkor bólintunk dagály átcsapnak parton fövenyen nem figyelünk ha nem muszáj hullámokban sistergő habszavak később szirtek gyomrából rontanak elő s mint elzárult belek morajlanak alattomos sirályos szókkal így alszanak hajósok evezősök iránytűk kormányok ajkin a szavak és itt a parton a parton túli szárazság megérint megver kitüntet szomjúsággal cserepes ajkad öleli át némaságod ülsz a hangzásoknak is háttal és pont a csillagokra látsz fénnyel fölsózott sivár szóhiányod mint apály földnyelvű csöndje
Te Deum laudamus... e csöppnyi falvak népe csöppnyi templomokban haranglábakban idegyűlvén letérdel Téged Uram dicsérünk...
- szorítás nélkül ne roppanjunk a csendbe - - mostohább kő már ne hulljon szájra szemre - - házainkat így tartsd meg kifosztott síri rendben - - hajunk lengjen csak tovább kötözzék fenyvesekre -
e csöppnyi falvak népe csöppnyi templomokban haranglábakban föláll hazaindul s visszhangozzák a léptek: Ne hagyj soha szégyent érnem! Ne hagyj soha szégyent érnem!