Nem akarom itt kifejteni/taglalni, hogy mi(ke)t éreztem már, de…

Az a(z első) tévedésünk, hogy egy tőről fakad e kétféleség: Mindent (is) akarunk és (ezért?) a tökéletességre (alias: teljességre) törekszünk.

- Egy életem van, miért ne hozzam ki abból a legtöbbet – miért is érném be a mindennél kevesebbel? Hát de nem?! Hogy mit? Nem juthat mindenkinek minden? Erről beszélek! Rajta is vagyok az ügyön. Te! Ha ezer évig élhetnék, itt minden az enyém lenne!

- Persze én tökéletes vagyok - ez nem vitás -, de… éppen ezért, elvárhatom-e ugyanezt a körülményektől és másoktól is? Hát még szepi! Adj egy ötöst!

- Valami még hiányzik. Nem tudnám megmondani mi az, de majd’ szétfeszít a hiánya. Hogy ez paradoxon? Azt hittem, a barátom vagy.

- Hát elmész te a ...csába! Miért volnék én belül üres? Várj! Akár még igazad is lehet. Mert tényleg egyféle üresség az, amit érzek. Jut eszembe: hogy fájhat ennyire a semmi? Tanultam filozófiát...

- Neked (szerinted) tényleg nem hiányzik semmi az életedből? Mucikám, hát ilyen keveset éltél? Na figyelj! Voltál már két nővel egyszerre? Nem a lányoddal meg a nejeddel egy szobában, te barom. Hanem úgy! Na látod! És akkor most mondd azt, hogy ez neked nem hiányzik.

- Hogy a család? Csupa lemondás. De ezt te is tudod, egy cipőben járunk. Mégis azt vallom: meg kell hozni ezt az áldozatot. Persze amikor és ahogyan csak lehet, megélem az életet – ez evidencia; de egyre ritkábban adódik ennek lehetősége. Nem is szólva a kulturális különbségekről – no persze nem az eszébe szerettem bele; csak magamat okolhatom.

...és a többi.:-)