"Büszke vagyok Szabó István Oscar-díjára, büszke A Napfény íze kanadai sikerére. Még annak is örültem, hogy szombat délután hosszú sor kanyargott a Puskin mozi pénztára előtt, és reménytelen volt akár fél hatra, akár szombat vagy vasárnap estére is jegyet szerezni. Belső izgalommal, empátiával és lankadatlan figyelemmel követtem aztán vasárnap délelőtt a Sonnenschein – később választott nevén Sors – család három nemzedékének történelmi útját, személyes boldogulását, boldogságát és boldogtalanságát három teljes órán keresztül. Ha akadtak is esztétikai, ábrázolásbeli fenntartásaim, hittem, hogy a Mephisto alkotója jó ügyet jó színvonalon szolgál. A film végére azonban kérdőjeleim dühös felkiáltójelekké egyenesedtek: értetlenül és szomorúan jöttem ki a moziból.

És ettől a perctől kezdve mondanivalóm már szétfeszíti a filmkritika kereteit. Nem írói vagy rendezői megoldásokról, hanem az életünkről van szó.

Az identitáskeresés és -vállalás örök, de az elmúlt században (és sajnos ma is) drámaian aktuális probléma. Szabó István hősének kérdésére a legjobb akarattal, pszichológiai igényességgel, színészi átéléssel a legrosszabb választ adja.

Sonnenschein Manó fia, Sors Ádám az életét teszi kockára és áldozza is fel azért, hogy bizonyítsa: a magyar színekben győztes olimpiai bajnok, a legrangosabb hazai kitüntetés birtokosa végveszélyben sem vállalja a megbélyegzést, nem tűri el a megalázó diszkriminációt. Fia, aki a munkaszolgálatosok kényszerűen, mégis vérforralóan passzív csapatában tehetetlenül nézi végig jégszoborrá dermedő apja mártírhalálát, látványos, keserves pártkarrier, bűnrészesként végigsétált erkölcsi vesszőfutás után (a forgatókönyvíró-rendező helyeslése és teljes azonosulása mellett) lemond édesapjától örökölt magyar nevéről, és Sonnenscheinként szerzi vissza elvesztett lelki békéjét, vállalt és választott – zsidó – identitását.

Aggodalommal tölt el a filmbeli példa. Nem attól félek, hogy vannak és lesznek, akik az országhatáron kívül, New Yorkban vagy Netanyán keresik boldogulásukat. Ez kortól, nemtől, vallástól függetlenül mindenkinek joga. Hanem attól, hogy Szabó István legszuggesztívebb – mert megjelenített – érve azok alá ad lovat, akik eleve hasonlóra, született magyarságunk, örökölt, szerzett és választott kultúránk megtagadására törekszenek. Ha Sors Ádám fia Sonnenscheinként találhatja csak meg önmagát, lelki békéjét, identitását, miért ne ajánlhatnák fel a frankfurti listák kurziválói képmutató előzékenységgel Kovácsnak és Kisnek a múlt században (már őseik által) letett – egyébként örökölt kohanita nemességet jelző – Kohn nevet, esetleg a jobboldali publicisták által máig favorizált zárójellel?

Elítélem és mindig is elítéltem a múltjukat, kényszerűségből mártírrá lett szüleiket és nagyszüleiket gyermekeik elől tapintatból eltagadó zsidók óvatoskodását, az önéletrajz-hamisítók gyávaságát. A tisztesség meggyőződésem szerint nem gátja, hanem feltétele az asszimilációnak. Végig sem akarom gondolni, mennyivel szűkebb és szürkébb lenne a magyar irodalom, ha Bródy Sándort és Osvát Ernőt, Szerb Antalt, Karinthy Frigyest és Déry Tibort valamilyen fanatikus párt vagy ideológia – újra – kirekesztené. A magyar matematika, ha Neumann János és Fejér Lipót „idegennek” számítana. Ha a Nemzeti Galéria falairól lekerülne, vagy „csak” más képtárba utasíttatna Ámos Imrétől Tihanyi Lajosig minden festő, aki történetesen zsidónak született, vagy a nürnbergi törvények szerint annak számít. Nem kívánom folytatni sem a sort. Azoknak a nevével sem, akik országhatárunkon kívül is máig magyar muzsikusok, tudósok, filmrendezők maradtak.

De vétót emelek Szabó István hősének döntése, pontosabban e döntés legitimálása és heroizálása ellen. Nem ismerem Szabó István családfáját, csak az Álmodozások kora után forgatott, megrendítő Apát, és nem vagyok kíváncsi nagyszüleinek születési bizonyítványára. De ismerem és tisztelem Szabó Istvánt, a magyar filmnek nemzetközi megbecsülést szerző – kényszerűségből gyakran külföldön dolgozó – kiváló magyar rendezőt. Tőle kérdezem: ugye szíve és legbenső meggyőződése szerint nem követendő példaként állítja elénk hőse meghökkentő döntését?

A választ, illetve annak elfogadását számomra nem könnyíti meg, szorongásomat nem oldja az a régi vicc, amelynek poénja szerint amit szabad, az (egyelőre) nem kötelező. Én Auschwitz a filmen is megjelenített árnyékában legjobban azoktól félek, akik a film egy másik, rokonszenvvel ábrázolt hőséhez hasonlóan jóakaratúan visszavonják, vagy visszavonnák az asszimiláció útjának vállalására biztató tanácsot."

Földes Anna

Népszabadság 02.19.

--------------------------------------------------------------------------------