Magyar Nemzet, 2000 február 26

Debreczeni József: Hollywoodi napfény

Az asszimiláció visszavonása

A világhírű Oscar-díjas rendezô, Szabó István új filmje, A Napfény íze egy, a múlt század végén Galíciából Magyarországra bevándorolt zsidó család sorsát beszéli el. Öt generációét. Az ükapa még földrajzi és társadalmi értelemben is csak az ország perifériáján, valahol Máramaros vagy Bereg megyében, falusi kocsmárosként tud megkapaszkodni. A második nemzedéket képviselô dédapa – az ô lendületes gyaloglása a film pátoszos, szimbolikus nyitó képsora – már megérkezik az ország centrumába, Budapestre, s szeszgyárosként karriert csinálva megindul a társadalmi fölemelkedés útján. Hitében, erkölcseiben, érzelmeiben és nevében apjához hasonlóan ô is csorbítatlanul ôrzi még zsidó identitását.
A következô, a harmadik nemzedéknél azonban kiderül, hogy ez a további fölemelkedés akadályát képezi. A nagyapa csak úgy hághat magasabbra az immár állami karrier útján (szelíden, tapintatosan, mintegy baráti tanácsként közlik ezt vele), ha magyarosít. Megteszi: Sonnenscheinrôl Sorsra változtatja a nevét, s az asszimiláció – miként a társadalmi fölemelkedés is – sikeresen folytatódik. Ám a befogadó közeg, a dualista Magyarország összeomlását követôen, a Tanácsköztársaság és Trianon után súlyos ellenerôk lépnek föl a beolvadással szemben. A negyedik generációt képviselô apa vágya, hogy magyarrá legyen, minden elôdjénél erôsebb. De a két háború közti Magyarországon már hiábavaló az igyekezet, az érdem; megkeresztelkedés, vívó olimpiai bajnokság: Sors Ádámot durva elutasítások és megaláztatások érik. Majd a magyarságból s végül az életbôl való kitaszíttatás: zsidótörvények, munkaszolgálat, kínhalál.
Fia, Iván túléli a vészkorszakot; kommunistává, sôt ávóssá lesz az új rendszerben. Ám egy cionista összeesküvés elleni koncepciós perben gyalázatos szerepvállalásra kényszerül saját – szintén zsidó származású – fônöke ellen. Meghasonlik, kilép az ÁVH kötelékébôl, majd részt vesz az ’56-os forradalomban. Börtönbe kerül. Megéri a rendszerváltozást, de igazi lelki fölszabadulást az hoz számára, amikor – levonván ôsei és a maga sorsának tanulságait – visszafordul az ô útjukról: elhagyja a magyar Sors-ot, s újra fölveszi az egykor eldobott Sonnenschein nevet.
Szabó István filmjének súlyos üzenete van.
Azt üzeni: a magyarországi zsidó asszimiláció sikertelen volt. Az egykor betelepült zsidók magyarrá válása: pontosabban a régebb óta itt élô, többségi, nem zsidó származású magyarokkal való nyelvi, szellemi, érzelmi, sôt adott esetben hitbeli összeforrása – melynek során az újonnan érkezôk úgy olvadhatnak az ôket befogadó közegbe, hogy annak jellegét, arculatát maguk is módosítják, gazdagítják – kudarcba fulladt. Kudarcba fulladt a múlt századi ígéretes indulás ellenére. Kudarcba fulladt, mert a befogadó közeg elôbb idegenkedve, majd egyre inkább ellenségesen fogadta a jövevényeket. Megalázta, aztán kiközösítette, végül meggyilkolta ôket. A megmaradtaknak le kell vonniuk a kudarc következményeit. Fel kell hagyniuk a beolvadás meddô és reménytelen kísérleteivel, s vissza kell találniuk egykor hibásan, tévesen föladott önazonosságukhoz: a zsidóságukhoz.
„Azt hiszem, talán Ady ideje az az utolsó pillanat, amikor a nemzet kérdései, a magyarság kérdései még átélhetô egzisztenciális és történelmi problémaként lobbanhattak föl a zsidóságban… A Tanácsköztársasággal, a Horthy-korszakkal, de különösen a vészkorszakkal a szellemi-lelki összeforradás lehetôsége megszűnt.”
Ezek a mondatok – bár ugyanazt mondják, amit a film – nem Szabó István valamely interjújából valók. Talán még ismerôsek: Csoóri Sándor írta le ôket majd’ tíz esztendôvel ezelôtt a Nappali hold című esszéjében.
Szabó filmjét osztatlan hazai és nemzetközi elismerés fogadja. Ahogy a dolog kinéz, még az sem lehetetlen, hogy a rendezô – különösen most, a holokauszt évfordulóján – egy újabb Oscarral másodszor is mennybe mehet.
Csoórinak annak idején a poklot kellett megjárnia.
Ennyit változott volna a világ tíz év alatt? Nem. A különbség az, hogy Csoóri Sándor nem zsidó magyarként, a jobboldali kormánypárt elnökségi tagjaként, a maga táborának fô erkölcsi tekintélyeként mondta; Szabó István viszont mintegy a zsidó származású magyarok nevében mondja – ugyanazt.
Nem az az érdekes, mit mond, hanem az, hogy ki mondja. Sehol másutt nem érvényesül oly tökéletesen s oly kíméletlenül e szólás igazsága, mint az úgynevezett „zsidókérdés” esetében. Ez egy bizonyos határig elfogadható a számomra. Egyszer már leírtam: amióta elszorult a szívem az auschwitzi gazdátlanul maradt gyerekjátékok hegye láttán, azóta tudom, hogy a „zsidókérdésben” a végsô erkölcsi igazság a zsidók oldalán áll. Visszavonhatatlanul és jóvátehetetlenül. Ezt nem ellensúlyozhatja semmi. Még az sem, hogy ôk maguk olykor visszaélnek ezzel az igazsággal. Ezt nekünk, nem zsidóknak tudomásul kell vennünk. Türelemmel és mély tapintattal kell viszonyulnunk a félelmeikhez. Sôt: a lehetséges határig a türelmetlenségükhöz és a tapintatlanságukhoz is.
Miért érezzek én bűntudatot Auschwitz miatt? – kérdezheti valaki. Hisz nem is éltem még akkor. Hogy lehetne az én bűnöm, az én szégyenem? Ha a bűnünk nem is, a szégyenünk lehet. Nekünk, mai magyaroknak is. Miért? Visszakérdezek: lehet-e a büszkeségünk Hunyadi János, Ady, Bartók vagy éppen Nagy Imre? Jólesô érzéssel húzhatjuk-e ki magunkat, ha mondjuk külföldi társaságban szóba kerül a nevük? Természetesen. Számít-e, hogy nem éltünk még akkor? Nem. Ám ha Hunyadira és Bartókra büszkék lehetünk, becsületes ésszel mondhatjuk-e, hogy Szálasi miatt viszont nincs okunk a szégyenkezésre? Nem. A magyar zsidók százezreinek kiirtása a mi szégyenünk is, s szégyene lesz fiainknak és unokáinknak is, feltéve, hogy magyarnak vallják még magukat.
Nemcsak az számít, milyen szájakból hangzanak el bizonyos szavak, számítanak a fülek is, amelyek hallgatják ôket. Erre hét éve, svájci magyarok közt kellett rájönnöm. Csoóri esszéjérôl volt szó akkor is. Keserűséggel beszéltek róla, súlyos hibának, bajnak tartották. Nem, nem voltak „eszdéeszesek”. Mélyen elkötelezett, nemzeti érzelmű magyarok voltak, és szinte mindenben egyetértettünk beszélgetéseink során. Csoóri írását leszámítva. Elôször azt gondoltam, nyilván nem is olvasták az eredeti írást, csak a botrány hullámverésének hordalékaként jutott el hozzájuk néhány mondatfoszlány. Aztán kiderült, hogy: nem! Olvasták az egészet, és pontosan, szó szerint ismerik a vitatott mondatokat. S amit én nem tartok sértônek és kirekesztônek, s amit bizonyosan Csoóri sem szánt annak, azt ôk sértônek és kirekesztônek tartják. Kiderült az is, hogy a köztünk lévô szövegértelmezési szakadékot semmiféle érv nem képes áthidalni. Nem, nem voltak zsidók. De kisebbségi sorsban éltek a többség között. A legendásan toleráns Svájcban. Harminc–negyven éve már, biztos egzisztenciával, sikeresen, de mégis bevándorolt idegenként. Tele kisebb-nagyobb lelki sérülésekkel, kifinomult, érzékeny idegvégzôdésekkel. Olyan üzeneteket is kihallva Csoóri mondataiból, amelyeket én nem hallottam meg bennük. Akkor sejtettem meg – azóta meg is bizonyosodhattam róla –, hogy ezek a mondatok valóban mélyen megsértettek zsidó származású magyar embereket, köztük a legjobb – nálam bizonyosan jobb – magyarokat is. Ez az igazság persze nem változtat ama másik igazságon, hogy 1990 ôszén a Csoóri ellen indított hajsza mélyen igazságtalan volt. Méltánytalan, cinikus és egyértelműen aktuálpolitikai indíttatású. Ezt Szabó István Napfénye világítja meg igazán most, tíz év elteltével.
Készültem erre a filmre. Nyitottan, jó várakozással ültem be a moziba. Mély és igaz dolgokat vártam, fájdalmat, megrendülést. De csalódnom kellett.
A film szép. Magas szakmai színvonalú. Profi. De kezdettôl az volt az érzésem, hogy: nem magyar filmet látok. Már az elsô jelenetnél, amikor az ükapa fölrobbant a pálinkafôzôvel. Véletlenül tudom, mire képes egy ilyen falusi masina. Nem akarok gúnyolódni, de ez úgy robbant föl, úgy vágta szét a házat, s ez úgy volt látvánnyá téve a vásznon, hogy az a Terminátor bármelyik folytatásába belefért volna.
Késôbb van a filmben egy kardjelenet. A gimnazista Ádámot egyik nagyobb társa egy valóságos karddal letérdepelteti, megalázza vagy húsz másik fiú szeme láttára, akik közt egy sincs, aki egyetlen szót szólna, egyetlen gesztust tenne mellette. A támadónak nincs más indítéka – a film legalábbis nem mutat be ilyet –, csak a zsidók elleni vak gyűlölet. Persze, hogy történtek incidensek a Horthy-korszak iskoláiban. Elröppentek gúnyos, sértô megjegyzések, olykor talán pofon is csattant. (Remélem, oda-vissza!) De ez a pózos, térdelôs kardjelenet valószínűtlen. Teátrális. Hiteltelen. Kiszolgáltatott, megalázott, fegyver nélküli áldozat szemben a torkának szegezett gyilokkal, néma, ellenséges gyűrűben. Honnan olyan ismerôs ez?
Hollywoodi filmekbôl. Térdeplô néger fehér csuklyás Ku-Klux-Klan-aktivisták között! Jól bevált figura. Egyszerű és hatásos, ugyanakkor archaikus és távoli is. A derék amerikai nézônek szellemileg és erkölcsileg sokkal könnyebb feldolgozni, mintha azt a jóval hétköznapibb és kínosabb jelenetet látná, amint egy fekete nem szállhat föl a buszra, nem ülhet be egy kávéra a fehérek közé. Nem száz, hanem harminc évvel ezelôtt. De mi közünk nekünk ehhez?
Hasonlóan hiteltelen a film egy másik kardjelenete is. Az elsô vívómeccs. A vívás úri sport, a nemesség ezeréves passziója. A közönség zöme is úri, a zsűri is az. És csalnak. A bíró rendre hamisan, a zsidó ellen ítél találatot, aki így elveszti a meccset. (Ez azonban nem töri meg ôt, épp ellenkezôleg: csak azért is megmutatja nekik, hogy így is le tudja gyôzni ôket. És legyôzi! Kemény munkával a csúcsra jut, zsidó létére magyar bajnok lesz, sôt: olimpiai aranyat nyer – Hitler Berlinjében!) Sajnos, ez a klisé is ismerôs. Igen, Hollywoodból. A harmincas évek Budapestjén, a tiszti klubban azonban nem stimmel. Ahol bizonyára történtek atrocitások. Akadtak hitvány gazemberek a dzsentriivadékok között, a többség mélyen lenézte a közéjük keveredett zsidót, s ezt éreztették is vele. De hogy a kardvívásban, ebben az ôsi becsületet szimbolizáló, már-már szakrális tevékenységben csaláshoz folyamodtak volna vele szemben, ez képtelenség.
A film drámai csúcspontja a munkaszolgálatos Sors Ádám meggyilkolása. Mielôtt errôl szólnék, hadd mondjam el, hogy nekem magyarként nincs fájdalmasabb szégyenem, mint Radnóti halála. Azé a magyar költôé, akinél megrendítôbben és szebben senki sem vallotta meg hazája iránti szeretetét a XX. századi magyar irodalomban. Nem tudhatom című verse az elôzô század legnagyobb hazafias költeményeihez, a Himnuszhoz és a Szózathoz fogható. Sors Ádám is magyarságának megvallása ellenére hal meg. Azazhogy nem annak ellenére, hanem egyesen: amiatt. Pusztulását magyarságához való ragaszkodása, görcsös asszimilációs igyekezete okozza. Azért gyilkolják meg, mert nem hajlandó zsidónak nevezni magát. Makacsul hajtogatja: ô magyar olimpiai bajnok. Magyarságához való ragaszkodása erôsebb az élethez való ragaszkodásánál. Bestiális gyilkosai vízzel ölik meg. Meztelen testét addig locsolják egy gumislaggal, amíg az egyetlen jégtömbbé nem fagy. A jégpáncélon is átdereng önvérével festett szája, amely az utolsó pillanatig saját magyarságát hirdeti. E vért a feltehetôen órákig tartó vízsugarazás sem mosta le. Az agonizáló, felkötött, megkínzott, jeges test látványa bizarr evangéliumi párhuzamot idéz föl a nézôben. Nem akarom a jelenet emberi és fizikai realitását firtatni. Csak annyit jegyzek meg csendesen, hogy a zsidóság tragédiája szerintem a maga valóságában is volt olyan borzalmas és rettenetes, hogy megjelenítése ne igényeljen efféle túlfeszített, az abszurditásig fokozott, már-már horrorisztikus eszközöket.
A filmbeli család tagjai egyetlen nem zsidóval sem tudnak harmonikus emberi kapcsolatba kerülni a magyar társadalomból. A vásznon nem tűnik fel egyetlen gimnáziumi osztálytárs, tanár, joghallgató, bíró, vívó csapattárs, ávós bajtárs, cellatárs, bárki, aki barátként szolidaritást vállalna velük. (Az emberként is nagyszerű vívóedzô szintén idegen: olasz.) Azazhogy mégiscsak van egy kivétel. A nép egyszerű gyermeke, a családot szolgáló hűséges cseléd. Ez szándéka szerint talán pozitív üzenetet közvetít a jóhiszemű amerikai nézônek. Azzal a tanulsággal szolgál neki, hogy lám, a nép nem volt antiszemita. A magyar nézôk rosszhiszeműbb része viszont, félek, hajlamos lesz ezt úgy értelmezni, hogy lám, lám, a zsidók csak akkor tudnak kijönni a magyarokkal, ha azok cselédként szolgálják ôket.
Az ’56-os forradalom filmbeli ábrázolása is problematikus. Volt ÁVH-s tisztek nem működtek népszónokként, utcai forradalmárként azokban a napokban! Kommunisták igen, ávósok nem. Egy sem. Ezt az amerikai nézô nem tudja, mi tudjuk.
Ez a film nem nekünk (zsidó és nem zsidó), magyaroknak szól. Ezt a film készítésérôl készült filmben (ez is tipikus!) maga a rendezô is elismeri. Arról beszél, hogy a producerrel történt egyeztetések során tisztázódott, hogyan lehet az amerikai nézô számára ábrázolni azt a magyar valóságot, amelyet az nem ismer és nem ért. Nyilván erôsen leegyszerűsítve, azon a nyelven, azokkal az eszközökkel, azokkal a klisékkel, amelyeket viszont nagyon is jól ért és ismer. Szabó István nem kínosan és feszengve beszél errôl. Azt mondja a maga szelíd, megnyerô hangján, hogy ez a művészet lényegéhez tartozik, úgy hívják: „a nézô iránti alázat”.
Lengyel pályatársa, az életmű Oscarral most kitüntetett Andrzej Wajda a díj átvételekor azt mondta: ez nem tántorítja el ôt attól a harcától, amit egy erôs európai identitású moziért folytat. Új darabja, a Pan Tadeusz valóban lengyel film. Pár hónap alatt hatmillió otthoni nézôje volt, több, mint bármely amerikai produkciónak valaha. Ez nem a film, inkább a nemzet minôségét jelzi – mondhatja erre bárki, s igaza lehet. Ám a viszony kölcsönös: hogy milyen a nemzet minôsége, az azon is múlik, milyen filmeket csinálnak neki.
Szabó az amerikai (vagy amerikanizált) nézônek csinált filmet, filmjének tárgya azonban magyar. A XX. századi magyar történelem. Zsidó és nem zsidó magyarok fájdalmas, tragikus viszonya. Amirôl csak a legnagyobb emberi és művészi odafigyeléssel, méltányossággal, körültekintéssel és tapintattal szabad beszélni. A kasszasiker és a díjvadászat (a kettô összefügg) logikáját követô amerikai mozi eszközei az ilyen beszédre nem alkalmasak. Ezek az eszközök Szabó filmjében is súlyos és komoly tartalmakat rajzoltak el, hamisítottak meg. Nem azért éreztem magam rosszul a moziban, mert kínos igazságokat vágtak a szemembe. Hanem mert féligazságokat. Sematikus igazságokat. Túlzó és torz igazságokat.
Nem tudom, zsidó származású honfitársaim közül hányan fogadják el a film üzenetét, mely eredeti azonosságtudatuk újbóli vállalására buzdít. Ha ezt magyar identitásuk változatlan megtartásával teszik, azt a magam részérôl együttérzéssel és mély rokonszenvvel fogadom. Ha az utóbbi rovására, netán annak föladása árán (a filmbeli név-visszaváltoztatás szerintem inkább ezt sugallja), azt mély szomorúsággal és fájdalommal veszem tudomásul.
Remélem, írásommal nem bántottam meg ôket. Ha mégis, az szándékom ellenére történt.