Azért legyen ez is itt:

ÉLET ÉS IRODALOM XLIV. ÉVFOLYAM, 8. SZÁM, 2000. február 25.

HARASZTI MIKLÓS:
Hívasson esztétát!
Kissé röstellem, hogy errôl a szép filmrôl egy értetlen bírálat nyomán írok. De ha egyszer úgy alakult, hogy György Péter rákattintotta Szabó István világára a maga komplexusának rácsait, akkor már nem adatik meg a hiedelem, hogy a mu majd magáért beszél. György Péternek ugyanis sikerült elkövetnie az Ignotus által perzekutor-esztétikának nevezett merényletet, a leggonoszabbat, amit kritikus muvel tehet: kiradírozta belôle a tulajdonképpeni muvészetet.
György Péter elôadásában Szabó István filmje egy állítás, nyilatkozat, felszólítás, egyszóval valamifajta tézis. Ehhez az alaptévedéshez képest szinte másodlagos, hogy milyen témát tulajdonít az állítólagos manifesztumnak: éppenséggel "antiasszimilációs" nyilatkozatot, "identitáspolitikai" állítást vélt látni. Alig van olyan bekezdése bírálatának, ahol ne ismételgetné ezt az ítéletét. Bizonyítani sem próbálja a látását, nyilván, mert magától értetôdônek tartja. Én legalábbis nem találtam a következô mondatnál részletesebb érvelést: Szabó filmje egy "mitikus és mindent egy okra visszavezetô identitáspolitikát mutat be követendô példaként". Hogy aztán megálljon szemközt a maga kreálta vétekkel, csípôre tegye a kezét, és pörölni kezdjen, felsorolva, mi minden hiányzik a filmbôl, ami persze csak azért nincs benne, hogy az "asszimilációkritikai álláspont" meggyôzôbb legyen.
A napfény íze védelmében a legfontosabb teendô tehát leszögezni, hogy köszönôviszonyban sincs egymással Szabó finommuvu filmje és György Péter egy végbôl szabott kritikája. Az utóbbi is mai magyar produkció, nem is fogom mellôzni a méltatását. De illik, hogy elôbb magam is elmondjak néhány gondolatot a filmrôl, bár az ürügyhöz képest igaztalanul röviden.
György szerint Szabó István erôsen alkalmazkodott a kommerciális normákhoz A napfény ízében. Feltehetôen azzal tette ezt, hogy könnyen érthetô, háttérutalásoktól megtisztított, erôs rajzolatú képekben, a nyuhetetlen leporellók stílusához hasonló színes, tömbös jelenetekben pereg le a mi állítólag átadhatatlanul bonyolult és sajátságos k-európai hisztorink. Még azt is meg meri tenni Szabó, a globális siker kedvéért, hogy a késôbbi cseh Slánsky-perbôl és a korábbi magyar Rajk-perbôl egyetlen történet lesz, hogy a három zsidótörvény egyetlen törvénnyé gyúródik, hogy a Rajk-temetést a saját hôsének ajándékozza. Mindez a "hiteltelenség" bizonyítéka Györgynél. Nem veszi észre a hollywoodiasan emészthetô filmben a klasszikusan európait: az értelmiségit, aki a jó élet titkán tépelôdik. Amire pedig azért is felfigyelhetett volna, mert Szabó a pályafutása során mind profibb és mind tömegmozisabb változatban ugyanezt a csodát ismétli meg.
Bármi is a fedôtörténet, Szabónál valójában az alkotó ember hatalomért való sóvárgásáról, talmi diadaláról, kiüresedésérôl, árulásáról és bunhôdésérôl "szól" a mese. Arról, hogyan fonódik össze és hogyan harcol egymással a muvészi és a világi. A bennünk élô két lélekrôl, a magunkhoz való huség vágyáról és lehetetlenségérôl. Egyszóval végül is ôróla, magáról Szabóról "beszél" a film.
György Péter egyszeruen nem vette észre e kettôsséget, holott két fôszereplôje van a filmnek. Cserbenhagyta a nôlátása. Ha már választani kell, akkor Szabó kedvenc fél-lelke nem is a mindig új alakban megjelenô, törekvô és mégis bizonytalan férfi, hanem a mindvégig jelen lévô, minden életkorában csendesen magabiztos, életerôs asszony: Vali, a muvész. Fényképezôgépével ô az, akivé Szabó igazán lenni szeretne (és talán minden filmjével közelebb is jut hozzá). A férfi meg az, akivé leszünk a valóságos világban. Aki külsô célok szolgálatában mindig veszélybe sodorja Valit és a muvészetvezérelte életet.
A napfény ízében viszontlátjuk a Mephistóban megismert jellegzetes Szabó-pályát: a kívülrôl vezérelt sorsot. Elôször látszólag emelkedik, aztán szükségképpen bukásba visz.
Ha így érthetôbb: ez nem a zsidó asszimiláció története, hanem bármely magafelejtésé. Ha "bírálat", akkor nem valamely társadalmi törekvés, hanem a társadalmi törekvés hiábavalóságáról szól. A név-visszaváltoztatással nem a visszakaphatatlan eredeti zsidósághoz, hanem Vali példájához, önmaga vállalásához tér meg Sors-Sonnenschein. Valaha övé volt a napfény íze, mindkét értelemben: a családi szeszfôzde titkos receptkönyve és a valóságos életöröm. A Sorsok nem a zsidóság, hanem a napfény elárulását bunhôdik. Itt jó európai muvészet módján meg kell halni és fel kell támadni, hagyományos fausti menetekben az örök haladás céljaként magunkat kell megtalálnunk.
Nagyon elszánt félrenézés kell ahhoz, hogy a kritikus ne lássa: a néhány nemzedék alatt lejátszódott közép-európai zsidó asszimiláció és tragédia Szabó filmjében csak annyira üzenet, amennyire a médium a jó muvészetben mindig az. A valódi történet mélyen individualista: egyén-üdvtan. Úgy bújik meg a nemzedékváltásokban, mint a Mephisto német színészének politikai színeváltozásaiban, a Weimari Köztársaságtól a Machtergreifungig. De még az is Szabót dicséri, hogy az aggodalmaiba feledkezett kritikus ekkorát tévedhetett. Szabó turistaképeskönyve, évszázad-horrorfilmje, asszimilációs családregénye, zsidó sors-siratója, európaias individuálfilozófiája külön-külön is egész estét betöltô élmény.
Pedig Szabó sokat segített a névértéken túli tájékozódásban. Nagyra növelte Vali szilárdságát a Sorsok vergôdésével szemben. Szükség is volt a kettôsséget megerôsítô nôi elemre, hiszen Brandauer a Mephistóban talán nagyobb szerepet kapott, s többet osztottak rá az "üzenetbôl", mint Fiennesre a Napfényben. Igaz, a Mephisto színésze maga fut reménytôl bukásig, míg a Sorsokat játszó Fiennes szárnyalását megszakítják a reinkarnációk. Ahogyan a Mephistóban az elárult színes bôru szeretô tanítja táncolni Höfgent, itt a fotós Vali tanítja a Sors fiúkat a jobbik énjükre: a napfény ízére. És neki kellene megtanítania minket, figyelmes nézôket, hogy a sztorin túli történet az igazi. Az is varázslatos etud a muvészet álmáról és valóságáról, ahogyan Szabó Sorsot behelyezi a Halász Péter játszotta ávós kameraman és a kicsiny gépével játszó Vali közé, a szolgáló propaganda és az öncélú minôség közé. De hát ezek a kettôsségek nem fértek be az "identitáspolitikai" olvasatba.
Zokon veszem, hogy György Péter nem hajlandó nyugtázni Vali üzenetét. Azt írja: "Ott ülnek Sorsék, hallgatják a rádiót, s midôn a mentesség valamiként reájuk is érvényes, hirtelen megnyugszanak." Negatív. Valira is vonatkozik a mentesség, s mégis, a többiekkel ellentétben, könnyekkel a szemében ô azt mondja: "Miféle emberek ezek?" (A jelenet egyébként filmtörténeti.) Ahogyan Vali az, aki a bíróvá lett testvért is óvta a Ferenc József-i világ iránti túlzott bizalomtól, de a forradalmárrá vált testvért sem követte. S bár György Péter fogalmai szerint a távolságtartó Vali nyilván a "radikális asszimilációellenesség" példáját terjeszti, amit csúcsra járat azzal, hogy halálos ágyán csak saját régi nevén, Sonnenscheinként hajlandó bemutatkozni, valójában ô az, aki az asszimiláció egyetlen igazolható célját kimondja (bizonyára nem pontosan idézem): - Ott akarok élni, ahol szeretek, azok között, akiket szeretek, az akarok lenni, ami vagyok.
Ennyit hát A napfény ízérôl. De hát ha ezt mind nem látta György Péter, akkor mit mond egyáltalán? Igen furcsa dolgokat. Alig kalapálta be tézisszeru vádját a tézisszeruségrôl, ismerôsen hangzó hiánylistákat sorol, egészen komoly következményekkel.
"Kínos", hogy a Sors család nem-zsidókkal, "azaz mindennapi magyarokkal" való kommunikációja hiányzik a filmbôl. (Kinek kínos?) "Épp az a magyar társadalom hiányzik ebbôl a filmbôl, amelyhez és amelybe, s végül amelyért az asszimiláció megtörtént." (Kinek hiányzik?) "Szabó semmit sem mutat be a társadalom mindennapjaiból." Sôt: "Ebbôl a filmbôl (...) szinte teljesen hiányzik az az ország, épp az a társadalom és az a történelem, amelyben ezek az emberek éltek." Sors Ádám lelkesen beszél magyarságáról, de "mindez nem helyettesíti a realitást".
Ez a szemrehányás a maga hamvas reformálatlanságában még ártatlan, hiszen egyelôre csak esztétikai követelményrendszer. Bizonyára úgy hívják: asszimilációs realizmus. Legfeljebb a Fô Esztéta pipáját juttatja az ember eszébe, amellyel az elébe terjesztett forgatókönyvekre bökött, mondván: hol van itt a társadalom, a munkásosztály és a párt szerepe?
Ám ezután az esztétikai területrôl átlépünk az annál is súlyosabb kötelezettségek területére. Etikát tanulunk. Megtudjuk, mi az a realitás, amelyet Szabónak kötelessége lett volna bemutatni.
"A realitás pedig az volt, hogy a magyar zsidók Magyarországon éltek és élnek (tetszik ugye a jelen idô súlyát is érteni?), és a magyar történelem sújtotta ôket is, amikor sújtotta, alkalmasint együtt a többiekkel." (Az "alkalmasint" finom, jótanulós szarkazmusát magunktól kell észrevennünk, de a többit maga György Péter húzta alá.) És itt manapság igencsak ismerôs méricskélések következnek. El tetszettek találni: a véralgebrára és a magyarságtudat-leckékre gondolok. "Itt van mindjárt a Sors Ádámmal végzô keretlegények jelenete, amellyel az az egyetlen gond, hogy a film ennyit mutat be a II. világháború egészébôl, amelyben - minimum - kétszázezer magyar katona tunt el a Don-kanyarban." (Itt megint György Péter kurzivált és minimumozott.) Holott mi a gond, ha igaz, amit az együttszenvedésrôl állít? Ha a magyar sors zsidó is egyben, akkor visszafelé nem az? (És, tegyük hozzá: bosnyák és hutu. Tetszik tudni: sors. Lásd még: emberiség, muvészet, film.) György Péternek azt is meg kellene mondania, hogy az egyszem Sors Ádám és kétszázezer sorstársa között hol kell megállnia a mai magyar Oscar-díjasnak. Egy zsidóra hány magyar essen az olyan alkotásban, mely "mind a világban, mind itthon egyaránt érvényes". (Eredeti hangsúly.) Ráadásul szegény Sors Ádám abba hal bele, hogy nem hajlandó zsidónak tekinteni magát, következésképpen ôt magát le kellene vonni a kvótából.
És folytatódik a nagyszeru közéleti vitáinkból módfelett ismerôs arányproblematika. Ha a rakpartról Dunába lôtt zsidók ezreit emlegetik, akkor a bujtatott zsidók ezreit miért nem? - kérdi. Így jutunk el végül a valószínu lényeghez, az esztétikai és történelmi felelôsség mögötti állampolgári kötelezettséghez.
"Ebben az ügyben... (melyikben is?) egy olyan formátumú alkotót, mint Szabó István... (milyen formátumút? Oscar-díjast? Magyart? Netán magyart?) még sokkal több kötelesség és felelôsség kell hogy nyomasszon, mint bármely mindennapi magyar állampolgárt." (Ó, az a "még sokkal több kötelesség"! Az a belerejtett köznevelés, ahogy a filmrendezô szarva közt elkapja az állampolgár tôgyét!)
Mindezen nem csodálkozhat Szabó, aki eddig sikerrel filmesnek álcázta magát, ám valójában asszimilációkritikus és identitáspolitikus, akinek "álláspontja" van, és "követendô példát" ajánl. (Mondjuk Flaubert Bovarynéja szexuálpolitikai álláspont-e?)
Hogy honnan a felelôsség? "Ezek a képek - ha tetszik, ha nem - a világ szeme elôtt mesélik el a mi magyar történetünket." (Kurziválás: György Péter.) Innen következik hát, az országimázs-alakítás mindent felülíróan fontos tennivalóiból, hogy a muvésznek ügyelnie kell rá, érvényes magyar történelmet tár-e a világ elé. Márpedig György Péter "nyomasztó egyoldalúságnak volt tanúja".
Íme a bizonyíték: "A filmbeli, konstruált zsidóper ugyan szól az ÁVH tevékenységérôl, de egy pillanatig sem reprezentálja a magyar társadalom egésze ellen viselt hadjáratot." Márpedig reprezentálni muszáj az asszimilációs realizmusban, de ismét: ha együttszenvedés van, akkor miért nem reprezentál a zsidó reprezentáns? Miben különbözik a zsidó identitásúak elleni terror a keresztény, munkás, liberális, kispolgári, magyar, úri identitásúak, s a mindezek irányából rendszerasszimiláns identitású társak elleni terrortól? A filmnek ebben a részében sültrealista módon épp az ÁVH zsidó rekrutációja a sztori, és egy zsidó vezeti be hôsünket a (bárki elleni) hamis vád tudományába, és aztán ezt a tanítómestert hamis zsidóváddal intéztetik el egyébként zsidó fôhôsünkkel. Van-e ennél tömörebben ördögi kép az egyén és a társadalom kommunista felszámolásáról? Van-e más oka a kritikusnak arra, hogy még ezt is zsidó elfogultságú "egyoldalúságnak" nevezze, mint az, hogy - nyilván önkéntelenül - idomult a zsidóméricskélô, magyarságkiegyensúlyozó korszellem hamis fairségéhez?
Szeretném tovább finomítani a kérdésemet, hogy tökéletesen világos legyen: nem politikai igazodással vádolom a kritikust, hanem a korszellem iránti túlzott engedékenységgel. Azok az aggályok, amelyek György Péter írásában megfogalmazódnak, nyilván mélyen átélt személyes érzések. De intellektuális értelemben minden átéltség ellenére ezek az aggályok bizony kurzusdilemmák.
Mindössze azzal "vádolom" tehát György Pétert: nem figyelt oda Sonnenschein Valira. Akivel pedig Szabó István éppen azt igyekezett elmondani nekünk: óvjuk az eszünk tokját, ne engedjük teljesen átszivárogni rajta a világot. Szeressük a szépet.

VITÁNYI IVÁN:
Mirôl szól A napfény íze?
- Reflexiók György Péter cikkére -
Szabó István új filmje, A napfény íze kétségtelenül megosztja a magyar közönséget, még azokat az értelmiségi rétegeket is, amelyek pedig nagyjából azonos kultúrával, életfelfogással rendelkeznek.
Elgondolkoztam azon, hogy én például mennyire másképpen látom - és nemcsak a film értékét, hanem már azt is, hogy mirôl szól, mi a tárgya -, mint György Péter, aki az ÉS-ben egészoldalas kritikát írt róla. (Sorsválasztók, febr. 11.) Pedig nagyra becsülöm írásait, és már számtalan kérdésben, vitában vallottunk (megközelítôleg vagy egészen) közös álláspontot a Demokratikus Chartától kezdve a kultúra és a kommunikáció állapotának megítéléséig. Most mégis nem ugyanazt láttuk ugyanabban a filmben.
Maradjunk most szorosan annál a kérdésnél, hogy mirôl is beszél a film.
György Péter szerint a zsidók asszimilációjáról. Egy Kárpátaljáról elkerült családról, amelynek tagjai (az ismert séma szerint) elôbb gyárat alapítanak, aztán meggazdagodnak, majd a következô nemzedékben értelmiségivé válnak, minden igyekezetükkel bele akarnak illeszkedni a magyar társadalomba. Természetesen a bemutatott három generációban más és másképpen teszik. Egyik kísérlet sem sikerült, ezért az unoka (vagy dédunoka), a ma is élô utód azt a következtetést vonja le az egészbôl, hogy az asszimiláció útja járhatatlan, magyarosított nevét visszaváltja az eredeti németre, vállalja családja múltját és új életet kezd.
György Péter hangsúlyozza, hogy nem ért egyet a film mondanivalójával, azzal tudniillik, hogy az asszimiláció elvetendô. Változatlanul egy út lehetséges: minden származásbeli diszkrimináció eltörlése, az egymás közötti teljes egyenlôség. És innen tekintve rendkívül logikusan taglalja, hogy miért nem bontja ki a film a problémát elégségesen: szinte semmit sem tudunk meg például a befogadó magyar társadalomról, annak a film kérdésében elfoglalt véleményérôl, irányzatairól. Hogy például a nagy világháborúból csak azt az egy jelenetet látjuk, amelyben három keretlegény meggyilkolja Sors Ádám alias Petschauer Attila olimpiai bajnokot, de semmit sem tudunk meg arról, hogy ugyanakkor tízezrek pusztultak el a Don-kanyarban.
Nem folytatom, hiszen a cikk megjelent, mindenki olvashatta. És én is úgy gondolom, hogy György Péternek igaza lenne, ha a film errôl szólna. De nem errôl szól.
Elôször - még a film alatt - azon gondolkoztam el, miért van az, hogy bár származásom szempontjából ebben az ügyben nem vagyok érintve, mégis úgy tudom nézni, mint saját történetemet. Persze ez sem teljesen kivétel, hiszen az ember ezt - ha jól van diszponálva - a Hamlettel is megteszi, noha sohasem volt sem dán, sem királyfi. A muvészetnek az a csodája, hogy az ember azonosulni tud valami mással. De ahhoz persze az kell, hogy a történet, kép, zene valami olyanról szóljon, ami túlmutat önmagán és valami általánosabbra utal.
Ezt az általánosabbat szeretném most elmondani, két - egy szukebb és egy szélesebb - megközelítésben.
Elsô megközelítés. A dráma nem abban van, hogy a Sonnenschein-Sors család tagjai asszimilálódni, azonosulni akarnak, hanem hogy maga a társadalom csupa rossz azonosulási lehetôséget kínál fel. A likôrgyáros apa utáni elsô generáció egyrészt a Ferenc József-i kiegyezés Magyarországába akar integrálódni, liberálisnak hívén azt, illetve a másik testvér belefut az akkor bontakozó munkásmozgalomba. Ôk még csak a nevüket változtatják meg ezért, de mindketten belebuknak (bár a kommunista fiú csak halálos ágyán kényszerül ezt önmagának beismerni, már 1945 után). A második generáció a Horthy-Magyarországba igyekszik belesimulni, kikeresztelkednek, a fôhôs átlép a katonatiszti vívócsapatba, megnyeri az olimpiai bajnokságot. Már úgy látszik, minden sikerül, amikor a világháború konfliktusos igazmondása felfedi a rendszer valódi arcát. A harmadik generáció ezek után az átélt élmény hatására a bosszúnál, vagyis az AVÓ-nál köt ki, majd abban csalódva hirtelen (még nem eléggé átélt) fordulattal sodródik bele az 56-os felkelésbe, és kerül börtönbe. Nem az az igazi kollúzió tehát, hogy nem sikerült az asszimiláció, hanem hogy olyan társadalmi szituációba kellett volna beilleszkedniük, ami történelmileg hibás megoldást kívánt, amivel már voltaképpen bun volt azonosulni - nemcsak zsidónak, de garantáltan magyar véru magyarnak is (ha van ilyen). Ezt a helyzetet Szabó István elégségesen vázolja fel, és nem tartom fontosnak a szociológiai tájkép további részletezését, amit György Péter megkövetelne tôle. Szabó hitelesen mutatta be az asszimilálódni vágyó zsidóság ôszinte igyekezetét és ugyanakkor a birtokon belüli establishment-magyarság csökött diszkrimináció-éhségét. A film csúcspontja, Sors-Petschauer mártíriuma olyan hitvallás a zsidóság asszimilációja, vagyis magyarsága mellett, és olyan vádirat a hazai fasizmus ellen, amit nagyon el kellett már mondani. Nem tarthatom a filmet asszimilációellenesnek csak azért, mert az utolsó fôhôs visszavon mindent. A muvészet már ilyen, néha azért ábrázol valamit egyféle módon, mert azt akarja, hogy ellentmondjunk neki. Csehov sem azért írta olyan reménytelennek az orosz életet, mert öngyilkosságra akart buzdítani, hanem mert az ellenkezôjét kívánta sugallni, fel akarta ébreszteni az olvasóban a csakazértist.
El lehetne persze filozofálni arról, hogy mi lett azután, hiszen még jött 30 év Kádár-korból és 10 év a maiból, ez alatt sok minden történhetett vagy történhetett volna hôsünkkel. Szabó azonban erre már nem tért ki, mert akkor már valóságos folytatásos szappanoperát, Szabó családot (vagy Sonnenscheint) kellett volna írnia. Ez hiba, ha György Péter véleménye szerint nézzük, de nem hiba, vagy legalábbis kisebb, ha az enyém szerint, hiszen amit alapvetôen mondani akart, elmondta már.
És most jön a szélesebb megközelítés. A film nem a zsidóság asszimilációjáról szól, az csak példa. Arról szól, hogy ebben a most már múló XX. században (de már azelôtt is, sôt félek, hogy majd az ezutániban is), tehát a modern társadalomban minden család, minden ember integrációs és identifikációs kényszer elôtt áll. Jövünk a magunk kis családi hagyományaiból, egy primerebb, tradicionálisabb, "elsô fokú" világból és belekerülünk egy nagyobb társadalmi szerkezetbe, establishmentbe, ahol intézmények, politikai és más szervezetek, világnézetek, magatartásformák és erkölcsök útvesztôjébe érkezünk. Ez mindenkinek iszonyú terhet tesz a vállára, társadalmi, lelki és szellemi értelemben egyaránt. Ha jól meggondoljuk, errôl szól az egész modern irodalom Defoe Moll Flandersétôl kezdve a Doktor Faustusig, az Ulyssesig, vagy Nádas Péter Emlékirataiig. Nincs különbség zsidó és nem zsidó között. A faluról jövô parasztgyerek (de ma már a falun maradt leszármazott), a városi kispolgár, a dzsentri középosztály fia, a proletár, sôt más oldalról az arisztokrata sarj ugyanilyen válaszút elé kerül, mit csináljon az establishmentnek azzal a világával, amely kitárul elôtte. Azonosuljon-e vele, és mennyire? Vagy ne azonosuljon, de akkor mit tegyen? Forradalmár legyen, vagy hagyja magát marginalizálódni? Én, mint vidéki eredetu félig értelmiségi, félig középosztálybeli gyerek pontosan ugyanezek elé a dilemmák elé kerültem (és ugyanazt láttam családom sok más tagjában, gyerek- és felnôttkori barátaim nagy részénél is). A zsidóság szempontjából ez azért vetôdik fel még élesebben, mert amikor ôk belelépnek a történetbe, még egy olyan megkülönbözöttség is problémaként jelentkezik, amit nehéz egy szóval jellemezni (mondjuk etnikainak, történetinek, kulturálisnak, vallásinak), de ami kétszerte nehezebbé teszi a problémát mindenki másénál. Ezért lehet a drámát éppen egy zsidó család történetében kipreparálni. A problémának ebben a mélyebb értelmében valamennyien zsidók vagyunk. Mindenféle náció vagy etnikum ivadékára most már ugyanazok a törvények érvényesek. Dunának, Oltnak egy a hangja - magyarnak, németnek, románnak, horvátnak, szerbnek, szlováknak és zsidónak egy a sorsa.
A valódi problémát ugyanis éppen az adja, hogy a primer társadalom felé magasodó establishment (amit én jó nyelvújítási szóval álladalomnak szeretek fordítani) gyakran (majdnem mindig) rossz megoldást kínál - mint a film hôseinek esetében. Az igazi megoldást mindenkinek nagyon kell keresni, és nem könnyu megtalálni. Hiszen ezért került maga a probléma, a társadalom egyedeinek, közösségeinek, csoportjainak és magának a társadalomnak az identitása mind a politika, mind a pszichológia, mind a szociológia, mind a muvészet középpontjába.
Újabban sokat olvasom az angol antropológus, Victor Turner munkáit. Legfontosabb gondolata az (általa elnevezett) "liminalitás", vagyis a határon, küszöbön való létezés problémája. Azt mondja, hogy már a primitív társadalomban is tudták, hogy a közösség erejét értik meg az emberek, ha megélik a kirekesztettséget is. A felavatási szertartásoknak ezért mindig szerves része volt a kitaszítás: kívülrôl kellett látnunk azt, amit aztán belül kell csinálnunk. Ez a fajta liminalitás azonban akkor és hosszú ideig kivételes volt az emberek közösségeiben. A modern társadalomban azonban megváltozott a helyzet, egyre nagyobb azoknak a rétegeknek az aránya, amelyek valamilyen módon kívül kerülnek a társadalom jól beverklizett szerkezetébôl, az álladalom gépezetébôl. Akik mindig a küszöbön maradnak, félig a házban, félig az utcán. Ha egyik felé lépnek ki, benne találják magukat az establishment szerkezetében. Ha másik felé, még mindig ott vannak az eredeti életviszonyok között.
Ilyenfajta emberek az értelmiségiek, éppen ez az eredeti szerepük. Számuk egyre nô, ma már nem csupán a társadalom "pórusaiban" húzódnak meg, hanem ôk alkotják a társadalom idegrendszerét. Ilyenek a mind nagyobb számú harmadik és negyedik szektorbeliek. Ilyen a jövô "flexibilis" munkaereje, aki csak kicsit be-bedolgozik, azt is otthon, megél belôle, és aztán övé a világ. Eleve ilyenek a legkülönfélébb kisebbségiek és történelmi prototípusuk, a történelmi zsidóság. Orwell beszélt róla (persze a liminalitás kifejezést nem használja), hogy minden forradalom a küszöb-léttôl indult ki. De minden újítás, felfedezés is. Ezért ma már nem is szégyenlik magukat, mint a történelemben azt megkövetelték tôlük, hanem kezdik öntudatosan vállalni saját létformájukat. A küszöb-emberek rendhagyóak és kivételesek, nagyra juthatnak, de másfelôl mindig kiszolgáltatottak maradnak és nagyot bukhatnak. A modern társadalom egyik legnagyobb problémája, hogy miként birkózzon meg ezzel a jelenséggel, az így értelmezett liminalitással.
A napfény íze nekem arról szól, hogy hogyan bukhatunk bele.