Bizonyára minden nagyszülőnek vannak csodálatos, felejthetetlen élményei az unokákkal.

Nekem is van három unokám. Mikor még aprók voltak, én is sok ilyen élményt raktároztam el a fejemben. Aztán elhatároztam, hogy ezeket le is írom. Idővel összegyűlt egy füzetnyi írásban rögzített közös élményünk. Milyen jó lesz – gondoltam -, ha évek múlva újra előveszem ezeket a történeteket, és az időközben már felnövekedett unokáimnak felolvasom. Ezek nagyon személyes történetek, egyet mégis felteszek ide, mert ez volt a legelső, amit leírtam. Ez inspirált arra, hogy a többi élményemet is megírjam az unokáimmal. Valamint én is szívesen olvasom újra bármikor.

 

A kis piros autó és Olivér (Játszódott 2016-ban)

 

Olivér unokám most 11 éves, de belém rögződött egy jelenet még alig hároméves korából,

Lurdi játszóház. Rengeteg gyermek. Nézem az unokámat, ahogy össze-vissza szaladgál, és boldogan hol egyik, hol másik játékot veszi igénybe. Nagyon tetszik neki egy piros kisautó, mellyel hosszasan kocsikázik. Aztán más játékok kötik le a figyelmét.

 

El kell mondanom, hogy Olivér bölcsődés korában inkább félénk és visszahúzódó volt. Igaz, ő volt a legfiatalabb és a legkisebb a csoportban. Ha egy másik gyerek elvett tőle egy játékot, akkor keservesen sírt, és azt hüppögte: Evetteee!!! Evetteee!!! Ezért is lepett meg, ami itt és akkor történt.

 

Olivér megunva a sok más játékot a játszóházban, újra be akart szállni a piros kisautóba. Azonban megelőzte egy másik, hasonló korú kisfiú. Ahogy ránéztem az unokámra, szinte érzékeltem, hogy ezt most nem fogja annyiban hagyni. De mit fog csinálni? Mit tud kitalálni, ha a másik kisfiú már benne ül?

 

A kisfiú elindult az autóval. Olivér egy szempillantás alatt felmérte a helyzetet és döntött. Halálmegvető bátorsággal a kocsi elé feküdt, kitárt karokkal, mint a keresztre feszített Jézus. A kisfiú egy pillanatra meghökkent, de aztán nem esett kétségbe, kikerülte az unokámat, és haladt tovább az autóval. Olivér újból eléje szaladt, és megint a kocsi elé vetette magát az előbbi pózban. A kisfiúnak megint sikerült kikerülnie, de már nehezebben, mert kezdett szűkülni a tér, amerre tovább haladhatott. Olivér - immár harmadszor - újra eléje szaladt, és megismétlődött az előző jelenet. Ekkorra már annyira összeszűkült a haladási irány, hogy a kisfiú az előtte fekvő Olivért nem tudta kikerülni. Így nem tehetett mást, kiszállt az autóból és másik játék után nézett.

 

Unokám azzal a lendülettel már be is pattant a piros kis autóba és elhajtott. Tudom, nem szép dolog, hogy fondorlattal vette el a másik gyerektől a játékot, mégis jókedvre derített ez a jelenet, és büszkeséget éreztem. Unokám nem erőszakkal vette el a kisautót – jelleméből adódóan szerintem ez eszébe sem jutott – hanem gondolkodott, felmérte a helyzetet, és hogy mit tud tenni. Érezte, hogy előbb-utóbb így megszerezheti a kisautót. Neki óriási sikerélmény volt, nekem pedig, - amíg élek -, egy olyan élmény, melyre jókedvűen és szeretettel emlékezem vissza.