Reményik Sándor

Úgy fáj már minden...

Úgy fáj már minden, minden idebenn: 
a szó, s a mozdulat, s a csend is fáj, 
minden, mi általreszket szívemen, 
legyen az ember, muzsika, vagy táj.
Úgy fáj már minden, minden idebenn.

De néha egy-egy halk szó símogat,
s rejtekúton a szívembe talál, 
s álomba ringatja a kínokat, 
elaltatja a multat, s a jövőt. 
Pedig be nehéz megtalálni már 
az ösvényt, a szívembe vezetőt. 

Gyom és gaz benőtte az utakat, 
ördögpalánták ágaskodnak rajtok: 
száraz kórók és keserű füvek, 
minden, mi beteg szívemből kihajtott. 
mártír a szó, mely jó hozzám ez úton, 

és szent a szív, mely küldi őt ezen, 
s mely liliomok magvát hinti el 
ott, hol különben csak bogáncs terem. 

Áldott az óra és áldott a szél,
mely liliomok messze magvát hozza, 
magot, melyből a békesség kikél