Reményik Sándor

Úgy fáj már minden...

Úgy fáj már minden, minden idebenn: 
A szó, s a mozdulat, s a csend is fáj, 
Minden, mi általreszket szívemen, 
Legyen az ember, muzsika, vagy táj, 
Úgy fáj már minden, minden idebenn. 

De néha egy-egy halk szó símogat,
S rejtekúton a szívembe talál, 
S álomba ringatja a kínokat, 
Elaltatja a multat, s a jövőt. 
Pedig be nehéz megtalálni már 
Az ösvényt, a szívembe vezetőt. 

Gyom és gaz benőtte az utakat, 
Ördögpalánták ágaskodnak rajtok: 
Száraz kórók és keserű füvek, 
Minden, mi beteg szívemből kihajtott. 

Mártír a szó, mely jó hozzám ez úton, 
És szent a szív, mely küldi őt ezen, 
S mely liliomok magvát hinti el 
Ott, hol különben csak bogáncs terem. 

Áldott az óra és áldott a szél,
Mely liliomok messze magvát hozza, 
Magot, melyből a békesség kikél.