Sík Sándor

 

Áldás

 

Költemény az Istenről és lélekről
(1921)

                                    /részlet/

 

 

VII. Áldás

 

]

És a hegyen még egyszer visszanéztél
És megálltál és magasra emelted
Malasztos dús kezed.

 

És szólottál: Útravalónak
Szeges ostornak, örök ösztökének
Áldást hagyok neked:

 

Bélyeget írok nyugtalan szemedre,
Hogy bármit nézel, nézvén meg ne állhass,
Amíg a látás hozzámig nem ér.

 

És törvényt írok szomjazó fülednek
Hogy semmi hanggal meg ne békélj,
Míg ki nem hallod, hogy rólam beszél.

 

Futó lábadnak rendelést vetek,
Hogy menjen, menjen szerte-széjjel,
Föld ezer útján nappal-éjjel
Pihenhetetlen szenvedéllyel,
Míg el nem ér hozzám megint.

 

És két kezedre jelet égetek,
Hogy olthatatlan fájva fájjon
És mindig-mindig mélyebb mélyre vájjon,
Míg engemet ki nem tapint.

 

És szíveden élő parazsat gyújtok
Gyötrő és győzelmes jelül:
Legyen a lelked minden kinccsel terhes,
De tenmagadra addig rá ne lelhess,
Míg énbelőlem nem lesz újra teljes,
És tengerembe vissza nem merül.