Még egy sztori, már megint a családból.

Apukám szakított a barátnőjével. Rossz helyen történt a dolog, mert otthon voltam, és a másik szobában ment a banzáj. A csaj majdnem belevágott egy ollót az apukámba. Üvöltözés. Nem akarja elhagyni a felségterületünket. Én fogtam a lábát, apukám a fejét, mert lefeküdt a földre, hogy ne lehessen kirakni. Kicibáltuk az előszobába. Még mindig feküdt. Üvöltött, vérgőzös szemekkel, hogy NEM MEGYEK NEM MEGYEK NEM MEGYEK NE NYÚLJ HOZZÁM TE ROHADT SZEMÉT (a lábánál fogva cibáltam kifelé). Aztán bementem a szobámba, imádkoztam, hogy menjen el. 2 perc múlva elindultunk, majd gyorsan másfelé mentünk tovább. Apukám előrelátó volt, 3 napig nem jött haza. A csaj viszont ott ült a kapuban, ronggyá ázva, maga alá vizelve még este nyolckor is, mikor hazajöttem - a történet eleje dél körül esett meg. December legvégén jártunk, baromi hideg volt.
Aztán pár nap múlva telefonált apukámnak, hogy "ha már az életemet elvitted, legalább a számítógépemet add vissza, még dolgozni se tudok". Sírt, borzalmasan szenvedett, mindezt minél látványosabban.
Nem hittem el, egy hét múlva megint együtt voltak! És akkor kiderült hogy a csajnak tüdőrákja van (49 éves, 50+ cigi (Toldi) /nap). Ahogy apukám meséli, 2 hónap szenvedélyes szerelem a halál árnyékában... Aztán a barátnő megfulladt egy köhögési roham közepén.
Én soha nem kívántam senkinek a halálát. Szerettem volna, ha ez a nő úgy tűnik el a környezetemből, hogy boldogan él valahol távol. Nem így történt. Vajon ez a zsarolás csak így érhetett véget?

Val