Való igaz, a Fekete gyémántokban ír errről Jókai: "A magyar pénzt „keres”, a német pénzt „érdemel” (Geld verdienen), a francia pénzt „nyer” (gagner d’argent), az amerikai pénzt „csinál” (to make money). Tökéletesen jellemző kifejezések. A szegény magyart mintha látná az ember, hogyan keresi a pénzt, melyik bokorban találhatná meg; a jámbor németet, ahogy izzad, dolgozik kézzel-lábbal, míg megérdemli azt a pénzdarabot; a könnyűvérű franciát, ahogy kockáztat és nyer, ha akad egy másikra, aki veszít; míg a nehézvérű jenki ül egy helyben, s a körmét faragva csinálja a pénzt." (ld. http://mek.niif.hu/00800/00813/html/jokai9.htm)
Idézi ezt a szöveget DE BIE-KERÉKJÁRTÓ Ágnes egy 2006-ban megjelent cikkében, és több hasonló probléma lemezése nyomán a következő konklúzióra jut:
"A szókincs bonyolult kognitív mechanizmusokon keresztül leképezi a környez világot, a környező világ pedig más Magyarországon, mint például Hollandiában. Fellendülőfélben lévőkutatási terület manapság az összehasonlító, azaz kontrasztív jelentéstan. Ez az irányzat pedig csupán az egyes nemzeti szemantikák eredményei alapján képes működni. Gombocz Zoltán bevezetőben idézett kérdésére a nemzeti szemantika jogosultságáról 80 év elmúltával is határozott igennel kell válaszolnunk. Sajátos feladata ma is — pontosabban gyorsan globalizálódó világunkban ma újra — a nyelvleírásnak, hogy a jelentésszekezetekben tükröződő általános kognitív törvényszerűségeken túl keresse azt, ami az egyes nyelvekre, népekre jellemző: a kategorizálásnak és képzettársítási módoknak a sajátos történeti, művelődéstörténeti, a kulturális közösség szellemi sajátságaitól, képzeletétől és érzelemvilágától függő törvényszerűségét." (http://www.federatio.org/mi_per/Mikes_International_0206.pdf)
