Az előző napi pfunds-i túra után ismét útra keltem, ezúttal a 3-as kötet első bejárásának hátralévő bő 120 kilométeréből csipegettem kicsit, egy 14 kilométeres völgyi szakasszal. Az időjárás 16 óráig hellyel-közzel jónak volt jelezve. A 8:04-es vonattal a szokásos Bludenz-Landeck útirányon át (másképpen nehéz is lenne) értem el Ötztal állomásra háromnegyed 10 magasságában.
1. Ötztal állomás, Herkules pihen, mellette pedig egy Talent várja az indulási időt Innsbruckon át Jenbach felé
Az Obergurgl felé tartó busz pár perces késéssel indult el a másfél órás útjára. Valamiért az ötztal-i buszok menetrendje elég későn kerül fel az Öbb utazástervezőjébe, de végül megnyugodtam, hogy a tavaly ősszel eltervezett hármas kötetet befejező túráknak a logisztikája az eltervezett módon fog működni, ennek az egyik kulcsszereplője az ötztal-i közlekedés. Elöljáróban: amennyire csak lehet feldarabolom a hátralévő részeket, hogy időjárásban és szabadidőben a lehető legrugalmasabb tudjak lenni. Ez persze nem zárja ki a két naposnál hosszabb túrákat, de nem is kívánja meg az ennél hosszabbakat. Egy szó mint száz: majd kiderül mi lesz a gyakorlatban, a lehetőségek adottak a feldaraboláshoz, amely lényegében azt jelenti, hogy az összes völgyben/településen adódik megszakítási lehetőség, tehát egy túra két napja a két szomszédos völgyet köti össze majd és így tovább. Megjegyzem per pillanat úgy érzem, hogy nem is baj, ha nem kell több napos 20+ kilós zsákos megszakadós túrákat tenni pl. a húzósnak ígérkező Brandenburger Haus felé. A szezonra való felkészülésem például a tavalyi vagy tavalyelőtti évben sokkal jobb volt mint most, hiába, hogy most sokkal közelebb vannak a magas hegyek, még mindig havasak.
Szóval helyet foglaltam a busz jobb első kettes ülésének külső ülésén, az ablak mellett egy nyugdíjas nő ült, a buszt amúgy is ellepte egy nyugdíjas csoport. A busz Ötztal Bahnhof nevű településrészt elhagyva nekivágott a dél felé tartó relatív hosszú útjának, azonban a főútról sok kitérő miatt, amely bekapcsolja a településeket a buszos vérkeringésbe hosszúnak számító menetidőt produkál. Az első ilyen kitérő Sautens volt, ahol a busz megfordulás után sietett vissza a főúthoz. A bekanyarodás egy fenntartási munka miatti dugó miatt nem ment simán, egy hirtelen fékezést követően a magam mellé tett telefonom leszánkázott az ülésről és az első ajtó holt terében lévő majdnem teljesen vízzel teli felmosóvödörbe esett…az agyam a másodperc törtrésze alatt gyulladt ki, fájdalmasan felrémlett a tavaly a Venedigeren elszenvedett esőzés miatti telefonom tönkremenetele miatt elveszett képek, adatok. Pár másodpercet volt összesen a víz alatt a telefonom, persze ennyi bőven elég a tönkremenetelhez. A szláv származású sofőr rendes volt, rögtön adott egy törülközőt és papírtörlőt, valamint számomra meglepő módon egy csövön keresztül sűrített levegő is rendelkezésre állt, a kanyarodásra várakozva ki is fúvattam vele gyorsan a telefonom nyílásait és rögtön kikapcsoltam. Mondhatom szép kezdése a napnak…a céges telefonom, melyet a fékezés pillanata környékén raktam rá a power bankom töltőjére mindössze 10%-ra volt feltöltve, de mint ahogyan említettem a menetidő relatív hosszú. A következő, Ötz nevű kisvárosban a mellettem ülő idős nő leszállt, kicsit kényelmesebben tudtam nézelődni. Az amúgy sem éppen zökkenőmentes kinti életünkben jó egy-egy napot elmenni túrázni, mozogni, hát ez a történés most ismét visszarántott a valóságba, amelyből csak a szépen közeledő, egy idő után még ismeretlen hegyek tudtam csak fokozatosan kicsit oldódni. Habichen falun átsuhantunk, éppen pakolásztam valamit, csak a település vége tábláját láttam egy pillanatra, a Zentral 2019-es első bejárásának befejezése óta nem voltam az Ötz-völgyben. Tumpen, Umhausen majd Längenfeld települések voltak a főbb érintett helyek, ezek után egy hosszabb szünet után következett Sölden, amely a túrám végpontját jelentette. Első ránézésre (másodikra is, de majd erre a végén kitérek újból) ugyanolyan felvonós, koca/turistás, hoteles felkapott hely, mint a nem túl messzi Ischgl vagy Serfaus. Egyre kevesebb szimpátiát érzek az ilyen helyek kapcsán, ehhez jócskán hozzájárul, hogy a mostani téli szezonban kivettem a részemet itt kint a melóból és ez minden „iparág” számára és komoly megmérettetés, ezúttal viszont a „Zwischensaison” viszonylagos nyugalma uralkodott itt is.
2. Längenfeld, alakul a domborzat
Sölden határában a buszgarázshoz mentünk és be is tolattunk a többi busz közé, a rajtam kívül utazó páros is érdeklődve nyújtogatta a nyakát, hogy mi történik, a sofőr közölte, hogy váltanak. Még gyorsan kifújtam még egyszer a telefonomat, majd érkezett a szintén szláv nyelvű leváltó. Sölden után nem sokkal következett a túra által is érintett Zwieselstein, a táj egyre vadabb és vadregényesebb lett, jobbra az út Vent felé vezetett az elágazásban viszont Obergurgl felé kezdtük meg a szerpentinen a felfelé haladást, majd kiadós zuhé következett. Reméltem, hogy csak átmeneti, az lett. Pill és Untergurgl után balra a Timmelsjoch felé lehet haladni, de egyenesen mentünk tovább, majd 8 perc késéssel érkeztem meg Obergurgl, Zentrum buszfordulójába, a végállomásra. 11:28 helyett. A céges telefonom egészen jól feltöltődött, leszállva csináltam pár képet a közeli templomról, végre megértettem, hogy miért kellett betolatni a buszgarázsnál: a busz után ott figyelt egy kerékpárszállító utánfutó is. 1930 méteren nem volt éppen a legkomfortosabb a rövidnadrág, viszont körbenézve szépek voltak a havas hegyek, a csúcsok gerincek még bőven fehérek voltak, azonban nem sokkal alatta már egyre inkább kevesebb volt a porcukor. Felhívtam páromat, hogy a céges telefonon keressen, majd letöltött térkép híján a mapy.cz-t böngészőből betöltve csináltam pár képernyőfotót az útvonalról, nem gondoltam sok buktatóra a völgyi úton, de azért egy-kettő nem sokkal később akadt.
3.-4. Obergurgl temploma és vele a vele szemközti buszforduló, a túrám kiindulópontja
Az ezúttal a köztes szezon miatt szinte teljesen kihalt főút melletti járdán indultam el visszafele, Sölden felé. Bal kézre egy nyitva tartó Tourinform (az előző nap után nem elhanyagolható körülmény) irodába tértem be pecsételni. Nehéz megértenem, hogy a 9 kilométerre fekvő Zwieselstein-ben miért kell pecsételnem, majd utána 5 km múlva Sölden-ben ismét, ez már-már Kék Körös sűrűség, mindenesetre a srác az irodában mondta, hogy a ott nincsen turistás iroda, így maradt az improvizálás. Begyűjtöttem a kirakott menetrendekből 1-1 példányt, valamint térképet és két érdekesebb prospektust, majd elköszöntem. Mentem tovább a főutcán, közben igyekeztem a telefonos történeten kattogás helyett a tájra és a túrára figyelni. Ez a hely szimpatikusabb volt, mint Sölden, habár biztos nem lehet leányálom a szállodákban és éttermekben dolgozni itt sem, nem is sajnálom a dolgozóktól a jól megérdemelt Betriebsurlaub-ot, amely miatt a helyek döntő többsége zárva volt. Egy kis bukkanó után az addig szinte egyenes út meredeken lejteni kezdett, majdnem bementem a jobb kézre eső boltba venni egy üveg/doboz colát, de lebeszéltem magam róla és haladtam tovább. Elhagytam a települést, azonban a járda továbbra is tartott, amit nem bántam. Jobbról jelzett út közeledett, de a patak miatt, csak később tudtam rátérni, de sok értelme nem volt, mivel a Timmelsjoch elágazás előtt becsatlakozott a járdába. A környező hegyek, főleg a balra esőek elég markánsak voltak. a 2474 méteren fekvő Timmelsjoch hágó Olaszország felé elég kedvelt motoros útvonal, nekem is rajta van a nyáron motorral érintetendő helyek listáján, az újdíj nem éppen olcsó: 16 euró egy útra, oda-vissza 21, bár osztrák viszonylatban nem is kiemelkedően drága.
5. Obergurgl közepe környékén kilátás délnyugat felé
6. Obergurgl eleje és vége egyben
7. folytatás a járdán
8. elágazás a Timmelsjoch/Olaszország felé
Az elágazás utáni hajtűkanyart el tudtam volna viselni, ha nem az úton kell mennem, kicsit lejjebb volt egy keréknyom mely egy másik jelzett út, de nyugalmasabb és visszatér a megfelelő helyen. Balra a hegyoldalban kanalas munkagép dolgozott, távolról nézve is elég érdekes szögeket vett fel mozgás közben. Untergurgl falutáblája látótávolságban volt már, előtte viszont jobbra fordultam egy keréknyomra, mely házcsoport után vadregényes ösvénnyé változott a fenyvesben. Pár lépés után jobbra egy padon tartottam egy kajaszünetet, a balra lévő hegyek ülve ugye szembe kerültek, távolról is szépen látszódott a Nederkogel 3163 méteres csúcsán lévő kereszt. Nem bántam, hogy nem aszfalton kellett haladnom, Pill sípályájánál szép kilátás nyílott visszafelé, déli irányba. Egy kis útkeresést követően találkoztam egy lezárást jelző táblával. Sétálós tavaly járt a környéken és rémlett a beszámolójából egy lezárásos tábla különösebb értelem nélkül, gondoltam ez lesz az. Nemsokára a szép Pillersee mellett haladtam el, majd lejtőben néhány kidőlt fát kerülgettem, gondoltam ezért került ki a lezárt ösvényes tábla.
9. letérés előtt, Untergurgl határában
10. kellemes ösvényen
11. Nederkogel (3163 m) havas csúcsa
12. Pill sípályájáról visszanézve dél felé
13. az idillikus környezetben fekvő Pillersee
A Gurgler Ache sebes vízfolyása fölött fémhídon keltem át, majd újabb lezárásos táblát kerültem ki. Mivel alternatíva nem látszott, így mentem tovább a helyenként gyanúsan kevésbé kijárt ösvényen, egy patakátkelésen látszódott, hogy egy részét elvitte a víz, azonban a következő ilyen félig elvitt kis hidas átkeléssel már nem tudtam mit kezdeni. Megpróbáltam levetett cipővel, de a finoman fogalmazva sem kézmeleg hőmérsékletű víz másodpercek alatt szinte érzéketlenné hűtötte le a lábfejemet, figyelembe véve a csúszásveszélyt és az ezzel járó kockázatot nem vállaltam be a manővert. Szárítkozás után visszavettem a cipőimet és úgy döntöttem, hogy a közeli út lavina elleni alagútjának tövében fekvő patak kifolyásáig felmegyek és majd vissza, így kerülve ki a problémás részt. Felmenni sikerült is, egész értékelhetően lehetett az út egyik oldalt nyitott alagútja mellett menni, így a visszaereszkedést az ösvényre kihagytam, pár perccel később láttam, hogy jól döntöttem, helyenként az ösvényt is komolyan megrongálta egy nagyobb vihar. Az úton jelzőlámpás egysávos közlekedés volt egy kis darabon munkavégzés miatt, a melósok teherautóját kikerülve (a kijelölt ösvény szinte már alig látható, amely itt csatlakozik be, a folytatása sem túl egyértelmű), mentem fel az alagút tetején lévő keréknyomra. Pár lépéssel később lévő vízelvezető kővel kirakott árok után láttam meg a kis folyó túloldalára vezető hidat, így a vízelvezető mellett leereszkedtem a víz mellé és átkeltem a hídon. Ahogyan említettem, a kijelölt út helyenként elég rossz állapotban van, nem bántam a kis kerülőt, haladósabb és biztonságosabb volt. A híd előtt és utána is voltak kidőlt fák, valamint a híd túlsó felén is elmosott egy kis részt a víz, túl sokat nem foglalkoztak a kérdéssel az út fenntartói, pedig turisztikailag felkapott régió ez. Valószínűleg nyárra megcsinálják a kipucolást, azonban a korábbi elmosott és hiányzó részek felől vannak kétségeim.
14. ez a Zentral útvonala, de már nem sokáig járható
15. konkrétan idáig, a folytatáshoz minimum gumicsizma kell, de az ösvény további része sincsen jó állapotban
16. alagút melletti improvizált folytatás
17. híd a Gurgler Achén
Egy kis elágazásban felfelé vezettek a jelek, majd egy ház mellett haladva érkeztem meg az ellenkező irányú lezárásos táblához, ahol ki is részletezték, hogy kőomlás miatt lett ideiglenesen lezárva az út. Azért túlélhető így is, de nem éppen ideális, ezt aláírom, főleg nem tömegek részére. Nem sokkal később elhaladtam a bezárt Sahnestüberl mellett, majd folytattam a folyótól nem messze haladó utamat a fenyvesben továbbra is a Gurgler-völgyben. Az eddigi napsütés kezdett véget érni, ránéztem a menetrendre és döbbentem láttam, hogy a kényelmesen elérni szándékozott 17:05-ös busznak mindössze egy perces átszállási ideje van Ötztal-ban, ami azért baromi karcsú. Ezúttal persze a vonat nem késett, mivel sok kedvem nem volt egy órát malmozni Ötztal-ban, ezért úgy döntöttem, hogy felpörgetem a dolgokat és megkísérlem elérni a fél órával korábbi buszt. Nem vágytam erre, de mivel a beázott telefonomon rajta voltak több mint két heti képanyagok és egyéb lementeni való dolgok, valamint másnap várva várt a munka is, így nem akartam egy órát elvesztegetni. A főúton kecskék vonultak, kolompjaik a folyó zaját is elnyomták. A fenyvesben haladó szép ösvény a Timmels patakon hídon kel át, a szép vízeséseknél megálltam egy pillanatra nézelődni, majd tempósan haladtam tovább, közben kezdett egyre inkább beborulni és feltámadni a szél.
18. Sahnestüberl előtt
19. főút szélén vonuló kecskék
20. Timmels patak szép vízesései
Bírom az olyan túrákat, amikor alapvetően tartós lejtőn megyek, de nem egyszer emelkedő jön szembe, ebből akadt ezen a napon is nem kevés. Előbb a Timmelsjoch felé haladó ösvény elágazásánál haladtam el, majd a Brunnenkogel felé vezetőnél. Itt már az ösvény kiszélesedett, jól lehetett haladni. Vent felé a völgy is egyre inkább kinyílt, egy adótorony után immáron keréknyomon haladva erősebb lejtő következett, itt könnyebb volt futnom, mint nem. Az útnál legelésző 3 ló mellett elhaladtam, majd megérkeztem Zwieselstein faluba. Nagyban növelte a szimpátiát bennem a falu kapcsán, hogy sokkal kevesebb kacsalábon forgó épület állt és nem volt felvonó és egyéb komolyabb infrastruktúra. A Gurgler Ache mellett hamar kiértem a főúthoz, szemmel láthatólag is esélytelen volt pecsételni bárhol, valamint az előbb említettek miatt az időm is ki volt számolva, így mentem tovább. A buszmegállónál lévő felirattal fotózkodtam egyet igazolásképpen, majd nem sokkal később az egyik bezárt hotelbe láttam valakit bemenni, de mire odaértem már sehol nem volt, így mentem tovább. Sétálós beszámolóját utólag átnézve láttam, hogy a buszmegálló mögötti Talhütte Zwieselstein nevű helyen pecsételt, nem tartom valószínűnek, hogy nyitva lett volna, de ezt nem tudom biztosra. Bevallom őszintén csak a legszükségesebb dolgokból szoktam előre felkészülni egy túrára, nem szokásom mindent betéve áttanulmányozni és megtervezni az utolsó méterig, főleg nem egy napos túra esetében. A sarokpontok nyilván adottak: táv, szint, menetrendek, várható időjárás. Meg szoktam hagyni a felfedezés varázsát. Természetesen amire komolyabban készülni kell (pl. glecseres részek), ott bele kell jobban merülnöm a témába. Elkezdett esni az eső, a település határában toronydarus építkezés után immáron a még nagyobb vízhozamú Ötztaler Ache mellett vezetett az utam újra erdőben tovább.
21. fenyvesben vezető hangulatos ösvény
22. Vent felé vezető völgy látványa (Venter Tal)
23.-24. Zwieselstein távolabbról és közelebbről
25. Zwiselstein központja, továbbra is észak felé haladtam
A folyó szép sziklás szurdokban folyik, először szintben, majd egyre inkább vájta bele magát a sziklákba, az ösvény egy idő után újra emelkedni kezdett. Egy elágazásban jobbra vezettek a jelek, de térképen nem rémlett komolyabb törés az útban, így mentem egyenesen tovább, nem sokkal később viszont egy durva elmosódás miatt véget ért az ösvény, akkor esett le, hogy az új út amivel az előbb találkoztam, így visszatértem oda és leküzdöttem ismét egy kis szintet, majd az elmosódás után ismét lejtett az út, majd ismét emelkedett. Mindenféle átmenet nélkül érkeztem meg Sölden szélső házaihoz az utolsó emelkedő után, rögtön folytattam is lefele az utat, nem böngésztem a térképet, mely egy kicsit eltérő útvonalat mutatott, de mire ez világossá vált előttem, már nem akartam visszafordulni, ezek a városon belüli szakaszok amúgy sem a túra legjobbjai. Közben elállt az eső, nagyjából 2,5 km-t haladtam aszfalton, így ha majd a Dresdner Hütte felől érkezek nyáron, az ellenkező irányból, akkor rögtön tudok a buszmegálló felé haladni.
26. Ötzaler Ache mentén tovább, hátranézve az idő nem sok jóval kecsegtetett
27.-29. vadregényes ösvény
30. útközben az ösvény emelkedett a folyó pedig nyilván lejtett, a hegyoldal pedig lecsúszott, a kép közepén haladt át régen az ösvény, ami már nem létezik, mindez a mostani útról fotózva
Halovány napsütés is volt, de látszódott, hogy csak egy ideig, a következő adag eső már a háttérben munkálkodott. Visszatért a kijelölt út is az aszfaltra, nem sokkal később egy szerencsés véletlen folytán egy bezárt hotelnél váratlanul pecséthez jutottam: a szakács egy másik csávóval egy régi kis Polskihoz hasonló autót nézegetett, rákérdeztem és sikerrel jártam. Örültem ennek, egymás után két hiányzó pecsét már nem annyira jó. Visszatérve a beszámoló elején említett első benyomásra: Ischgl-höz képest itt azért szellősebb az utcakép, néha 1-1 legelő is megszakítja az emeletes családi házak és szállodák hegemóniáját, tehát annál egy fokkal jobb itt a helyzet. Az Auweg-nél elhagytam a Zentral útvonalát, majd a folyó felett áthaladva a főúthoz mentem, a kiszemelt Hotel Hubertus megálló helyett a központibb Postamt-hoz mentem, örültem, hogy a rendelkezésre álló pár percben nem kell pecsét után szaladgálnom. A buszmegállóban várakozva el is eredt az eső, a busz pár perc késéssel érkezett, a tegnapi naphoz hasonlóan ezúttal is ugyanazzal a sofőrrel utaztam visszafele, akivel odafele is.
31. Sölden egy szellősebb részlete a szélső utcában
32. Sölden központjának környékén, kicsit távolabb látszódik a buszmegálló öble is, ott ért véget a túrám
Längenfeld-ig esett, aztán szép időben haladtunk tovább a végállomás felé. Ötztal-ban volt fél órám, a közeli Mpreis-ban vásároltam, majd a pár percet késő 18:12-es Railjet-el utaztam, Bludenz-ben kissé csücskös volt az átszállás (ugyanaz a 19:35-ös vonat, mint tegnap, másnap 2 órát késett, harmadnap pontos volt ismét, direkt megnéztem), de összejött, este 8-kor vissza is tértem az albérletbe. 5 perces hajszárítós melegítés után rendben lementettem a képeimet a telefonomról, azóta némi szakaszos szárítás után is működik, leszámítva a kihangosítást. Ezúttal szerencsém volt a technikával, nem ment tönkre.
33. a buszból visszanézve dél felé, a felhő alatt úszni tanultak
34. Tumpen, kilátás kelet felé, a háttérben látható csipkék alatt vezető húzós ösvényen (Wilhelm-Oltrogge-Weg) haladtam a 2-es kötet bejezésének napján 2019. júliusának végén
A szeszélyes április végi és május eleji időjárás nehézzé tette a múltkori túra folytatását, de végül csak összejött. Természetesen amikor dolgoznom kellett, az szinte mindig verőfényben volt. Több ötlet közül a pfunds-i második utat választottam, így a 7:01-es vonattal, bludenz-i átszállás utaztam Landeck-be, majd a 8:42-es Mals (Olaszország) felé tartó busszal utaztam a kiindulópontra. A 22 kilométeres túrára fél 10 előtt kicsivel indultam el a központból. A templommal szembeni utcán át hamar elhagytam a házakat és az Inn hídja után balra fordultam a folyótól nem messze vezető aszfaltos útra. Ezen a részen 2018-ban voltam tűző délutáni napon, most egész nap szinte kizárólag borongós volt az idő.
1. Ried im Oberinntal központjából indult a túrám
2. Inn hídjáról dél felé nézve, nemsokára a kép jobb szélénél haladtam
Elhagyva az erdős-sziklafalas részt az út távolodni kezdett a folyótól, majd a Frauns házcsoportjánál az immáron ösvény ráfordult a hegy felé. Bő 500 méter szint várt rám, újra erdőben vezető cikk-cakkos ösvényen haladtam egyre feljebb. 1100 méter magasságában léptem ki az erdőből és elszórtan fekvő házak között mentem immáron aszfaltos úton a Serfauser Feld területén egyre feljebb, a kilátás is egyre szebb és kiterjedtebb lett ahogyan haladtam felfelé. Egy rövid keréknyomos átkötés után folytatódott az aszfalton haladás, helyenként háziállatok is voltak a házaknál, kisebb tanyáknál. 11:50 körül értem el Serfaus betonkolosszus házait és egyéb nem túl szép szállodai monstrumait.
3. visszanézve jó 20 perccel később
4. cikk-cakkban felfelé
5. kilátás a Serfauser Feld alsó részéről dél felé
6. egy tehén Ried im Oberinntal-lal pózol
7. kilátás az Oberinntal felé, középen Ried
8. Fiss hegyeinek tetején még akad porcukor
9. érkezés Serfaus-ba
Kicsit sarkosan fogalmazva: eddig tartott számomra a túra érdemi része, a lassan 6 évvel ezelőtti kettes kötetes haladásom második bejárása, innen már a tavaly novemberben már bejárt 3-as kötetes szakasz következett, bevallom őszintén túl sok újdonságról az eltelt fél év alatt nem tudok beszámolni. Nem böngésztem a helyi turistainformációs iroda nyitvatartását, így történhetett meg, hogy 12 óra után pár perccel lepattantam a zárt ajtókról, egy óra múlva nyitott ki ismét, ezt természetesen nem terveztem kivárni. A nem messzi polgármesteri hivatal is bezárt délben, egy előtte lévő irodából pedig kedvesen elhajtottak. A belvárosban amúgy az egyetlen szép építmény a templom és a tőle külön épített harangtorony. Beljebb sorra haladtam el a „Zwischensaison” azaz a téli és nyári szezon közti köztes időszak alatt zárva tartó éttermek és szállodák előtt, a pecsételésre egyre kevesebb lett az esély. Az Mpreis üzlettel egy helyiségben lévő kávézó-pékségben vettem egy nem sokkal később számomra csak félig ehető rántott húsos zsemlét (tudom, válogatós vagyok, ez van), majd érdeklődtem a pecsételés lehetőségéről, sikertelenül. Az eladónő az egyik asztalnál ülő férfinek szólt, hogy vele beszéljek, sok okosat ő sem tudott mondani, csak a szembe lévő házhoz irányított, de a nyitott ajtó után ott sem találtam senkit. Beletörődtem, hogy ez most nem jön össze, majd ha a később a Paznauntal felé haladok innen, akkor majd pótolom. Kicsit unalmas amúgy ez a városon belőli pecsét lejmolás már évek után, lehetne erre valami megoldást találni (pl. fix pecsét kihelyezése például a település nevével, az jó lenne bárkinek akinek szüksége van rá). Ha nagyon akartam volna akkor visszamehettem volna a város elején lévő sok csillagos szállodához, vagy a polgármesteri hivatal melletti postára, de semmi kedvem nem volt már ezen erőlködni, meg időt tölteni, inkább a szemerkélő eső elől behúzódva megettem a szendvicsem ehetőnek található részét, majd St Zeno felé a hídon csináltam igazolóképeket és a híd túloldalán balra fordulva már a 3-as kötet útvonalán indultam meg lefelé. Remélem a következő alkalommal végre kipróbálhatom a földalattit is itt.
10. Furgler és Furglerjoch, az olvadásra még várni kell egy kicsit
11. templom és külön harangtorony Serfaus központjában
12. Zeno Brücke, már a 3-as kötet útvonaláról nézve
A kocaturista és wellness-szállodaközpont várost elhagyva lejtős aszfaltos úton haladtam lefelé, a következő főbb pont a nem sokkal Ried szintje fölött fekvő Tschupbach volt. A Rappenwand sziklás falához ezúttal nem tértem ki. Tschupbach 1683-ban épült kápolnája szépen dacol az idővel, a felfestett dátumok szerint 1788-ban, majd 1973-ban újították fel, őszintén szólva ráférne egy újabb felújítás, főleg a harangtorony feletti részen látszanak csúnyán a beázás és az amortizációs nyomok. Itt újra ösvényre tértem, normál tempóban tudtam haladni. Ahogyan említettem, sok újdonságot nem tapasztaltam a fél évvel ezelőtti állapotokhoz képest, így nem is részletezem túl most a dolgokat. Szép, de rövid fenyveses rész után Schönegg házait követően emelkedős részen haladtam,majd Marchtalbach patakátkelés következett. Nemsokára már keréknyomon haladtam, majd rövid aszfaltos rész után érkeztem meg Lafairs házcsoportjához, ahol a falutábla után rögtön jobbos kanyar következik az ösvényre, pár száz méterre a tschupbach-i testvéréhez hasonló kápolnát láttam itt is. Nem sokkal később a Lafairs patak fölött fémszerkezetű, de felülről drótkötelekkel megfogott hídon haladtam át. A sziklás részből ömlő vízen átkelni másképp reálisan nem is lehetne, még a legnagyobb nyári forróságban sem ajánlanám.
13.-14. lefelé az aszfalton viszonylag gyorsan fogyott a szint
15. Tschupbach öreg kápolnája
16.-17. tipikus látképek útközben a völgy felé
Nemsokára már Birkach közelében jártam, a nagyobb házcsoportot felülről kerültem meg, itt annyi különbség volt, hogy kis falucska délnyugati végében ezúttal az egyik patakmederben volt víz is. Birkach végétől már szépen látszódott a napi úticélom, de tudtam, hogy még először a szinte a teljes város mentén a hegyoldalban végig kell mennem (előny a szép kilátás a Pfunds-ra és környékére), majd a városon belül is kell egy jókorát kerülnöm a buszig. Így is történt, a fenyvesben, majd egy rövid, de tetszetős sziklás rész után érkeztem meg Pfunds szélére, a városba terveim szerint majd nyáron érkezek ismét, a másik oldal, azaz a Riffljoch felől. A felesleges köröket a pecsételés kapcsán már helyismeret birtokában elkerültem, így egyből a Tourinform iroda felé mentem, ami megint az orrom előtt zárt be, de még szerencsére egy fiatal lány még bent volt és így el tudtam intézni a pecsételést. Ezek után a következő fontosabb pont az Inn régi hídja volt, ezúttal kicsivel több időm volt, így elmentem a pontos leágazásig, ahonnan majd szemből fogok érkezni, jelzésekből a városokhoz hasonlóan itt sincsen túlkínálat, megkockáztatom, hogy talán egy darabot sem láttam, meg smerovnikot sem. A valóságban nem létező jelzések elhagyása után a nem túl messzi buszmegálló felé vettem az irányt, a 17:37-es járat pontos volt, ugyanazzal a sofőr bácsival tértem vissza Landeck-be, mint aki reggel elhozott onnan.
18. Lafairs patak hídja utáni érdekes vízelvezetés
19. Lafairs kápolnája
20. Birkach határában
21.-22. kényelmes patakátkelések, az elsőben legutóbb nem volt víz
23. Pfunds közeleg
24. a kisvárossal szembeni rövid, de szép sziklás rész
25. pfunds-i képeslap
26. buszmegálló mögötti patak: Pfundsertalbach és Radurschlbach névre is hallgat
Csodának-csodájára a 166/566-os Railjet dupla szerelvénye pár perces késéssel befutott, a továbbiakban hozott is be a késésből, így igen ritkán megtapasztalható alkalom adódott: Bludenz-ben kényelmesen elértem a 19:35-ös vonatot, így este nyolckor már meg is érkeztem az albérletbe. Ez nem is volt gond, mivel a másnapi újabb egy napos túra előtt ki tudtam magam pihenni.
Nekem egyre rosszabb a tapasztalatom a víz vetéli lehetőségekkel. Nem kifejezetten a Börzsönyben, de egyre több forrás elapad, sok a gondozatlansága miatt használhatatlan, a falvakban pedig eltűnnek a kékkutak. Csupán a temetők a biztos pontok.
Sajnos az információ is nagyon kevés a forrásokról. A rétekre, pihenőkhöz kitelepített ivókutak is a legtöbb helyen használhatatlanok. Pld, Odvaskő-étterem melletti rét (most jártam arra) Persze kér az ember ahol lehet, de azért az mégis más.
Megoldás lehet a sok víz cipelése, de azt azért tudjuk, hogy 1 l víz bizony 1 kg. Sátorból, hátizsákból, bakancsból mindig lehet könnyebbet szerezni, de ...
(Bár halottam már arról, hogy az igazán profik instant víz port használnak, s így csak a port cipelik: a 10 grammos instant port felkeverik 1 l vízbe, s azonnal 1 liter friss vizet kapnak eredményül. :)
Hát nem tudom, én az utóbbi években már több száz kilométeren keresztül-kasul összevissza bejártam már a Börzsönyt, a turistaházat is sokszor érintve, de egyszer sem kellett vizet vételeznem ott, mindig vittem magammal elegendőt, 2 liter mindig van nálam. Inkább csak kajálni ültem be, ha épp olyan kedvem volt. Persze forrásokból, pl. a Fagyos-kútból vagy a Kenyeres-forrásból fel szoktam töltekezni, de ott is csak lecserélem az addig magammal vitt vizet, mégiscsak jobban esik a hideg, friss forrásvíz.
Nyárinak számító áprilisi meleg idő volt várható erre a túranapra, az időjárásban nem kellett csalódnunk, még 30 faktoros naptej mellett is sikerült kicsit megégnünk a napon a párommal. 9:04-es vonattal indultunk el, majd kicsivel később a 9:30-as Railjet-tel utaztunk Bludenz-től Imst-Piztal állomásig, ahol a 10:43-kor Mittelberg felé induló buszra szálltunk át. Pontosan érkeztünk meg Jerzens falujába, ahol a pecsételéshez mindent zárva találtunk: vasárnap lévén boltok zárva, vendéglők pedig a téli és nyári szezonok közti pihenő miatt voltak zárva. A központ közelében lévő szép foglalatú forrást és néhány méter magas kilátót megnéztük, majd elindultunk lefelé. Szépek voltak a környező havas hegyek, mi pedig már ekkor sem fáztunk a szikrázó napsütésben.
1. Jerzens központjánál lévő kis kilátóból nézelődtünk
A Jerzens táblával csináltunk igazolófotót, majd visszatértünk az egyik elágazásban lévő lefelé vezető útra, amely a kijelölt út. Néhány ház mellett elhaladva (az egyik udvarán magyar rendszámos autó parkolt) nemsokára el is hagytuk a települést, majd a Pitztal főutat keresztezve egy autószalont mellőzve mentünk a túra legmélyebb pontja felé, mely a Pitze nevű bővízű patak felett történő átkelést jelentette. Emelkedő úton érkeztünk meg Kienberg házaihoz, a felfelé folytatódó aszfaltos út kanyarjában forrás található. A házakat elhagyva szép fenyvesben haladtunk, mely a túra egyik legszebb és leghangulatosabb része volt, az emelkedős ösvényen, majd később keréknyomon helyenként szép kilátás nyílott Jerzens felé (jobb kézre volt, mivel a túra „U” alakú kerülőt tesz meg itt), valamint észak, majd később északnyugat felé. Kiérve az erdőből legelők mellett érkeztünk meg a kicsit távolabbi Wenns-hez tartozó Matzlewald házcsoporthoz, majd nemsokára egy néhány méter kisvasúti pályát tartalmazó kisebb fűrésztelep mellett értük el a Piller-völgy (Pillertal) főútját, amely papírforma szerint csak az L17-es jelű út, gyakorlatilag azért volt rajta forgalom.
2. korai tavasz
3. Pitze hídjánál
4. Kienberg utáni kellemes szakasz részlete
5. egy kis kilátás is akad észak felé
6. Matzlewald előtt, a hegyekről (Venet-gerinc) nem hiányoznak a felvonók, teljesen jól néznek így ki
7. Imst-hez közeli Tschirgant (2372 m) tömbje
8. néhány tucat méternyi keskeny nyomtávú vasút
Innen pár kilométer aszfalttaposás következett, először Langegerte településrészén haladtunk át, majd egy útszéli keresztnél lévő padon tartottunk egy kis szünetet, majd a szintén néhány házas Schweizerhof mentén mentünk el. Szerpentines rész után Taschach következett, majd a 6 évvel ezelőttről már ismerős Neu Amerika nevű rész, ahol aludtam is. Az emelkedős útról szép kilátás nyílott visszafelé keleti irányba, még a rövid ideig rekordcsúcsom Wildgrat (2971 m) is megmutatta magát. Patak mellett haladó hangulatos résszel érkeztünk meg Piller nevű nagyobb községbe, az úton az autók mellett rengeteg motoros is közlekedett. Piller ugyan nem pecsételőhely, de sok esély nem lett volna rá amúgy sem (legfeljebb a Sonne nevű panzióban, ha nyitva lett volna). A zenepavilonnál lévő forrás még el volt zárva, de amúgy sem álltunk rosszul a vízkészlettel. A település fölötti hegyek (Venet-gerinc) tetszettek felvonók és egyéb nyalánkságok nélkül, valaha az összes ilyen völgy így nézhetett ki még a turizmus és lehúzás hegyek durva térnyerése előtt. A nagyobb falut elhagyva szűkebb lett az út, hamarosan a vicces nevű Fuchsmoos (Rókamoha vagy Rókamocsár) nevű településrész felé nyílott elágazás, mi viszont egyenesen haladtunk tovább. Bal kéz felől buszforduló következett egy magasfeszültségű oszlop tövében. Nem tanulmányoztam a menetrendet, de nem tartom kizártnak, hogy télen csak idáig járnak a buszok, feljebb nem. Pár lépés után értük el a hangulatos útszéli tavat, ahol lehet fürödni is, fel is vettem a nyári motoros utak listájára a helyet, mely Landschaftsteich Piller névre hallgat. A tetszetős helyen lévő tavat szép fenyves övezi, napozók is voltak a partján valamint egy gyerekeivel kiránduló anya és idősek is ücsörögtek az egyik padon.
9. Jerzens feletti hegyek Langegerte felől nézve: szemben a hegyoldalban, sípályák közelében vezet a Zentral a Hochzeigerhaus és a Tanzalm felé, majd a jobb oldali, Hochzeiger nevű csúcs alatt vezet tovább az Ötztal felé
10. aszfalttaposás
11. Wildgrat (2971 m) csúcsa a Neu Amerika nevű részről fotózva, rövid ideig csúcsrekordom volt, majd a Furgler váltotta le nem sokkal később
12. Piller és a hegyek, visszafelé nézve
13. a hangulatos tónál
A tó nem túl nagy, lassan haladva is két perc alatt el lehet érni a végét, a fentről jövő patak érdekes módon, egy szimbolikus vízimalmon és hosszabb vályún keresztül éri el a tó végébe torkolló folytatást. Nemsokára az aszfalt mellől fenyvesbe tértünk be és egy szép szakasz következett. Az elágazásban egy tanösvény (Kulturweg) pecsétje volt az egyik fára rögzítve, nyomtam egy lenyomatot a füzetembe bele. Néhány száz méter után nagyfeszültségű vezeték alatt keltünk át és kezdetét vette a Pillerhöhe felé vezető emelkedő. A tanösvény második pecsétje megegyezett az első lenyomatával, így nem nyomtam még egy ugyanolyan pecsétet a leesett gumival. A hangulatos fenyvesben helyenként mocsaras részen vezet a túra, de nem okoz gondot, a legtöbb helyen összeszögelt hengeres kis fákból készült úton lehet haladni. A folyamatosan emelkedő ösvény utolsó harmadában vált meredek szögre, az árnyékos részeken találkoztunk néhány hófolttal, majd megérkeztünk az aszfaltos útra. Először a régi időkben áldozati helynek használt rész mellett haladtunk el, majd a Fließ felé vezető út elágazása után nem sokkal felértünk az itt lévő Naturparkhaus-hoz, az 1559 méteren fekvő Pillerhöhe nyeregbe, ahol egy kilátóponton megcsodáltuk a gyönyörű Felső-Inn-völgyi (Oberinntal) kilátást dél és észak felé egyaránt. Ez a hely a túra legszebb pontja.
17.-18. gyönyörű kilátás a Pillerhöheről a Felső-Inn-völgyére (Oberinntal) észak és dél felé nézve
Finoman fogalmazva sem voltunk egyedül a nyeregben, autósok és motorosok egyaránt képviseltették magukat. Miután elindultunk lefelé az egyik motoros konvoj is követte példánkat. A délutáni napnak továbbra is komoly ereje volt, a Puschlin nevű rész után egy kis emelkedő következett, majd onnan már végérvényesen a lejtőé volt a főszerep. A Trocken patak környékén egy forrásban feltöltöttük az üvegjeinket, majd hamarosan újra egy fenyves mentén haladtunk tovább. Nem sokkal később ismét ráláttunk az Oberinntal-ra, majd beértünk a Falpaus nevű településrésze, mely Kaunerberg részét képezi. Az itt álló Gasthof Wiesejaggl vendégház pecsételőhely, szerencsére itt már sikerült is a művelet.
19. folytatás
20. továbbra is markáns a déli irányú kilátás a völgyre, ahová tartottunk
21. Falpaus, Gasthof Wiesejaggl, igazolópont
A kis kitérő után visszatértünk a kijelölt útra és az ösvényen meredeken lefelé vezető emelkedőben mentünk tovább. Szép erdőben vezetett az utunk, az ösvény jó pár helyen már kényelmetlen szögben lejt, közben egy-egy ponton kilátást is élvezhettünk. A Kauns falu határáig vezető ösvény egyetlen csavarja, hogy az aktuális nagyfeszültségű oszlop közelében egy alig látható „V” alakú fordulást kell végrehajtani az oszlop irányába. Rengeteg ilyen magasfeszültségű oszlop és távvezeték van Nyugat-Ausztriában, nem is értem , hogy a völgyi részeken miért nem földkábel formájában oldják ezt meg. E sorok írása közben nézem a térképet és a Goldegg nevű résznél lett volna a kijelölt és egyben kényelmesebb út Kauns felé, erre viszont a terepen nem utalt semmi, így maradtunk a toronyirányt vezető jócskán lejtős ösvényen. Kauns falut elérve gyönyörű kilátást élvezhettünk a keleti irány hegyei felé, nekem ez a rész annak idején ellenfényes volt, ezúttal viszont fotózáshoz és nézelődéshez megfelelő napszakban jártunk erre. Kauns-ban nem kell pecsételni, nehéz is lett volna nyitva tartó helyet találni. A fák szépen virágzottak a jócskán meleg tavaszi időben, napközben már a júliusira emlékeztető hőérzet volt. Kauns-ban zömében felújított régi házak vannak, nincsen elcsúfítva a táj semmilyen kacsalábon forgó szállodával és felvonóval sem, ezért szimpatikus hely volt számunkra.
22. továbbra is lefelé
23. Kauns házai előtt, a háttér is elég szép
24. tavaszi hangulat Kauns-ban
25. elhagyva a falut
Ismét aszfalton haladtunk a naplemente utáni fényekben egy rövid szerpentines részen Faggen széléig, majd ott balra térve a Fagge patak fölött átkelve Prutz területén haladtunk már nemsokára. Hamar elértük a számomra emlékezetes Mpreis áruházat, amely ezúttal zárva volt. 2018. nyarán itt történt velem először és utoljára olyan, hogy a hirtelen megevett sok kaja megártott és egy részét nem tudtam sokáig, csak a parkoló egyik fájáig magamban tartani. Prutz-tól búcsút intettünk, majd az Inn mellett vezető autóúttal párhuzamos úton haladtunk tovább. Egy focipályán éppen meccs volt, mi pedig hamarosan elértük Ried im Oberinntal szélső házait, az utcákon haladva két balos és egy jobbos kanyar után értük el a központot. Az Emi nevű pizzériába betérve sikeresen pecsételtem is, vacsorát venni a múltkori landeck-i helyen tervezetünk, de párom egy hirtelen ötlettől vezérelve itt rendelt nekünk egy-egy gyros-t, amit utólag nézve nagyon jól tett. Az elkészült elviteles vacsorával felszerelkezve indultunk tovább, a második jobbos kanyarnál a Zentral kifordult alólunk, mi pedig az egyenesen nem messze található buszmegálló felé tartottunk. Balra szép templom található. A polgármesteri hivatalnál található megálló várójában elfogyasztottuk a vacsorát, majd a nagyon pontosan érkező és induló 19:53-as busszal utaztunk Landeck állomásig.
26. lassan lebukik a nap a hegyek mögé
27. pillantás a laudeggi várra (Ladis falu)
28. Prutz-Ried közötti „szünet”, nemsokára megérkeztünk a kisvárosba
29. Ried im Oberinntal, a képtől jobbra halad tovább a Zentral, mi pedig még egy kicsit haladtunk tovább egyenesen a polgármesteri hivatalnál található központi buszmegállóba
A járat Zams felől közelített, így láttuk, hogy a kiszemelt büfé zárva van, megnyugodva nyugtáztuk ezt teli hassal, a spontán ötletek sokszor jól tudnak elsülni. Csodának csodájára a 168-as számú Railjet csak 5 perc késéssel érkezett, melyből négyet Bludenz-ig ledolgozott, így a 21:35-ös csatlakozást elértük. Ha jól számolom a közös és az egyedüli utazásaimat is egybevéve, ez fél év alatt negyedszerre sikerült, a többi alkalommal maradt a várakozás, de ezúttal gondolnunk sem kellett erre. Lehetne ez így többször is.
30. esti csendélet Landeck állomáson: kicsit távolabb egy Talent motorvonat várakozik a tolatási mozgás folytatására, jobbra pedig egy öreg 2067-es sorozatú mozdony dacol az idővel
A szokatlanul enyhe, sőt kifejezetten melegnek mondható március végi-április eleji napok után elérkezett az ideje a 2024-es év első Zentral túrájának. Egy hónappal korábban csináltam helyben a Lindauer Hüttéig egy oda-visszát szólóban, még jócskán hóban, most viszont szerencsére már elolvadt amerre jártunk egy kis kivétellel.
Párommal kis zsákkal indultunk útnak a 25 kilométeres völgyi túrára a 8:04-es vonattal Bludenz felé, majd ott Railjet-re felszállva Landeck állomásig utaztunk. 9:40-kor indult a buszjárat Galtür felé a Paznaun-völgyben, amely mentén a túránk is vezetett. Egy jó órás utazás után szálltunk le Ischgl, Mathon West megállóhelyen szép napsütéses időben. Rögtön rájöttem, hogy a következő, Windpark nevű megállónál jobb lett volna leszállni, mert közelebb van az a pont, ahol az ösvény a hegy felé fordul. Sebaj, megtettük az aszfaltos úton az oda-visszát az elágazásig, ahol a 2-es kötet ösvénye a Friedrichshafener Hütte felé fordul, innen indultunk el vissza a völgy mentén északkeleti irányba.
1. leszállás Mathon West megállóhelyen, impozáns környezetben
2. széles ösvény a Friedrichshafener Hütte felé
Hamar visszaértünk Mathon faluba, ahol az emeletes alpesi házak (szinte az összesben meg lehet szállni) után egy kápolna jelentette a helyi nevezetességet. Pár lépés után elhagytuk a falut szűrt napsütésben, amelyről ezúttal is a szaharai felkavart homok gondoskodott, ahogyan március végén is példa volt rá. Jól járható keréknyomon haladtunk lejtőben, majd ráfordultunk az országút alagútjának tetején vezető útra, hátrafelé nézve elég szép kilátásban volt részünk. Egy lavinás kövekkel kirakott védmű és az alagút vége után átkeltünk az úton, majd a völgyre szép rálátást biztosító úton haladtunk Ischgl városáig, ahová egy réten keresztül sikerült leereszkednünk.
3. pillantás a Verwallgruppe hegyei (nyugat) felé Mathon után nem sokkal
4. visszanézve dél/kelet felé, Mathon irányába
5. Paznauntal
6. rövid sziklás-mohás rész az út mellett
A nyüzsgő télisportra és turizmusra építő hely eddig sem volt a kedvencem, most is igyekeztünk minél kevesebbet itt tölteni. Az Mpreis áruházhoz kitértünk ennivalóért, a húspultból ahogyan hallottam kérhettünk volna anyanyelvünkön is gond nélkül. Főleg az elmúlt egy év alatt gyorsult fel a külföldre vándorlás hazánkból, amikor 2018-ban jártam erre először, akkorról nem rémlik ez ilyen mértékben. Kalóriapótlás után a központon át, a templom közelében a 3-as kötet kiágazását mellőzve a Tourinform irodába mentünk pecsételési céllal. Tavalyelőtt zárva voltak, most viszont sikerült pecsételnem és megcsodálni az 58500 db legókockából megépült vízilovat bent. Ischgl-ből 4 irányba lehet menni a Zentralon, ezúttal Kappl felé haladtunk tovább. Muszáj volt kicsit felpörgetni a tempónkat, az esti utolsó 19:56-os buszt néztük ki Seeből. A Trisanna patakon átkelve pár ház után elhagytuk végre a várost, először egy fals úton. Felkapaszkodtunk az eggyel feljebb lévő útra egy emelkedős réten át, abban a hiszemben, hogy a kijelölt úton vagyunk, de kiderült, hogy az még feljebb van eggyel, már maradtunk így, a Versahl nevű házcsoportnál úgyis összetalálkozott a két út.
7. Ischgl karnyújtásnyira
8. van itt minden is, csak a legszükségesebb időt töltöttük el itt
9. legóból készült víziló a turistainformációs központban
10. ha ezt a táblát látja valaki az azt jelenti, hogy nem a kijelölt úton hagyta el a várost, innen a bal oldali meredekebb rét felé vágtunk át felfelé
Unterschrofen és Vergröß házai után egy kis emelkedő után rövid alagúton keltünk át, majd egy padon megettük a maradék kaját, közben gyönyörködtünk a szép kilátásban. Platt után Ebene házcsoportja következett, ahol ismét kicsit belefeledkeztünk a beszélgetésbe és az úton is dolgoztak, így lementünk a Trisanna szintjére, majd újból felkapaszkodtunk a helyes útra az aszfaltról. Nagyon jól tettük, ugyanis a soron következő két nagyobb és egy kisebb kuloárban összegyűlt hóréteg lavinaszerűen a patakig jutott, betemetve az aszfaltot is. A háromból csak az első alkalommal kellett a tiszta havon a hegyoldalban átkelnünk, a másik kettő már jól tapadó hó-sár vegyesfelvágott volt. Rövid erdei rész után egy kőbánya udvara mellett haladtunk el, majd egy rövid szép fenyveses rész következett, bal kéz felé kis kápolnával. A soron következő Ulmich házcsoport/településrésznél ismét emelkedett az utunk, a házcsoportok más-más néven kitartottak Kappl-ig, majd utána is, egymás között nem túl sok szünettel. Kappl határában megérkezett a 3-as kötet útvonala is, innen a szomszédos völgyben fekvő Serfaus-ig együtt haladnak. Kappl városában sokminden nem változott, felhívtam a korábbi szállásadómat, akiknél már háromszor aludtam, pecsételés végett, de nem voltak otthon. Így maradt más opció, szerencsére a Hotel Post nevű szállodában mindenfelé felesleges körök nélkül tudtam pecsételni. Párom füzete otthon maradt, így ezeket a pecséteket egy másik alkalommal pótoljuk majd. Az időnk nem volt kiszámolva, de nagyon sok mozgástér sem volt, így rögtön haladtunk is tovább. Jó dolog a központban lévő buszmegállónál a könyves szekrény, ahova mindenki hozhat-vihet amit akar. 5 óra után nem sokkal hagytuk el a várost.
11. Ebene házcsoportja és túránk kiindulópontja felé nézve
12. meglepetés hó
13. a folytatás már sokkal szimpatikusabb volt, de két havas/földes kuloár még várt ránk
14. kőbánya utáni, Trisanna mellett vezető rövid szép rész
15. érkezés nem mondom el hová
16. hol sűrűbben, hol szellősebben beépített völgy
Alapvetésem, hogy harmadszorra már nem írok beszámolót ugyanarról az útról, ez már nekem ezen a részen a harmadik alkalmam volt. Viszont 2018-ban, az első körben nagyon fáradt voltam és See felől nem mentem fel a hegyoldalban vezető útra Kappl felé, hanem a völgyben haladtam, így a kijelölt úton ez volt a második bejárásom, ezért még egyszer átfutom a kicsivel hosszabb, mint 9 km hosszú szakasz részleteit.
Kappl-See között sokkal több erdős rész van, mint Mathon-tól odáig, nekem ezért jobban is tetszett. Kappl északkelet felé elnyúló részein tempósan haladtunk a késő délutáni fényekben a Niederndorf majd Untermühl nevű részeken. Kis erdős rész után Platti majd Althof házainál haladtunk el. Széles ösvényes szép rész következett a Blanka patak felett hídon keltünk át. A vízesések amúgy errefelé is gyakoriak, egészen sok van belőlük a völgyben. Holdernach házainál egyik felét felülről a másik felénél, pedig kis szünet után átvágva haladtunk át. Rétek között vezető újabb átkötő szakasz után már a bőven See-hez tartozó Sesselebene házai mentén vezetett a utunk, majd egy újabb ösvényes átkötés után egy aszfaltos emelkedő következett, majd ismét ösvény. See egyre közelebb került hozzánk, a nap fényei pedig egyre inkább fogyatkozni kezdtek. 7 óra után nem sokkal már felülről néztük See kisvárosát, majd hamarosan már ott is gyalogoltunk.
17. Kappl központi részének elhagyása
18. folytatódik a túra
19. Blanka patak
20. késő délutáni fények 1., hátul jobbra a Furglerjoch figyelhető meg és mellette az első háromezres csúcsom: Furgler, 3004 m
21. késő délutáni fények 2.
22. See, végállomás következik
Immáron harmadik alkalommal is szó nélkül tudtam pecsételni az 5 csillagos Mallaun Hotelben. Ezek után már nem volt más hátra, mint See túlsó végében lévő Elis nevű buszmegállóig gyalogolni, ahogyan szűk két éve egyedül is tettem. Ennek az oka egyszerű: ha majd Serfaus felől érkezek, akkor ne kelljen kitérni pecsételni és lehetőleg a következő buszt el tudjam érni, magamat ismerve úgyis valamennyire ki lesz számolva az idő rá. A megálló melletti Mpreis bár 7 órakor bezárt, a buszt viszont kényelmesen elértük.
23. See táblája, a túra itt ért véget, a buszmegálló átlósan a túloldalon van
Útközben már nézegettük a menetrendet, így nem ért minket váratlanul, hogy Bludenz-ben nem fogjuk elérni a csatlakozást a Railjet késése miatt. Emlékszem, hogy 2018-ban 6:55-kor felszálltam a 162-es számú Railjet-re és fél nappal később simán elértem a csatlakozást Bludenz-ben, ez mára már sci-fi kategória lett…sok-sok utazásom alatt eddig kétszer sikerült ott körömrágás nélkül átszállnom (körömrágással és rohanással még +1x), amúgy mindig várni kellett. Jelen állás szerint semmi esély nincsen rá, hogy ez pozitív irányba változzon, ha jövök/jövünk Magyarországról vissza, akkor már eleve a későbbi vonattal kell számolnunk sajnos. Landeck-ben volt egy fél óránk, így gyorsan elszaladtam egy kis esti diétás rántott húsért az állomástól pár száz méterre lévő kebaboshoz. A Westbahn vonata a jetinél előbb érkezett, így ezzel utaztunk Bludenz-be, az osztrák állami vasút vonatához képest teljesen pontos volt (sőt előbb érkezett!) és bőven volt rajta hely. Az udvarias jegyvizsgáló be is regisztrálta a helyünket, de amúgy sem kellett attól tartanunk, hogy tömegek tartanának rá igényt. Teljesen korrekt volt az egy órás utazásunk így. Bludenz-ben az említett egy órás várakozást is letudtuk, majd személyvonattal tértünk vissza a lakóhelyünkre.
24. Westbahn Kiss típusú motorvonata érkezik Landeck-Zams állomásra
25. éhség kilőve
Jó volt kicsit átmozgatni a „téli álom” után ébredező kondimat és a terveim szerint ezt a túrát idén még sok másik fogja követni, a hármas kötet maradékának és a teljes második bejárás befejezésével együtt.
Ez egy 2022. februári túra, de valamiért a megírása után a közzé tétele feledésbe merült, amely egy összesítésnél tűnt fel. Most már nem hiányzik, aki követi a túráim sorrendiségét (ha van ilyen), akkor most már teljes a Zentral első kötet, második bejárásának leírása.
Elérkezett a túra amivel bezártam az első kötet második bejárásom utolsó hiányzó darabjával a Mönichkirchen-Hainburg szakaszt. Ez az a kb 160 km hosszú rész, amit bármilyen évszakban be lehet járni, a maradék bő 1000 kilométerről ez nem mondható el. A zöme csak nyári, esetleg kora őszi időszakban járható be normál körülmények között: hótalp, hágóvas, bezárt menedékházakkal. Ettől a magashegyi világtól viszont elég messze van a 25 kilométeres hainburgi túra. A vasárnapi utazási logisztika megkönnyítése végett autómat Pomogy állomáson hagytam és innen vonatoztam Pándorfalu község (Parndof Ort) megállóhelyig, ahol a 3 nappal korábbi túrámat befejeztem. Sietnem nem nagyon kellett előreláthatólag, 17:06-os vonatot terveztem be Hainburg-ban. Kényelmes léptekkel haladtam Pándorfalu kertvárosias részében, tetszettek a régi stílusú házak, melyekkel Ausztriában beljebb már nem nagyon lehet találkozni. Kiérve a kisvárosból természetesen ezúttal erős szél fogadott ahogyan megindultam a hosszú egyenes úton észak felé. Balra a Lajta-hegység lefutó gerince adott némi látványosságot a szélerőművek tucatjaival szemben, jobbra pedig csak szélkerekek látszódtak.
1. Pándorfaluban
2. a kisvárost elhagyva
3. távolban a Lajta-hegység lefutó dombjai
4. visszanézve
5. már távolról is látszik a Hundsheimer Berg (480 m), amely mögött Hainburg terül el
Kisütött a nap, egy elbambulós úttévesztés után korrigálva haladtam át az A6-os autópálya alatt. A napsütésnek köszönhetően már kellemesebb volt ez a rész, érdekesek voltak az út mindkét iránya felől kirakott figyelmeztető sárga villogóval ellátott táblák: télen ha a sárga villogó működik, akkor tilos az úton gyalogosan menni, mert a szélerőművek lapátjairól lehulló jégdarabok elég komoly sérülést okozhatnak. Továbbra is szélerőművek társaságában haladtam felfelé egészen a Rohrau határáig. Itt átkeltem a Lajta hídon (első bejárásos beszámolómhoz egy helyreigazítás: valóban van Lajta holtág a közelben, az viszont a túraútvonalról nem látszódik, így a „rendes” Lajta közelében haladtam ezen a rövid szakaszon), majd a túloldali zsilipeket tekintettem meg. A gát Rohrau falu felőli oldalán néhány kisebb halastó található. A Lajta melletti nyírfás erdő adja a túra egyik legjobb részét, kár, hogy csak egy pár száz méteres szakaszról van szó.
6. jéghullásra figyelmeztető jelzés a szélkerekeknél
7. Lajta Rohraunál, a faluban született Joseph Haydn
A soron következő úton átkelve szántóföldek és egy kis patak menti nádas mellett haladva érkeztem meg Schaffelhof településrészhez, amely már Petronell település közelségét jelezte. A vasút feletti hídon átkelve meglepődve tapasztaltam, hogy a Királyhida-Petronell vasútvonal sínjeit felszedték, már csupán csak a zúzottkő ágyazat emlékeztetett rá, hogy itt egykor egy vasútvonal volt. Királyhida határától Petronell állomás előttig egészen a közelmúltig ez a vonal hajtánypályaként működött, nem tudom kinek volt ennyire útban, szerintem a hajtányosok részére még egy jó darabig elketyegett volna komolyabb pénzügyi ráfordítás nélkül. Egy kis figyelmetlenség miatt kerülnöm kellett a Petronell határában álló Heidentor-ig, itt már kicsit kezdtem szűknek érezni az időt, mivel még Petronell-ben pecsétet kellett szereznem, így szaporáztam a lépteimet. A Heidentor (magyarul: Pogány-kapu) emlékműve szépen megmaradt az utókornak, látszik, hogy odafigyelnek rá. A nem túl sok neten fellelhető Zentral beszámolók egyikében látott fotós beállítást (lásd a képek között) ezúttal nem hagytam ki. Feltehetőleg a határt figyelő piros autó mászott bele a képembe fotózáskor, megvárni, hogy elmenjen már nem volt időm, így továbbhaladtam.
8. Schaffelhof előtt
9. a felszedett Bruck-Petronell vasútvonal, hogy kinek volt útban jó kérdés
10.-11. Heidentor-nál
Petronell-be érve nem az állomás felé vettem az irányt a kijelölt út felé, hanem a központ felé indultam el, reméltem, hogy vasárnap étteremben vagy valahol tudok pecsételni. A kiszemelt hely és a b terv is zárva volt, így már a buszmegállóban szelfizve felkészültem a pecsét nélküli igazoláshoz, amikor kiszúrtam egy kávézót átlósan az út túloldalán. A kávézós hölgyek adtak volna pecsétet, de sajnos az nem volt helyben, fél órát kellett volna rá várni, mire a főnök behozza, ez már sajnos nem fért bele az időmbe. Elköszönéskor a pizzériát és a benzinkutat ajánlották. Előbbinél végül is némi magyarázkodás után sikerrel jártam (nálam volt a 3. bejárás füzete is, ki is használtam az alkalmat a pecsételéshez, így 1,5 héttel később újra erre járva már nem kellett a pecsételéssel bajlódnom, ugyanígy jártam el később Hainburg-ban is). A település után visszatértem a kijelölt útra, a hosszú órák óta nézegetett, jellegzetes Hundsheimer Berg már szinte karnyújtásnyira volt előttem. Bad Deutsch Altenburg-ba érve (a város előtt balra nem érdemes kitérni az amfiteátrum felé, mert elzárt terület, ez szintén a 1,5 héttel későbbi túra tanulsága) nem sok kedvem volt a városi szakaszhoz, viszont a Ludwingstorff kastély és a közelében fekvő hangulatos patak melletti rész tetszett. A Carnuntinum múzeummal szembeni parkban többen sétáltak, sajnos a Dunához nem lehet lejutni, mert el van kerítve. A főút közelében haladva, majd egy balos kanyarral a észak felé vezető Duna híd mellé érkeztem, melynek Dunán átívelő része a Megyeri hídra emlékeztet. A híd alatt átkelve megálltam egy kicsit, itt már látszódott, hogy bőven elérem a kiszemelt vonatot. Ettem egy banánt majd csináltam a hainburgi várról pár távolabbi képet, mely jól mutatott a délutáni napfényben. Pár lépés után kitérőt tettem a Dunához, itt is szépen sütött a délutáni nap.
12. Bad Deutsch Altenburg (Németóvár) közeleg, mögötte a kőbánya részlete látható
13. Ludwingstorff kastély
14. patak menti rövid rész
15. Duna mellé érkezve
16. hainburgi várdomb a várral
Lassan beértem Hainburg-ba, bal kézről Duna egy szigetet ölelt körbe, így a folyó is közelebb került, jobbról pedig a vasút fordult be mellém. Ahol a sziget véget ér nagyjából a vasút akkor kanyarodik be itt a Dunával párhuzamos irányba, a vasút magasabban vezet az utca szintjénél, ez jelenti a várost védő gátat is egyben. Egy helyen a kikötő után egy vízállásmércés vonalas tábla is látható a korábbi árvizek szintjéről, mely könnyen meggyőzi embert arról, hogy igenis komoly szükség van az elsőre túlbiztosításnak tűnő védelemre. Egy dupla cityjet motorvonatból álló járat közben elhaladt a vágányon, erre a vonatra szálltam fel visszafelé kicsivel később. Szemben már az SNP részét képező Devínska Kobyla 514 méteres csúcsán jól látszódott a nem régen átadott kilátó. Kár, hogy én mindkét alkalommal kilátó nélkül jártam ott, bár a kilátás anélkül is szép volt. A vasút alatt átkelve (a védmű ilyen átjáróit szükség esetén vasajtókkal le lehet zárni) rögtön az óváros hangulatos házai között találtam magamat, a vasúti megállóhelynél jobbra fordulva néhány lépcső és egy kis köz után érkeztem meg a Zentralalpenweg kiinduló-, vagy ha úgy tetszik végpontját jelentő hainburgi főtérre. Fotózkodtam az első Zentral nemzeti színű táblával, valamint Fritz Peterka által állított Zentralalpenweg emlékkővel (Eckstein). Még egy ilyen található természetesen Feldkirch-ben is. Ezek után a Haydnstüberl étteremben vezetett az utam, amely ilyenkor nyitva tart (direkt ezért jöttem vasárnap, hétfő helyett).
17. Braunsberg a Dunával és a motorvonatokkal melyekkel végállomási (Wolsthal) fordulás után utaztam
18. az első vagy ha úgy tetszik az utolsó Zentral tábla az útvonalon, mely az első/utolsó jelzés is egyben
19. Zentralalpenweg keleti kőtömbje, testvérét Feldkirch-ben már korábban felkerestem
20. Kontrollstelle, azaz ellenőrzőpont, szintén az útvonal elsője/utolsója
Az előző SNP-Zentral összekötés túrán jártam itt először, az akkori nagy nyüzsgéshez képest érdekes volt a masszív pangást látni az étteremben. Az értetlenkedő pultos lány segítségére egy úriember sietetett, aki tudta, hogy a túrabélyegző hol található. Külső szemmel nézve érdekes össze-vissza pecsételés vette kezdetét, amelynek során az első kötet 2. és 3. bejárásának füzeteibe megfelelő helyeire bekerültek az első pecsétek (borítólap belseje, első oldal, hátsó borító belseje). A második bejárás kapcsán ugye már jártam a kötet másik végénél, a Tappenkarseehütténél, így szépen mutat egymás mellett, alatt az első és az utolsó pecsét. A harmadik füzetnél ez a kép még várat magára. Távozásomkor érkezett 2 vendég az étterembe, vasárnap este lévén, azért ez messze a covid előtti állapot árnyéka csupán. A vasúthoz visszatérve a gáton a vízállás figyelő torony felől rendben megérkezett a dupla cityjet motorvonat (igazából Desiro Main Line a típusa, de én csak cityjetnek hívom, mivel ez a reklámszöveg és színezés van rajta kívül, amely elsőként jelent meg ebben a formában az országban).
21. irány hazafelé
Mivel a megálló peronja rövid és mivel a vasút a gáton halad, így bővíteni is nehéz lenne, így következő állomásig csak a peronra felférő első motorvonatba lehet felszállni (a hátsó egység Wolsthal-Hainburg Kulturfabrik állomások között lezárva közlekedik). Bécsi repülőtéren átszálltam a mögöttünk induló railjet-re amellyel már el tudtam jutni a bécsi főpályaudvarig. Még így is majdnem egy órám volt a 19:15-ös pomogyi vonatig, így az itteni törzshelyemre, a Cuccu Kebap-ba mentem be vacsorázni. A kiadós gyros tál után a vonatra felszállva Pomogyig utaztam, majd onnan autóval érkeztem haza.
Egy nap híján egy hónapja folytattam az RP-DDK-t és végre a feleségem is velem tartott, így együtt léptük át Zala és Vas határát. Részletes kis beszámolómat itt olvashatjátok.
Az OKT Hüvösvölgy-Árpád kilátó vonalán, a reptérnél az elmúlt időben az alábbi úriember folytat tájfutást. Egyelőre ártalmatlannak tűnik, de nem szokványos.
Olvastam, hogy te is szépen haladsz a KDP-vel. Móron szerettelek volna utolérni, de gyorsabb voltál. Így viszont bármikor dönthetek úgy, hogy én is folytatom, lesz honnan ötletet merítenem, hogy mit érdemes még megnézni a környéken.
Szép túrád lehetett, kedves emlékeket ébresztett bennem!
Valamikor 2010-ben, nagyon élveztem ezt a szakaszt. Kicsivel a Búsvári-tó elött, az erdőben éjszakáztam. Reggel lövésekre ébredtem, aztán kiderült, hogy a tónál riasztják a kárókatonákat. Akkor még járt a kisvonat, sikerült is találkoznom egy szolgálati vonattal. Kár, hogy ma már nem jár! A következő napi táborom a Koroknai-tónál volt, és mondhatom itt is élvezetes éjszakát töltöttem.
Homok, homok, homok és egy kis aszfalt, közben pedig két új pecsét, rengeteg szép virág és üde zöld természet. Így lehetne röviden összefoglalni az áprilisi dél-dunántúli túrámat. Meszetgnyőről indultam, felmásztam a Búsvári kilátóba, pihentem a Fehértói kápolnánál, pecsételtem Újvárfalván, a Somogysárd és Kaposmérő közötti homokon pedig kiszárítottam a kulacsomat. A túra hosszabb, fényképes beszámolója a következő oldalon olvasható: https://turaelmenyeim.blogspot.com/2024/04/rpddk-07-mesztegnyo-kaposmero-20240413.html
Május végén kerül a mozikba a 2550 című dokumentumfilm, ami Till Anilla 2550 kilométéres Kékkör-túráját mutatja be. A film mérföldkövet jelenthet a Kéktúra és hazai mozizás történetében is, amennyiben először láthatjuk nagyvásznon Európa leghosszabb egybefüggő túraútvonalát.
A múlt héten lejártam a Közép-Dunántúli Piros, Iszkaszentgyörgy - Eplény szakaszát. Sok szép élményben volt részem, akit érdekel: http://feltser1.x3.hu/EGYEB/indexE.html oldalon a Közép-Dunántúli Piros fül alatt megtalálja a leírást.
Teszek fel néhány kedvcsináló képet. Akit a sztori és az igazán jó képek is érdekelnek, látogassa meg fel a weblapot!
Köszi, hogy megosztottad ezt az infót. Egy ideje szemezgetek a Mecseki Zölddel. Egy kis szakaszát nemrég jártam be, a Rákos-völgyi "V"-t. Hosszabb beszámolót itt olvashattok.
Március közepén az első vértesi KDP túrámon tettem meg az utolsó métereket a KDP Komárom-Esztergom megyei szakaszán. Reggel Száron szálltam vonatra és Oroszlányban kezdtem meg a gyaloglást. Majkon sétáltam egyet a remeteség parkjában és a horgásztó partján, majd meg sem álltam Vértessomlóig. Pecsételés után felmásztam a Somlyó-hegy tetején álló kilátóba, nosztalgiáztam egy kicsit a Vörös-lyuknál, a Macska-bükktől pedig kipihentem az addigi fáradalmaimat. A Körtvélyes tetején hallgattam a józan eszemre, Szár határában felnéztem a Zuppa-tetőre, a nap lezárásaként pedig pecsételtem az áthelyezett bélyegzővel és elsétáltam a vasútállomásig. A túra hosszabb, fényképes beszámolója a következő oldalon olvasható: https://turaelmenyeim.blogspot.com/2024/04/kdp-oroszlany-szar-20240317.html
