AOTD - Album of the day
EFB - Első felületes benyomás
NFR - Nice fucking refrén (azaz épp nem tudod kitörölni az adott refrént, dallamot a füledből)
MM - Most megy (azaz most épp ezt hallgatod)
2 napja próbálom jóra hallgatni a listázó topiklakók iránti tisztelet jeléül, de nem nagyon megy. Ez egy teljesen korrekt kis power lemez, amit szerintem tényleg csak a nosztalgiafaktor húz fel azoknál, akik dobálják rá a 100 pontokat. Jó, mondjuk én sose voltam egy Helloween fan, talán csak a Dark Ride az, amit nagyon szeretek, úgyhogy fogadni mernék, hogy az ősrajongók meg azt nem emelik piedesztálra. 100/68.
15-16 éves koromban azt gondoltam, a Helloween a világ legjobb zenekara, és ennek kizárólag egyetlen oka volt: a Walls Of Jericho. Hallottam már addig is kemény zenét, hallottam gyors dalokat, hallottam dallamos metált, de olyat még nem hallottam, hogy egy zenekar ennyire koncentráltan és ennyire harmonikusan vegyítse mindezeket, létrehozva gyakorlatilag egy új stílust. Persze lehet mondani, hogy Metallica, Maiden, Accept, Priest, aztán ezek mellé téve a Helloween mégis teljesen más. A „dallamos speed power metal” megjelölés igazából ki sem fejezi, mi történik itt. A Ride the Skytól kezdve egyik dalcsodából száguldunk át a másikba, majd a következőbe, és nincs megállás egészen a lemez legvégéig, ahol a How Many Tears helyezi fel a koronát a királyra. És a 40 perces metáltornádót olyan fejedelmi dallamok szövik át minden egyes dalban, ami addig példa nélküli volt, és amit azóta is csak kevesen, kevésszer tudtak megismételni. Túlhaladni meg talán senki, bár elismerem, ebben a kijelentésben van jó adag elfogultság és szubjektivitás. Kai Hansen képzetlen hangja kitűnően illik a nyers zenéhez és hangzáshoz, jobban, mint Kiskéé illett volna, hozzá már inkább a későbbi letisztultság passzolt. Az összes dal összes témája jól átgondolt, a komplexebb részek egymásba fűzése nem tűnik kimódoltnak, ösztönszerűen, természetesen hat az egész, mintha eleve így lett volna elrendelve, minden tökéletesen a helyén van, a dalokon belül a hangok, a lemezen belül a dalok, sehogy máshogy nem lehetne és nem működne. Nem az alkotó hozta létre a művet, hanem a kész mű engedte, hogy az alkotó, átengedve magán, kihozza a fényre, és ünnepélyesen felmutassa a világnak. A világ pedig azóta is örvendeze. Kevés nyomatékosabb 10/10-et írtam be eddig pontszámnak.
Apocalyptica - Plays Metallica By Four Cellos
Nagyon szeretem a cselló hangját, Bach 6 cselló szvitjét végtelenítve szoktam hallgatni, amikor valami olyan hosszabb munkám van. A feldolgozásokat viszont nem kedvelem. Ha valami megszületett, az abban a formájában a legjobb, az már maradjon is úgy. Vonatkozik ez a hangzásra is, remaster, remix, újrajátszott verzió stb., embereknél a plasztikai műtét, a névváltoztatás is általában negatív hatásokra történik, elégedetlenség, menekülés, frusztráció, ilyesmik. Azt pedig különösen nem kedvelem, amikor pop-rock-metálzenekarok a saját vagy mások dalait klasszikus zenei kísérettel vagy akár klasszikus zeneként átdolgozva adják elő. Számomra a legritkább esetben tesz ez hozzá az eredetihez, sőt inkább elvesz belőle. Lendületet, erőt, mondanivalót, tartalmat, hangulatot. Nem más alakjában mutatja meg az adott dalt, hanem egyetlen aspektusból vizsgálja, kiemeli és csak azt az oldalt járja körül, a dal többi része és dimenziója elsikkad, háttérbe szorul, rosszabb esetben teljesen el is veszik. És ezzel már meg is magyaráztam, miért nem tetszett soha az Apocalyptica, és miért nem tetszik ez a lemez sem. A Creeping Death maradjon csak meg Creeping Deathnek örökre. 10/?
Vivaldi, Bach, Mozart, Beethoven, Rossini, Csajkovszkij, Grieg, Rimszkij-Korszakov... most "csak" ez a néhány klasszikus zeneszerző jut eszembe, akiknek a műveit rock-metal előadók több kevesebb sikerrel és eredetiséggel átdolgozták elektromos gitárra, hasonló intenzitással merítve például a népzenéből is. De miért ne működhetne ez fordítva is, ahogy ilyenbe százszámra bele tudunk botlani a tecsövön egyetlen hangszeres (egyik kedvencem például a főleg Maident játszó brazil hárfás srác), egy vonósnégyes (Anneke ilyen jellegű koncertje is milyen jó volt már néhány hete), vagy akár egy egész nagyzenekar előadásában?! Harminc éve viszont még internet is alig volt, nemhogy webkettő, és ha valaki ilyennel próbálkozott, az is inkább a nagy slágerekre ment rá, nem egy olyan bandára, ami még mindig a "durva zene" egyik szinonímája volt a Panterát és Slayert soha nem hallott átlagembernek, a kígyós lemez hatása ellenére is. Ez a négy finn zeneakademista viszont nemcsak próbálkozott, hanem nagyon jól is ültette át Ulrich, Hammett, Burton, Newsted produkcióját, Hetfieldet meg kétszeresen is egy-egy "gecinagy hegedű"-re (ezt a Van Gogh múzeumban hallottam egy magyar csajtól, aki így prezentált a társnőjének egy csellistát ábrázoló képet...). És nemcsak a The Unforgiven, a Welcome Home meg a Puppets közepe működik jól - noha természetesen azokaz szeretem a legjobban - és nemcsak az, ami az album felét alkotó kígyósról került ide, hanem például a Creeping Death is. A rendszerben csak egy hiba van, az viszont nem a további karrierjükre a jövőre nézve: akármennyire is véges a Metallica munkássága is, meg nem akartak csak egy tribute banda lenni, nem feltétlenül az őket teljesen jogosan bekajáló metalos közönséget kellett volna megszólítani a szanaszét torzított, dobbal is megtámogatott saját dalaikkal, hanem inkább mentek volna el olyan neoklasszikus irányba, mint amilyet Julia Kent is csinál. Nem véletlen, hogy a Reflections után lassan de biztosan eltávolodtam tőlük, és csak ennek a lemeznek a 20. születésnapja alkalmából adott, kizárólag Metallica-t tartalmazó koncerten éreztem ugyanolyan jól magam, mint amikor először ezt a lemezt hallottam... ami ugyanúgy egy 10/10-es élmény volt - és remélem, hogy most a dobosuk eltűnése, és a Metallica-életműhöz visszatérés is visszahoz megint ebből valamit.
Német tudósok biztos kimutatták a töknek a kedvező élettani hatását, így most sem hagyom ki a szükséges beviteli értéket, ha már négy albumuk megvolt itt. A múltkor a Keeperről mondtam, hogy egyértelműen stílusteremtő, de itt hallatszik, hogy olyan nagy ugrást nem kellett előre tenniük. Pontosabban egyet azért mégis, mert nemcsak egy harminc évvel későbbi Gamma Ray koncert kapcsán tudott ülni az a megállapításom, hogy nem lehet véletlen, hogy a lepra tudományos neve is Hansen kór (mivel azt a tudóst is így hívták, aki felfedezte az okozó bacilust) - Kai egyértelműen mint gitáros és dalszerző vívta ki magának a hírnevet. Igaz, ez nem a nyitányból derül ki, ahol a leszakadt London-híddal (azaz Happy-Happy-Helloween...) próbálják leomlasztani Jerikó falait. A többi konzerv-szimfonikus már hatásosabb... de utána még inkább, ahogy a gitárok beköszönnek. Alig néhány másodperc után egyértelmű, hogy itt valami egészen mást sikerült tökből főzni: thrashnek túl dallamos mind a szólók, mind az ének, meg a hozzáadott billentyűk tekintetében, heavynek meg túl gyors... na jó, legyen akkor speed metal. Néha az előbbibe, néha az utóbbiba hajlik - itt-ott talán túlzottan is, a Phantom Of Death tetejére nyugodtan ki lehetne tűzni az angol zászlócskát, a Gorgar elkészítésénél meg valószínűleg sokat szólt a Ride The Lightning a háttérben (noha az elején nem gondoltam volna, hogy ezt meg majd Grieg fogja kiegyensúlyozni nekik). A végén meg még egy kis lassúval sikerül megkínálni, ami nekem a legjobb desszert (egyszer ettem olyan "Turrón"-t - azt a ragacsos édességet, ami a legtöbb mediterrán országban van - amiben mintha zselé vagy kandírozott gyümölcs lett volna, de a csomagolást elolvasva kiderült, hogy az is tökből volt, viszont ezt meg se mondtam volna ízre és állagra). A lényeg viszont, hogy még ha a hozzávalók egy része adott is volt, akkor is eteti magát annak ellenére, hogy egy kicsit sikerült elsózni és odaégetni is... Hansen hangbeli hiányosságait a vokálok is inkább csak kiemelik, mint ellensúlyozzák, a hangzás meg még talán elmenne egy nyolcvanas évek eleji kezdő bandánál, de a tubahangú basszusgitár már akkor sem illett ide - pedig tud az is jól szólni a Heavy Metal (Is The Law)-ban. Ennek ellenére Jerikó ide vagy oda, Nagy Ferót nem lehet idézni, mert itt nem múlandó a dicsőség, és jól teszik, hogy Kai Hansen visszatértét is kihasználják e korong megidézésére. A Keepertől azért egy pontra lemarad, de 10/7,75 akkor is szép teljesítmény kezdésnek!
Ok, mindenesetre már az első 5(az EP dalok) oly mértékben segre ültetősek, hogy képtelenség nem a legjobb érzésekkel nekivágni a szűken vett albumnak, ami meg aztán ettől függetlenül is minden igényt kielégít.
Hát, én most valami full bővített változatot hallgattam meg: https://open.spotify.com/album/4yroZp50wlIydVptv1EXlD Mondjuk ezt is csak térden állva, merő áhítattal volt lehetséges, földig leborulva Kai Hansen metal nagymester előtt. Észvesztően jólesett hallgatni a klasszikus metal futamokat ilyen kibaszott autentikusan zseniális előadásban módban. Ez az album akkora monolit a metal világ egén, hogy az szavakkal le sem írható. Utána a szintén legendás Keeper-ek, Kiské-vel már másképpen volt ütősök, de számomra mindig is a Walls of Jericho lesz a Helloween világ alfája és omegája.
Sharon Osbourne: „Aznap nagyon rossz, ellenséges légkör uralkodott a házban, így tudtam, hogy valami történni fog. Ozzy lefeküdt, én meg odalent olvastam, amikor megjelent alsónadrágban, leült velem szemben a kanapéra, majd így szólt: döntöttünk. Szarkasztikusan ránéztem: és milyen döntés született? Így válaszolt: nagyon sajnáljuk, de meg kell halnod, nincs más lehetőség. Bólintottam: oké, kussolj, és feküdj vissza aludni a picsába. Ő viszont rámvetette magát, megragadta a nyakamat, és fojtogatni kezdett. Végig az járt a fejemben: a gyerekek, a gyerekek, ezt nem teheted, még nem állok készen!"
Sharonnak valahogy sikerült kiszabadulni a szorult helyzetből, így Ozzy másnap a fogdában ébredt, a történtekre pedig a mai napig nem emlékszik: „Akkoriban számtalanszor volt filmszakadásom, és attól rettegtem a legjobban, hogy egy cellában ébredek, ahol egy öregasszony azt mondja a zsarunak: igen, az az ember gázolta el a férjemet, vagy igen, az az ember verte szét a fiam fejét egy baltával! Rettegtem a dologtól, aztán egyszer csak megtörtént... Ott találtam magam egy kis magánzárkában, a falak köröskörül kikenve szarral, én meg: mi a faszt csinálhattam? Visszaütött volna az egyik kis tréfám? Megkérdeztem az egyik rendőrt, miért vagyok bent, hiszen kurvára lövésem sem volt róla. Előszedett egy papírt, és felolvasta: azzal vádolnak, hogy meg akartam gyilkolni Mrs. Sharon Osbourne-t. Nem tudom elmondani, mit éreztem abban a pillanatban. Teljesen lefagytam."
Betörés, bolti lopás, családon belüli erőszak (gyerekverés, feleségverés), macskagyilkolás, galambfej-leharapás. A baromfik lemészárlását nem veszem ide, merthát azokat azért tartják, még ha nem is puskával szokták lelövöldözni őket, és nem benzinkannával megsütni. A sokat emlegetett szállodaliftbe (vagy folyosóra?)-szarás viszont csak olvasva vicces, aki már volt hasonló dolog áldozata, az nem veszi ezt annyira lazán. Ha én lettem volna a londiner, lehet Ozzy is a fiatalon eltávozott rocklegendák közé tartozik.
Hiába volt Terrana "csak" egy dobos a trióban, anélkül hogy belefolyt volna a dalszerzésbe, azért elég nagy pofon volt a távozása 2006 végén... igaz viszont az is, hogy nem volt egy könnyű eset, így ez valószínűleg felüdülést is jelenthetett Peavynek és Viktornak. Meg a köztük lévő viszony is teljesen rendben volt, pont akkoriban nyilatkozta a kopasz csontgyűjtő, hogy a Rage Polgári Jogi Társaság (igen, zenekarokat szoktak ilyen szervezeti formában csinálni a németeknél, a Scorpions is az) másik teljes értékű tagja az bizony a belorusz autóversenyző. Ennek a szellemében nem is rossz az indulás a címadóval, noha már a dal témája és a dallamok, ritmusok alapján sem hagy nyugodni a gondolat, hogy ez az egész már csak egy súlycsoporttal lejjebbi verziója annak, amivel az Unity és a Soundchaser akkorát tudott tarolni. Ezt a vonalat viszik tovább néhány egész jó refrénnel (Drop Dead, Lost In The Void), kisebb lassulásokkal (Without You), teljes unortodoxságokkal (One Step Ahead amennyire taszítóan indul a röfögéssel, annyira jól helyrerakja utána Peavy és a bridge-rész) és a végére még némi epikusabb dolgot (Lord Of Flies) is megengedve maguknak. Jó néha előszedni - és nemcsak azért, mert van mellette DVD is a 2007-es wackeni szimfonikus fellépésükről - több dal az koncerten is tud(na) működni, de itt azért már inkább csak az évek meg a rutin kezdte hajtani a verklit... meg persze az előtte egész jól befűtött közönség, engem is beleértve. De ennek ellenére nemcsak azért nem nézem elfogulatlanul a dolgot, mert az a korszak már lezárult, meg én is öregedtem. Shockék pontozási rendszerében a nyolc pont az "élvezetes de nem eget rengető", hét pedig a "becsületes iparosmunka" - én pedig nem véletlenül ragaszkodok a tized- és századpontokhoz, mert eközött is vannak árnyalatok. Ez most 10/7,75, és kellett még két lemez, hogy a hetesre csússzanak vissza, majd aztán hattyúdalként kihozzák "a" Lingua Mortis lemezt... a többit meg már nem nagyon lehet nekik kőbe vésni.
Persze. Csak gondold el, ha valaki életében először hallja. Nekem kb. tíz meghallgatás kellett, mire valamelyest elkezdett tisztulni, és az még csak az ismerkedés kezdete volt.
Rég nem hallgattam egyiket sem, de szerintem nem okozna problémát a dolog, túl közel áll hozzám ahhoz, túlságosan meghatározó, túlságosan elementáris, hogy abba bele tudjon piszkálni az előadó személyisége. De 2024-ben már akkor is csak egy a sok közül, ha épp sikerül összefűni egy pár jobb riffet.
Volt valami kavarás ezzel a lemezzel anno, egyszer már kipörgött, így most csak bemásolom amit másfél éve írtam.
AOTD on
Uriah Heep - Firefly
"Mint nagy heepes próbálkoztam én az első öt LP utáni lemezekkel, a Sweet Freedomot és a Wonderworldöt sikerült is megkedvelni, viszont utána a többit már annyira döglöttnek találtam a klasszikusokhoz képest, hogy gyorsan igyekeztem elfeledkezni róluk. Egy Look At Yourselfhez képest ez a Firefly is konkrétan sokkot okozott annak idején. A Status Quo-s, bugirockos Who Needs Me-től, vagy a Do You Know-tól most is kirázott a hideg. Amikor először hallottam ezeket, azt hittem, véletlenül valami más zene került fel a kazettára. Nyomokban is alig emlékeztetett arra a fenséges Uriah Heepre, amit én megszerettem, de még a 80-as évek eleji, keményebb, „metálosabb”, Abominogot, Head Firstöt készítő zenekarra sem, amit először megismertem. Jellemző, hogy időközben úgy devalválódott a zene, hogy ami akkor kibírhatatlannak tűnt, most egészen élvezhető volt néhány dal erejéig - címadó, Sympathy, Wise Man -, de alapvetően azért Uriah Heepként annyira szomorúan hervadt az egész, mint egy síron felejtett tavalyi virág."
Kiegészítés: mivel az utóbbi időben nagy erővel igyekszem rehabilitálni magam előtt a 70-es évek legvége, 80-as évek eleje korábban általam vészkorszaknak tartott idejét és lemezeit, és értem is már el részleges sikereket, ezért ma újra meghallgattam, de még ennek fényében is meglepett, mennyire nem zavart most. Persze tartok mindent, amit korábban írtam, egy kellemes 10/6-ot azonban rossz érzések nélkül tudok adni rá. Ha nem Uriah Heep lenne, talán még egy kicsivel többet is érne, annak viszont tényleg vékony.
Beszélgettünk erről mi már szerintem itt a topikban, természetesen más művészeti ágakat ugyanúgy érint ez a kérdés, nem csak a zenét. Hamsun öregkorára benácult, Grass fiatalon a Waffen-SS-ben szolgált, Caravaggio állítólag elég kellemetlen fazon volt, még embert is ölt stb., végeláthatatlanul hosszú a sor. Emlékszem, én voltam a leginkább felháborodva, hogy Halford kirúgott valaki kezéből egy telefont koncert közben, kaptam is az ívet tőletek, sajnos nálam ez sem nagyon fér bele (nem ugyanaz a kategória, mint a többi említett, mielőtt valaki belekötne, hülye azért nem vagyok). De persze ettől még simán hallgatok Priestet, olvasom az említett írókat stb.
Pont erre írtam, hogy ha minden zenészt egyenként szigorúan megvizsgálnánk, milyen ember, nem biztos, hogy sokan maradnának a lejátszóban. Szóval - szintén írtam - a flúgosok nálam beleférnek, akik már zenészként, művészként értékelhető pályafutással rendelkeznek, azokkal nincs problémám, vagyis van, de el tudok tekinteni tőle, rá tudok koncentrálni csak a műveikre, aztán hogy emberként mi a véleményem róluk, az más dolog. Szerencsére nem kell haverkodni egyikükkel sem. Tehát pl. a régi Burzumot tudom értékelni Vikernes ellenére is. Mondjuk a börtönös és az utána következő Burzumban már nem is nagyon van mit értékelni.
Értem, hogy Beausoleil nehéz sorsú volt, akceptálom, amiket írtál, nála mégsem találom magamban a késztetést, hogy a zenéjét hallgassam. És egyébként nem érzem úgy, hogy egy gyilkost éltettek, ha jó kritikát írtok a lemezéről, abszolút semmiféle hasonló gondolataim nincsenek, a ti dolgotok, tudomásul veszem, hogy ti ketté tudjátok ezt választani, érdekel is, amiket írtatok, no offense ezzel kapcsolatban, csak saját magamat nem tudom megerőszakolni ez ügyben. Egyszerűen ezzel a háttérrel és körítéssel nem érdekel a pali és a zenéje, ennyi.
Megkérdezhetem, hogy a régi Burzumhoz hogyan viszonyulsz? Én ezt az új lemezt (és az előzőt) nem hallgattam meg, egyszerűen nem érdekel, valószínűleg a tiédhez hasonló okokból. A Filosofemig viszont szívesen hallgatom és viszonylag gyakran megy, pedig már akkor is egy igazi gyökérember volt Varg. Közben meg az is nagyon visszatetsző, hogy ha kiírod a nevét Facebookra, megy a ban, vagy ha megemlíted, hogy hallgatod valamelyik lemezét, azonnal náci vagy.
"A Lucifer Rising soundtrack viszont egy bőven átlagon felüli kiadvány, ezt mindenféle kétség nélkül ki merem jelenteni."
Ezzel maximálisan egyet tudok érteni. Mondjuk aki képes valamennyire elvonatkoztatni a készítő személyétől vagy a zene születésének körülményeitől annak is azt ajánlanám, hogy először nézze meg a filmet és csak utána hallgassa meg a zenét, mert nem árt némi inspiráció egy ilyen alapvetően instrumentális psychedelic space zenéhez is.
Az egy érdekes, messzire vivő téma. Én nagyon sokáig afféle művészet-fundamentalista voltam. Saját felfogásomra ismertem rá Nietzsche azon megfogalmazásában, midőn valami olyasmit ír, nem pontosan idézem, hogy "a művész az a termőföld és trágya, amiből kinő a művészet gyümölcse". Ez így tök jól hangzik, olyan igazi fiatalosan radikális felfogás, csak éppenséggel a valóságban a művész ettől még sajátjának érzi a belőle kinövő alkotást, büszke rá, vágyik az elismerésre, jól esik neki a hízelkedés, a rajongás és minden egyéb jó, ami ezzel jár, inkluzíve az anyagi javakat is. És ezt már viszont nem biztos, hogy az igazán trágya trágyák megérdemlik, és egyáltalán nem biztos az sem, hogy maga a Szent Művészet megérdemli, hogy az erkölcs elé helyezzük.
Ha viszont konzekvensek vagyunk, és nem csak a gyilkosokat és a nácikat, komcsikat, meg az entrópia-fokozó rendszerek elvtelen kiszolgálóit rakjuk indexre, hanem minden asszonyverőt, minden szexuális zaklatót, minden liliomtiprót, minden állatkínzót, minden ostobaságokat hangoztató edgelord gyökeret elkezdünk cancellálni, akkor nem marad a végén túl sok minden. A művészet nagyobbik(!) fele megy a kukába a trágyával együtt, nem csak a zenészek, de írók, filmrendezők, stb.
Nekem például Ozzy könyve, minden humorával együtt egy nehéz falat volt elsőre, mert Ozzy is egy igazán nagy gyökér volt. A fent sorolt dolgok közül nem keveset kipipált - és a könyvben csak az volt benne, amit felvállalt belőlük. Namármost, én nem akarom Bobby Beausoleil gyilkosságát bagatellizálni egyáltalán, meg általában, az egész Charles Manson-kultuszra egyáltalán nem tekintek elnézően (jóideig divat volt ez underground körökben), de a fickó egy utcagyerek volt egy kibaszott erőszakos társadalomban, beszippantotta egy szekta, 21 évesen emberölésre adtak neki parancsot, amit ő végrehajtott. 55 éve ül börtönben emiatt. Nem mondom hogy nem érdemelte meg, de az biztos, hogy másoknak a társadalom ugyanezért a bűnért gyakran sokkal enyhébb büntetést oszt ki. Vagyük mindjárt Vikernest, aki tizenpárév sitt után ugyanott van agyilag és szellemileg, ahol volt, nem tanusít megbánást, ugyanaz a toxikus faszkalap, aki volt, helyes kis felesége és helyes kis családja van, szabad, és terjeszti az igét. Az új lemeze kapcsán felnéztem a twitterére, és el is ment a kedvem, hogy az egyébként a börtönkorszak utáni lemezeinek többségéhez képest egyértelműen észrevehető javulást mutató felvételeket újra meghallgassam. Már nem vagyok toleráns ehhez.
Bobby Beausoleil is sokáig tagadásban élt, a wikipediája szerint 1982-ben megkéselték a börtönben, ami után leállt a "Manson-család" istenítésével, és szemléletmód-váltáson ment át. Kenneth Angerrel egyébként 1966 környékén kezdtek el együtt dolgozni, nem csak a zeneszerzője, de főszereplője is lett volna eredetileg a filmnek, együtt is éltek, mielőtt becsatlakozott volna Mansonékhoz. Megértem, hogy a "család" áldozatainak hozzátartozói továbbra is küzdenek a szabadlábra kerülése ellen, megértem az undort az irányába. Mindenesetre, nekem innen messziről egy eléggé nyomorult és elbaszott életútnak tűnik ez így számomra ahhoz, hogy én ebből már ne érezzek már intenzív feszültséget amiatt, hogy egy gyilkost éltetek azzal, hogy hallgatom a zenéjét. Meg végső soron talán mégis az döntő, hogy érdemes-e hallani, vagy sem, mutat-e olyat, ami hasznos, érdekes, jelent-e valamit. Mert a Burzum új lemeze okés, de annyira nem forradalmi, hogy eltekintsek a körítéstől, úgy mint régen. A Lucifer Rising soundtrack viszont egy bőven átlagon felüli kiadvány, ezt mindenféle kétség nélkül ki merem jelenteni.
Szépen megvannak a klasszikus Heep-es összetevők. Az epikus szerzemények, a fantasztikus rock hang, az elementárisan pörgető dob, na meg Keh Hensley ikonikus hammond orgonája. Így aztán nagyon kellemes hallgatnivaló a Firefly is tőlük, csak talán nem üt annyira mint a Look at Yourself körüli meghatározó albumaik, viszont rossznak véletlenül sem nevezhető. A The Hanging Tree, Wise Man, Sympathy, Firefly vonulatért nagyon is jár a dicséret.
Ez egyértelműen multis árképzés, a kisebb, topikkompatibilisebb kiadóknál azért nem ez megy. Én a facebookot már évek óta csak arra használom, hogy a magyar vinylboltokat stalkingolom, mert beszokták fotózni a beérkező lemezeket, én meg imádom az ismerős vagy ismeretlen borítókat böngészgetni, és igen, mikor kijön egy nagy név, akkor mindig tucatjával állnak a CD-k, gondolom kell a gyűjteménybe, és nem érdekli őket az ár. Még veszegetek nagy ritkán CD-t, de ezek vagy olyanok, amik vinylen még mindig nem jöttek ki, vagy nem is jönnek ki soha (magyarok), vagy 2-3 eurós árban vannak. Egyébként aki még gyűjti a CD-ket, arra nagyon jó világ van, már évek óta klasszikus lemezek, slayerek, panterák, ilyesmik 5-6 eurókért szoktak menni rendes boltokban. Konkrét helyet most nem tudok mondani, de egyértelműen évek óta van egy ilyen dolog, hogy régebbi A-listás CD-ket szinte dobálják az ember után.
Lemezjátszó-váltás előtt álok, ezért az utóbbi hetekben kényszerűségből elég sokat pörögtek itthon mindenféle CD-k, tapasztalatok: - a kilencvenes évek metál lemezei nagyon furcsán szólnak. Csattognak, csörögnek. - a Back In Black nem véletlen lett hangtechnikai szempontból is klasszikus. Egy szörnyeteg. - a magyarok közül eddig a Kényelmetlen lemez hangzása a legjobb, de nyilván a teljesség igénye nélkül. - a hatvanas-hetvenes évek azért CD-n is adják az ívet. - legnagyobb meglepetés, hogy a kilencvenes évek Offspring és Bad Religion-lemezei elég korrektül megdörrennek.
Még most is rengeteg pénzt költök eredeti CD-kre (+merch), de nem mondom, hogy nem kapok néha sztrókot az árak láttán. Totál mezei jewelcase kiadások 6999, meg 7890 forintokért mennek újonnan, de ez már a felső lélektani határ nálam - a spéci kiadványok nyilván más lapra tartoznak. De ma már a honi disztrókban korábban 2500-3000 Ft-ért kínált cuccok is ezressel többért mennek, de szívesebben túrok náluk, mint a nagyobb boltok kínálatában.
Zömében a gyűjtők vesznek már csak CD-ket és ők áldoznak is rá, amíg tudnak. Ezzel együtt az ilyen 8-9-10 ezres összeg még mindig erős, hacsak nem valami 52 oldalas speciális kiadványról van szó. Bár a gyenge forintunk és a 27 százalékos áfánk sem lendít az ügyön.
Nekem is ezt csinálja az említett jelentésleadás óta. Teljesen értelmetlen.
Más (nem neked, csak úgy)
Szoktam ugye kapni mindenféle hírleveleket, most jelenik meg Bon Jovi új lemeze, és egy kicsit eltátottam a szájam az árak miatt. Szép nagy szívás ez a beteg euróárfolyam, 8-9 ezer forintért árulják mindenhol a sima CD-t, de láttam 10-ért is :O Mondjuk a kiadókat sem értem, azt komolyan gondolják a streamingelés korában, hogy egy CD 20-22 euró? Vagy már átfordult az inga, és azt mondják, tök mindegy, aki ma még CD-t vesz, az bármennyiért megveszi, ha valami kell neki? Hogy is van ez??
Tőlem is megkérdezi, de eddig mindig úgy döntött néhány másodperc után automatikusan, hogy humán vagyok, és bármiféle tényleges azonosító procedúra nélkül beengedett. Ezt nem tudom, hogy dönti el, hogy ember vagyok, ha igazából meg se kérdez róla, se egy pipát nem kell bepipálnom, se egy képet nem kell felismernem. Érdekes, és egyben nyugtalanító.
