Van egy arc, amit csak önmagunkat elképzelve látunk lehet, hogy ez az igazi.
És van annyi arcunk, ahányan csak ránk néznek (és: ahányszor!) és még az is lehet, hogy ezekben akad néhány közös vonás lehet. Akkor ez a valóság.
Van egy, amit tükörbe nézve látunk: villám- gyorsan alakuló, képlékeny látvány: múzsája a Szomszéd Ízlése s az azt szolgáló, vagy azt ellenző szándék efölött hunyj szemet; ne kerüld, de ne hidd el.
És van, van arc, amit csak az lát, aki szeret, akit szeretünk. Ez a legszebb, a legmulandóbb. A legérvényesebb.
Aranyosi Ervin: PünkösdHát eljött, hát itt van piros Pünkösd napja, s eljön a Szentlélek, s hitünk visszaadja. Hét hete múlt Húsvét, Jézusunk mennybe ment, nincs, aki felrázza a hitetlen jelent!Mind az apostolok épp ma összegyűltek, cél nélkül, ok nélkül, magukba merültek. Csak egy jelre vártak, hogy mutasson utat, lelkük a sötétben, fénylő jelet kutat.S lám, hatalmas zúgás, és szélvihar támadt. Lángnyelvek virultak, ahogy a fény áradt. A Szentlélek leszállt az apostolokra! Megújul a lélek, s nem lesz földi pokla!Ez a megtisztulás ébredés kezdete, s lám Péter prédikált, s a többi tart vele. Beszédére sokan, oly sokan figyeltek, hisz az árva lelkek útra, célra leltek.Volt kire figyelni, volt már kit követni, a jövő alapját már le tudták tenni. Létre jött az egyház, és Jézus keresztjén, alapult a vallás, a hithű keresztény.Áldozat, szolgálat, örök megbocsátás, együtt gondolkodás, új szemléletváltás. Keresni az utat egy boldog világhoz, hűnek lenni Jézus szent akaratához.Pünkösd van, az egyház szép születésnapja, hitünk a szentlélek, újra visszaadja. Csak követni kéne, s nem bűnről papolni, a rászorulókhoz le kéne hajolni!A szeretet nyelvén beszélni és tenni! A megváltó útját naponta követni. Példát venni róla, példát venni tőle, hogy a világunknak legyen szép jövője!
Ne várd, hogy a föld meghasadjon És tûz nyelje el Sodomát. A Mindennap kicsiny csodái Nagyobb és titkosabb csodák.
Tedd a kezedet a szívedre, Hallgasd, figyeld, hogy mit dobog, Ez a finom kis kalapálás Nem a legcsodásabb dolog? Nézz a sötétkék végtelenbe, Nézd a kis ezüst pontokat: Nem csoda-e, hogy árva lelked Feléjük szárnyat bontogat?
Nézd, árnyékod hogy fut el elõled, Hogy nõ, hogy törpül el veled, Nem csoda ez? - s hogy tükrözõdni Látod a vízben az eget?
Ne várj nagy dolgot életedbe, Kis hópelyhek az örömök, Szitáló, halk szirom-csodák. Rajtuk át Isten szól: jövök
Ezzel a most megjelent két verssel emlékezem drága
Édesanyámra, anyák napja alkalmából: :((
Akiknek még él az Édesanyja, nagyon boldog anyák napját kívánok!
Zanner Anikó
Ha még velem lennél...
Ha még mindig itt lennél velem, örömmel ölelő karjaidba bújnék, ott vigaszra, nyugalomra lelnék. Ha még velem lennél...
- De már nem vagy itt ... Utat mutató, aranyló csillagfény lettél. Amikor felnézek esténként az égre, keresem, melyik csillaggá születtél.
Boldogan köszöntenélek, mint régen, de úgy már nem lehetséges régen. Anyák napján csak annyit tehetek, hogy sírodra virágcsokrot teszek.
2024. május 4.
Poet.hu
Zanner Anikó
Lila orgonák
Gyermekként nem volt pénzem gerberára, hogy Édest` köszöntsem, anyák napjára: - szegénység volt akkoriban jobbára. Elmentem hát a hatodik szomszédba, virágot kérni Édes` ünnepnapjára. Lila orgonát kaptam összekötve, egy hatalmas csokor lett belőle.
Megálltam szépen Édesanyám előtt, s azzal a csokorral köszöntöttem Őt. Könnybe lábadt csillogó, azúrkék szeme, szeretve simogatott dolgos keze.
Elsuhant a szép gyermekkor...
Régen elment, nincsen már velem, régen nem fogja a két kezem. Két karját nem tárja ki nekem, hol békét és nyugalmat leltem.
Éjjelente sokszor hozzám röppen, pilleszárnyon csendben mellém szökken. Olyankor úgy érzem, újra simogat, arcomon érzem a szerető csókokat. De pirkadatkor gyorsan elillan, mint a hullócsillag, úgy elvillan: s nincsen tovább, csak a vágyaimban.
Anyák napja nekem egy fájó ünnep, szemem könnyes, szívem szeretete lüktet. El nem múló bánatterhet cipelek: lila orgonát már csak sírjára vihetek.
Úgy fáj már minden, minden idebenn: a szó, s a mozdulat, s a csend is fáj, minden, mi általreszket szívemen, legyen az ember, muzsika, vagy táj. Úgy fáj már minden, minden idebenn.
De néha egy-egy halk szó símogat, s rejtekúton a szívembe talál, s álomba ringatja a kínokat, elaltatja a multat, s a jövőt. Pedig be nehéz megtalálni már az ösvényt, a szívembe vezetőt.
Gyom és gaz benőtte az utakat, ördögpalánták ágaskodnak rajtok: száraz kórók és keserű füvek, minden, mi beteg szívemből kihajtott. mártír a szó, mely jó hozzám ez úton,
és szent a szív, mely küldi őt ezen, s mely liliomok magvát hinti el ott, hol különben csak bogáncs terem.
Áldott az óra és áldott a szél, mely liliomok messze magvát hozza, magot, melyből a békesség kikél
Megsárgult percekbe fulladt álmokon, véznacsontú, sápadt, kihűlt vágyakon botorkál búsan a haldokló remény. A megfagyott szeretet már túl kemény.
Nem fogja a perc, hiába ölelsz. Mindenütt, csak hűvös kezekre lelsz, és fojtogat a rád zúdított harag. Hallgatnak a torkodra dermedt szavak.
De csak állsz némán, már nincs mit mondanod. S kiégett tested magára hagyod, ha szárnyaló lelked, mint szabad madár, az áldott Isten féltő karjaiba száll.
Hová fajult ez a forrongó, világ? Hová lett a szeretet, a becsület? Hová lett a szavahihető kézfogás? Miért lett elvakult számtalan ember, aki önzően csak magára gondol, másokon kegyetlenül átgázol? Nem számít semmi, csak legyen kényúr, mert már a pénz, a hatalom az úr.
Ember embernek ádáz ellensége, határtalan a telhetetlensége. Alig van már a Földön emberség, a tiszteletet rég beszennyezték, nincsen már nyugalom és békesség.
Olyan ez a forrongó világ, mint kitörni készülő vulkán. Bármikor váratlanul tüzet, lávát okádhat, városokat, falvakat kegyetlenül elpusztíthat! Változz hát, ember! Vedd végre észre! A vesztedbe rohansz! Te is elpusztulhatsz!
A szépben az a legszebb, ami leírhatatlan, a vallomásban az, ami kimondhatatlan, csókban a búcsúzás vagy nyíló szerelem, egyetlen csillagban a végtelen.
Levélhullásban erdők bánata, bújócskás völgy ölében a haza, vetésben remény, moccanás a magban, kottasorokban rabul ejtett dallam, két összekulcsolt kézben az ima, remekművekben a harmónia, részekben álma az egésznek, és mindenben a lényeg, a rejtőzködő, ami sosem látszik, de a lélekhez szelídült anyagban tündöklőn ott sugárzik.
Minden kedves bekukkantónak szeretettel küldöm legújabb
versemet.
Zanner Anikó
Akrosztichon 1.
Táncol a napsugár a kék égen, Arany fénye melegít élénken. Virágok nyílnak tarkán mindenütt, A méhecskék gyűjtik a friss nedűt. Szellő fújdogál, simogat langyosan, Zenélnek a madarak boldogan.
Magasról integet lilán az orgona, Árassza bódító illatát távolra. Rigó ácsorog a smaragd falombon,
Viszi trilláját a fuvallat kacéron. Áramlik a langymeleg kellemesen, Ránk telepszik a vidámság lelkesen. Tovaszáll a rosszkedvünk nesztelen, Unalom elűzve győzedelmesen. Nincsen már itt lehangolt komolyság, Kellett már nagyon a kikeleti vígság.
Nagypénteken amint erre jártam, Ezen az udvaron sok tyúkot láttam. Volt közöttük fehér, s pöttyögetett tarka, Az egyiknek nagyon is piros volt a farka. Gondoltam magamban: lesz itt tojás bőven, Nem kell érte kimenni majd a tyúkülőbe. Szépen kifestve adják a kezembe, Mert ahol szép lány van, annak van hímezve.