Nagy Sándor európai, makedón volt és európai hadsereggel győzte le a perzsákat. Spárta csupán egy városállam volt. A mongolok egyszer betörtek Magyarországra de amikor a következő alkalommal megpróbálták ki lettek zavarva az országból.
A pártusok legyőzték Crassust de meg sem fordult a fejükben róma ellen fordulni. Ellenben a rómaiak többször szarrá verték a párthusokat, elfoglalva a fővárost.
Hányszor fizettek a nomádok adót rómának?
"És az ázsiaiakat nem is érdekelte igazán Európa."
"a hiungnukat nem "pixa"-zta el senki, ahogy írod, csak saját maguk,"
Kivéve a kínaiak Ban Chao, Xianbei.
A hunok az ie 2-isz 2 században 20-40 000 katonát tudtak kiállítani kínai források szerint. Ez kicsivel több mint a honfoglaló magyarok létszáma. Eltörpül a korabeli római hadsereg létszáma mellett. Vagy akár az ie 1sz-i germán háborúkban résztvevő kimber és teuton törzsek létszáma mellett.
Az európai hunok a 5.századi sikereiket a gyenge rómának és egy önnmagát erősítő győzelem hullámnak köszönhették. Seregük nagyrészét ( 90-95%-át) a szövetséges (germán, szarmata)törzsek tették ki.
Néhány bejegyzéssel korábban feltettem néhány anyagot a Szargatkai kultúráról és a hunokról. Szerzők: Erdélyi István, Benkő Mihály, Mogolnyikov. Sok kérdésetekre választ kaphattok, ha elolvassátok. Javasolom továbbá a Nemzeti jelképeink igaz története topicba írt bejegyzéseimet is.
viszont azon gondolkodtam, hogy pont amiatt, amit te is írsz, hogy a délibb írásos népekkel nem voltak közelségben (hiszen akkor egy ekkora népről, mint a hun, biztosan lennének írásos feljegyzések, márcsak a létszámuk miatt is),
lehet, hogy messzebb, északabbra laktak a Kína és Alánia közötti időben,
talán épp a Magna Hungária környékén az Urálnál, máshova nem igen tudom őket helyezni.
"Az alánok nem egyszerűen a szarmaták utódai, hanem szarmata és más kelet iráni nyelvű törzsek keverékei. SZVSZ a magyarok déli szomszédai a hunok előtt."
ami számomra nem egészen tiszta, hogy ha az alánok a magyarok déli szomszédai voltak a hunok előtt, akkor mikor jöttek a hunok, hova tűntek a magyarok?
illetve honnan jöttek elő maguk a hunok? vmi itt nem stimmel.
MÁNDOKY KONGUR ISTVÁN (1944-1992) A KAZAK-MAGYAROKRÓL
.....Noha körülbelül ugyanolyan szívélyes vendégszeretet tapasztalható a törökség minden ágában, így a közép-ázsiai török köztársaságokban, mint Kirgizisztánban, Özbegisztánban, Türkmenisztánban, vagy a kaukázusi törökségnél, a Volga-vidéki tatároknál és a baskíroknál, továbbá Azerbajdzsánban és Törökországban is, a kazakoknál a magyarság iránti testvéri szeretetnek azonban egy egyáltalán nem lebecsülendő oka, illetőleg igen figyelemreméltó alapja is van. A kazakság törzsrendszerében ugyanis van egy nem is kisszámú, csaknem 100000 lelket számláló madzsar, vagy mazsar, illetőleg madjar nevű törzs. E törzs eredetével a kutatás eddig még egyáltalán nem, vagy csupán alig-alig foglalkozott, pedig a Kazak Tudományos Akadémia Irodalmi és Népköltészeti Intézetének adattárában jónéhány, e törzs körében gyűjtött eredetmonda szerint is a kazak-madzsarok, ill. madjarok egy valaha nyugatra költözött nagy nép maradványának tartják magukat. Ez a tény, illetőleg adat így magában talán még nem sokat mond a szakembernek, de a kutatás ilyen irányban való kiterjesztését feltétlenül indokolja.
Egyébként néhány éve egyik kutatónk már járt a kazak-magyarok között, azonban csupán antropológus lévén, nem éppen a legszerencsésebb és legkívánatosabb módon kezdett hozzá e jóval bonyolultabbnak ígérkező történeti és etnikai kérdés tanulmányozásához. A szovjet-magyar, illetve kazak-magyar tudományos kapcsolatok jövőbeni erősödésével talán e probléma megfelelően komoly és alapos kutatására is mód nyílik....
Mándoky Kongur István(1944-1992) az 1945 utáni Kazaksztánt és Közép-Ázsiát személyes tapasztalatai alapján a legjobban ismerő magyar turkológus-nyelvész feljegyzéseiből.
Közreadta: Mándoky Ongajsa és Bajandur Vad Lasin, Ongajsa második férje, a kun néprajz és történelem kutatója. In: Eleink VII. évf. 2. szám.
Magyar eredetű törzsek a baskíroknál In: Amu-darja széles vize
A baskír-magyar történeti kapcsolatok kérdése régóta foglalkoztatja a kutatókat. Mint ismeretes, a XI. században írt és az ősmagyarok tetteiről szóló latin nyelvű magyar krónikában azt olvashatjuk, hogy a Duna mellett fekvő keresztény Magyarországon kívül valahol keleten egy másik, pogány Magyarország is van, ahonnan egykor a hét vezér népe kiköltözvén, új hazát keresett magának. A krónika ezt a régibb, keleti hazát Ungaria Maiornak vagy Magna Hungariának nevezi. Ezt a tudósítást más történeti források is megerpsítik, amelyek némelyike még azt is megmondja, hogy hol volt az a másik, "nagy", azaz régi Magyarország. Így a IX. és X. századi mohamedán írók szerint is két Magyarország van: az egyik "északon", a volgai bolgárok országa mellett fekszik - tehát nagyjából azon a területen, ahol ma a baskírok élnek -, a másik pedig a Fekete-tenger mellékén - ez még a honfoglalás előtti vándorlás Levédia és Etelköz területe -, illetőleg a Duna vidékén, vagyis már a mai haza területén. Ugyanerről beszélnek a XIII. század első feléből való mongol, perzsa és latin történeti források is. És végül Julianus barát is a magyarság keleti származástudata, a hajdani őshazáról és az ott maradt magyarokról szóló néphagyományok, mondák és legendák, meg a belőlük táplálkozó krónikás tudósítások nyomán indult útnak 1235-ben a baskír földi magyarok felkutatására. Meg is találta őket, s velük magyarul beszélt. A mongol kor viharai azután e magyar töredékeket szétszórták, de nyomuk mégsem veszett örökre. Egy részüket mocsar, mozsar, mozsarjan, mozserjan néven többször említik a források, eleinte az Arany Sereg, majd a Kazáni és Kaszimovi Kánság fennhatósága alá tartozó népek között, de a Volga-vidéki mescserek, mescserjakok, illetőleg a misar vagy miser tatárok népneve is egy törökké lett magyar töredéket jelöl; másik részük pedig a baskírok török népébe olvadt bele. Ez utóbbiak emlékét a baskírok eredethagyományai a mai napig szívósan őrzik, egyes törzseik és nemzetségeik ugyanis a valamikor régen nyugatra költözött "majarok", "madjarok" vagy "madijarok" népének baskír földön maradt törzseitől származtatják magukat. Bár számos más török népnek is vannak hasonló eredethagyományai - így például a kazáni tatárok, a közép-ázsiai karakalpakok, kazakok, a kaukázusi balkárok, vagy a krími tatárok egyes nemzetségei szintén magyar eredetűeknek vallják magukat, a többiek meg, mint például az özbegek, a kirgizek, a türkmenek, az anatóliai törökök stb. a magyarokat testvéreiknek tartják, illetőleg legközelebbi rokonaik közé számítják -, mégis a baskír-magyar etnikai és történeti kapcsolatok kutatásában a történeti források adatain kívül e látszólag naivnak tetsző baskír hagyományokat is komolyan kell vennünk. Hiszen a magukat magyar ("majar") származásúaknak tartó baskír törzseknek még a nevei is magyar eredetűek. A múlt század kilencvenes éveiben vette észre ugyanis jeles történetírónk, Pauler Gyula, hogy a Bíborbanszületett Konstantin görög császár által 950 körül följegyzett hét honfoglaló magyar törzs nevei közül a Gyarmat megegyezik a baskír Jurmatď, a Jenő meg a baskír Jenej törzs nevével. Németh Gyula 1930-ban megjelent, A honfoglaló magyarság kialakulása című, őstörténeti kutatásainkban máig alapvető könyvében bővebben is foglalkozott a baskír-magyar törzsnévegyezésekkel és bebizonyította, hogy Pauler egyeztetése helytál: a baskír Jurmatď, és Jenej törzsnevek filológiailag pontosan megfelelnek a magyar Gyarmat és Jenő törzsneveknek, így tehát ez az egyezés beilleszthető a magyar őstörténet forrásanyagába. Németh Gyula 1930-ban még úgy gondolta, hogy a Bíborbanszületett Konstantin császárnál Kürt-Gyarmat összetett néven szereplő - ezért egyes vélemények szerint eredetileg talán két törzs töredékéből egyesített - törzs Gyarmat tagjának neve török, pontosabban bolgár-török eredetű, tehát bolgár-török származású maga a törzs is. Szerinte a név jelentése "fáradhatatlan" volna, s így jól beleillenék a törökség törzsnévadásának rendszerébe. Újabban Ligeti Lajos is foglalkozott e Németh Gyula ajánlotta névmagyarázattal, és azt leküzdhetetlen alak- és jelentéstani akadályokra hivatkozva elvetette, bár ő is úgy véli, hogy a Gyarmat törzsnév etimológiáját a törökben kell keresnünk. A régi magyarázat helyett azonban Ligeti Lajos sem kínál jobbat és elfogadhatóbbat, még csak újabbat sem. De török alapon nem is várhatunk mást, mert a magyar Gyarmat, illetőleg a baskír Jurmatď törzsnév nem török, hanem iráni eredetű: az Urál és a Volga vidékén a III-IV. századig uralkodott, a szkítákkal rokon, iráni nyelvű lovas nomád szarmata nép nevét őrzi. A szarmatáknak a magyar nép kialakulásában játszott jelentős suzerepét egyelőre még igen kevéssé ismerjük. Egyes törzseiknek, kisebb-nagyobb töredékeiknek a kialakuló ősmagyarsághoz való csatlakozásáról és beolvadásáról tanúskodik többek között a honfoglalók Gyarmat törzsének a neve, a magyarság embertani képének számos vonása, egykori műveltségi hatásukat pedig régészeti leletek, továbbá a magyar népi műveltségnek és a magyar nyelvnek szarmatákkal kapcsolatba hozható elemei sejtetik. E kérdések kutatása és tisztázása is tudományosságunk sürgető feladatai közé tartozik. Bíborbanszületett Konstantin császár felsorolásában hatodikul a Jenő törzs neve áll. E nevet Jenej alakban szintén megtaláljuk a baskírok törzsrendszerében, a Jurmatď törzsnél valamivel kisebb számú törzs neveként. Németh Gyula, illetőleg Ligeti Lajos kutatásai alapján ma úgy tudjuk, hogy a Jenő egy "bizalmas, tanácsadó, miniszter" jelentésű török ďnaq méltóságnév feltett magas hangú inek párjának bolgár-török, avagy "csuvasos jellegű régi török" jenegh változatából lett törzsnévvé. E korábban tehát Jenegh-nek hangzó ősmagyar törzsnév a magyarban később szabályosan Jenő-vé, a baskírban pedig Jenej-jé változott. (Itt kell megemlítenünk, hogy a "majaroktól" vagy "madjaroktól" való származás tudata is éppen e két baskír törzs körében a legelevenebb, kettejük közül is főleg a Jurmatď törzsben, ahol a baksír néphagyományokat gyűjtő folkloristák a legtöbb ilyen jellegű mondát és legendát jegyezték fel.) E két magyar és baskír törzsnév pontos egyezéséről a kutatók immár 80 éve tudnak, s a korábban ismert töreténeti források, krónikák adataival, Julianus útijelentésével meg a baskír eredethagyományokkal együtt elegendő alapot biztosított számukra mind szélesebb körű kutatások végzésére. Különösen az utóbbi 20 év során élénkült meg újra az érdeklődés a baskír-magyar rokonság vagy történeti, etnikai kapcsolatok iránt. Jelen írásunkban nincs terünk az azóta született, egymásnak gyakran ellentmondó történeti, néprajzi, embertani, régészeti és nyelvészeti elméletek bemutatására, most inkább a sokakat lázba hozó, újabb baskír-magyar törzsnévegyeztetéseket ismertetjük. Ilyen irányú kutatásokkal, természetesen, elsősorban a baskír és a magyar tudósok foglalkoznak. A Szovjet Tudományos Akadémia Baskír Filiáléjának kiadványaként 1962-ben jelent meg az Arheologija i etnografija Baskirii (Baskírország régészete és néprajza) című mű I. kötete. A 336-343. lapokon T. M. Garipov és R. G. Kuzeev közös "Baskiro-mad'jarszkaja" problema (A "baskír-magyar kérdés) című tanulmányát olvashatjuk, amelyben a neves baskír kutatók az eddig ismert két törzsnévegyezésen kívül még további hármat ajánlanak figyelmünkbe, szerintük a magyar törzsrendszerrel kapcsolatba hozható baskír törzs- és nemzetségneveket különféle magyarországi nevekkel - részben kun eredetű tulajdonnevekkel - vetve össze. Nem sokkal utánuk pedig Németh Gyula számolt be Magyar törzsnevek a baskíroknál című értekezésében (Nyelvtudományi Közlemények LXVIII., 35-50.) legújabb eredményeiről. Az eddigi kutatások eredményeit összefoglalva, Németh Gyula újabb három, illetőleg a Megyer törzsnévből magyarázott miser, továbbá a magyar népnév mozsar, mozsarjan stb. származékainak bevonásával összesen öt, ez ideig még ismeretlen baskír-magyar törzs- és nemzetségnév-megfelelést mutat ki. E legújabb egyeztetések azonban már meglehetősen vitathatók, s a magyar és baskír őstörténeti kutatások előbbre jutását nemhogy segítenék, hanem inkább hátráltatják. Mivel régészeink, történészeink közül néhányan esetleg hajalmosak lennének e számukra sokszor talán nagyon is kedvezőnek tetsző, de csupán látszólagos egyezéseknek feltevéseik alappilléreiként, elméleteik bizonyítékaiként való felhasználására, vegyük most sorra ezeket a tévútra csábító "közös" baskír-magyar törzs- és nemzetségneveket is. A legújabb összehasonlító vizsgálatok szerint a honfoglaló magyarság Nyék törzsének nevét is megtalálhatjuk a baskír törzsrendszerben, amely ott az Üszergen törzs Ajuw nemzetsége Näghmän ágának nevében rejtőznék. Látszólag tökéletes a megfelelés: a Nyék régi, még tővéghangzós alakja Néki vagy Neki volt, amihez a magyar baskíroknak immár török nyelvérzéke révén könnyen járulhatott a törökségben igen gyakori -men (-man) kollektív- illetve nagyítóképző (vö. türkmen, qaraman, qoman stb.), az így keletkezett Nekimen aztán a kun-kipcsak nyelvek általános hangváltozási tendenciájának hatására Negimen, majd a szóközépi i hang kiesésével Negmen alakot vett volna fel. Ha így történt volna, nem is lenne semmi baj. Csakhogy a baskír ágnév hangalakja nem negmen, de még csak nem is Nägmän (az eredeti magyar zárt e-ből még magyarázható lenne valahogy a baskír nyílt ä is), hanem Näghmän. Ez utóbbi pedig nem más, mint az arab eredetű mohamedán Nu'man név baskír változata. Az arab név a mohamedán törökségnek csaknem minden ágában el van terjedve, szinte minden nyelvjárásban más és más alakban. Így például a baskír Näghmän-en kívül a névnek még ilyen változatait említhetjük: kazáni tatár Näghmän és Neghmän, krími tatár Nowman, nogáj Nawman, özbeg Noghman, osztmán-török Numan és Noman stb. Noha a mohamedán nevek már a XIV. században, nagyobb számban pedig a XV-XVI. században kezdenek elterjedni a baskírok körében, a viszonylag ritkábbnak számító Näghmän névre azonban csak a XVII. század elejéről vannak a legelső adataink. Ekkoriban élhetett - és semmiképpen sem korábban - az a Näghmän nevű, jómódú mohamedán baskír alu-fő is, aki népes családjának feje lévén, a később róla elnevezett ágnak alapító őse volt. Ilyenképpen a nevét viselő mai baskír ág és a honfoglaló magyar Nyék törzs között semmiféle ősi kapcsolatot nem kereshetünk. Egy másik kísérlet szerint az ősmagyarok Keszi törzsének nevét a kutatók a baskír Tabďn törzs Kesze-Tabďn altörzse nevének Kesze előtagjával próbálják összevetni. Ez az egyeztetés is hibás, mégpedig minden szempontból. Mert ha eltekintünk is attól, hogy a Kesze előtag csupán jelzője a Tabďn törzsnévnek, még akkor is igen súlyos hang-, alak- és jelentéstani nehézségekkel kell számolnunk. A török eredetű magyar Keszi törzsnév régi alakja ugyanis Keszegh volt, ami "töredék"-et, "darab"-ot jelent. Egy ilyen alakú és jelentésű régi török névnek a baskírban csakis egy Kithek (a th-t angolosan ejtve; jobb híján jelöljük így ezt a baskír hangot) név felelhetne meg, ilyen azonban a baskír törzsrendszerben nincs. De ha volna is, az ősi baskír-magyar kapcsolatok szempontjából nem sokra mennénk vele, hiszen a régi és mai magyar kapcsolatok szempontjából nem sokra mennénk vele, hiszen a régi és mai törökségben sokfelé találunk a magyar Keszi névnek pontosan megfelelő Keszek vagy Keszäk-féle törzs- és nemzetségneveket. És ez igen természetes is, mivel a "töredék, rész, darab" jelentésű nevek egymástól függetlenül óriási területeken elterjedhetnek a rokon török népek között, anélkül, hogy az illető etnikai egységeknek a magyarsággal való szorosabb összetartozására kellene gondolnunk. Sokkal nagyobb baj azonban, hogy a baskír Kesze-Tabďn név nem két különböző törzs vagy törzstöredék valamikori egyesülésének az emlékét őrzi, mint például a magyar Kürt-Gyarmat, hanem a Kesze előtag csupán jelzője az utána álló és ténylegesen törzset jelölő Tabďn-nak. A kesze ugyanis egy igen egyszerű baskír közszó, az egyéb török nyelvek "kicsi" jelentésű kicsi szavának a baskírban szabályosan változott alakú megfelelője. (Köztudomású, hogy a baskír nyelv a köztörök cs hangot sz-re, az i-t pedig e-re cserélte fel.) A Kesze-Tabďn törzsnév jelentése tehát: "Kis-Tabďn, és így semmiképpen sem tartozhat össze a honfoglaló magyarok Keszi törzsének nevével. Ugyancsak többszörösen alaptalan a magyar Gyula névnek a baskírban Julaman ágnévvel való egyeztetése is. A Gyula a magyarban nem törzsnév, még csak nem is nemzetségnév, hanem a régi törökségnél sokfelé megvolt "fáklya" jelentésű jula, dzsula méltóságnév, illetve abból keletkezett személynév. E méltóságnév a kazároknál, majd a magyaroknál és a bolgároknál is a szakrális kündü mellett ténylegesen uralkodó fejedelem címe volt. A jula, dzsula méltóságnevet - ha itt-ott kissé más funkcióban is - a törökség csaknem minden ágában megtaláljuk, de nemcsak méltóságnévként, hanem személynévként, sőt kisebb-nagyobb törzsek és nemzetségek neveiként is. Így az sem lehetetlen, hogy valamikor a magyarságnak is volt Gyula nevű nemzetsége, bár erre nincsenek adataink. A magyar gyulának ugyan volt "népe", katonai kísérete, és ezek még törzs- vagy nemzetségszerű alakulatokat is képezhettek, a baskír-magyar történeti kapcsolatok szempontjából azonban mindez keveset számít. De ha lett volna is egy honfoglaló magyar Gyula nevű törzs, a baskírok Mengle törzse Ilekej-Mengle nemzetéségnek Julaman ágával akkor sem hozhatnánk kapcsolatba. Mert az illető baskír ágnév nem a jula "fáklya" szó -man képzős származéka - tehát nem azt jelenti, hogy "(a) Jula (fejedelem törzse)" -, hanem a baskír jul "út" és aman "egészséges, ép" szavak összetételéből keletkezett kéttagú személynév, amiből aztán ágnév lett, miként azt a Näghmän név tárgyalásakor is láthattuk. Így hívták a baskír ág alapító ősét, aki - a név legkorábbi előfordulásából ítélve - csak mindössze 7 emberöltővel ezelőtt élt. Egyébként Julaman, illetőleg Jolaman, Dzsolaman, Dzsulaman személynevekkel és e személynevekből eredető törzs- és nemzetségnevekkel a törökségben, különösen a közép-ázsiai karakalpakok, kazakok, özbegek és kirgizek körében sűrűn találkozunk, mégsem gondolhatjuk, hogy azokat ősi, vérségi szálak fűznék a magyar Gyula névhez, vagy akár a baskír Julamanhoz is. A magyar népnév mocsar, mozsar, mozsarjan stb. alakjai régi orosz oklevelekben ugyan többször is előfordulnak, mégpedig gyakran éppen a baskírokkal együtt említvén, de arra semmi adatunk sincsen, hogy a baskír törzsrendszerben volna egy, a magyar népnévből eredeztethető nevű törzs, nemzetség vagy ág. Viszont az ősmagyar Megyer törzs emlékét őrzi a miser tatárok neve, akiknek egy csoportja a baskírokhoz csatlakozott, és éppen a magyar eredetű nevet viselő Jurmatď törzshöz, ezért annak egyik nemzetségét ma Miser-Jurmatďnak hívják. E miserek azonban meglehetősen kései jövevények a baskíroknál, és így nevüket sem tárgyalhatjuk együtt a korai baskír-magyar etnikai és történeti kapcsolatok kutatásában forrásértékű Gyarmat és Jenő, illetve Jurmatď és Jenej törzsnevekkel. Az itt elmondottak után még mindig felmerülhet a kérdés, vajon nem számolhatunk-e mégis a hajdani Magna Hungaria területén, a mai baskírok között a Jurmatďn és a Jenejen kívül még más magyar eredetű törzsek és nemzetségek töredékeivel is? Erre a választ a jövő kutatásai adják majd meg. Különös gondot kell fordítanunk a baskírok történelme, településtörténete, régészeti emlékei, néprajza, nyelve tanulmányozására, hogy az egykor oly erős baskír-magyar kapcsolatoknak mára kissé elhalványodott nyomait megtalálva, a magyarság hajdani életéről és történelméről további megbízható adatokat, hiteles értesüléseket szerezzünk.
Az alánok nem egyszerűen a szarmaták utódai, hanem szarmata és más kelet iráni nyelvű törzsek keverékei. SZVSZ a magyarok déli szomszédai a hunok előtt.
Az alánok feltehetően a szarmata törzsszövetség tagjai voltak. Ammianus Marcellinus római történetíró a masszagéták utódainak nevezi őket.
Első önálló államuk valószínűleg Közép-Ázsiában alakult ki. A 3. századból származó kínai források szerint Kang-kü, azaz a mai Kirgizisztán területén, a Szir-Darja középső folyásától északra található Csu folyó mentén volt az alan-liao nép (阿蘭聊) királysága. Országukat a 350-ben bekövetkezett hun támadás söpörte el, ami elől egy részük a Volgán túlra, a Kaukázus északi részéhez vándorolt. Az alán kultúra ezután a Fekete-tenger északi részére és a Kaukázus központi előterére, a mai Észak-Oszétia (Északoszét-Alán Köztársaság) területére terjedt ki. Egy részük azonban az újabb hun támadások miatt innen is tovább vándorolt nyugat felé.
Babur
BROMLEJ JU. V, PODOLNIJ R. G. AZ EMBERISÉG NÉPEKBŐL ÁLL.
(Moszkva, 1990, 207–211. o.).
… A XVI. században első pillantásra különös események mentek végbe Közép-Ázsiában. A terület nyugati részéről nomád törzsek törtek be annak keleti és déli területeire. Ezek a törzsek győzelmet arattak, és kiűzték a mai Üzbekisztán (Szamarkand és Fergana) területéről annak uralkodóját, Babur emírt. (Maguk a nomád törzsek a mai üzbégek elődei közé kerültek). Az elűzött emír, akiről egyébként elmondhatjuk, hogy Dzsingisz kán és Timur Lenk leszármazottja volt, serege maradványaival Délre, Afganisztánba futott, majd később… Indiára támadt, és ott hatalmas birodalom, a Nagymogul Birodalom megalapítója lett.
Az alábbiakban részletesebben kívánunk beszélni a magyar nép több évszázados vándorlásáról, ....
A Jeniszejtől a Dunáig
1948-ban, amikor a forradalom vihara járta be egész Európát, a magyarok fellázadtak az Osztrák Császárság ellen. A magyar szabadságharcot, a magyarok hősies erőfeszítése ellenére leverték az osztrák és orosz cári seregek. Az osztrák katonák által elfoglalt Pozsony városából menekült egy alacsony, sánta fiú, aki minden ismert nyelven szidta ezeket a hóhérokat. Márpedig a fiú sok nyelvet tudott, hiszen gyerekkora óta mást sem tett, csak ezeket tanulta. Ezt a hajléktalan sánta fiút Vámbéry Árminnak hívták. Neve később közismertté vált, elsősorban a földrajztudósok, történészek, nyelvészek és keletkutatók számára az egész világon. Vámbéry Ármin, ez a nagy nyelvész és szenvedélyes kutató, fantasztikus utazást vitt végbe, arab, török, majd perzsa dervisruhában. Tudásával egyaránt bámulatra késztette a nyugati minisztereket és a keleti emíreket. Fiúkorában, az orosz és osztrák katonákat látva Pozsonyban, „észrevett néhány, a fogság elől menekülő porlepte magyar katonát. Arcukon látszott a vereség szégyene”.
– Mindennek vége – mondták. – Lefekszünk és meghalunk.. Füstbe ment a szabadságunk!
Ekkor felállt egy öreg pásztor, és a következőket mondta nekik, öreges hangján:
– Talpra, fiúk! Amikor ínség tör ránk, mindig segítségünkre jönnek testvéreink, az ázsiai magyarok. Most sem feledkeznek meg rólunk!
Így képzelte el és írta le ezt a jelenetet „Vámbéry” című meséjében Nyikolaj Tyihonov, szovjet költő és prózaíró.
Közép-ázsiai utazásai során, európaiak számára tiltott területeken, titokban Vámbéry Ármin éppen ezeket az „ázsiai magyarokat” igyekezett megtalálni, akiknek emlékezete olyan jól élt a magyar pásztorok hagyományai között, még a XIX. század közepén is.
A régi magyar krónikák a hunok rokonaiként írják le a magyarokat, és megerősítik, hogy magyar törzsek élnek Perzsiában is. Természetesen a Perzsia (Scythia) szó a régi krónikás számára nemcsak a ma Perzsiaként ismert területet jelentette, hanem Ázsia jelentős részét.
A magyar eredetlegenda szerint két legendás hős testvér, Hunor és Magyar elraboltak két alán hercegnőt (emlékeztetem az olvasót, hogy az alánok a szarmaták leszármazottai).Kézai Simon szerint Hunornak és Magyarnak ezekkel, a hercegnőkkel kötött frigyéből származtak a hunok és a magyarok.
Magyarországon nemcsak a tudósok, hanem a nép is emlékezett arra, hogy a magyar nép messziről, Ázsiából érkezett a Kárpát-medencébe, sőt, különös reményeket fűztek az őshazához és az ott élő magyarokhoz. Lehet, hogy azért van ez így, mert Közép-Európában a magyarok az egyetlen finnugor nyelvcsaládhoz tartozó nép. Minden oldalról indoeurópai népek tengere veszi őket körül. Északról, északkeletről és Délről szlávok, délkeletről románok, nyugatról németajkú osztrákok…
Földrajzi szempontból a finnugor nyelvcsaládba tartozó, Magyarországhoz legközelebbi nép, az észtek népe a Baltikumban él. Az észtek pedig nyelvi szempontból nem állnak a legközelebbi rokonságban a magyarokkal. A közelebbi nyelvrokonaik – a hantik és manysik – a Szovjetunió európai részének északi területein, és Nyugat-Szibéria tajgás-mocsaras területein élnek, Magyarországtól jóval messzebb az észteknél.
Napjainkban a magyar antropológusok, nyelvészek és régészek gyakran látogatnak el s Volga-Urál vidékre, Közép-Ázsiába és Nyugat-Szibériába, őseik nyomát keresni, majd azért, hogy alaposabban tanulmányozzák a kétségtelen és feltételezett rokonokat. Sok évszázaddal ezelőtt a magyar király és püspökei már elküldték Keletre követeiket ugyanezzel a céllal. Egyébként az akkori magyar királyi udvar és az egyház politikai célt követtek azzal, hogy térítőt küldtek Keletre. Terveik közé tartozott a pogány keleti magyarok lelkének megmentése is. A leghíresebb ilyen utazás Julianus barát két keleti útja volt. Ez egyszerre volt hőstett és kaland.
Julianus háborúk által feldúlt földeken hatolt keresztül, rablók által fenyegetett sztyeppéken járt. Az útonállók mindig szívesen lecsaptak az utazókra. Julianus társai elpusztultak az úton, neki magának nem volt pénze, mégis, védtelenül, egyedül és koldusszegényen, ez a Verne Gyula Hatteras kapitányához hasonló makacsságú szerzetes mindent megtett, hogy eljusson keleti testvéreihez. Azért, hogy ételt szerezzen, és védelmet találjon a rablók ellen, Julianus beállt szolgaként egy karavánba, és így jutott előre, egyre tovább és tovább.
A Volgánál, a bolgároknál, Julianus találkozott egy „ázsiai magyar” nővel, aki egy volgai bolgár felesége volt. Az asszony és rokonai segítségével eljutott „Magna Hungáriá–ba, a magyarok őshazájába. Itt magyar szót hallott. Újonnan fellelt rokonainak nyíltan beszélt a Duna mentén elterülő, hatalmas magyar keresztény királyságról.
Azonban ez a hétszáz és egynéhány évvel ezelőtti figyelemreméltó felfedezés elkésett. A nyugati magyarok csak azért találták meg a keleti Magna Hungáriát, hogy rövidesen arról értesüljenek, hogy az már nem létezik többé. Batu kán szörnyű támadása az uráli magyarok földjét is elpusztította.
Meg kell azonban jegyezni, hogy a mongol-tatárok rögtön sikeres hódításuk után, régen őrzött hagyományaik alapján, a magyar harcosokat is felvették saját hadseregükbe. A tatár Aranyhordában bizonyos ideig, más, ahogy ma mondanánk, „nemzeti harci egységek” között magyar egységek is voltak.
A szétzúzott és egymástól szétválasztott magyarok, végül is keveredtek a környező népekkel, elsősorban a baskírokkal. Egyébként, még a XII. században, száz évvel Batu kán nevezetes hadjárata előtt, néhány arab kutató az ázsiai magyarokat a baskírokkal azonosította.
A földrajzi nevek is több esetben megerősítik a magyarok kapcsolatait az Urál-vidékkel. Például az Urál folyónak Baskíriában van egy Szakmar nevű mellékfolyója. Ez a szó, amely egy baskír folyó neve, többször is ismétlődik a mai Magyarország térképén.
Továbbá. A tizenkét, a történelemből ismert főbb baskír nemzetség (törzs) közül háromnak ugyanaz a neve, mint a Dunához érkező hét magyar törzs közül háromnak. (Jenej, Kesze, Jurmati.)
A magyarok az Urálba is érkeztek valahonnan. Az előmagyarok nyomai megvannak Nyugat-Szibériában, Kazahsztánban és Üzbekisztánban is. A Káma folyó bal partján, a folyó alsó szakaszán ősmagyar temetőt tártak fel.
E. A. Halikova régésznő véleménye szerint Magna Hungaria területe magába foglalta az Alsó Káma-vidék bal partját, az Urál déli előhegyeit, és részben az Urál hegység keleti lejtőit. E. A. Halikova úgy véli, hogy az előmagyarok a VI. század végén jelentek meg az Urál-vidéken – lehetséges, hogy az után, hogy néhány ugor törzs fellázadt a Nyugati Türk Kaganátus ellen, és súlyos vereséget szenvedett.
Ez a felkelés végigsöpört Közép-Ázsia és Kazahsztán több régióján.
Azelőtt, ahogy ezt Jelena Alexandrovna Halikova feltételezi, az ősmagyarok elődei a Nyugati Türk Kaganátus keretein belül éltek, és a türkökkel együtt jelentős szerepet játszottak Közép-Ázsia és a Szaszanida Irán életében (itt nem arról a Perzsiáról van szó, amelyről a magyar krónikák beszélnek. Szerző megjegyzése). Ez a korszak rányomta a bélyegét az ősmagyarok kultúrája számos elemének – a mitológiának és az ábrázoló művészetnek további fejlődésére, erős iráni motívumkincs és téma formájában.
Közép-Ázsiába és Kazahsztán területére még a IV. században kerültek az ősmagyarok, amikor egy nomád áradat: a hunok, elválasztották őket rokonaiktól, az obi ugoroktól.
J. A. Halikova kihangsúlyozza, hogy az uráli „Magna Hungária” a VI –IX században fenntartotta kapcsolatait Nyugat-Szibériának és Északi Kazahsztánnak azokkal az erdős sztyeppés területeivel, ahol az ősmagyarok rokonai, az ugor törzsek éltek. Erről tanúskodnak az uráli ásatás leletei, amelyek távoli körzetek közötti cserekereskedelemre vallanak.
Az Urálból elköltöző magyarok sorsáról – bár viszonylag nem sokat – de mégiscsak többet tudunk.
Úgy tűnik, hogy az i. sz. I. évezred közepén az uráli magyarok egy része elhagyta szülőhelyét. Talán azért, mert a magyarokat tovább lökte a Nagy Népvándorlás következő hulláma. Talán azért, mert a hun betörés és sok termőföld elpusztítása óta az Uráltól nyugatra elterülő földek kevéssé voltak lakottak. Az is lehet, hogy az Urálban megváltozott a klíma. Így, vagy úgy, a nomád magyarok számára az új helyre költözés nem lehetett különösen nehéz.
Az i. sz. I. évezred közepén a magyarok már a Volga medencéjében éltek. A Volga jobbpartján elterülő új hazájuknak szép nevet adtak a magyarok, Levedia Etelköznek nevezték el. A helyi törzsek itt elfogadták a kazár kagán hatalmát,. A kazár birodalom, amelynek része volt az Északi Kaukázus, a Volgántúl egy része és a szomszéd földek, rövidesen harcba szállt az arabok ellen a Kaukázusontúlért. Ebben az időben történt, hogy néhány, a közelben elő nomád kazár törzs, pontosabban a kabarok három törzse, belépett a magyar közösségbe, és átvette a magyar nyelvet.
Ugyanebben a korszakban, valószínűleg a törzsek egyikének régi önelnevezése – a „Magyar” helyett ez a nép új etnonimet vett fel, és így lettek hungarusok, azoknak az onoguroknak a neve alapján, akiknek a földjén éltek mintegy 100 évig.
A magyarok lakóhelyének központja az idők folyamán lassanként nyugatabbra mozdult el. Az Új Levédia már a Don mindkét partján terült el, nagyjából a Kijevtől Voronyezsig elterülő földeken. A magyarok itt szláv törzsek között éltek, és elképzelhető, hogy keveredtek is velük,. A Magyar Törzsszövetség baráti kapcsolatot tartott fenn Bizánccal, Ez a birodalom bevonta a magyarokat a saját háborúiba.
A Bizánccal történt megegyezés alapján a magyarok a IX században kemény csapást mértek a Duna alsó szakasza mentén élő bolgárokra. A súlyos vereséget szenvedett bolgárok néhány évvel később kegyetlen támadást intéztek Levédia ellen. Ezt azokkal a besenyőkkel szövetségben tették, akik nem sokkal azelőtt jelentek meg a Fekete-tenger északi partvidékének sztyeppéin, ahol addig a magyarok éltek. A bolgárok és a besenyők kedvező pillanatot választottak erre a támadásra. A magyar hadsereg, szinte minden fegyverforgató férfi, abban az időben távoli hadjáraton volt. Levédia védelem nélkül maradt.
Amikor a hadsereg hazaérkezett, kiderült, hogy a nép elveszett. A besenyők nemcsak hogy feldúlták az országot, fogságba vittek minden fiatal nőt.
Ezek után a magyarok elhatározták, hogy olyan földre költöznek, ahol biztonságban érezhetik magukat. Hová mehettek? A legendák megerősítik, hogy az átköltözés semmiképpen nem volt elkerülhetetlen. Már a címet is megjelölték jóval korábban: a Duna középső folyásánál elterülő országra gondoltak, amely valamikor római provincia volt, Pannónia néven. (Később ott, a Duna középső folyásánál volt a hun birodalom központja, még később ugyanott terült el az avar kaganátus).
Bármilyen furcsán is hangzik, lehetséges, hogy Pannóniába egy legenda vonzotta a magyarokat, mármint az a legenda, amely szerint ők az Attila hun király népétől származó saját fajtájuk nyomán járnak. A magyar nép körében máig is él egy olyan hagyomány, amely szerint a magyarok a hunoktól származnak. A történészek erre válaszként rendszerint vállat vonnak, és kijelentik, hogy természetesen a nagy népvándorlás számos ugor törzset sodort magával, így elképzelhető, hogy Attila hadseregében voltak magyarok is, de maguk a magyarok nem voltak hunok.
Egyébként, meg kell mondanunk, hogy először is: Attila halála és haderejének pusztulása után a félelmetes uralkodó gyermekei visszaköltöztek a Fekete-tenger mellékére. Itt maradtak, külön nemzetecskékre tagolódva, mintegy kétszáz éven keresztül, amíg be nem olvadtak a helyi lakosságba. Nem kizárt, hogy ez a tény is kiindulópontja volt a magyar-hun rokonság elképzelésének.
Másodszor, arról is beszélnünk kell, hogy vannak magyar kutatók, akik feltételezik, hogy az első magyarok már az i. sz. VII. században megjelentek a Kárpát-medencében. Ha ez így lenne, akkor a IX. században a magyarok már rokonaik által bejárt úton haladtak volna Pannónia felé.
Létezik olyan hipotézis is, amely szerint ez az onogur-türk csoport, amely a magyaroknak külföldön használt nevét adta, a bolgár-törökökkel együtt jelent meg a Dunánál, i. sz. 670 körül.
Napjaink tudósai erősen vitatják ezt az elképzelést, azonban a középkori magyar krónikák egyenesen kimondják: a magyarok azért jöttek a Dunához, hogy átvegyék vezérüknek: Álmos ősének, Attilának az örökségét. Ezen kívül Álmos „Magóg király” utóda is lenne szerintük,. A Bibliából átvett Góg és Magóg óriásokat gyakran azonosították az európaiak a félelmetes nomád törzsekkel. Magógot a hagyomány a hunokkal azonosítják. A krónikás, (Kézai Simon) dicsekedve saját hun származásával, kifejezésre juttatta az abban az időben már kialakult magyar hagyományt, amely szerint Magóg nevétől nem kell félni, sőt, az ilyen őssel dicsekedni is lehet.
A magyarok a Dontól a 895-ös év körül vonultak el, amikor Oroszországban Oleg uralkodott. A magyar krónikák nem állnak szemben a régi orosz tanúbizonyságokkal, A régi orosz források 898-ból hírt adnak a magyarok békés átvonulásáról a kijevi földeken.
Az úton, egyébként, többek között, magukkal vitték, és napjainkig megőrizték a halászok felszerelésének régi orosz nevét, és az oroszokkal együtt a régi orosz néven nevezik a lengyeleket.
A Kárpátok szorosain keresztül, végül is megérkeztek Pannónia térségeire,. A fő erejük hét törzs volt, amelyek közül három baskír nevet viselt: jurmati, kesze, jenej. A hét törzs vezérei örök szövetségi esküt készítettek, amit vérükkel erősítettek meg.
A magyar legenda szerint a magyarok mintha megvették volna Pannóniát Morávia szláv fejedelmétől, lószerszámmal felszerelt fehér lóval, azonban a moráviai fejedelem később megszegte a szerződést, és a magyarok „arra kényszerültek”, hogy meghódítsák az országot.
A történészek napjainkig vitatják, hogy mekkora szerepet játszottak Pannónia meghódításában hadi események. A három kötetes „Magyarország történeté”-ben megerősítik, hogy a dolog elég gyakran vérontás nélkül ment végbe. Amikor a magyarok a Középső Duna-vidékére érkeztek, ott nem volt olyan valódi politikai erő, amely megzavarhatta volna őket a terület átvételében.
A krónikák közlései a régi, és még a számukra is egészen hősi harcokról a jövevények és a helyi lakosok között, számos történész véleménye szerint erősen eltúlzottak. A középkorban szerették a múltat heroizálni, és rendszerint túlértékelték a hadi cselekmények szerepét a középkorban.
Nem szabad elfelejteni, hogy az érkezők viszonylag nem voltak nagyszámúak. A magyarok nomádok voltak, és a nomádok száma rendszerint kisebb a letelepedett népekénél, akik egyenlő területet foglaltak el. A Duna-menti termékeny földeken a nomádok bőségesen találtak helyet, és rövidesen le is telepedtek. A magyarok könnyűszerrel keveredtek a főként szláv helyi lakossággal – a Dontól érkezőknek nemigen volt más választásuk – mivel a bolgár-besenyő csapás után szinte teljesen asszonyok nélkül maradtak. Meg kell jegyeznünk, hogy a magyaroknál a lakóhellyel és ételekkel, a földműveléssel, és az államszerkezettel kapcsolatos szavak jelentős része szláv eredetű.
A szlávokkal való keveredés természetesen kifejeződésre jutott a magyar nyelvben is. Molnár Erik magyar történész a következőket írta: „Ha a magyar paraszt kinéz az ablakon, szénát kaszál, lemegy a pincébe, a konyhába, vagy bemegy a szobába, valakihez fordul, bemegy a kocsmába,csárdást jár, körbenéz a síkságon, vagy a sztyeppén, kimegy a legelőre, a betyárokhoz, tartalék ételt visz magával, kunyhóban él, hámot dob a csikó nyakába, igába fog egy ökröt, hazahajtja az állatállományt, kaszát vesz a kezébe, boglyát állít, eteti az állatállományt, taligát tol,vagy amikor dolgozik, vagy befejezi a munkát… olyan dolgokat végez, amiket szláv eredetű kölcsönszavakkal fejez ki”.
Meg kell jegyezni, hogy a X. századi KözépDuna-menti honfoglaláskori magyar temetők tanúbizonysága szerint az akkori magyarok antropológiai szempontból az időszámításunk elején a Volga-vidéken,Ukrajnában és az Aral-tó déli partjain élő szarmatákhoz hasonlítottak. Eszerint a Duna-vidékre érkező magyarok már az európai típushoz tartoztak. Egyébként a Dél-Szibériából elinduló ugorok számos mongol antropológiai vonással rendelkeztek. A magyar etnosz, Európa felé vezető útján számos európai jellegű törzzsel keveredett.
Így lett a magyarok új hazája, immár egyszer és mindenkorra, Pannónia.
Európa központjának ez a területe meglepő történelemmel rendelkezik. (Egyébként, melyik ország nem?) Időszámításunk kezdetén a rómaiak foglalták el a Középső Duna-vidéket. Az új római provincia lakói azonban nem sokáig engedelmeskedtek a „világ urainak”. Felkeléseket szerveztek, és a Római Birodalomnak teljes erejével szembe kellett szállnia a lázadókkal. Ezeket a háborúkat a pannóniaiakkal szemben a legkeményebbnek tekintették a rómaiak a pun háború óta akkor, amikor Karfagen kelt fel Róma ellen, és ellenségei országát csaknem a pusztulás szélére sodorta. Végül is győzött a világbirodalom itt is, de Pannónia Augusztus császár utódainak birodalmában az egyik leggyengébb pontnak számított.
A Nagy Népvándorlás idejére Pannónia felszabadult a római uralom alól, de továbbra is idegenek uralkodtak az országban. Urai lettek a szarmaták, a gótok, a vandálok, a roxolánok, a jazigok, a karpok, a basztarnok és a markomannok, és még sok más törzs. Ezek, a napjainkban elsősorban kizárólag a szakemberek által ismert törzsek valamikor megremegtették Róma és Konstantinápoly urainak szívét. Őket követően a hunok voltak az ország birtokosai. A hunokat Attila király halála után, az V. század végén legyőzte egy gepida-osztrogót, és más törzsekből álló szövetség.
Odoakrész éppen Pannóniából ment Itáliába, ahol az erőtlenné vált Birodalom trónjára ültette az utolsó római császárt: Romulus Augustust. Így Pannónia végülis „revansot vett”, Róma felett, elfoglalása után kevesebb, mint ötszáz évvel… A következőkben Pannónia az avar birodalom része lett. Új urai Belső-Ázsiából érkeztek. Nagy Károly frank császár hadserege a IX. században az ingó avar kagáni trónra megkeresztelt kagánt ültetett. Az utolsó avarok itt a szlávokba olvadtak. A honfoglaló magyarok pedig a szlávokat olvasztották magukba.
Árpád, Álmos fia, a hét törzs közül a legerősebbnek: a „Megyer” törzsnek a vezére, megalapította az Árpád-dinasztiát. Árpád törzsének nevét vette át az egész nemzet. Azonban a magyar királyság népének kialakulása ezzel még nem ért véget.
A magyar királyok, feledve a korábbi sérelmeket, a XI. században befogadták országukba a rokonaik, a polovecek (kunok) által a Fekete-tenger mellékéről elűzött besenyőket. Kétszáz esztendővel később pedig, a XIII. században, a vendégszerető Duna-völgy egy olyan kun vándorlási hullámot is befogadott, amely a mongol hódítás elől menekült Nyugatra (Egy részük később Pannóniába került, más részük pedig mindenekelőtt a mai Bulgária területén telepedett le). Utódaik, a kunok és a palócok ma is Magyarországon élnek.
A nomád besenyők és kunok valószínűleg a nevezetes Magyar Puszta nagyobb részét foglalták el, azonban a magyar királyoknak időnként ezek ellen a nagy katonai erővel rendelkező vazallusok ellen is harcolniuk kellett.
A Középső-Duna termékeny völgye tehát századról századra új és új nemzeteket fogadott be. Hány, Ázsia központjából kiinduló út fejeződött be itt!
A XIV. század második felében a Magyar Királyság méretére nézve a középkori Európa legnagyobb állama volt. A magyar királyok uralma alá került Lengyelország, Nápoly, az itáliai városok, befolyásuk kiterjedt cseh, román, horvát, ukrán és szerb földekre is.
A XVI. század elején s magyar földek egy része török hódoltságba került,. A továbbiakban Magyarország a Habsburg birodalom része lett, együtt Ausztriával, Csehországgal, Szlovákiával és Horvátországgal, Ukrajna és Szerbia egy részével, stb.
Természetesen az együttélés más nemzetekkel hatást gyakorolt a kultúrára és a nyelvre tett hatásban, és bizonyos mértékig a magyarok antropológiai jellegére is. Azonban a magyarok az utóbbi ezeregyszáz év során hazát nem cseréltek. Azonban a Jeniszej és a Duna közötti hatalmas területen régészek, nyelvészek, antropológusok, és történészek együttes munkája próbálja pontosítani a magyaroknak legalább három őshazáját: a donit, a volgait és az urálit. Ezen kívül keresik a nyomait a negyedik, a nyugat-szibériai őshazának is.
A magyar nép kialakulása a népvándorláskorban kezdődött, és az újkorban ért véget.
...
2) Mahmud ben Emir Vali: Bahr al-Aszrar, VI. köt. (XVII. század közepe) (Ez a mű eredeti források, szemtanúk összegyűjtött leírásai alapján írja le a kazak kánságok megalapításával kapcsolatos XV. századi eseményeket, többek között a Sejbanida Abulhair kán, Dzsucsi kán leszármazottja keleti hadjáratait) [4, 329-368.] B. A. Ahmedov a mű legértékesebb részének tekinti Abukhair kán utolsó hadjáratának és halálának szépirodalmi igényű leírását. (Bahr al-Aszrar, VI, 132b-133a), [4, 362 skk.]. .Az eseményekben – ahogy látni fogjuk – fontos szerepe volt a madzsaroknak is. A művet K. A. Piscsulin fordította perzsáról oroszra.
Elbeszélés Abulhair kán Mogulisztán ellen indulásáról, a hadjárat lefolyásáról, és Abulhair kán távozásáról ebből a világból. …Röviden szólva, amikor az Atil folyó partja lett az a hely, amely Abulhair kán hatalmát a nagyvilág számára nyilvánvalóvá tette, a kán hadseregének tenger hullámaihoz hasonlóan vonuló ezredei a parancs értelmében mindenfelől, Tokmak1 minden kerületéből, és az ország széleiről is, abba az irányba fordították lovaik fejét. Az összes törzs megjelent a káni főhadiszálláson a gyülekezésre kijelölt időpontban. A hadsereg nagysága és a tábor nagy kiterjedése miatt az Atil folyó partján úgy nyüzsögtek az emberek, mint a hangyák egy bolyban, pedig néhány törzs és állataik a környező vidékről még nem is egyesültek a káni fősereggel. A legelők hiánya miatt felmerült az a gondolat, hogy mielőbb üssék meg a dobokat, és induljon el a hadsereg. Abulhair kán lábát félhold alakú kengyelébe helyezve, szerencséjének tisztavérű lova gyeplőjét a kirgizek és kalmükök legelői felé fordította. „A Mindenség Kánja hadba indulásának hangjaitól Megrendült a Föld és az Ég, A föld megindult a hegyekben, és megremegett a puszta. A katonák harci kiáltását meghallották a Mennyben is. Mindenfelől zászlók tűntek fel, Közeledett a menetelő hadak sokasága. Csapatok viharos hullámai nyüzsögtek mindenfelé a sztyeppén, Országúton és úttalan utakon egyaránt.” A Szaturnusz magasságáig emelkedő zászló a Naphoz hasonló Abulhair kán jóvoltából átvonult Ala-Tak körzetén, majd a Teremtő segítségével a had keresztülvonult Kizil Nadiron2. Ezután, amikor néhány rövidebb menet és átrendeződés után a Császár főhadiszállása ** Jeti-Kuduk lett, elsötétült az Ég alja, komor felhők jelentek meg az égen és vastag, nehéz hó hullott a földre. Vihar keletkezett, erős szél kezdett fújni, a fagy szinte elviselhetetlenné vált. Úgy esett, hogy ebben az évben a téli szezon különösen hideg volt, a Nap szégyenében többnyire felhőkbe rejtette arcát, és a felhőkből eső és hó fehér gyöngyei hullottak. Azonban Abulhair kán lelkében és szívében annyira meggyökeresedett és megerősödött a Dzsihád folytatásának vágya, hogy nem szándékozott kivárni a hideg megszűntét, hanem szilárd elhatározással, Allah segítségének reményében, ismét felemelte az előrenyomulás zászlaját. A Naphoz hasonló Abulhair kán arra az elhatározásra jutott, hogy előreküldi Kucskuncsi királyfit (sahzádét) egy jelentős nagyságú előhaddal, Emir-Julluz tarhannal, az ojrat Haszan bekkel, Dzsalan-oglannal, a najman Szatilmissel, a kongrat Szaid-bekkel, a madzsar Timurral, a kipcsak Tasbekkel, és még néhány más emírrel és hivatalnokkal együtt. Amikor Ak-Kislak3 lett a császári főhadiszállás, a hideg ismét olyan dermesztő lett, hogy lehetetlenné vált a további előnyomulás. Ezért maga Abulhair kán rendelt el pihenőt hadseregének. Ebben az időben Abulhair kán egészsége megrendült. A nagy út következtében állapota eltért a megszokottól. Hirtelen nagy forróság öntötte el. Ez a szerencsétlenség három napon keresztül tartott, és vérhassal végződött. Annak ellenére, hogy a Kán egyik orvosa a nagyhírű Abd ar Razzak Hanicseváni volt, és hogy mindenki remélte és várta a Kán egészségének jobbrafordulását, a betegség napról napra jobban erőt vett rajta, és egyre újabb, pusztító és gyógyíthatatlan betegségek léptek fel nála. A boldog Abulhair kán tisztában volt azzal, hogy betegsége gyógyíthatatlan, így teljes mértékben belenyugodott sorsába. A Kába és az Ég felé fordult. Arra kérte nagyhatalmú fiait és boldog utódait, hogy éljenek egymással békében és barátságban. Sokat szólt az egyet nem értés és a testvérek közötti ellenségeskedés súlyos következményeiről. Ezután a Kán lélegzése nehézzé vált. Muzulmán hitét bizonyító imákat rebegett. Így lélekben eggyé vált Allahhal, teljesen felkészülten várta a Halál angyalát, aki gyengéden leszállott hozzá, és így szólt: „Itt vagyok, én vagyok az”. Abulhair kán lelke, testének kalitkájából elrepült az Öröklét virágos mezejére. „Valamennyien Allahhoz tartozunk, és hozzá is térünk vissza”.
Amint láthatjuk, a históriákból két idézett szövegrészletben nem arról van szó, hogy „madzsarok is részt vettek”, név nélkül megemlítve, bizonyos, a kazak kánságok megalapításáért folyó XV–XVI. századi harcokban. A Tavarih-i Guzida-ij Nuszrat Name-ban név szerint említenek egy madzsar törzsbéli hírneves vitézt, Saikh Mazid bahaturt, és annak hőstettét, mármint hogy nyilaival kétszer is eltalálta az ellenséges sereg vezérét, Burunduk kán hétfolyóközi uralkodót. („A magyarok nyilaitól, ments meg, Uram, minket” szövegű, a magyar honfoglalás idején Nyugat-Európában közismert fohászt úgy látszik, Közép-Ázsiában is tanácsos lehetett elmondani, még a XV – XVI. század fordulóján is.). Mahmud ben Emir Vali pedig az Abulhair kán által fiának, Kucskuncsi sahzádénak a hadjárat folytatására küldött serege vezérkarába kinevezett emírként említi meg „a madzsar Timurt”, szintén név szerint megemlített kipcsak, najman és kongrat vezérek, vagyis a napjainkban is létező hat kazak törzsszövetség közül háromnak a képviselői társaságában. B. A. Ahmetov hivatkozásában, mármint hogy „Abulhair kán előhada magyar, ojrát és kipcsak törzsekből állott,” pontatlanság az, hogy szavainak általánosan jelleget ad, ahelyett, hogy világossá tenné: Mahmud ibn Vali itt egyetlen, konkrét esetről beszél. Azonban B. A. Ahmetov tett a kérdéssel kapcsolatban helyes megfigyelést is. A „tarhan” és az „oglan” udvari címek és katonai rangok voltak az Arany Horda idején. Úgy tűnik, hogy az Abulhair kán kilencedik fia, Kucskuncsi sahzáde törzsi csapatokból összeállított, a harcok folytatására kijelölt tumenjeinek vezérei az 1467-68-as hadjárat téli pihenője után az ojrat Haszan bek, a najman Szatilmisz, a kongrat Szaid-bek, a madzsar Timur, és a kipcsak Tasbek voltak.** * Mindez arra vall, hogy a keleti magyaroknak (madzsaroknak) a XV-XVI. századokban még jelentős szerepük lehetett a Sejbanida kánok által uralt, Abulhair kán idején a Volgától az Irtis folyóig terjedő Keleti Dest-i-Kipcsak-ban, sőt, a káni udvarban, a hadsereg vezetésében is. Vitézeik nagyhírűek voltak az egész kánság területén. Valószínű, hogy abban az időben a keleti magyarok (madzsarok) még nem csatlakoztak egyik nagy törzsszövetséghez sem, az Aranyhordának a Sejbani kán utódaihoz tartozó területein belül („Ak Orda”, vagyis a Fehér Horda, a Volgától keletre) viszonylag önállóak lehettek. Ezek az adatok történeti mélységet adnak a későbbiek során a kazak (kipcsak, argün) törzsszövetségekbe betagolódott magyar (madiar, madijar) törzsek eredetével kapcsolatos feltételezéseknek. Nyilvánvaló, hogy Julianus magyarjainak azokról a törzseiről van itt szó, amelyek a Volga mellől Abulhair és Muhammad Sejbani kánok vezetése alatt átköltöztek a kazak kánságokat megalapító kipcsak és más török törzsekkel együtt Közép-Ázsia pusztáira, vagyis a XVI. század során nem hódoltak be az oroszoknak és nem olvadtak be a Volga-Oka-menti tarka népességbe. A kazakisztáni magyarok Volga melletti eredetére utal az is, hogy az Irtis vidéki kipcsak-magyarok központi auljának, a szovjet időkben többször átnevezett Kara Talnak az eredeti neve Edil volt.4. Ez az elnevezés az Atilnak, vagyis a Volgának őrizte meg ősi nevét az Irtis partján élő kipcsak-magyarok között; más szóval annak a folyónak a nevét, amelynek partjáról Kazakisztán megalapítója, Abulhair kán, sok törzsből és nemzetiségből álló hatalmas hadseregével, élete utolsó hadjáratára indult. Felmerül a kérdés, hogy a „madzsar” etnonym, a „madzsar” omak, törzsi terület, törzs neve valóban a keleti magyarokkal állt kapcsolatban az Urál-vidéken és Közép-Ázsiában a késő középkorban? Nem keletkezhetett-e ez a „magyar” névre emlékeztető etnonym esetleg még közvetlenül a tatárjárás után, a XIII. században úgy, ahogy ezt Németh Gyula feltételezte: vagyis hogy egy mongol herceg: Batu kán testvére, Sejbani kán tizenegyedik fia, Madzsar után neveztek el „madzsar”-nak az Arany Horda területén belül egy, a nevezett herceg által uralt, ma már meghatározhatatlan helyű, nagyságú, és népességű földet5? Szerintünk nem. Ligeti Lajos megállapítása szerint a XIII. századi és későbbi, közép-ázsiai „madzsar” neveknek és helységneveknek, ellentétben Németh Gyula véleményével, mégiscsak közük lehet a Keleten maradt magyarsághoz. [5]. Fontos tény az is, hogy a kazakisztáni kipcsak-magyar törzs élén – ellentétben a kazakisztáni törzsek, törzsszövetségek többségével – egészen a XVIII. századig, nem állott töre, vagyis Dzsingisztől leszármazott herceg. A. K. Köskönbajev, Omszk vidékéről származó kipcsak-magyar akszakal (Almati) a következőket meséli erről: – „A XVI-XVIII. századok bonyolult háborúinak során a kazak törzsek, törzsszövetségek szívesen vették, ha Dzsingisz kán leszármazottai álltak az élükön. A Dzsingiszida hercegek száma szerencsére nagy volt kazak földön. Az Aranyhordában, majd a kazak kánságokban többnejűség volt, a kánoknak és rokonaiknak rendszerint számos fiúgyermekük volt. Ezeket nevezték „töré”-knek.6 Tekintélyt adott bármely törzsnek, ha volt töréje, vagyis ha Dzsingisz-utód állt az élén. A kipcsak-magyarok a XVIII század elején, miután az Irtis partjára költöztek, elgondolkodtak azon, hogy nekik, sok más törzzsel ellentétben, nincs töréjük, Elhatározták, hogy szereznek maguknak egyet. Embereik addig járták Kelet-Kazakisztán pusztáit, amíg találtak egy olyan Dzsingisz kántól származó családot, amelyik hajlandó volt nekik átengedni egyik fiát. A gyereket boldogan hazavitték, dédelgették, és felnevelték az Irtis-parti sztyeppéken. A fiú, miután felcseperedett, kipcsak-magyar lányokat vett el feleségül, számos gyermeke született. Az Omszk-vidéki kipcsak-magyarok egykor köré és családja köré tömörült ága attól kezdve „töre-kipcsak”-nak is nevezi magát”. Ez a legenda arra vall, hogy a kazakisztáni harcokban részt vett madzsaroknak, a kazak sztyeppék törzsszövetségeinek „madiar”-jai elődeinek, a XV–XVII. századok során nem volt töréjük. Nevüket tehát nem Sejbani tizenegyedik fia, Madzsar dzsingiszida herceg után kapták a XIII. század közepén, különben a herceg utódai valószínűleg közöttük éltek volna egészen a XX. századig. A csisztopoli sírkő [6] és a Tavarih-iGuzida-ij Nuszrat Náme, valamint Mahmud ben Emir Vali „Bahr al-Aszrar-jának leírásai „madzsar”-ok részvételéről a késő középkori harcokban a Sejbanidák hadseregeiben Közép-Ázsia átrendezéséért, hiteles adatok a keleti magyarok fennmaradásáról az Arany Horda idején, egészen ennek a mongol-türk birodalomnak a XV-XVI. században bekövetkezett teljes hanyatlásáig és széttagolódásáig. Az általunk idézett két krónikában kiemelt helyen említett „madzsar”-ok Magna Hungaria magyarjainak utódai voltak, azoknak a magyaroknak a leszármazottai, akiknél Julianus barát járt a Volga mentén, 1237-ben, még a tatárjárás előtt. A „madzsar” volt ősi népnevük, amelyet közép-ázsiai utódaik napjainkig megőriztek, a Kacska-darjai (Üzbekisztán) kipcsak-magyarok között „madzsar, mazsar”, a kazak törzsszövetségekben pedig „madijar” formában7. Képek jegyzéke
1. Kép. Irtis-vidéki kipcsak-magyarok Kara Tal-ból. (Oroszország, Omszki Terület, Russzkaja Poljanai körzet). 2. Kép. Kipcsak-magyar akszakalok a Kara Tal-i temető kapujánál. Jobboldalt almatii kísérőm, Doszunbek. 3. Kép. Részlet a Bahr-al-Aszraar kéziratából. 4. Kép. Sírkő a Kara Tal-i kipcsak-magyar temetőben.
Irodalom. 1. Tóth Tibor. A magyarok ősi relictumáról. Embertani Tár Közleményei, 9 (1966), 283-298. 2. B. A. Ahmetov. Gosudarstvo kochevykh uzbekov. Moskva, 1965. 3. Benkő Mihály – Babakumar Khinajat: Keleti magyar néptöredékek a kazak törzsszövetségekben. In: Eleink III. (2004)/2, 5-20. 4. Materialy po istorii kazakhskikh khanstv XV–XVII vekov. Alma Ata, 1969. 5. Ligeti Lajos. A magyar nép mongol kori nevei. Magyar Nyelv, 432. (1964 december), 385-404. 6. Róna Tas András. A magyar népnév egy 1311-es volgai bolgár sírfeliraton. Magyar Nyelv, LXXXII (1986), 78–81.
(Sejbani Muhammad kán (1499–1510) a kazak és üzbég kánságok megalapításában döntő szerepet játszó hadjáratainak története. P. A. Jugyin szerint, aki a művet közép-ázsiai törökről oroszra fordította, a Tavarih-i Guzida-ij Nuszrat Náme-t maga Sejbani Muhammad kán, vagy legalább is a kán udvarában, hozzá közel álló személy írta.) [4, 21-22 o.]
„Annak a találkozásnak idején Szujuics-Hodzsa szultán Musza-Mirza sógora lett. Ezután, hadjáratra indulva, a Szulak völgyében, száz emberükkel szétzúzták Dzsanibek kán fiának, Mahmud szultánnak a seregét. Ezután, ismét összegyűlve, harcra kényszeríttették Szuzak és Kara-Köz valamennyi lakóját, valamint Burunduk kánt, és a Szogunluk hágón kegyetlen csata dúlt. Azt mondják, úgy harcoltak ott, mint azelőtt soha senki sehol. „Nem lévén képesek támadni, szétfutottak minden irányba. Madárként repülve, átkeltek a hegyeken.” Ennek a támadásnak a során Sahbaht kán fiatalabb testvére szétzúzta Mahmud szultánnak, Dzsenibek kazak kán fiának az arcát. Hogy milyen nagyszámú volt az ellenség, azzal kapcsolatban a Korán következő sorait idézzük: „Milyen kis sereg győzött le egy hatalmas ellenséges sereget Allah nevében! Allah a türelmesek oldalán áll.” A harcban kitűnt hősök /bagaturok/ nevei: Mahmud-szultán bagatur, Samun Szeid Kara Szeid fia; Bajan-Kara oglan, valamint Karacsin bagatur fiatalabb testvére, Jakup bagatur, a kuscsi törzsből. Amikor valamennyien megérkeztek, és visszaverték az ellenség támadását, Saikh Mazid bagatur a madzsar (omakból) (törzsi területről) kétszer eltalálta nyílvesszővel magát Burunduk kánt. Ali-Mardan bagatur az ujsun törzsből szintén sok dicső tettet hajtott végre. Mamas-bagatur a tatár törzsből jól hadakozott szablyával. Ebben a csatában esett el Hodzsamkuli, Hudankuli fia, Burunduk kán rokona, valamint Szadri Maulana Harun. Részt vettek még az ütközetben Mikaj-divan az ujgur törzsből, Mirsza-Ali bagatur a kongrat törzsből. A turkesztáni jigitek közül való Bek-ata bagatur is szereplője volt ezeknek a dicsőséges eseményeknek. Idősebb testvérével, Aba-Bakr bagaturral együtt bátran vetette magát a harcba. A hősök közé tartozott még Ahmed fia Jav-Böri bagatur, az ujgur Jav-bek bakatur, valamint Szignak városából Csakmag juzbegi.
"Benkő Mihály KÖZÉP-ÁZSIAI KRÓNIKÁK A KELETI MAGYAROK RÉSZVÉTELÉRŐL A KAZAK KÁNSÁGOK MEGALAPÍTÁSÁBAN *
1966-ban publikálta Tóth Tibor antropológus 1964-65-ös kazahsztáni expedícióinak eredményét, nevezetesen a Torgaj-fennsíkon élő argün-magyar törzs felfedezését. [1]. Az argün-magyarok között végzett antropológiai méréseinek eredményeit közreadó tanulmány végén, „néhány auxiliáris problémáról” címszó alatt, Tóth Tibor közli a közép-ázsiai magyarokra vonatkozó történeti források adatait. [1, 297 sk.]. Ezek között említést tesz két olyan XVI–XVII századi krónikáról is, amelyek akkoriban még nem voltak lefordítva középkori közép-ázsiai (török, perzsa) nyelvekről oroszra. Tóth Tibor nem olvasott ezeken a nyelveken, és csak másodkézből értesülhetett tartalmukról. B. A. Ahmetov nyomán [2] írja Tóth Tibor, hogy Mahmud ibn Vali XVII. századi balkhi tudós és krónikás szerint „Abulhair XV. századi „üzbég fejedelem” csapataiban nemcsak kipcsakok, hanem madzsarok is szolgáltak.” A magyar antropológus 1965-ös kazakisztáni útja idején sok kutatóval tanácskozott, köztük P. A. Jugyin nagynevű kazahsztáni keletkutatóval is, aki éppen abban az időben fordította oroszra egy nevezetes közép-ázsiai, XVI. századi kéziratos krónika, a Tavarih-i Guzida-ij Nuszrat-Náme szövegét. Ezt a művet P. A. Jugyin szerint maga Muhammad Sejbani kán, Abulhair kán unokája írta. P. A. Jugyin arról értesítette Tóth Tibort, hogy e forrás szerint „a Burunduk fejedelem elleni küzdelemben madzsar omakbeliek is részt vettek” [1, uo.]. Ezekben a másodlagos információkban vannak pontatlanságok, mert, ahogy fentebb említettem, Tóth Tibor az eredeti forrásokat még csak fordításban sem olvashatta. Például Abulhair kán (1428-1468) nem „üzbég fejedelem” volt, hanem a Volgától az Irtisig elterülő sztyeppék (az un. „Keleti Dest-i-Kypsak) Dzsucsida uralkodója, aki a növekvő orosz nyomás miatt kiszorulóban a Volga-Urál vidékről, a birodalmától délre elterülő termékeny folyóvölgyek (a Szir-darja és Amu-darja völgyei), valamint a Szemirecsje meghódítására törekedett. Így keveredett sikeres harcokba a Timuridákkal, akik később vazallusai lettek, valamint a Szemirecsjén Dzsenibek és Girej kánokkal, és lett belőle a XV. század második felében Kazakisztán megalapítója. B. A. Ahmetov a Tóth Tibor által idézett helyen egyébként azt írja, hogy „Abulhair kán előhada magyar, ojrát és kipcsak törzsekből állott [2, 16 o.], azonban ahogy ez az alábbiakban kiderül, Mahmud ibn Vali eredeti szövegében még ehhez képest is mást olvashatunk. Üzbég fejedelemnek” talán inkább lehetne Abulhair kán unokáját, Muhammad Sejbani kánt nevezni, aki a XVI. század elején elfoglalta Bokharát, Szamarkandot és kiirtotta a Timuridákat. Azonban a Tavarih-i Guzida-ij Nuszrat Náme alább idézett részletéből világossá válik, hogy Muhammad Sejbani kán harcolt a Szemirecsjéért is, Girej kán fia: Burunduk kán ellen. Tóth Tibor kutatásai a kazakisztáni argün-magyarok, valamint az üzbekisztáni kipcsak-magyarok között a Kacska-Darja folyó mentén, elsorvadtak az 1960-as évek második felében, korábban már általunk leközölt, politikai és tudománypolitikai okokból [3, 9 o.]. Így aztán ő nem szerzett már arról tudomást, hogy a két krónikát, amelyekre 1966-os cikkében hivatkozott, 1969-ben orosz nyelven publikálták Alma Atában. [4]. A „Materialy po istorii kazakhskikh khanstv” szöveggyűjteményében a XV–XVII. századi török és perzsa krónikák szövegeinek azon részleteit jelentették meg orosz nyelvre fordítva, amelyek közvetlenül a kazak kánságok XV-XVI. századi megalapításának történetéről szólnak. Így természetes, hogy azok a szövegrészletek, amelyekben szó esik a „madzsarok–magyarok” részvételéről a kazak kánságok megalapításáért folyó harcokban, ebben a forrásgyűjteményben közlésre kerültek. A könyv megalkotásában, a források lefordításában kiváló kazahsztáni keletkutatók, - többek között Sz. K. Ibrahimov akadémikus, V. P. Jugyin, K. A. Piscsulin és mások – vettek részt. Az alábbiakban oroszból magyarra fordítva közreadjuk ezeket, a keleti magyarok történetére vonatkozó, és így a magyar identitástudat szempontjából is fontos szövegrészleteket a Tavarih-i Guzida-ij Nuszrat Naméból, és Mahmud ibn Vali „Bahr-al Aszrar-jából."
Azt hiszem, az idézőjelek, aláhúzások másképpen jelennek meg a Fórumban. Ha kivágod, word file-ba helyezed és átformázod, rendelkezésedre állhat a megfelelően formázott szöveg. Ezt megspórolandó holnap elküldöm az erdetit.
Dr. Benkő István
In: Kőrösi Csoma Sándor és a magunk keresése, Sepsiszentgyörgy 2008. 192. o.
Hunok és Médek
Kálti Márk Képes Krónikája (1358) és Túróczy János Krónikája (1488) a következő szöveget tartalmazza: „…Attila, rex hunorum, medorum, gotorum et danorum…”, azaz „… Attila, a hunok, médek, gótok és dánok királya …” Attila birodalma soknemzetiségű volt, melyben a krónikák szerint a hunok után közvetlenül a médek szerepelnek. Ez feltehetőleg azt is jelenti, hogy a birodalomban a második legerősebb szövetséges nép a méd volt. Ismert, hogy a keleti gótok a hunok szövetségesei voltak. A dánok talán a rusz varégokkal azonosíthatók. A médek szerepeltetése azonban első látásra meglepőnek tűnik. A cikk az írott történelem hézagai miatt elsősorban a régészeti leletek alapján vizsgálja a médek és Attila kapcsolatának lehetőségét. A cikk megírásában a szerző szakmai konzulense Benkő Mihály történész, keletkutató volt.
A szibériai, közép- és kelet-ázsiai újabb régészeti felfedezések kapcsolatot mutatnak az ott élő lovas népek, a hunok, valamint Mezopotámia között, ezért alátámaszthatják a magyar krónikák hun-méd kapcsolatra utaló részeit.
Ennek számunkra azért van különleges jelentősége, mert a magyar eredetmondában, melyet Kézai Simon Magyar Krónikájában (1283) jegyzett le, Hunur mellett Mogur szerepel (akiknek leszármazottai a magyarok), ugyanakkor Média eredeti neve a különböző - későbbiekben ismertetett - források szerint Mad, vagy Madha, illetőleg Madai, melyek hangzása közel áll népünk nevéhez.
Ismert, hogy a méd csapatok rohama következtében esett el Ninive, Asszíria fővárosa i. e. 612-ben. A Szentírás elsősorban a médek Babilon i.e. 539-ben történt elfoglalásában játszott szerepéről közöl információkat. Ezekkel részletesebben foglalkozunk, mivel fontos ismereteket tartalmaznak a médekről, különösen harcmodorukról és a perzsákkal való kapcsolatukról.
Ézsaiás próféciája szerint „mint szélvészek, délen tombolók, úgy jő a pusztából, rettenetes földről … és ímé, lovas csapat jött, páros lovagok … szálld meg Madai … elesett, elesett Babilon, s isteneinek minden faragott képeit a földre zúzták le.”
Babilon megszállását Jeremiás is megjövendöli a következők szerint: „Bevétetett Babilon,…Mert északról nép jön fel ellene …Élesítsétek a nyilakat, töltsétek meg a tegzeket, felindította az Úr a Médiabeli királyok lelkét, mert Babilon ellen van az ő gondolatja, hogy elveszesse azt.”
Belsazár lakomájának végét, Babilon elfoglalását Dániel könyve így írja le: „ugyanazon az éjszakán megöleték Belsazár, a Káldeusok királya. És a méd Dárius foglalá el az országot mintegy hatvankét esztendős korában.”
A médek és a perzsák viszonyát, illetőleg kapcsolatuk változását a Biblia a következőkkel érzékelteti. Dárius mondja: „Áll a szó! A médek és persák vissza nem vonható törvénye szerint.” Itt tehát még előbb szerepelnek a médek és csak utána a perzsák.
Ugyanez a fordulat Eszter könyvében, a persa Ashavérus idejében is előfordul, de már megfordítva: „Irattassék a Persa-Méd törvények közé, visszavonhatatlanul, …”
Ashavérus „uralkodásának harmadik évében lakomát szerze minden fejedelmének és szolgáinak: Persia és Média hatalmasai, főemberei és a tartományok fejedelmei előtte valának.” Itt is előbb van Persia, ezt követően Média.
A magyarázat a sorrend változására, hogy eredetileg a perzsák voltak a médek vazallusai, de a perzsa Czirus uralma alá vetette a médeket.
A Pallas Nagylexikon szerint:
„Média (ó-persa mada, a. m. középső ország), fontos ókori tartomány Belső-Ázsiában, melynek határai voltak északon a Kaspi-tó, keletre Pártusország és Hirkánia, délen Szuziána és Persis, nyugaton Assziria és Örményország. A mai földrajz szerint tehát megfelelne Aszerbeidján és Ghilan, továbbá Irak Adsmi tartományoknak és Mazenderan nyugati felének. Legnagyobb része termékeny volt, hiresek voltak lovai és déli gyümölcsei. Az árja eredetü lakosok a hagyomány szerint csak később kapták a médek nevét (amivel ellenkezik az országnak ótestamentomi neve, mely következetesen: Madai). …”
A Pallas Nagylexikon i.e. 36-ig követi a médek történetét, majd azt írja, hogy „azóta nevét a történelem nem ismeri, s mint földrajzi fogalom is csak új-persa nyelvben (Maď) maradt fönn.”
A fentiek alapján megállapítható, hogy a médek fontos szerpet játszottak Mezopotámia történetében. Félelmetes lovas, íjász csapataik voltak, akik az ókori nagy birodalmak, Asszíria és Babilon elpusztításában részt vettek. Szerepük a perzsák i.e. V. századi hatalomátvétele után csökkent, majd kikerültek az európai történelemírók látóköréből. Eredeti nevük nem méd, hanem „mad”, illetőleg a Szentírásban rögzített héber "md" betűk olvasata szerint „madai” volt.
Joggal feltételezhető, hogy a médek egy része - nem kívánva perzsa uralom alatt élni - az i.e. V. században északi irányban elhagyta Mezopotániát, és Közép Ázsia végtelen pusztáin keresett menedéket, majd az i.sz. III-IV. században csatlakoztak a nyugat felé vonuló hun seregekhez.
A közép-ázsiai lovas népek, a hunok, valamint Mezopotámia kapcsolata kimutatható a szidorovkai és ivolgiai (Szibéria), paziriki (Altaj), és ordoszi (Kina, Belső Mongólia) ásatások eredményei alapján.
Szidorovka az un. szargatkai kultúra területén található, mely a Turáni Alföld északi csücskében, az Irtis, Isim, Tobol és Om folyók vidékén, mintegy 180.000 km2-es területen helyezkedett el. Az első leletek az i.e. V. században, míg az utolsók az i.sz. III.-IV. században keletkeztek. A feltételezések szerint innen származnak az I. Péter cár kincse néven ismert arany tárgyak egyes darabjai.
A kultúra kutatása rendkívül nehéz, mivel minden ezer sír közül csak egyen nem látszik, hogy kirabolták, de az utóbbiak közül is csak minden ezredik valóban érintetlen. Ezért van különös jelentősége a Szidorovkában az 1970-es években feltárt érintetlen sírleletnek.
Témánk szempontjából különös figyelmet érdemel a szargatkai kultúra mivel:
- Keletkezési ideje egybe esik a méd perzsa uralom-váltással.
- A vezető réteg egyes tudósok szerint iráni eredetű volt.
- A kultúra népe - a szidorovkai lelet tanúsága szerint - kapcsolatba került a hunokkal.
- Megszünésének ideje egybe esik a hunok nyugatra vonulásával.
A szargatkai kultúra már korábban felkeltette a magyar kutatók - Zichy István, később Ligeti Lajos, Molnár Erik - érdeklődését. Fodor István a kultúra hordozóiként a magyarokat jelölte meg. Ugyanakkor Matvejeva N.P. és V.A. Mogilnyikov iráni vezető réteg meglétére kövekeztetett.
Erdélyi István régész és Benkő Mihály történész a szargatkai kultúra és a hunok kapcsolatát elemezte. Megállapításuk szerint a szidorovkai leletek párhuzamot mutatnak az ivolgiai (Bajkálon túli), valamint az ordoszi (Belső-Mongólia) temetők hun leletanyagával. Ennek bizonyítékai például a pontos párhuzamot mutató övcsatok, melyek közül a szidorovkai és ordoszi aranyból, míg a bajkáli és észak-mongóliai övcsatok (pl.: Noin-Ula) bronzból készültek.
V. A. Mogilnyikov a következőképpen foglalja össze a Szibériában és Közép-Ázsiában a hsziungnu (hun) birodalom bukása utáni eseményeket:
Az északi hsziungnuk az időszámításunk első évszázadában, a kínai császári hadseregtől elszenvedett katonai csapások után is, ha megtépázva is, de megőrizték politikai függetlenségüket Belső-Ázsiában. Az i. sz. II. században Nyugat felé indultak, magukkal sodorva az útjukba akadó törzseket. Mogilnyikov feltételezi, hogy a továbbiakban, az i. sz. III-IV. századokban, az északi hsziungnuk erőteljesen megváltozott kultúrával és megváltozott etnikai összetétellel, Közép-Ázsia, Kazahsztán és Délnyugat-Szibéria területén belül hatalmas, sok etnikumból álló nomád törzsszövetséget, mondhatnánk, államot alkottak. Ez a nomád államalakulat „hun” néven vált ismertté. A jelentős népszaporulat a fent említett területek népeinek Nyugat felé vándorlásához vezetett. [6, 254 o.] Kapcsolódóan a fentiekhez, a szargatkai kultúra létének megszűntével kapcsolatban a következőket írja V. A. Mogilnyikov: A szargatkai kultúra az i. sz. III század végén, vagy a IV. század elején megszűnt létezni, nyilvánvalóan a népvándorlás eseményeinek következtében. A lakosság letelepedett része megsemmisült, vagy északra, a tajgazónába menekült, nomád állattenyésztést folytató része pedig a hunok soknemzetiségű együttesében nyugatra vonult, és a magyar etnogenezis egyik elemévé vált. [6, 310-311 o.].
A témánk szempontjából fontos bizonyítékokkal szolgáló másik lelőhely a Kelet-Altáj-i Pazirik. Az itt talált leletek népe és a déli, mezopotámiai - előázsiai kultúrák közötti szoros kapcsolat vitathatatlan.
A keleti Altáj itt 1600-2000 m magas, a jég és örök hó határa 2000 m. Ezért csodálatos épségben maradtak meg a nemesfém tárgyak mellett a jeges földből kiásott textil, fa és bőr leletek is. A paziriki 5. kurgánban talált textil faliszőnyeg ábrázolása pontos párhuzamot mutat a babiloni Istar kapu oroszlánjaival. Az itt talált lovak nem apró tarpánok, tehát mongol lovacskák, hanem magas (150 cm marmagasságú) un. arab mének.
Az ásatók által végzett C 14-es rádiókarbon korhatározás szerint a paziriki sírok kora i. e. V-IV. évszázad. A temetkezés kezdete tehát egybeesik a méd-perzsa hatalomváltással ugyanúgy, mint a szargatkai kultúra keletkezési ideje. Ebben az esetben is valószínűsíthető a hun kapcsolat, mivel igen erős a hasonlóság a biztosan hun Noin-Ula-i sírokkal, azonban eltérések is vannak (pl. ott nincs lovas temetkezés).
Az ismertetett ásatások tudományos feldolgozása még nem fejeződött be. Az etnikai, történeti kérdések vizsgálata még hátra van. A már eddig elért eremények is mutatják azonban, hogy ezek az ásatások nagy figyelmet érdemelnek a hunok, a médek és - ehhez kapcsolódva - a magyarok őstörténetének kutatása szempontjából.
Irodalom:
1. Fodor I. Hol készültek az I. Péter-gyűjtemény szibériai aranylemezei? In: Az Idő Rostájában III. (szerk: Andrásfalvy B. és mtsai.) Bp. 24. 145-161.
2. Erdélyi István - Benkő Mihály A szárgátkai kultúra és a hunok In: Eleink - Magyar Őstörténet 2005. IV. évf. 2. (8.) szám 5-15. o.
3. Molnár E. A magyar nép őstörténete. Budapest. 1953.
4. Bernsshtam A. N. Ocherk istorii gunnov. Leningrád 1951.
5. Sz. I. Rugyenko, Drevnyejsije v mire hudozsesztvennyje kovry i tkanyi (iz olegyenelyh kurganov Gornovo Altaja). Moszkva 1968.
6. Mogilnyikov V. A. Sargatszkaja kultura. In: Moskova M.G. (szerk.), Stepnaja polosa aziatskoj chasti SSSR v skifo-sarmatskoje vremja. Moskva 1992. 292-311. (Serija Arheologija SSSR).
7. Szent Biblia, fordította: Károli Gáspár (Budapest, 2001.) Ésa. 21, 1-10., Jer.51, 11., Dán. 5, 31., 6, 28.
Akiket esetleg érdekel Kiszely István Profeszor nemrég feldolgozott és kronologiai sorrendbe állított rövid ismertetője: MAGYARORSZÁG BEMUTATKOZIK A magyarság rövid története napjainkig.
V. A. MOGILNYIKOV
A SZARGATKAI KULTÚRA.(folytatás)
(Styepnaja polosza Aziatszkoj csaszti SZSZSZR v szkifo-szarmatszkoje vremja, Arheologija SZSZSZR, 1992., 292-312.)
….
Csatok. Ezek formája követi azokat a típusokat, amelyek széles körben el voltak terjedve a sztyeppén. Az i. e. IV–II. századokban a leggyakoribbak a csontlemezes csatok bevágásokkal és nem mozgatható kampóval, vagy a nélkül (124. Tábla, 59, 66, 67). Ezek használata folytatódott az i. e. I – i. sz. I–II. századig. (124. Tábla, 17, 26). Használtak abban az időben gyűrűs bronzcsatokat is, nem mozgatható kampóval (124. Tábla, 47, 48, 61). Az i. e. III. század végétől a i. e. II. század végéig tartó időszakban jelennek meg a kerek vascsatok mozgatható kampóval, valamint a négyszögletes keretű csatok (124. Tábla, 27, 28), amelyek a következő, az i. e. I. századtól az i. sz. I–II. századig tartó időszakban terjednek el széles körben. Ezekkel egy időben, az i. e. II. századtól az i. sz. I–II. századig terjedő időszakban kerek vas- és bronzcsatokat használtak, kiemelkedő végű csattűvel (124. Tábla, 18), valamint páros bronz lant alakú csatokat (124. Tábla, 29). Használtak abban az időben nagy csontcsatokat is, bevágásokkal és nem mozgatható kampóval (1024. Tábla, 17, 26). Ezeket zablákkal együtt találták, így elképzelhető, hogy lószerszámok részei voltak. (Bogdanovo, ’. kurgán, 5. Temetkezés).
Ékszerek és toalettkészletek. Ékszerként rendszerint bronz – ritkábban ezüst, vas és arany veretek, fülbevalók, ritkán – karperecek, nyakékek, gyűrűk szolgáltak. A férfi, női és gyermeksírokban ezen kívül előfordulnak kőből és üvegből készült gyöngyök. Ezek a leggyakrabban az i. e. II századtól az i. sz. II. századig terjedő időszakban fordulnak elő. Az ékszertípusok között tömegesen fordulnak elő olyan formák, amelyek széles körben ismertek voltak akkoriban.
Az i. e. V–III. századi emlék-együttesekben vannak gyűrűformájú fülbevalók, függővel (126. Tábla, 47. 58); arany, ezüst és bronz gyűrűk, pajzzsal (126. Tábla, 48, 49, 59), és nem zárt végekkel (126. Tábla, 51); csengőformájú bronz és ezüstfüggők; (126. Tábla, 61); valamint gyöngyök: nagy kék gyöngyök, sárga ragasztott szemekkel, (126. Tábla, 52, 60); aranyból és bronzból (126. Tábla, 50, 53, 54); gömb alakú és kúp alakú karneol gyöngyök; gömb alakú kréta, vagy mészkő gyöngyök (126. Tábla, 55).
Az i. e. III–II. századokban továbbra is használtak gyűrűs bronz és arany fülbevalókat, gyakran függővel (126. Tábla, 37, 39), nagy szemes és kúp formájú üveggyöngyöket (126. Tábla, 36, 38, 45); nagy csiszolt karneol gyöngyöket és domborműves aranygyöngyöket (126. Tábla, 44 a, e). Megjelennek a kis üveggyöngyök, belső aranyozással (126. Tábla, 41), valamint a gyöngyös függők hengeralakú és korong alakú formákkal (126. Tábla, 40, 44b, v, g). Egyes temetkezésekből a felszínre kerültek kerek drótos és öntött nyakékek (126. Tábla, 31). A toalettkészletek között ebben az időben előfordulnak sima és sima hajlított tükrök, ferdére metszett oldallal, jellemzőek a szargatkai kultúrára (126. Tábla, 42).
Az i. e. II. század második felétől az i. sz. I–II. századokig gyűrűs–hurkos fülbevalókat használtak (126. Tábla, 19, 20, 27–30), amelyeknek rúdja dróttal van körbe csavarva (126. Tábla, 28). Jellemzőek a következők: üveggyöngyök: a kék szemes gyöngy méretre nézve kisebbek, mint a korábbi időkben, (126. Tábla, 17); egyszínű kék, zöld, színtelen gömb alakú, ovális hordó alakú, hengeres formájú gyöngyök (126. Tábla, 5-7 12, 15); belső aranyozású gyöngyök, kis gömb alakú, hengeres, sokrészes üveggyöngyök (126. Tábla, 10, 11, 14); ragasztásos gyöngyök, (126. Tábla, 96); összetett, csepp alakú karneol gyöngyök és gömb alakú függők (126. Tábla, 18, 23); bronz pántgyűrűk (126. Tábla, 16). Előfordulnak agyagból készült függők is (126. Tábla, 24); kerek drót- vagy metszett karperecek, szétágazó és nem zárt végekkel (126. Tábla, 32, 33); kerek formájú drót nyakékek és csavart drót nyakékek (126. Tábla, 31). A toalettkészletek között megemlítenénk a bronz és csont hajtűket (126. Tábla, 21), és a szarmata típusú hengeres szélű tükröket a közepükön kúpformával (126. Tábla, 25, 34). A tjutrinói kurgán női temetkezésében két tükör került elő, ollóval és pirosítóval, bőrtokkal. Ugyanonnan került elő egy csontfésű, amelynek felső részét ló szoborformájú ábrázolása díszítette [Matyejev A.V., Matyejeva N. P., 1985, p. 73].
Egy sor ékszer és toalettkészlethez tartozó tárgy a szargatkai lakossághoz közvetett törzsközi csere útján, vagy hadizsákmányként került a szargatkai lakossághoz. Például ilyenek a spinellből készült gyöngyök a női nyakékekhez, (Tjutrinó, 2. Kurgán) Afganisztánból, vagy Indiából származnak. Lehet, hogy a karneol gyöngyök is onnan kerültek a szargatkai területre. Az üveggyöngyök zöme, ezek között a belül aranyozott gyöngyök is, elő-ázsiai vagy Fekete tengermelléki területről kerültek oda. A Recskinó II. településen és a tjutrinói temető 3. Kurgánjában egyiptomi fajánsz figurákat észleltek. [Matyejev A. V., Matyejeva N. P,, 1985, p. 73, 4. Rajz, 3].A Tobol vidékén, Kurgan város közelében, Theodosius római császár pénze került elő. Emellett Omszk környékén római pénzek, [Mjagkov I. M., 1929, p. 77], az Uszty-Tartasszi temetőből (Baraba sztyeppe) pedig Avcissa I. típusú római fibula került elő (i. e. I. sz.). [OAK 1895, g., p. 42, 4. Rajz, 3]. A bogdanovoi és iszakovói temetőből két Han-kori tükör került elő, a Markova 1. Temető 8. Kurgánjából pedig hasonló tükör és „u-su” pénz [Poloszjmak N. V., 1987, 33. Rajz, 3, 4]. Az importtárgyak többsége délnyugati irányból, szarmata közvetítéssel érkezett nyugat-szibériai területre.
Kultikus tárgyak, művészet. Valószínű, hogy kultikus tárgyak voltak az agyagból és kőből készült füstölők és egy agyagtál (126. Tábla, 26, 35, 46, 57, 62, 63). Ilyeneket találtak temetkezéseken és településeken, a szargatkai kultúra egész területén.
Kultikus agyagedények (126. Tábla, 26, 35) a kultúra egész létezési ideje alatt el voltak terjedve az adott területen. Korai példájával találkozunk a miszovszki i. e. IV–III. századi kurgánból, bronz nyílhegyekkel együtt (Dmitrijev P. A., 1929, p. 181-183), késeiekkel pedig a kalacsajevi 1. kurgánban (126. Tábla, 26). Ez utóbbiakat rombusz alakú vas nyílhegy keltezi az i. sz. III–IV. századokra [Mogilnyikov V. A., 1973, p. 245, 2. Rajz, 9; 3]. Felszínre kerültek hasonlók az i. e. II századtól az i. sz. II. századig terjedő időszakból is. (Bogdanovoi erődített település, Bogdanovo II. temető, 6. Kurgán; stb.). Az agyagedényeket vágott, szúrt, és kidomborodó díszítések jellemzik, fehér kőbetétekkel. (126. Tábla, 26, 35). Az edényeken időnként kréta nyomaival találkozunk. Az agyag füstölők többnyire kicsinyek, henger alakúak. Ilyeneket az Irtis melléki, Tobol melléki és Isim melléki egyéni sírokból tártak fel. [Sztojanov V. E., 1969v, 36. Tábla, 1]. Ezek egy résének az alján emlő alakú kiemelkedések vannak (126. Tábla, 46, 57).A tjutrinói temetőből előkerült egy füstülő kúp alakú aljjal (126. tábla, 43).
A Bogdanovo II. nekropolisz 1. Kurgánjában, a Kartasova II. temető 2. Kurgánjában és a Sztarij Szad temetőben szarmata típusú két és négylábú kő füstölők kerültek a felszínre (126. Tábla, 62) [Poloszjmak N. V., 1986, p. 31]. Egyéni sírokban az Irtis és Isim mentéről kazahsztáni típusú, láb nélküli kő füstölők kerültek elő Bitije Gorki, 1. Temetkezés; Bogdanovo 1., B. kurgán, 7. Temetkezés; Berlik, 3. Kurgán). Ez a tény kifejezésre juttatja a szargatkai kultúrakapcsolatait déli és délnyugati szomszédaival, a szauromatákkal és Északi és Középső Kazahsztán törzseivel, akiknél az ilyen tárgyak széles körben el voltak terjedve [Kadirbajev M. K., 1966, 10. Rajz).
Étkezéskor és valószínűleg a szertartásokon is kanalakat használtak, amelyeknek egyes példányait csontból készítették (123. tábla, 31). Ilyenek előkerültek településeken és temetkezéseken is (kokonovói település; Bogdanovo és Voznyeszenszkij erődített települések; Lihacsevo, 3. Kurgán, 8. Temetkezés). A kulaji és uszty-poluji kultúra párhuzamos emlékeiből szintén előkerültek csontkanalak, azonban ezeknek a nyelén gyakoriak voltak a zoomorfikus díszítések [Mosinszkaja V. I., 1953b, XII, XIII. tábla].
Állatstílusú tárgyak – csatok, veretek, függők, kampók – a szargatkai kultúrában viszonylag kisszámúak és elsősorban az i. e. IV–III. és III–II. századi emlékekben találhatók. Ezek készülhettek csontból, bronzból és aranyból. Az ábrázolt állatok között vannak ragadozók: farkas, párduc, medve, fűevők: ló, bárány, kecske; valamint madarak és griffek. Ezek többsége szórványlelet, rabolt sírokból. Teljes állatstílusú arany ékszer együttes került elő a szidorovkai gazdag harcos érintetlen sírjából [Matjusenko V. I., 1988]. Valószínű, hogy a szargatkai lakosság ismerte a farkas kultuszt, mert a farkas fejek a leggyakoribb ábrázolások. Ezek realisztikus és stilizált formában egyaránt láthatók csontfüggőkön, bronz kampókon, bronz- és arany vereteken, rátéteken (124. Tábla, 64, 65). Lehetséges, hogy helyi mesterek készítményei a bronzból készült övveretek és szíjveretek medvefejekkel, a Bogdanovo 1. Kurgánból (124. Tábla, 49), amelyeknek kompozíciója azonos jellegű a karaabüzi kultúra veretein a lófejekével [Psenicsjuk A. H., 1968, 9. Rajz, 8). Medve, vagy macskaszerű ragadozó figurácskája, arccal felénk fordulva, került elő Inbereny IV. erődített településről (124. Tábla, 72), ez hasonló ahhoz a figurához, amely az itkuli kultúra kultikus helyéről került a felszínre, Petrogrom hegyénél [Bersz E. M., 1963, 19. Rajz, 16]. Ennek a figurának valószínűleg import jellege van, és a Keleti Urál-vidékről származik. Sajátos módon ábrázolták a bárányfejet a konokovó temető 10. Kurgánjából előkerült vereten, a csontfésű hátára kifaragott lovat a tjutrinói temetőből [Matyejev A. V., Matyejeva N. P., 1985, p. 73], Bogdanovo II. temető 1. Sírjából előkerült realisztikusan ábrázolt vadkacsák, amelyeket két rézlemezből szegecseltek össze durván. (124. Tábla, 25). Madárábrázolások előfordulnak bronz rátéteken stilizált hosszú csőrű griff fejek formájában, i. e. V–III. századi temetőkből, például Bogdanovo I.-ből és Uszty Tartasszról (124. Tábla, 58). Valószínűleg importból származnak a párducábrázolásos övveretek a Bogdanovo I. temetőből (124. Tábla, 50), és az a karasznojarszki kurgánból a felszínre került csat, amelyen sematikus hegyi kecske ábrázolás látható 124. Tábla, 51). A párduc alakja statikus helyzetben van és stílusra közel áll az Altaj sztyeppés előhegyei és a Felső Ob-vidék kurgánjai ragadozó ábrázolásaihoz [Zavituhina M. P., 1966b, 3. Rajz, 1, Mogilnyikov B. A, Umanszkij A. P., 1981, 2. Rajz, 1, Troickaja T. N., 1972, 5- rajz, a]. A krasznojarszki kurgán csatja hasonló a koszogoli kincsből erőkerült csathoz [Nascsekin N. V., 1967, p. 164], és valószínűleg a Jeniszej vidékéről került az Irtishez [Korjakova L. N., 1979b, p. 203, 4. Rajz]. A szidorovkai arany és ezüst veretek vízimadarakkal, macskaszerű ragadozókkal és három sárkány küzdelmével importból származnak. Ezek karneollal, jáspissal és lápisz lazulival díszítettek.
Az antropomorf ábrázolások ritkák a szargatkai kultúrában. A szargatkai kurgánokból (128. Tábla, 22) [Levaseva V. P., 1948, p. 77], Uzlovó településről és a Bogdanovoi erődített településről (127. Tábla, 14, 17) származó edények szürke agyagjára antropomorf figurák sematikus ábrázolása és arcok vannak felrajzolva. Rafailovó és Rozanovó erődített településeken agyag emberfigurák kerültek a felszínre. Sajátos egy lépkedő ember profilban történő ábrázolása a Bogdanovoi temető 1. Kurgánjából felszínre került csaton. (124. Tábla, 39). A figura európai vonásai, tágra nyitott szeme, erősen kiemelkedő nyerges orra alapján, a csaton kelet-iráni, szaka származású embert ábrázoltak. A szakákat hasonló módon ábrázolták a perszepoliszi domborműveken és az Amu-Darja-i kincslelet tárgyain [Schmidt E. F., 1957, pl. 1; Dalton O. M., 1964, pl. XIV, 48; XV, 89, 93].
Gazdaság és társadalmi rétegződés. A gorohovói és a szargatkai kultúrák gazdasága egymáshoz közel álló, a hasonló ökológiai körülmények és a genezis közös vonásai miatt. Ezeknek a gazdaságoknak sok mellékága volt, ebbe beletartoztak termelői és tulajdonba vételi ágazatok egyaránt. A gazdaság alapja a fejlett állattenyésztés volt, ezt egyaránt elősegítették az erdős sztyeppe és a tajga déli széleinek természeti feltételei. A vadászat és az állattenyésztés kölcsönös kapcsolatait a szargatkai kultúrában a legteljesebb mértékig kifejezésre juttatják a faunával kapcsolatos maradványok az Irtis partvidéke településein. A háziállatok itt 78,9%-át teszik ki az egész faunának; a vadállatok százalékos száma – 21,1%. A csontok mennyisége még inkább növeli a háziállatok arányszámát. [Mogilnyikov V. A., 1976, p. 177; 1. Tábla]. Egyébként az idők folyamán az állattenyésztés jelentősége növekszik. Erre mutat a konokovói i. e. IV–III. századi anyag összehasonlításának eredménye a Bogdanovoi i. e. III. századi erődített település anyagával. Az első esetben a háziállatok csontjainak aránya a csontanyagban kétharmad (11 vadállat); a második esetben 84% (123 háziállat csont és 23 vadállat csont). Az Irtis-vidék gorohovói kultúrája esetében az állattenyésztés szerepe valamivel nagyobb, mint a szargatkai kultúrában, ugyanabban az időben. Csudaki városában a háziállat csontok százalékos aránya 83,67%, a vadállat csontoké pedig 16,33%. [Szalnyikov K. V., 1947, p. 235]. A vadállatcsontok viszonylag nagyobb száma a szargatkai kultúrában azzal is magyarázható, hogy az i. e. VIII–VII. századokban északi népesség jött le az Irtis-vidék erdős sztyeppés részeire, csaknem Omszkig, és beolvadt az ottani lakosságba. Az összeolvadás idején az i. e. V–IV. századokban a sztyeppei népesség került túlsúlyba az erdei népesség felett, és az állattenyésztés a vadászat felett.
A szargatkai kultúra lakossága az összes főbb állatfajtát tenyésztette – lovat, szarvasmarhát, bárányt, kecskét és nagyon kevés disznót is. Az állatállomány legnagyobb részét a lovak tették ki, a második helyen a szarvasmarha állt, ezután jöttek a bárányok, kecskék, majd a disznó. Az Irtis-vidéken a lovak aránya 48,9%, a szarvasmarháé 22,7%, a kecskéé és a bárányé 19,2%, a disznóé 2,9%, a kutyacsontok aránya 6,3%. Hasonló arányú fedezhető fel a Tobol–vidéken Recskino településen (nyolc ló, öt szarvasmarha, három bárány és kecske, egy kutya). A szarvasmarha jelentéktelen túlsúlya figyelhető meg az Irtis– és Isim–vidék korai településein (Konokovka; Inbereny IV; Uzlovo) [Mogilnyikov V. A., 1976, 1. Tábla; Szmirnov N. G, 1975, p. 38, 39). A kései szargatkai településeken növekszik a lovak száma, és ugyanakkor csökken a szarvasmarhák száma. A Bogdanovoi erődített településen, amely a legnagyobb állatcsont anyagot adja, a lovak száma (67 ló, 55,8%) több mint kétszer nagyobb a szarvasmarhák számánál (27 db.). A kecskék, bárányok és lovak száma a szarvasmarhákkal szemben 75,8%%. Ez a mutatója az állatok összetételének köztes számot foglal el azok között a mutatók között, amelyek a félig letelepedett kalmük hadaknál az állatok darabonkénti megszámlálását mutatják ki 1844-ből: (a ló: 64%), és 1803-ból (83%). [Liberov P. D., 1960, p. 133–135). Ez a mutató arról is tanúskodik, hogy a szargatkai lakosság fokozatosan áttért a félnomád állattenyésztésre. Ebben az állattenyésztési formában a lakosság egy része a lakóhelyén maradt, míg a többiek az állatokkal együtt legelőváltásos vándorlást folyattak.
Az állatállomány részeinek itt követett dinamikája arra mutat, hogy növekedtek a nomadizálásra áttérés megfigyelhető elemei. Ennek a folyamatnak a fejlődése az erdős sztyeppén a lakosság növekedésének és a kereskedelmi kapcsolatok fejlődésének következménye. Ez ugyanis szükségessé tette a cseréknél felhasználható állatállomány nagyságának növelését. A települések közelében, elsősorban a folyópartokon lévő legelők, kezdtek szűkössé válni. A lehetőséget az állathajtásos, nomád életmódra lehetővé tették a folyóközök legelői, amelyeket a lakosság egyre inkább birtokába vett. Egyébként a nomadizmus elemei hamarább kezdtek kifejlődni az erdős sztyeppe délibb részein, erről tanúskodnak a vékonyabb és kevésbé telített kulturális rétegek, és felettük a nagyobb erődítmények hiánya. Vékony a kulturális réteg a korai szargatkai Aktau városánál az Isim folyó partján [Habdulina M. K., 1981, p. 444, 445]. Az Irtis–vidéken az acsairi erődített várostól délre erődített településeket, falvakat és vastag kulturális réteget nem figyeltek meg, annak ellenére, hogy a szargatkai emlékanyag temetőkben innen még 200 kilométernyire, délre is észlelhető. Az északi részeken a kulturális réteg jelentősebb és telítettebb, és erődített városok anyagából kerül elő. Ez sűrűbb lakosságra vall. A fokozatos áttérés a nomadizmusra azzal magyarázható, hogy az i. sz. III–IV. században a szargatkai kultúra nomád életre áttért csoportját magával ragadta a népvándorlás első nagyobb hulláma, mert ezeket viszonylag könnyebb volt elragadni lakóhelyükről, míg azt a csoportot, amely letelepedett életet folytatott, a Keletről érkező és átvonuló új népesség megsemmisítette, és a szargatkai kultúra megszűnt létezni. A gorohovói kultúra esetében az állattenyésztés valószínűleg félnomád jellegű volt. A gorohovói települések kulturális rétege kevésbé telített anyaggal, a temetők kisebbek, néhány kurgánból állnak, ami a lakosság ritkaságára vall. Erről tanúskodik Csudaki erődített település csonttani anyaga, amelyben a lócsontok száma volt a legnagyobb, második helyen a bárányok és kecskék száma volt, harmadik helyen pedig a szarvasmarháké. Egy esetben tevecsontokat is észleltek. Egyébként összességében nézve a lovak, kecskék, bárányok és a tevecsontok a háziállat állomány 78%-át tették itt ki, ez is félnomád állattenyésztésre vall. Csudaki város mellett Uzlovo szargatkai településen is észleltek tevecsontokat. A gorohovói és szargatkai települések déli kapcsolatokra utalnak.
Disznócsontokat három Irtis-parti településen észleltek (Bogdanovo erődített település; Karganovo; Bitie Gorki); egy barabai településen (Markovo 5) [Poloszmjak N. V., Grebnyev I. E., 1986, p. 77). A disznótenyésztés fejletlensége Nyugat–Szibéria erdős sztyeppéin valószínűleg a gyengén fejlett földművelés következménye. A földművelésre vonatkozó adatok igen korlátozottak. A potcsevavi kurgánokban A. I. Dmitrijev-Mamonov elszenesedett fűmagokat figyelt meg, ezeknek a zöme árpa volt, kevesebb zab és hajdina [Mosinszkaja V. I., 1953a, p. 206]. Hiteles földművelő szerszámok, amelyeket szántásra használhattak volna, nem találtak a szargatkai kultúra területén. Bitie Gorki településen előkerült egy kapa, vagy ásó, oldalain csiszolt szarvasagancsból (121. Tábla, 27). Vas saruk szolgálhattak a föld megpuhítására (123. Tábla, 14, 15), ilyeneket a szargatkai kultúra egész területén számos kurgánban találtak (Andrejevszkoje; Abatszkoje; Kartasovó II., stb.) Hasonló szerszámokat, amelyeket „abül”-nek neveztek, napjainkig használtak kazah földön a föld művelésére [Potapov L. P., 1936, p. 69 sk., 4. Rajz]. Duvan II. településen [Korjakova L. N. A-1980, 31. Rajz, 1] és a pereimijszki II: temetőben (123. Tábla, 57) vassarlók kerültek a felszínre, hasonlóak az európai i. e. I – i. sz. I. évezredekből származó sarlókhoz. [Krasznov Ju. A., 1971, p. 72, 73, 47. Rajz]. Az ilyen sarlókat a termés betakarítására, szénakaszálásra és a takarmány előkészítésére használhatták. Csudaki erődített városban [Szalnyikov K. V., 1947, p. 236] és Bogdanovo temetőjében magtörő maradványait találták, ez magőrlésre is használható lehetett.
Vetést többnyire az árterületeken folytattak, mert azok puhábbak, és könnyebben felszánthatóak voltak. Lehetséges, hogy a települések közelében valamelyes mértékben felosztották a magas folyóparti teraszokat, különösen az Irtis jobb partján, ahol az árterületek kisebbek voltak.
A szargatkai kultúra népessége számára a vadászatnak fontos kisegítő termelési ágazati jelentősége volt. A vadállatcsontok maradványok, amelyek a szargatkai kultúrából származnak, az Irtis menti településeken átlagosan 21,1%-ot tesznek ki, az egyes településeken az arány 17,9%-tól (Bogdanovoi erődített település) 33%-ig (konokovói település) változnak. Elsősorban patás állatokra, elsősorban jávorszarvasra, őzre és vaddisznóra vadásztak. Ez a három állat a vadállatok 73,9%-át adta, ebből 41,3% volt a jávorszarvas, 23,9% az őz és 8,7% a vaddisznó. Jávorszarvas csontokat csaknem valamennyi feltért településen, és egyes temetkezéseken is találtak. (Konokovó, Sztrizsevo)., ami arra utal, hogy a vadászatot a húsétel kiegészítésre használták. Erdei vadállatok – medve, borz, nyúl, vidra, róka, hód, nyest, coboly, mormota és madarak – egyes példányként fordulnak elő. Azonban a vadászatnak az őserdei állatokra feltétlenül valamivel komolyabb szerepe kellett, hogy legyen, hiszen hogy gyakran előfordulhatott, hogy kisebb erdei állatok teste nem jutott el a településekre.
A gorohovói kultúra lakosságánál a vadászat szerepe némileg kisebb kellett, hogy legyen, mint a szargatkai kultúrában. A vadállatcsontok 16,3%-ot tesznek ki a feltárt állatcsont állományban. Ezen belül az erdei állatok száma nagyobb számban került elő, különösen a kultúra délebbi emlékeiből. [Sztojanov V. E., 1977, p. 153, 154], ami valószínűleg azzal magyarázható, hogy az erdei állatokat felhasználták a déli szomszédokkal folytatott cserekereskedelemben.
A halászat is melléküzemág volt. Csukák, sügérek, ónos jászok és más halfélék csontjai, ha nem is nem jelentős mennyiségben, de előkerültek a bogdanovoi, kartaganovói, kartasovói és más erődített településekről. Ezeknek a halaknak az akkori mérete megegyezett mai méretükkel [Mogilnyikov v. A, Cepkin E. A., 1968, p. 58, 59].
A feldolgozóipar jelentős fejlődésen ment keresztül, különösen a csontmetszés, a szövés-fonás. A fa átfedések és a gerendák az egyes sírokban a fafeldolgozás és a gerendaépítkezés fejlettségére utalnak. A fazekasságnak meghatározott hagyományai voltak, ennek egyes példányai a nyugat-szibériai erdős sztyeppei lakosság konszolidációjára utalnak az i. e. II – i. sz. II. századokban.
A fémművességi és rézöntési termelés nyomai a gorohovói és szargatkai kultúrában gyengén követhető. Csudaki erődített településen üstöntéshez használt agyagminta maradványai kerültek elő, hengeres díszítéssel. (119. Tábla, 55, 56) [Szalnyikov K. V., 1965, 2. Rajz, 12, 13]. Ilyen díszítésű üst került elő a tjutrinói temetőből (123. Tábla, 58) [Matvejeva, N. P. 1985, 2. Rajz, 34]. Rafajlovo erődített településen a szargatkai kultúrához tartozó kétszobás épületben bronzöntő termelés maradványait figyelték meg. Találtak gorohovói edénytöredéket, amelyet olvasztótégelyként használtak. Azonban a bronzöntés a gorohovói, és különösen a szargatkai kultúra népességénél gyengén fejlett volt, mivel nem volt rézbányászati alapja. A bronz nyílhegyeket valószínűleg az itkuli kultúra népességétől szerezték be. Az Irtis-vidéki réz nyílhegyek egy része dél-uráli eredetű. [Gening V. F., Korjakova L. N., 1984, p. 179].
Az erdős sztyeppei törzsek fejlett gazdasága és különösen a fejlett állattenyésztés volt a szociális rétegződés alapja. Az itteni társadalom a társadalmi rétegződés kezdeti fejlődési fokán állott. Az egyes kurgánok nagy méretei, egyes temetkezésekkel, a temetkezési kamra szerkezetének bonyolultsága (A carevi kurgánok; Smakovo 5, 6; Jazevo 3; Bogdanovo II, 4, 5; Bogdanovoi III., stb.) jelentősen különböznek a kis kurgánok többségétől, amelyekben egyszerű gödrök voltak. Mindez a törzsi-nemzetiségi arisztokrácia elkülönülésére vall a köznéptől. Emellett, még jobban elkülönül a legelőkelőbb és leggazdagabb harcosok csoportja, akiknek fegyverzete is a társadalmi rétegződést jelzi. Egyes sírokban (Bogdanovo I., 1. Kurgán, 5. Temetkezés; 4. Kurgán, 4. Temetkezés; Szidorovka, stb.) teljes fegyverzet található: íj, nyíl, kard, kopja, míg a legtöbb harcosnak csak íja és nyilai voltak. Megjegyzésre méltó, hogy a nehézfegyverzetű harcosok sírjait eredeti és régebbi kurgánba beépített sírokban is feltártak.
Az egyes települések, úgy tűnik, hogy a nemzetiségi közösségek települései voltak, ezek egy sor nagycsaládból álltak, azok pedig kisebb családokból, amelyeket vérrokonság és közös gazdálkodás kötött össze. Ezeknek a családoknak nagy házaik voltak, amelyeknek részeit elválasztó falak különítették el egymástól, így alakultak ki a kis családok szobái (Csudaki, Rafajlovo).A kis izolált házak a kis családok számára készültek. Néhány ilyen ház, amelyeket folyosók egyesítettek, a nagycsaládok részére szolgált. (118. Tábla, 7; 121, 6) A szargatkai kultúra kurgánjai valószínűleg a nemzetségekből kivált nagycsaládokhoz tartoztak, és un. nagycsaládi temetőket alkottak. A központi sír volt rendszerint a legnagyobb gödör, és a család feje nyugodott benne, a kész kurgánokba beépített sírok pedig a családtagokat rejtették. Valószínűleg családi temetők voltak a nem túl nagy gorohovói temetők is, amelyek néhány sűrűn egymás mellett álló kurgánból álltak, egyéni sírokkal. Emellett csaknem mindenütt, egy kurgán, valószínűleg a családfőé, kiemelkedik nagyságával (Vorobjevo).
A szargatkai kultúra stabilizációja az i. e. II sz.-tól az i. sz. II. századig terjedő időszakban, valamint a leletek alapvető kategóriájának párhuzamossága Nyugat-Szibéria nagy térségein, valamint a gorohovói kultúra meglehetősen hasonló jellege, módot ad arra a feltevésre, hogy nagy törzsszövetségek folytattak nomád életet itt. A törzsszövetségek központjai ott voltak, ahol a nemesség legnagyobb kurgánjai, és a viszonylag gazdag leletanyagú települések, a leletanyagban import anyaggal, ami elsősorban a népesség felső köreibe kerülhetett ki. Ha ebből a kritériumból indulunk ki, azt gondolhatjuk, hogy a szargatkai törzsek központjai az Irtis partján, a Bogdanovo – Novopokrovka vonalon voltak (bogdanovoi temető és a novopokrovkai erődített település); az Om folyónál a Tartassz folyó környékén (az Uszty–Tartassz-i temető és Csulankul erődített város); az Iszeti folyónál a Rafajlovo – Krasznogorszki területen (Rafajlovo és Botinki III. városok és a krasznogoszki temető). Az Isim folyónál eddig még nem találtak ilyen centrumot. A gorohovói kultúrának ilyen centruma lokalizálható esetleg a Szkati – Acsikul – Smakovó körzetben. Valószínűleg ilyen centrumok voltak a szakák Ili völgyi centrumai [Akisev K. A., Kazsajev G. A., 1963, p. 25], és a Csiliktini völgyi szaka centrumok az Irtis felső folyásánál [Csernyikov Sz. Sz., 1965], a paziriki kurgánok az Altajban, stb.
Az Urálontúl és Nyugat-Szibéria erdős sztyeppés területein a nagy kurgánok hiánya valószínűleg arra mutat, hogy a gorohovói és a szargatkai kultúrában a nagy törzsszövetségek rövid ideig léteztek.
Eredet, etnikai történet, kapcsolatok. A gorohovói és a szargatkai kultúra eredetének kérdése jelenleg még a munkahipotézis periódusában van. A problémát az is komplikáltabbá teszi, hogy az Irtis és Iseim–vidék korábbi lakossága: amely az itkuli, vorobjevói, noszilovói és bantovi emlékeket hagyta, nem vehető figyelembe a gorohovói és szargatkai kultúrák genetikai elődjeként, bár némi szubsztrátumuk beolvadt ezekbe a kultúrákba. Az Irtis-vidéken gyengén mutatható ki az i. e. VII–VI. századok kultúráinak anyaga.
Feltételezhető, hogy a szargatkai kultúra az i. e. VII–VI. századokban alakult ki, a késői bronzkor két komponensének alapján. Ezek a következők. Egy déli, sztyeppei elem, amely a szagragini kultúra emlékeit hagyta maga után. Ennek határai Keleten az Irtis partján Omszk vidékéig terjedtek [Gening V. F., Guszencova T. M., és mások, 1970, p, 49, 51]. A másik egy északi, erdős sztyeppei kultúra, amelynek fő elemei a rodanovói típusú emlékek az Irtisnél és a karkovi kultúra emlékei az Isim partján, amelyekben kifejezésre jutnak a szuzguni vonások [Gening V. F., Jevdokimov V. V., 1969, p. 63, 23. Tábla; Gening V. F., Guzencova T. M. és mások, 1970, p. 42–44]. Ennek a két elemnek az összeolvadása alakította ki a szargatkai kultúrát [Mogilnyikov V. A. 1970, p. 181]. A déli és északi elemek együttműködése folyamatának fejlődése módot adott arra, hogy az i. e. VIII–VII. században északi elem költözzön délre [Koszarev M. F., 1981, p. 193].A két komponeneses változathoz közeli álláspontot képvisel V. F. Gening, és Korjakova L. N. [Gening V. F., Korjakova L. N. és mások, 1970, p. 214, 215]; V. E. Sztojanov [1970, p. 250, 251]; és A. Ja. Trufanov [1986m p., 61]. A barabai erdős sztyeppén az Om folyónál szubsztrátum elemként az irmenkovói kultúra is jelen volt [Molodin V. F., 1983, p, 24; 1985, p, 161, 162, 173-175; Poloszjmak N. V., 1985, p. 12]. Egyébként a kései irmenykovói kultúrában is feltűnnek szargatkai vonások. Például a Turunovka !. település házaiban a kései irmenykovói kerámiák között szargatkai edény is előkerült (121. Tábla, 17, 19, 20, 22, 32). 100 négyzetméteres területű földfelszíni épületet tártak fel a Baraba sztyeppei településeken [Poloszjmak N. V.,1985, p. 12, 13]. A szagragini kultúra itt szupersztrátum minőségben jelentkezik. Ilyenformában feltételezhető, hogy a szargatkai kultúra az i. e. VII–VI. századokban keletkezett, az Irtis-vidéken, a Baraba sztyeppén, és részben a Középső Isim-vidéken.
A Tobol-vidéken jövevény volt a szargatkai kultúra, és legkorábbi emlékei (az e. e. V. sz. végétől az i. e. IV. századig terjedő időben) az erdős sztyeppe északi részén, az Iszeti alsó folyásánál lettek feltárva (Rafajlovó erődített település; Krasznogorjei település), és a Nicénél (makusini kurgán). Az i. e. III–II. századokban a kultúra továbbterjed a Tobol–vidék délebbi részeire. A szargatkai genézis összetevő elemei közötti némi különbség helyi különbözőségeket okoz már a kultúra korai időszakában is.
A szargatkai kultúrától eltérően, a gorohovói kultúra az i. e. VII–VI. századokban alakult ki, a Tobol–vidéki erdős sztyeppék déli részén, helyi kultúrák, például a szagragini típusú késő bronzkori kultúra alapján, szuzguni–irmenykovói komponens részvétele nélkül. Valószínű, hogy a gorohovói kultúra kialakulásában Aral-vidéki törzsek is részt vettek. Erre mutatnak a kerámiák díszítésének párhuzamai, a házak és erődítmények szerkezetének azonosságai a kései bronzkorban és a korai vaskor Aral-vidéki anyagával.[Sztojanov V. E., 1970, p. 250]. Azonban ezt a szerepet nem kell felülértékelnünk. A gorohovói kultúra alapját nem az Aral–vidéki jövevények adták, hanem hely törzsek az erdős sztyeppéről. A szargatkai kultúra és a gorohovói kultúra közös elemeként szereplő szagragini kultúra számos közös vonást ad a két kultúrának, különösen fejlődésüknek korai, i. e. V–III. századi szakaszában. Az Iszety folyónál és a Tobol középső folyásánál a „gorohovóiak” együttesében vorobjevói lakosság is élt.
Az i. e. V–IV. századokban a gorohovói és szargatkai lakosság történetében egyes szauromata, szarmata és szaka népcsoportok is részt vettek. Jelenlétüket dokumentumszerűen igazolják a temetkezési szokások között megjelenő krétahalmok, sátorszerű átfedések, a sír aljának ágakkal betakarása, a sír egész kerületén, vagy az egyik falnál a falból árok kialakítása a temetkezés kísérő tárgyainak elhelyezéséhez. Magában a sírlelet anyagban szarmata-szaka elemnek tekinthetők az egyenes sarkú, lábakon álló áldozóedények, valamint a lábak nélküli festéktörők, amelyek jellemzőek az Aral-vidékre és Középső Kazakisztánra [Visnyevszkaja O. A., 1973, XXIV. Tábla, 3; Kadirbajev M. K., 1966, 10. Rajz]. Emellett a gorohovói kultúrában a korai szarmata hasonló jellegű tárgyakkal teljesen azonos típusú kalapácsnak tűnő tárgyak kerültek elő (119. Tábla, 44, 45).A zsírkőlapok, az agyagedények falából készült sima orsónehezékek túlsúlya az anyagban, valamint a gombalakú orsónehezékek (119. Tábla, 13, 29, 30, 38–40) is szarmata-szaka hatásra keletkezhetett. A szarmaták és szakák hatása alatt Nyugat-Szibéria erdős sztyeppéin a szakákéval és a szarmatákéval azonos jellegű fegyverzet terjedt el. Erre mutatnak a bronz és vas nyílhegyek, kindzsálok, kardok, a lószerszámok részletei, és részben a kazahsztáni típusú tükrök is, valamint a bronzüstök, vízszintes fogókkal.
Lehetséges, hogy az észak és észak-kelet felé vonuló szauromaták valamennyire keveredtek a gorohovói kultúra népességével. Hasonló véleményt nyilvánított a szauromatáknak az Urálontúl erdős sztyeppéire, különösen a cseljabinszki és kurgáni területre való való beszivárgási lehetőségéről K. F. Szmirnov [1964, p. 273–275], úgy vélve, hogy a szauromaták itt félig letelepedett életmódra tértek át, bár továbbra is előnyben részesítették az állattenyésztést. Egy sor más kutató nyomán [Szalnyikov K. V., 1948, p. 57; 1966, p. 124] K. F. Szmirnov arra a feltételezésre hajlott, hogy az Urálontúl erdős sztyeppéinek lakossága Ariszteosz és Hérodotosz isszedónjaival azonos. Valószínű, hogy részben a szauromaták nyomásával magyarázható meg az i. e. V században és az i. e. IV. század elején a gorohovói törzsek észak és északkelet felé mozgása, az Iszeti folyó középső folyása felé, és időnként kelet felé is, az Isim folyóig (Szokolovka; Kenesz) [Akisev K. A., 1959b, p. 23, III. tábla, 2, 3; Hablugyina M. K., 1976, p. 201]. Az V század végétől kezdve és a IV. században a gorohovói kultúra lakossága, nyilvánvalóan a szargatkai kultúra népességének nyomása alatt kelet és északkelet felől, délnyugat felé mozdul el, és korai szarmata közegben jelenik meg, elősegítve köztük az Urálon túl jellegzetes kerek aljú kerámia és a zsírkő megjelenését. Ennek következtében a gorohovói terület délnyugati részén, amely a Dél–Urálig terjedt, a jelenlegi cseljabinszki területig és a Baskír ASZSZR területéig kevert gorohovói–szauromata lakosság képződhetett [Moskova M. G. 1969, p. 146, 147; 1974, p. 38; Szmirnov K. F., 1964, p. 287], míg a Tobol vidékén a gorohovói lakosság, bár erős szauromata hatás alatt volt, megőrizhette etnikai azonosságát.
A szargatkai kultúra lakosságát kevésbé érte szauromata hatás. Itt erősebben jelentkeztek az Aral-vidék szakáinak vonásai. Idetartozik a sír aljának befedéséhez rőzse, ritkábban nád és fű használata (Bogdanovo III, 1. Kurgán), és a sír kerületén árok ásása a halottat kísérő tárgyak elhelyezésére. A szakákkal meglévő kapcsolat eredményeképpen jelentek meg a szargatkai lakosság körében a szaka típusú üstök, vízszintes fogókkal (128. Tábla 15; Bogdanovo III. 2. Kurgán; Kartasovó; Szavina) és valószínűleg az aranybrokát hímzéses szövetek is (Bogdanovo, 5. Kurgán; 4. Temetkezés; Uszty-Tartasz) [OAK 1895, 41.].
Az i. e. III–II. századra a déli és délnyugati szaka és szauromata elemek beleolvadtak a helyi közegbe. A szargatkai kultúra, amely rétegei átfedték a gorohovói kultúrát, viszonylag egységessé vált, és az i. sz. II–III. századokig külső invázió nélkül folytatta fejlődését.
A kifejezőbb déli kapcsolatokon kívül az északi erdei szomszédokkal fennálló kapcsolat nyomai is követhetőek a szargatkai kultúrán belül. Az i. sz. III–II. századok során a szargatkai kultúra Irtis-vidéki, Om-medencei és részben az Isim-vidéki emlékeiben megfigyelhetők a kulaji kultúrával meglévő kapcsolatok nyomai. Ezek a legvilágosabban követhetők az Irtis jobbpartján és az Om folyó mentén. Itt a kulaji lakosság, amely a tajga déli zónájában élt, közvetlenül határos volt a szargatkai kultúrával. A szargatkai és kulaji kultúra lakosságainak kölcsönös kapcsolatait dokumentálja az S alakú bélyegekkel díszített kulaji kerámia, és egyes kulaji tárgyak (nyílhegyek, a veretek egy része, függők domborulatokkal) a szargatkai temetkezéseken és településeken [Mogilnyikov V. A., 1978, p. 86, 87; 1986b, p. 25–28, 1. Rajz, 3, 2. Rajz.] Időnként a szargatkai formájú kerámián (Poltavka erődített település; Kartasovo; Voznyeszenszkoje; Vengerovo 7; Sztarij Szad. Kartasovo I., II. temetők) találkozunk a kulaji „kacsás” díszítéssel, amely arra utal, hogy a szargatkai kultúra kiterjedésének északi perifériájában a kétféle lakosság keveredett. A kulajiak nyomása észak felől, valamint a klíma hidegebbé és nedvesebbé válása az erdős zónában az i. e. I. évezred végén és időszámításunk első évszázadaiban a szargatkai kultúra északi határainak bizonyos fokú Dél felé történő elmozdulásához vezetett, minek következtében a kultúra észak és északkeleti területeinek egy részét a kulaji kultúra népessége foglalta el. Az i. e. II–I. századok során a szargatkai kultúra népe Tobolszk vidékéről Dél felé költözik. Sztarij Pogoszt településen a szargatkai kultúrához tartozó település kulturális rétegét kulaji erődített település rétege fedi be az i. e III–II. századok fordulóján [Mogilnyikov V. A., 1988]. Az i. e. I–II. századokban a szargatkai lakosság eltűnik az Om folyó középső vidékéről és a Baraba sztyeppéről, és a kulaji kultúra lép a helyükbe [Poloszjmak N. V., 1985, p. 13]. Azonban a szargatkai etnosz zömére a kulaji kultúra nem gyakorolt alapvető hatást, erről tanúskodnak az i. e. II. századtól az i. sz. II–III. századokig tartó időszak régészeti emlékei, amelyek világosan szargatkai vonásokat őriztek meg.
A szargatkai lakosság együttműködése a Tobol-vidék és Tura medencéje erdős zónájának lakosságával gyengén tanulmányozott. Az együttműködés következtében ennek a területnek az erdős zónájának a déli részében kevert olyan lakosság alakult ki, amelyre a kasinszki típusú emlékek a jellemzők [Viktorova V. D., 1969, p. 10) A kasinszki típusú emlékek és edények hasonlóak a szargatkaiakhoz, azonban, eltérően a szargatkai kultúra vágott díszítéseitől, nagyfogú fésűs bélyegekkel díszítettek, ami az erdős terület kultúrájára jellemző. A díszítések, amelyek a kiöntő külső szélén, az edény nyakán és vállain voltak elhelyezve, vertikális oszlopocskákat, cikkcakkokat, vízszintes vonalakat, lecsüngő háromszögeket ábrázoltak, hasonlóan a szargatkai díszítésekhez. A kasinszki típusú kerámia együtt jeleik meg a szargatkai kerámiákkal a tipikus szargatkai településeken, a Tobol és az Iszeti mentén, a szargatkai terület északi részén (20. Térkép). A jugyini és a kasinszki erődített településeken a szargatkai házmaradványokhoz hasonló félig földbe beásott házakat tártak fel, hosszú, folyosó jellegű kijáratokkal, középen kis tűzhellyel és árkocskákkal két oldalról. A ház födémje a központi oszlopra támaszkodott. A kasinszki etnikai csoport a szargatkai és az erdei lakosság keveredéséből alakult ki, érintkezésük területén, a Tobol-Tura terület erdős zónájának déli részén. A kasinszki lakosság befolyása az uszty-poluji kultúra délnyugati határáig terjedt a Tavdü medencéjében, ahol a kerámia rögzíti a kasinszki etnikai elem jelenlétét.
A délkeleti területen, a barabai erdős sztyeppén, a szargatkai lakosság a bolsecserepenszki kultúra közvetlen közelében élt. A Turunovka 4 nevű korai szargatkai település (i. e. V–III. század) a Turunovka 5 nevű bolsecserepenszki kultúra bijszki korszakából származó település mellett volt, míg a Kargat 4 nevű bolsecserepenszki település 2. házában szargatkai kerámiaanyag volt [Poloszjmak N. V., 1985, p. 14]. Emellett egy sor településről származik bolsecserepenszki kerámia a bijszki korszakból (Gorbunovo I., Itkul I., stb). [Molodin V. I., 1983, p. 24], és a barabai temetőkből [OAK za 1894 g. 221. Rajz]. A bolsecserepeszki és a szargatkai kultúra állandó érintkezése a Baraba sztyeppén a bolsecserepenszki kultúra lokális változatának kialakulásához vezetett. Erre, éppen úgy, mint a szargatkaiakra, jellemző a sírgödör viszonylagos sekélysége, és a sírok északnyugati tájolása, eltérően az Ob felső vidékére jellemző délkeleti és délnyugati tájolástól. Ennek a népességnek a házában, hasonlóan a szargatkaihoz, a csuval típusú tűzhely és a folyosó jellegű kijárat is hasonló a szargatkai házakhoz Poloszjmak N. V., 1985, p. 14.]. A szargatkai és bolsecserepenszki kultúra együttműködése az i. sz. III–II. századokig vezet, amikor a szargatkaiak beolvadtak a bolsecserepenszkiekbe, és ez utóbbiak az Om folyó középső folyásáig terjesztették ki területüket. Erről tanúskodott a bolsecserepenszki kultúra következő, berezovói szakaszának itteni hiánya, és ugyanakkor a szargatkai kultúra jelenléte. A szargatkai kultúra egyes kisebb csoportjai házassági, háborús és más kapcsolatok révén felbukkannak messzebb, Délkeleten is, az Ob felső folyásánál, az Altaj előhegyeiig. Erre mutat a szargatkai kerámia megjelenése ezeknek a területeknek az i. e. III–II. századi temetőiben, együtt az északnyugati tájolású temetkezésekkel. (20. Térkép, kivágat) [Zavituhina M. P., 1966b, p. 66, 67, 5. Rajz, 1; Troickaja T. N., 1981, p. 18). Lehetséges, hogy a szargatkai kultúra hatására jelent meg a Felső Ob-vidéken az i. e. III–I. századokban a „fenyő”, és háromszög alakú bevágásokkal, metszésekkel díszített szegélyű kerámia. Azonban a szargatkai kultúra nem terjedt ki a Felső Ob-vidékre. A déli és délnyugati kapcsolatokkal rendelkező szargatkai kultúrától eltérően, a bolsecserepenszki kultúrát a szaján-altaji és minuszinszki kapcsolatok jellemzik.
A szargatkai kultúra cserekereskedelmi kapcsolatai a Kelettel nyilvánvalóan alkalmiak voltak. Keletről elsősorban fémtárgyak érkeztek, olyanok, amikben a Szaján-Altaj régió gazdag volt. A Bogdanovo I. temető 5. Kurgánja bronzüstjének geokémiai összetevői az üst szaján-altaji eredetére vallanak. Keletről, elképzelhetően esetleg a Minuszinszki medencéből származik a bronzcsat kecskeábrázolással (karasznojarszki temető, 124. Tábla, 51), amelynek párhuzamai a koszogoli kincsleletből kerültek elő [Nascsekin N. V.-, 1967, p. 164], és a vaskés gyűrűs markolattal (Bogdanovo, 1. Kurgán; 123. Tábla, 25), amely tipikus volt a teszini átmeneti időszakban [Psenyicina M. N., 1975a, 3. Rajz, 17–21], és nem jellemző a szargatkai kultúrára.
Az i. e. III–I. századok során, a dél-szibériai többi kultúrához hasonlóan a szargatkai kultúra is a hun kultúra szférájába került. Valószínű, hogy ennek eredménye a szargatkai kultúrában az összetett íjak elterjedése szarvas rátétekkel, és a réteges vas nyílhegy leletek (Bogdanovo, 1. Temetkezés, 6. Kurgán;122. Tábla, 20). Az Irtis-vidék és a Baraba sztyeppe kurgánjaiban a hunokra jellemző kiskanál formájú kapcsok is előfordulnak (124. Tábla, 23). [Poljoszmak N. V., 1987, 233. Rajz, 3). A Bogdanovoi I. temető 5. Kurgánjában az állványos edény a hszingcsiangi kerámiák párhuzama.
A szargatkai és gorohovói lakosság antropológiai jellege kevertnek látszik, európai jelleg túlsúlyával. Ennek eredete a bronzkor helyi (andronovói) kultúrájával kapcsolható össze. [Đebec G. F., 1948, p. 149; Akimova M. Sz., 1972, p. 152, 155]. A szargatkai és andronovói lakosság koponyáit közelítik egymáshoz olyan jelek, mint az alacsony, széles arc, erős, vagy közepesen erőteljes profillal, alacsony szemgödörrel. Ha Nyugat-Szibéria erdős sztyeppéi lakosságát összehasonlítjuk a szarmata szériákkal, a mongol típus arányának növekedése figyelhető meg. E. V. Zsarov magas növést, rövidfejűséget, és világosan látható mongol jelleget figyelt meg az Eleszina Jama kollektív kurgántemetkezésén, Csudaki gorohovói erődített település környezetében [vö.: Szalnyikov K. V., 1966, p. 120]. M. Sz. Akimova művének befejezése szerint [1972, p. 152, 155] a mongoloid jelleg különösen észrevehető az Iszeti és Irtis folyók mentén feltárt női koponyákon, és ez közelíti őket Kazahsztán uszuny korszakának kraniológiai sorozatához. Különösen azonos jellegűek az uszuny koponyákkal az Isim és Irtis vidék koponyái. A mongoloid összetevőt M. Sz. Akisev Nyugat-Szibéria erdős övezetének régi lakosságával kapcsolja össze. Ez megegyezik a fentebb lefektetett véleménnyel arról, hogy a szargatkai kultúra genetikailag andronovói és északi lakosság keveredéséből alakult ki. Eltérően ettől a véleménytől, V. A. Dremov [1978, p. 177–179] az Uszty-Tartassz-i temető koponyáit (Om folyó mente, Baraba sztyeppe) a szarmata szériákkal hasonlítja össze, és világosan kifejezésre juttatja ezek európai jellegét, ellentétben az irtisi és isimi anyaggal. Egyébként V. A. Drenov nem zárja ki annak lehetőségét, hogy a szarmaták eljutottak az Obig, amit, véleménye szerint, kifejezésre juttatnak a deformált férfi és női koponyák is, az Uszty Tartassz-i temetőben. Ezzel kapcsolatban meg kell jegyezni, hogy a deformált koponyalelet nem lehet bizonyítéka szarmata vándorlásnak az Ob-Irtis vidékre az i. e. I. évezred végén, tekintve, hogy a torzított koponya az időszámításunk kezdete körüli időkben Közép-Ázsia, Kazahsztán és az Uráluntúl népei között széles körben el volt terjedve, és nem szolgálhat etnikai jellegre bizonyítékul.
A szargatkai és gorohovói kultúra lakosságával kapcsolatban vizsgált közös vonások alapján megvan az alapunk arra, hogy ezt a két kultúrát az erdős sztyeppei ugor népek kultúrájának tekintsük. Az eredet közössége, a hasonló ökológiai feltételek, az állandó kölcsönös kapcsolat és ennek következtében a kultúrák közös vonásai módot adtak arra, hogy a szargatkai és gorohovói kultúrák gyorsan egybeolvadjanak, és az i. e. II–I. századoktól az i. sz. I. századig terjedő időszak során egységes szargatkai kultúra alakuljon ki az Urál erdős sztyeppéitől a Baraba sztyeppéig. A Dél-Urál vidékről, Kazahsztánból és az Aral tó keleti régiójából származó és i. e. V–III. századokban megjelenő népcsoportok az Urálontúl és Nyugat-Szibéria erdős sztyeppéin asszimilálódtak a helyi lakosságba. Erről tanúskodik a szargatkai kultúra sajátossága és stabilitása virágzása, az i. e. III–II. századtól az i. e. II. századig tartó időszakban.
Az i. sz. III–IV. századok fordulóján a szargatkai kultúra megszűnt létezni, nyilvánvalóan a népvándorláskor eseményeinek következtében. A meglehetősen mozgékony életmódot folytató, és a nomád életre áttérés küszöbén álló lakosság a hun expanzió körzetébe került, és úgy tűnik, hogy részben megsemmisült, részben a Tobol-Irtis vidék tajgazónájának déli részébe szorult fel, a megmaradt része pedig, a sok nemzetet magába foglaló hun politikai egységben továbbvonult nyugat felé, és egyik komponense lehetett a magyar nép etnogenezisének. Figyelembe véve a magyarok ugornyelvűségét, feltételezhetjük, hogy a szargatkai kultúra, az egyetlen Nyugat–Szibériában, amit ugor kultúraként interpretálnak, kapcsolatban állt az ősmagyarokkal. Más, elméletileg ugornak gondolt nyugat-szibériai kultúrák népessége mind az erdős zónában élt. Őket alapvető helyhez kötöttség, a genézis fokozatos állandó vonala, és viszonylag kis kollektívák vándorlása jellemezte az erdős zónában és az erdős sztyeppén.
A szargatkai kultúra létezésének megszűnte után Nyugat-Szibéria erdős sztyeppéi az i. sz. IV–V. századokban pusztává váltak. A nagyszámú szargatkai lakosság helyére, amely nagyszámú emléket hagyott maga után, Középső Irtis-vidéki kultúrák kisszámú, genetikailag a kulaji kultúrával összekapcsolható embercsoportok érkeztek és telepedtek le. Ezeknek a csoportoknak a jelenlétét kisszámú, gyenge kultúrréteggel rendelkező régészeti emlék dokumentálja, nyugatra az Isim középső folyásától, Petropavlovszk körzetében [Mogilnyikov V. A., 1978, p. 89]. A Tobol-vidék erdős sztyeppéjének északi részén és az Irtis alsó folyásánál az erdős zónából az Alsó Ob-vidéki kultúra lakossága jelenik meg, és keveredve a szargatkai lakosság maradványaival, a tajga és az erdős sztyeppe határvidékén feltűnik egy etnikai csoport, amelynek kultúrája magába foglal olyan vonásokat is, amelyek jellemzőek a korábbi erdős sztyeppei kultúrákra, az erdős kultúra elemei mellett. Ezt a folyamatot a kerámialeletekben jellemző figurális bélyegek jelzik a korsó jellegű erdős sztyeppei edényformákon a kozlovkai temetőből és Ipkul XV. településnél [Csernecov V. n. 1957, p. 162–166; Mogilnyikov V. A. 1964, p. 9; Morozov V. M., Szuhanova T. I. 1987]. Az erdőzóna déli részén és az Irtis és Isim-vidék erdős sztyeppéin a szargatkai lakosság maradványai részt vettek a potcsesavói kultúra, a Tobol-vidéken és az Iszetinél pedig a bakalszki kultúra genezisében. A szargatkai lakosság utódainak egy része átköltözhetett az Urál-vidékre, és a szilvai és a kusnarenkovói kultúra ugorokkal összekapcsolható, i. sz. VII–IX. századi együttesébe léphetett be.
Táblák1.) 119. Tábla. Gorohovói kultúra. Munkaeszközök, fegyverek, lószerszámok, kultikus tárgyak és ékszerek.
2.) 120. Tábla. Gorohovói kultúra. Edények agyagból, csontból és rézből.
3.) 121, Tábla. Szargatkai kultúra. Települések, házak
4.) 122. Tábla.Szargatkai kultúra. Fegyverek.
5.) 123. Tábla. Szargatkai kultúra. Munkaeszközök, lószerszámok.
6.) 124. Tábla. Szargatkai kultúra. Csatok, veretek, függők, ruharészletek, ékszerek.
7.) 125. Tábla. Szargatkai kultúra. Temetkezési rend.
8.) 126. Tábla. Szargatkai kultúra. Ékszerek, toalettkészletek, kultikus eszközök.
9.) 127. Tábla. Szargatkai kultúra. Kerámia.
10.) 128. Tábla. Szargatkai kultúra. Kerámia.
Térkép
A szargatkai kultúra. (294-295 oldal)
A temetők és települések száma az Irtis, Isim és Tobol, valamint az Iszeti, Om és más mellékfolyók mellett az 1992-es helyzet szerint: 299. Ebből (feltárt, vagy felderített) erődített település: 20; falu: 89; kurgántemető és gödörsíros temető: 190.
V. A. MOGILNYIKOV
A SZARGATKAI KULTÚRA.
(Styepnaja polosza Aziatszkoj csaszti SZSZSZR v szkifo-szarmatszkoje vremja, Arheologija SZSZSZR, 1992., 292-312.)
A szargatkai kultúra
Nyugat-Szibéria erdős sztyeppéinek kultúrái közül a szargatkai kultúra a leginkább tanulmányozott. Az első ide kapcsolódó anyagokat helyi tájkutatók tárták fel a XIX század végén. Azonban ezek a kutatók nem tanulmányozták a kapcsolódó kulturális és kronológiai meghatározó tényezőket. Az 1880-as években M. Sz. Zamenszkij tárta fel a szavinói kurgánt az Irtis bal partján, szemben Tobolszkkal, A. I. Dimitrijev-Mamonov pedig a podcsesavi kurgánokat tárta fel. Ezeknek az anyagoknak egy részét A. Heikel publikálta [Heikel A. 1984, Pl. I; II; V]. 1893-ban A. Heikel ugyancsak szargatkai kurgánokat tárt fel Tomilov falunál Alutorvoszk alatt, és Tumenyben. [Heikel A- Pl. XXVII; XXVIII; XXX]. 1894-ben Sz. M. Csugunov tárt fel kurgánokat az Om folyónál, a Tartasz folyó torkolatánál, Szpasszkojéhoz közel (most: Vengerovo) [OAK 1895, P. 41 sk; OAK 1896. Pp. 100–102]. 1897-ben A. P. Plahov [1899, p. 5863] Nyikolajevka falunál, Omszk közelében nyolc kurgánt tárt fel, és elkészítette az Irtis jobb partja kurgánjainak topográfiáját Csernolucsjától Omszkig és a nagyváros környékéig. 1911-ben B. I. Birjukov kutatott kurgánokat Dolovszkoje és Baklanszkoje faluktól közel a Miassz folyó Tobolba torkolásáig. Ennek az ásatásnak a tárgyai a sadrini múzeumba kerültek és publikálatlanok maradtak. 1916-ban V. i. Pignatti ásott egy kurgánt Tobol alatt [Mosinszkaja V. I., 1953a, P. 217219].
A forradalom előtt feltárt anyag kétségtelenül igen fontos a kultúra általános jellegzetességei szempontjából, azonban rosszul dokumentált, és részben elveszett. Az anyag kulturális és kronológiai hová tartozásának meghatározása és elemzése már a szovjet időkben ment végbe, amikor az ásatásokkal párhuzamosan a tudományos értékelést is elvégezték.
A kultúra a nevét Szargatka község után kapta. Ez a falu az Irtis partján, Omszktól 100 kilométernyire, északra fekszik. Az itteni kurgánokat V. P. Levaseva tárta fel 1927-ben, aki később kifejező ábrázolását adta az adott kultúra anyagának. A szargatkai kurgánok közelében, Kokonovka falu mellett, 25 km-re északra Omszktól, az Irtis folyó jobb partján V. P. Levaseva még két kurgánt tárt fel. A régésznő terepfelmérő ásatásokat végzett egy sor régi településen az Om folyó mentén és a Baraba sztyeppén (Abramovszkoje, Preobrazsenszkoje, Voznyeszenszkoje). Ezekben az esetekben egyebek között szargatkai emlékek is a felszínre kerültek. A szargatkai és kokonovkai leleteket V. P. Levaseva csak részben publikálta [Levaseva V. P., 1928, p. 159 sk, 1948, P. 86-88]. A régésznő ezeket a kurgánokat jellegzetes kerek aljú, vágott díszítésű edényei, „szkíta” típusú tárgyai, többnyire ovális, észak-déli tájolású sírgödrei (egyes, vagy páros temetkezéssel), alapján határozta meg. Ilyenformán kijelölte a kultúra összes jellegzetességét, bár még nem jelölte azt meg szargatkai kultúraként. Ugyanakkor P. A. Dmitrijev feltárta a miszovszkiji kurgánokat Tumeny alatt, és ő volt az, aki először megállapította a Nyugat-Szibériai erdős sztyeppék kurgántemetkezéses kultúráinak közös vonásait. Ő is felhívta a figyelmet a temetkezések többnyire északi tájolására és arra, hogy a kultúra anyagi jellegzetességei közel állnak a Déli Urál-vidék szarmata kultúrájához. Dmitrijev úgy vélte, hogy a nyugat-szibériai erdős sztyeppei területek kultúráját a szarmaták egyik ágához lehet kapcsolni [Dmitriev P. A. 928, P. 187 sk]. A dolog lényegét tekintve, V. p. Levaseva és P. . Dmitrijev munkáival befejeződött a szargatkai kultúra emlékeinek korai tanulmányozása.
Ezeket az emlékeket a legaktívabban a XX század 60–70-es éveiben tanulmányozták. V. I. Mosinszkaja és V. N. Csernecov kezdték meg ezeket a munkákat. V. I. Mosinszkaja [1953a] elvégezte a forradalom előtt feltárt potcsesavói és tjukovszkiji kurgánok tudományos értékelését, azonban ezeket az anyagokat tévesen a potcsesavói kultúra anyagaiként értékelte, hozzájuk csapva, ahogy ezt később kimutatták, a potcsesavói régi, később korai középkorinak bizonyult település anyagát is. V. N. Csernecov (1953b, p. 224, 240] sajátos kultúrát írt le, a Középső Irtis-vidék szargatkai és kokonovkai típusú kurgánjait P. A. Dmitrijevvel ellentétben nem szarmata, hanem nomád ugor emlékeknek írva le.
A megbízható forrásalap, amely a szargatkai kultúra tanulmányozásának alapja lett, annak a széleskörű terepkutatásnak eredményeképpen alakult ki, amelyet az 1960–70-es években az Uráli Egyetem expedíciói (V. F. Gening, V. E. Sztojanov); a Szovjet Tudományos Akadémia Régészeti Intézetének expedíciói (V. A. Mogilnyikov); és az Észak-Kazahsztáni Múzeum és a petropavlovszki pedagógiai intézet expedíciói (G. B. Zdanovics) folytattak. Ugyanezekben az években a kokonovói és szargatkai kurgánok anyagát teljes egészében publikálták [Mogilnyikov V. A. 1972b; 1972v]. Publikáltak egy sor más szargatkai emléket is [Gening V. F; Goldina R. D., 1969; Kozsin P. M., 1972; Koszinszkaja L. I., Sztefanov V. I., 1981; Mogilnyikov V. A., 1973, 1974; Moskova M. G., Gening V. F., 1972; Sztojanov V. E., 1969a; Frolov V. N., 1962]. Ugyanakkor megjelent egy sor cikk, amelyek egészében véve elemezték a szargatkai kultúra anyagát, megadják a periodizációt, a helyszínt és a jellemző vonások együttesét [Gening V. F., Korjakova L. N., Ovcsinnikova B. B., Fedorova N. V., 1970; Mogilnyikov V. A., 1969b; 1970; 1972a]. Emellett megvizsgálták a kultúra egyéni vonásait [Korjakova L. N., 1977; Sztojanov V. E., 1973], a települések specifikus jellegzetességeit [SztojanovV. E., 1977]. A szargatkai kultúra részletes forráselemzését végezte el L. N. Korjakova [1981a], nagy figyelmet szentelve a kronológiai kérdéseknek és különválasztva egymástól a kultúra helyi változatait.
A kutatók egészében véve közeli álláspontot vallanak a kultúra kronológiájával és periodizációjával kapcsolatban, azonban a szargatkai kultúra etnikai hova tartozásával kapcsolatos álláspontjukat tekintve nem beszélhetünk ilyen egységességről. A szerzők legtöbbje osztja V. N. Csernecov véleményét azzal kapcsolatban, hogy ez a kultúra a ugor [Gening V. F., 1972, p 278], ugyanakkor viszont jelentős mennyiségű iráni elemet fedeznek fel a népességben [Korjakova L. N., 1979a, p. 84 sk; Mogilnyikov V. A., 1972b, p 133; 1979b, p 45–47]. V. I. Vasziljev [1979, p. 62] kifejtette véleményét, amely szerint a szargatkai kultúra szamojéd. Ez a felfogás egyelőre nem kapott támogatást a többi kutatótól [Mogilnyikov V. A., 1983b, p. 249].
TerületA szargatkai kultúra területe az Urálontúl és Nyugat–Szibéria erdős sztyeppéi. Nyugati határait az Urál hegység keleti előhegyei képezik, keleti határa pedig az Om folyó középső folyása Kujbisev város magasságában Északon a kultúra körébe tartozik részben az erdős zóna déli része az Irtistől a Tobol folyó torkolatáig (20. Térkép). A déli határa alapjában véve az erdős sztyeppe déli határa. A régészeti emlékek alapján megítélve ezt a területet nem egyenletesen lakták. A lakosság elsősorban az erdős sztyeppe északi és középső részeire koncentrálódott, a nagy folyók – az Irtis, az Isim és a Tobol – mentén az Om folyó középső folyásáig és az Iszeti folyó alsó folyásáig. Jelentősen kevesebb az emlék az Irtis és a Tobol nagy mellékfolyói; a Tara és Ture folyók mentén, melyeknek leghosszabb szakasza az erdős zónában folyik. Kevéssé volt lakott az Isim és Tobol folyók köze, ahol a kurgánok és települések a tavak magas partjára épültek. Úgy tűnik, hogy Omszk felett az Irtisen túli erdős sztyeppe lakossága volt a legsűrűbb. Itt figyelték meg a legkorábbi (Bogdanovo II, III; Novotrockoje I; Okunevo I), és a legkésőbbi (Kalacsevka I; Sztrizsovo I) emlékek. A szargatkai kultúra sűrűsége itt valamennyi, az orosz hódítás előtti történeti korszak lakosságának sűrűségét felülmúlta, pedig a terület nem maradt változatlan a különböző korszakokban. Az i. e. V–III századokban a szargatkai lakosság által elfoglalt vidék keskenyebb területre korlátozódott. A települések és temetők az Irtis jobbpartján, a Baraba sztyeppén (Uszty-Tartasz), a Középső és Alsó Isim vidékén, (Aktau település, Borki; Efimovó, Uzlovó, Abatszkoje települések); valamint a Tobol jobbpartjának erdős sztyeppéin, az Iszeti alsó folyásáig, a Ture folyó és a Nice folyók középső folyásáig terjeszkedtek. (Tomilovo, Pamjatnoe kurgánjai, Rafailovo, Krasznogorszkie, Misz, Oerejminszkij II, Makusino kurgánjai és települései). A tobolszki Priirtis vidék erdős vidékein a szargatkai kultúra valószínűleg az i. e. IV századtól az i. e. III századig tartó időszakban tűnhetett fel. Elterjedt a Tobol folyó mentén, egészen ennek a folyónak az Irtisbe torkollásáig, és kisebb mértékben Tobolszkig. Erre mutat az itteni emlékcsoport lokalizációja, amely egész településcsoportot jelez a Tobol folyó mentén, és mintha el lett volna választva az Omszk vidéki Irtisentúl szargatkai főcsoportjától, a Bagaj és Isim folyók közötti térséggel. A III–II századok végén a szargatkai lakosság egy része délnyugatra költözött, a Középső Tobolontúlra, az Iszet és Miassz folyók középső folyásáig, ahol keveredtek a gorohovói kultúra lakosságával. Úgy tűnik, hogy a kultúra virágzásának idején, az i. e. II–I századokban foglalja el a szargatkai lakosság az Isim és Tobol folyók közét. Az i. e. III–II századok végén a szargatkai lakosság, legészakibb területeiről délre költözött, (tjukovói, potcsesavói kurgánok, az i. e. III–II századokból), és helyükön a kulaji kultúra lakossága jelent meg. Az i. sz. I–II századok a szargatkai lakosság eltűnik a barabai erdős sztyeppéről [Poloszjmak N. V., 1985, p. 13], és szintén a kulaji kultúra lépett a helyükbe. Az i. sz. II–III századokban a szargatkai kultúra a terület legnagyobb részéről eltűnt. Egyes emlékei maradtak fenn a III–IV századokból az Irtisentúlon [Kalacsevka I; Sztrizsovo I), az Isimen túl (Pokrovszkoje), a Tobolon túl (Iskul XV). Elsősorban az erdős sztyeppe északi vidékein és az erdős terület déli részén tudjuk őket lokalizálni, ahol a népvándorlás korában még megmaradtak a szargatkai lakosság maradványai.
A szargakai kultúra széles területén négy terület választható külön – az Irtisentúl, a Baraba, az Isim és a Tobol vidékei. Ezeket a területeket megkülönböztetik a temetkezési szokások, a kerámia díszítése, a házak szerkezete és még néhány jellegzetesség. [Korjakova L. N., 1981a, pp. 9, 13, 14; Poloszmjak N. V., 1985, p. 13]. A lokális változatok különlegességeinek feltételeit az egyes területek genézisének sajátosságai szabják meg. Az Irtis partvidék nagy kurgánjainak és településeinek sűrűségéből, és a leletanyag gazdagságából ítélve feltételezhető, hogy ezeken a területeken éltek a szargatkai törzsek etnikai formációjának legerősebb, uralkodó nemzetségei. Onnan ment végbe a szargatkai lakosság Nyugatra vándorlása az Isim folyókhoz, és Keletre vándorlása a barabai erdős sztyeppére.
A szargatkai kultúra különböző területei nem egyenlő mértékben tanulmányozottak. A leginkább kutatott az Omszki Irtisentúl, ahol hét települést és 23 kurgántemetőt tártak fel. Az Isimen túli területek kevésbé tanulmányozottak. Itt öt települést és kilenc temetőt, a Tobolon túli részen 8 települést és 17 temetőt vizsgáltak. Valamennyi körzetben a temetők a leginkább tanulmányozottak. Ezek módot adnak a szargatkai lakosság temetkezési szokásainak és azok fejlődésének elemzésére. Jelentősen kevésbé vizsgáltak a települések és az erődítési rendszerek. Eltérően a temetkezésektől, a különféle leletanyagot adó települések fő anyaga a kerámia. Azonban ezeket kevésbé tanulmányozták, mint a temetkezésekben lelt edényeket.
KeltezésA szargatkai kultúra létezési ideje: i. e. V sz. – i. sz. III–IV sz. A temetkezési szertartások fejlődésére és részben a leletanyagra alapozva V. A. Mogilnyikov [1970, p. 177–178] ennek a kultúrának a fejlődését három szakaszra osztotta: i. e. IV–III századok, i. e. II sz. – i. sz. II sz.; i. sz. II–IV sz. V. F. Gening és L. N. Korjakova, akik ezt a kultúrát abatszki kultúrának nevezték el, két korszakra osztották fel fejlődését: a korai vaskor kezdetétől az i. e. III századig, a konokovói kultúra, i. e. II sz. – i. sz. I. sz. szargatkai kultúra. [Gening V. F., Korjakova L. N., Ovcsinnyikova B. B., Fedorova N. V., 1970, pp. 204–215]. Ezután L. N. Korjakova [1981a, pp. 11–13] a szargatkai kultúra részletesebb kronológiai periodizációjára tett javaslatot, négy kronológiai csoportot alkotva: 1) i. e. III század első fele; 2) i. e. III század második fele – i. e. II század első fele, 3) i. e. II század első fele – időszámításunk kezdete; 4) időszámításunk kezdete – i. sz. II század. L. N. Korjakova megjegyezte, hogy korlátozott számban vannak emlékek az i. sz. II század végétől az i. sz. III századig terjedő időszakban is. Az utóbbi időben feltárt régészeti anyag alapján a szargatkai kultúra fejlődését a következő négy szakaszra lehet felosztani: 1) i. e. V–III század; 2) i. e. III század második fele – i. e. II század első fele; 3) i. e. II századmásodik fele – i. sz. II század első fele; i. sz. II század vége – i. sz. IV század. Ez a periodizáció kifejezésre juttatja leletanyag, a temetkezési szertartások, és a szargatkai lakosság külső kapcsolatai fejlődésének jellegzetességeit.A kultúra kezdetének keltezését (i. e. V – IV sz.) ív alakú felső részes és lepkeszerű keresztvasú kardra (122. Tábla, 58), fütyülő bronz nyílhegyre 122. tábla, 60–62), kétlábú kő áldozóedényre, öntött bronzgyűrűre lószerszámról (123. Tábla, 53–56), öntött bronz félkör alakú és harang alakú veretekre (124. Tábla, 63, 70), alapozzuk, amelyeknek analógiái megtalálhatók az i. sz. V–IV századi szaka, szauromata és korai szarmata emlékekben [Moskova M. G. 1963, 14. Tábla, IV. VIa; Szmirnov K. F.,1961, Ris. 3, 3, 4; 36, 38; 38, 3; 1964, p. 164, 11B rajz, 19, 24; 13, 6a, 6e; 22, 9; 27, 1; 28, 10; 74, 20; Visnyevszkaja O. A. V. tábla, 9.]
A kultúra befejező szakaszának dátumát (i. sz. II század vége – IV század) nagy, rombuszalakú vasnyeles nyílhegyekre, (122. Tábla, 5), (ezeknek a késői szarmatáknál és Közép–Ázsiában vannak párhuzamai az i. sz. II–IV századokban [Hazanov A. M. 1971, XIX. tábla, 31; Szorokin Sz. Sz., 1956b, p. 11, 2, 4, 5. Rajz; Litvinszkij B. A. 1965, 6. Rajz, 7, 23–27]), valamint a szargatkai edények és az erdős Obontúl i. sz. IV–V századi bélyeges kerámiáinak együttes megjelenésére alapozzuk (Inkul XV település) [Morozov V. M., Szuhanova T. I., 1987].
TELEPÜLÉSEK. A szargatkai kultúra emlékeit temetők és települések képviselik, Ez utóbbiak között vannak erődített települések és falvak. Gyakori, hogy a megerősített településeken a töltésekig terjed a település nem védett része. Napjainkban 20 szargatkai városi település ismert, (20. Térkép), amelyek nem egyenletesen oszlanak meg a kultúra területén. Legnagyobb részük az Irtis partján helyezkedik el, a folyó magas, jobb oldalán.
Az erődítés kijelölése és a város területe kialakítása szempontjából kétféle típus van – hegyes vonalú és kerek alaprajzú városok, zárt falakkal. Számszerűen jelentősen nagyobb a hegyesszögű alakúak száma (121. Tábla, 2). Ezek a települések a folyó magas (15–40 m) partjaira épültek, és a szabad oldalon árkokkal és töltésekkel védettek. Hegyesszög, néha háromszög alakú a települések területe (Karganovó; Rozanovó; Bogdanovo), trapéz alakúak is előfordulnak (Gornaja Bitija I., Kartasovo). A kerek, zárt erődítésű települések (121. Tábla, 1) a folyók alacsony teraszaira épültek, tagolatlan széllel, 2–8 méterrel az ártér fölé emelkedve. Az erődített területek nem nagyok, területük 600–4500 négyzetméter között ingadozik. Ennél nagyobb települések ritkán fordulnak elő (Karganovó – 9600 négyzetméter). Valószínű, hogy Bogdanovo még ennél is nagyobb volt, de a várost elpusztította az Irtis áttörése, és pontos területi nagyságát még nem állapították meg.
Általában az erődített településeken csak egy megerősített terület van, csak Bogdanovonak van két szomszédos erődített területe. Ha az erődített településhez falu csatlakozik, az együttes terület elérheti a 10–12 ezer négyzetmétert [Korjakova L. N. 1984. P. 70].
A települések erődítései falból és árokból állottak. Az Irtisnél előfordul két töltéssel és köztük árokkal erődített település (Gornaja Bitija; Karganovo, 121. Tábla, 2). A töltés és árok középső részén néha nyomon követhető a bejárat a városba, vagy a városkapu (Karganovó, Gornaja Nitija; Inbereny IV). A szargatkai települések erődítési vonala rosszul követhető. Egy részüket a falakat átvágó kutatóárkokkal tártuk fel (Bogdanovo; Gornaja Bitija; Inbereny IV, Borki) [Korjakova L. N., Sztefanov V. I., 1981, p. 181, 182; Szirkina I. A., 1980, p. 237]. A teljes erődítési vonalat feltárták Aktau településnél, az Isim folyó mellett (Habludina M,. K., 1981, p. 444]. Ez árokból és belső töltésből állt, amely 60 méternél hosszabb volt, és görbén körülvette a települést, leereszkedve a szakadékos lejtőkön. Az árok szélessége: 2,5 m., mélysége – 1,2–1,5 m, a szakadékos lejtőkön keskeny kanálissá válik, 0,5–0,7 m szélességgel. Az árok keleti részén volt egy átjáró, 1,2 m szélességgel. Az árok külső oldala lankás, a belső meredek, kiemelkedőkkel, az árok alja és belső fala deszkákkal fedett. 2,5 m–re az ároktól, a töltés felé gerenda sánc volt. A fal külső oldala vályogblokkokkal volt fedve, a belső pedig gerendákkal. Valószínű, hogy gerenda fallal volt körülvéve Inbereny IV város is, ebből fennmaradtak az oszlopok számára vájt gödrök. Ennél a városnál a bejárat feltárásakor a védelmi berendezések végei között két sekély csatornát fedeztek fel, amelyek egyikében állat bronzfiguráját (124. Tábla, 72), és sípoló nyílhegyet fedeztek fel [Korjakova L. N., Sztefanov V. I., 1981. P. 182]. Lehetséges, hogy ezeket az erődítés építésével kapcsolatos szertartás részeként helyezték oda.
A szargatkai településeknek körülbelül a 80%-a erődítetlen. Ilyen falvak a szargatkai kultúra valamennyi területéről ismertek. A települések átlagos nagysága 6–8 ezer négyzetméter. Topográfiájuk alapján ezeknek a településeknek egy része az erődített települések közelében alakult ki, és a folyók magas teraszain helyezkednek el, 35–40 m magasságig (Malo-Kulacsinszkoje; Novotroickoje; Bogdanovo IV; Iszakovka települések az Irtisnél; Csupino az Isimnél, Uzlovo az Isimnél, 121. Tábla, 4). Azonban egészében véve a falvak alacsonyabban helyezkedtek el az erődített településeknél. Sok közülük tavak alacsony partján terült el (2–5 méterre a víz felszíne felett).
A kultúrréteg vastagsága a szargatkai kultúra településein átlagosan 0,5–0, 7 m. A réteg telítettsége változó: Gornaja Bitija település 1 négyzetkilométernyí területéről egy–két kerámia töredék, Loginovo V településen hat kerámia töredék, Bogdanovon és Inbereny IV–en nyolc-tíz töredék került elő. [Korjakova L. N. 198, p. 68). A leletek közül túlnyomó súlyban vannak a kerámiák és az állatcsontok. Nincs pontos elképzelés a települések alaprajzáról, tekintve, hogy egyedül Aktau település kutatott teljes egészében. Sok régészeti emlék felszínén ovális mélyedések nyomai követhetők, a házak által vájt mélyedések nyomai, amelyek elhelyezésének szisztémájának részletes követése nehéz. A zárt erődítési vonalakkal rendelkező erődítéseknél (Inbereny IV) a házak körben helyezkednek el, a töltések mentén, hozzájuk idomulva, azonban az erődítések előtt a kunyhók nyomai párhuzamos sorokban helyezkednek el (121 tábla, 1). A karganovkai erődített településen két elkülönített kunyhógödör csoport van. A falvakban a házaknak nincs sem meghatározott rendje, sem sorai (Andrejevó I, III). Aktau erődített településnél nyolc-tíz ház két sorban épült a város falai mögött, amelyek bejáratukkal a település belseje felé fordultak. Emellett a távolság az épületek közötti távolság nem volt nagyobb, mint 2–2,5 m, és az épületek területe átlagosan 24 négyzetméter volt. Az épületek száma erősen változó volt az egyes településeken (öt és negyven között).
A szargatkai kultúra különböző településein mintegy 40 lakóházat tártak fel, ezekből nyolc–tíz házat Aktauban (Hablunyina M. K., 1981, pp 444, 445). Szerkezetükre nézve ezek a házak föld felettiek, vagy félig földbe vájtak voltak. Egyébként minkét épületfajta falai a föld fölé magasodtak. A félig földbe vájt kunyhók alapozási gödrei 0,4–0,7 méterre mélyedtek a földbe, a föld felettiek alapgödrei pedig 0,25–0,3 méterre. Aktau és Bogdanovo erődített településeken az alapgödrök mélysége mindössze 5–7 cm volt, ezért fennmaradt a tűzhely, az összetört edények, a kerámiatöredékek és könnyű háztartási szeméttel töltött mélyedések. Számban jelentősen több volt a félig földbevájt kunyhó, azonban a Baraba sztyeppén a félig földbevájt kunyhók voltak többségben. [Poloszjmak N. V., 1985, p. 131]. A kunyhók általában négyzet alakúak, vagy négyszögletesek. Feltártak meghatározatlan alaprajzú lakóházakat is, valamint a csuninói településen kerek lakóház maradványait figyelték meg (121 tábla, 4). Az épületek egy és kétszobásak voltak (121. Tábla, 5–9). A Tobol folyó partján háromszobás (Duvan II) és négyszobás (Rafailovó) házat is feltártak. Az egyszobás építmény átlagos nagysága 20–30 négyzetméter, a legkisebb 9 négyzetméteres területű volt. A kétszobás házak nagy lakószobából és kis, mellékszobából álltak, rendszerint egy tengelyre építve, átjáróval a két szoba között, és valószínűleg azonos tetővel. A kétszobás házak szobái rendszerint különböző szinteken voltak. A házak bejárata két-három méter hosszú folyosó jellegű volt, 0,8–1,5 m szélességgel (121 tábla, 6, 7, 9). A házak többsége (42%) egyszobás volt, 26% volt a kétszobás. Néhány településen (Inbereny IV; Rozanovka; Recskino II) mindkét lakástípus megtalálható.
A házakban rendszerint egy nyitott tűzhely volt, legtöbb esetben középen, a föld felszínével azonos magasságban, gödörben, vagy emelvényen, kis árokkal körülvéve (Rozanovkai erődített település; Duvan II falu). Néhány esetben, az épületekben két, illetve több tűzhely nyomai maradtak fenn (121. Tábla, 8; Kokonovka falu; Bogdanovo; Inbereny IV, 6. ház; Uzlovó, 1. Ház) [Korjakova L. N., Sztefanov V. I., 1981, p. 181; Sztojanov V. E., 1969v; p. 67 sk.] Ez valószínűleg annak következménye, hogy a tűzhelyeket egyik helyről a másikra telepítették, és a házak ideiglenesek voltak. A barabai települések lakóházai között (Csulankul erődített település) olyan típusú tűzhelyeket is megfigyeltek [Poloszjmak N. V., 1985, p. 14], amilyenek elterjedtebbek voltak a korai középkorban. A kétszobás házakban a tűzhely rendszerint a nagyszobában volt, ahol a kultúrréteg maradványainak nagyobb része is fennmaradt, arra utalva, hogy a nagyszoba szolgált az életre, a kisebb pedig afféle raktár lehetett. A lakóház falai mentén kemencepadka típusú kiemelkedések.
Némelyik épületben megfigyeltek gazdasági gödröket, közel a tűzhelyhez, a falhoz, vagy a sarkokhoz. Ezekből mindenekelőtt állatcsontok kerültek a felszínre, ritkábban agyagedények ([Sztojanov V. E., 1969v, P. 75; Korjakova L. N., 1981a, p. 7, 1984, p. 76].
A házak falainak favázkeretes sátorszerű szerkezete volt, vagy gerendákból volt összeszerkesztve, amelyek között függőleges faoszlopok voltak. Erről tanúskodnak az oszlopoknak vájt gödrök maradványai a fal mentén, és a kis árkok, amelyekben a gerendafal alsó gerendái feküdtek (121. Tábla, 4B). A padló többnyire földpadló volt. Néhány esetben feltételezhető fapadló, erre gerendamaradványok utalnak. [Matyejeva N. P, 1986b, p. 190]
A tetőszerkezetet pontosan nem sikerült felvázolni. Lehettek kétrészesek, egyrészesek és négyrészesek, és minden valószínűség szerint oszlopok tartották. Erre utalnak az oszlopok nyomai az alapárokban és végig a fal mentén [Korjakova L. P.1984, p. 77; Sztefanov V. I., 1981, p. 181].
Egészében véve, a szargatkai kultúra házai teljes mértékig hasonlóak a gorohovói kultúra házaihoz, amelyeknél szintén sekély volt az alaprajz mélyedése. Ott is egy- és kétszobásak voltak a házak, folyosószerű bejárattal, középen elhelyezett tűzhellyel, amely néha kis árokkal volt körülvéve [Szalnyinov K. V., 1940, p. 69–71; 1947, p. 223 sk.; Sztojanov V. E., 1969a, 26. Rajz, 4; 1973, p. 52]. Hasonlóan a gorohovói erődített települések házaihoz, néhány szargatkai félig földbevájt épület belső rekeszekre volt osztva (121. Tábla, 4B). [Matyejeva N. P., 1986b, p. 191]. Mindezek a párhuzamok a hasonló ökológiai feltételekkel magyarázhatók, amelyek a két adott kultúrát szülték, valamint a két kultúra kölcsönös kapcsolataival, és a társadalmi-gazdasági fejlődés azonos szintjével.
TEMETKEZÉSI SZOKÁSOK. A szargatkai kultúra temetkezési szokásai elég alaposan kutatottak. Jellemző a gödörsíros temetkezés kurgánok alatt. 48 temető 180 kurgánjában mintegy 500 temetkezést vizsgáltak régészek. Ezen kívül előfordult 16 kurgán nélküli temetkezés is, amelyek egy része felett eredetileg lehetséges, hogy szintén volt kurgán. Ezek többsége egyedülálló halott temetkezése, ezek egy részét a település területén figyelték meg (Recskino II; Borki II), vagy település közvetlen közelében (Okunevo III), azonban van néhány nekropolisz is (Irszkij) [Koszinszkaja L. I, 1964, p. 30, 1. Rajz, 1–3] A kurgánok hiányán kívül ezeknek a temetkezéseknek jellege teljes mértékben azonos a többi szargatkai temetkezésével.
A temetők többnyire a folyók magas partjain vannak, ritkábban az alacsony teraszokon, illetve azoknak magasabb részén. A kurgánok egymás melletti elhelyezése: láncszerű, meghatározatlan formában, vannak egyes kurgánok is. Egy–egy nekropoliszban a kurgánok száma 40–ig is elmehet, azonban többnyire ennél jóval kevesebb. Gyakori, hogy a kurgánok kis távolságban, 1–3 km–nyire terülnek el a településtől, amelyhez kapcsolódnak (Kokonovka; Gornaja Bitija; Bogdanovo; Szaratovo; Inbereny; Iszakovka; Kartasovo; Okunevo II, IV; Rafajlovo; Uval, stb.).A települések és a temetők legszorosabb összefüggése az Irtis partvidékén figyelhető meg.
A kurgánok anyaga föld, többnyire feketeföld (csernozjom). Kezdetben valószínűleg gyepből épültek fel, és piramis formájuk volt. Az Irtis és az Isim folyók partján a kurgánok egyharmada tartalmazott agyagot, vagy homokot (vastagság: 0,1–0,4 m), amely a kurgán középső részét fedte be. Nagyságra nézve voltak nagy, közepes és kis kurgánok [Korjakova L. N., 1977, p. 138; Sztojanov V. E., 1973. A, B, C táblák 45]. A Tobolontúlra kisebb kurgánok a jellemzők, az Irtis vidéken közepes és nagy kurgánokat emeltek, a Baraba sztyeppén elsősorban közepeseket. A helyi sajátosságokat leszámítva, a kurgán nagysága a középső sírgödörben eltemetett személy szociális helyzetétől függött, akinek tiszteletére helyenként még megemelhették a domb középső részének magasságát.
A feltárt kurgánoknak körülbelül a felét körben árkok határolták, kör alakúak, vagy sokszögűek, zártak, vagy egy oldalon nyitottak. Az átjárók rendszerint északnyugatra, vagy délkeletre nyíltak. Az árokkal körülvett kurgánok többsége (63,2%) az Irtis mentén került a felszínre, mintegy 30%–uk pedig a Tobol partján. [Korjakova L. N., 1981a, p. 8.]. Az árokkal körülvett kurgánok száma valószínűleg nagyobb volt, tekintve, hogy a kis kurgánok körüli nem mély árkok, amelyeket a feketeföldbe ástak, nem vágták át a talajt, és ezért nem rögzültek a sír körül. Az árkoknak úgy tűnik, rituális jellege volt. A kis méretek nem adnak módot arra, hogy megfigyeljük a kurgán halma részére kiásott föld helyét. Az árkok feltöltésében és a kurgánhalmokban előfordulnak állatcsontok, amelyek valószínűleg halotti torok maradványai. [Mogilnyikov V. A., 1973, p. 239–247; 1979a, p. 254].
A kurgán halma alatt egy, vagy több sír található, Ezek vagy körben helyezkednek el a fő temetkezés körül, vagy sorban vannak egymás mellett. Az i. e. II századtól az i. sz. III századig ez a szokás az uralkodó jellegű.
A központi temetkezés rendszerint nagy négyszögletes gödörben történt, déli meridionális tájolással és rendszerint egy, vagy két halottat temettek el benne. A temetkezések bejáratai többnyire egyéniek, az anyaföldbe vájt sírgödrön belül, amelynek nyílása az anyaföld magasságában kezdődik, ritkábban a feketeföldből készült halomban.
A sírgödrök formájának négy típusa van: 1) függőleges falú, 2) befelé hajló falú, 3) kiemelkedőkkel, 4) fülkés sírok. Az Irtisentúlon a leggyakoribbak a függőleges (43,3%), vagy enyhén hajlott falú (37,3%) sírok, a lépcsős sírok száma mindössze 9,3%. A Tobolontúl a leggyakoribbak a függőleges falú sírok, a lépcsős sírok száma 5,7%. [Korjakova L. N., 1981a, p. 9]. A sírok fülkékkel a fejrésznél, a burkolatban, ritkábban az oldalfalakban nem jellemzőek erre a kultúrára, azonban mégis egyaránt, előfordulnak az Irtisentúlon, az Isim és Tobol vidéken. Ezekbe a fülkékbe elsősorban az edényeket helyezték el, húsdarabkákkal (125. Tábla, 5).A középső temetkezésekre az Irtisen túl, az i. e. IV–II századi temetőkben a függőleges falú sírok a jellemzőek, kis csatornákkal a sírgödör aljának kerülete, vagy a hosszanti fal mentén, abból a célból, hogy odahelyezzék a halottat kísérő tárgyakat (Bogdanovo I, III; Szaratovo), [Mogilnyikov V. A., 1979a, p. 255]. Ennek a temetkezési szokásnak az Aral–vidék szakáinál vannak párhuzamai [Visznyevszkaja O. A., 1973, p. 60,61].
A sírgödröknek gerenda tetejük volt, ez több mint a sírok 40%–ában fennmaradt. Ilyen fa tetőszerkezetek a leggyakrabban az Irtisen túl fordulnak elő, kevésbé elterjedtek a Tobolon túl, ami azzal magyarázható, hogy a Tobol-vidék homokos talajában kevésbé maradt meg a fa.
A központi nagy sírgödrök rendszerint keresztirányú födémmel vannak befedve, amelynek tere néha jelentősen nagyobb a sírgödör területénél. Az Irtis vidékén, a Tobol és az Isim folyók között az i. e. V–III századi kurgánokban ismertek sátor alakú gerendafedők (Bogdanovo III,. 1. Kurgán, Tatarka; Tjutrinó; Krasznogorszkoje) [Korjakova L. N., 1977, p. 138; Matvejev N. P., 1986b, p. 191]. A Bogdanovo III nekropolisz 1. Kurgánjában a sátor alakú födém egyszerre épült a két központi sír fölé, majd keresztgerendákkal volt az egész befedve. A sátoralakú födémnek a szargatkai és gorohovói kultúrában valószínűleg délnyugati, szauromata–szaka eredete van. A bogdanovoi kurgánban a különböző típusú födémek kifejezésre juttatják a helyi (keresztgerendás) és hozott (sátorszerű) födém tradícióját a temetkezési szerkezet építésében. Megjegyzendő, hogy ennek a kurgánnak a női temetkezésében szarmata típusú, kétlábú kő áldozóedény is volt. Az i. e. V–III századi temetkezésekben a sír alján néha rőzseréteg is volt. (Bogdanovo II, 5. Kurgán)
A sírok bejáratát rendszerint egy sor hosszanti gerendából álló födém fedi. Néhány esetben a hosszanti gerendák a keresztgerendákra vannak fektetve, sorrend nélkül. Az olyan födémek száma a legnagyobb, (70%) amelyeknél a gerendák vége a sír szélén fekszik. A lépcsőkre helyezett födém 18%, és főleg az Isim vidékén fordul elő (125. Tábla, 3, 6) Emellett, vannak olyan födémek, amelyek egyéniek, és egyáltalán nem jellemzők erre a kultúrára. Idetartoznak az oszlopokra, kőpillérekre, gerendavázakra helyezett födémek. Ez utóbbiak az Irtisen túl voltak elterjedtek. A födémek anyaga általában nyírfa volt. Időnként nyírfakéreggel volt befedve a temetkezés.
A sírgödröknek rendszerint nem volt burkolata. Mindössze egyes gazdag temetkezésekben figyeltek meg vízszintesen elhelyezett gerendákat. 20 sírban fordult elő gerendázat, egyébként öt közülük a régi felszínnel volt egy magasságban [Korjakova L. N., 1977, p. 141, 145; Mogilnyikov V. A., 1983a, p. 219]. Néhány sírban az eltemetett alatt megfigyelték szerves anyag, fű–, vagy nyírfakéreg aljzat maradványait.
A halottak a sírokban a hátukon, kinyújtott helyzetben feküdtek, néha görnyedt pozícióban, oldalt, és egy esetben a hátán, behajtott lábakkal. (125. Tábla, 11). Ritkán észlelhetők félig hajlított, vagy hajlított kezek és elhajlás a láb irányában [Korjakova L. N., 1977, p. 146.]. Egy–egy esetben fordultak elő a következők: két koponya eltemetése, fej nélküli halott eltemetése, amellett a sír mellett, amelyben csak egy fej volt eltemetve (Gornaja Bitija). Mindez áldozati szertartásokkal lehetett kapcsolatban.
Az eltemetettek nagy többsége fejjel északnak és észak-nyugatnak volt tájolva. Az i. e. IV–III századokban az északi tájolás volt a leggyakoribb a kultúra egész területén, azonban a következő időkben ez csak a Tobol vidékén volt uralkodó jellegű, míg az Irtis és az Isim mentén az északnyugati tájolás terjedt el széles körben (21,9 és 31,2%-a az összes temetkezésnek) [Korjakova L. N., 1981a, p. 9]. Az északi tájolás stabil uralkodó jellege a Tobol mentén (55,3%) lehetséges, hogy a gorohovói kultúra hagyományainak fennmaradása. Az északi és észak-nyugati tájolás mellett időnként előfordult déli, nyugati és keleti tájolás is. Egyébként a déli tájolás idegen az Irtis vidékén és a toboli emlékek esetében, azonban az Isim partján (Lihacsevo; Fomincevo, stb.) mintegy 10%. [Korjakova L. N., 1977, p. 146)
Mintegy felén a szargatkai kurgánoknak láthatók tűzkultusz jelei – tüzek nyomai, szén és kréta szórványok, a sírkamra falán égési nyomok. Ilyesmi gyakrabban fordul elő a terület keleti részén: Az Irtisnél és az Isimnél mintegy 60%, a Tobol vidékén körülbelül 30%. A szén maradványok és a tűz nyomai többnyire a kurgán halmában voltak találhatók. A kultusz nyomai ritkábban fordulnak elő a sírokban magukban, azonban különböző megnyilvánulásai vannak. A leggyakoribbak a szén-hamuhalmok a sírgödörben és annak feltöltésében. Javlenka falunál az egyik kurgánban megfigyelhető, hogy a sírban felhalmozták a még ki nem aludt tűz maradványait [Korjakova L. N., 1977, p. 147]. A sírkamra falainak megpörkölése, azzal a hittel kapcsolatban, hogy a tűznek tisztító ereje van, megfigyelhető egyes központi temetkezéseken az Irtis vidékén, ugyanazokon a helyeken, ahol krétahalmokkal találkozhatunk (11 esetben) A temetkezések 4%-ában találkoztunk a sírkamra elszenesedett födémével [Korjakova L. N., 1977, p, 147] és az Uszty-Tartassz-i, fomincevói és krasznojarszki temetőkben tűz nyomait figyelték meg a csontokon [OAK 1896, p. 221; Gening V. F., Goldina R. D, 1969, p. 91]. A Tobol jobb partján a megégett födém alatt néhány csont kalcinálódott (Uval I., 12. Kurgán). Egészében véve a tűzkultusz nyomait őrző kurgánok aránya mintegy 20%, ami jelentősen kevesebb, mint a szauromata-szarmata és szaka kultúrákban [Szmirnov K. F., 1964, p. 94–100; Tolsztov Sz. P, 1962b, p. 201, 203, Litvinszkij B. A., 1972b, p. 140; Visnyevszkaja O. A., 1973, p. 64]. A kultúra más elemeivel együtt a tűzkultusz is a szargatkai kultúra kapcsolatát fejezi ki az iráni nyelvű nomádokkal.
A temetkezések nagy többségében van leletanyag. Általában ez meglehetősen azonos jellegű, ezért antropológiai meghatározás híján nehéz meghatározni az eltemetettek korát és nemét. A férfisírokban fegyverek, munkaeszközök, lószerszámok részei, tegezek kampói és veretei fordultak elő. Kultikus tárgyak, kő- és agyagedények, és füstölők férfi- és női sírokban egyaránt előfordultak. A gyermeksírokban munkaeszközök és ékszerek voltak. Útravaló a másvilágra – agyagedények, állatcsontok – egyaránt fordulnak elő férfi, női és gyermeksírokban. A sírlelet nélküli sírok úgyszintén lehettek férfi- női és gyermeksírok. Egyes gazdag és sírlelet nélküli sírok kifejezésre juttatják az adott társadalom szociális és jóléti fejlődését. A leggazdagabbak a kurgánok központi sírjai szoktak lenni, azonban az eddig feltártak egy kivételével (Szidorovka) [Matjusenko 1987] mind ki voltak fosztva. A leletanyag nélküli sírok nagy többsége a kurgán halmában volt, nagyjából a föld felszínével egy magasságban, nem az anyaföldbe vájva.
A sírleletek nagy többsége agyagedény, ilyennel a sírok 53,4 százalékában találkoztunk. A legnagyobb számú (48,6%) az olyan sír, amelyben csak egy edény volt, ritkább a két edényes sír (41,4%), és egészen ritka (4,1%) a három–öt edénnyel ellátott sír [Korjakova L. N., 1981a, p. 10]. Az edények leggyakrabban a halott fejénél voltak elhelyezve, ez volt jellemző elsősorban a Tobolon túli vidékre, az Irtis vidékére és a Baraba sztyeppére. Ezzel szemben, az Isim folyó mentén az edények a halottak lábánál voltak. Két edény esetében egy állott a halott fejénél, egy pedig a lábánál. Az a szokás, hogy edényeket helyeztek halottaik sírjába, nem volt mindig egyformán erősen elterjedt a kultúra fejlődésének egyes szakaszaiban. Az i. e. IV–III századi sírok nagy többségében nem voltak edények, ha mégis előfordultak, akkor mindössze egy edény volt bennük. A következő időszakban növekszik az edények elhelyezése és számuk a sírokban. Az i. e. II századtól az i. sz. II századig tartó időszakban volt számuk a legnagyobb. Öt–hat edény is lehet ebben az időszakban, az egyes sírokban. A munkaeszközök között a leggyakoribbak a vaskések. Ezek az állatcsontok közelében fekszenek a sírban, valamint a halott hasa és bordái környékén (nyilván az övön volt a kés eredetileg). A személyes tárgyak és az ékszerek azon a helyen találhatók a sírokban, ahol hordták őket az életben.
Húsételek, állatcsontok formájában, a halott vállánál, lábainál, az övénél fekve, az Irtis vidéki sírok 27%-ában, az Isim vidéki sírok 27%-ában, és a Tobol vidéki sírok 8%-ában fordultak elő. A „kisméretű szarvas állatok” (kecske, bárány) és lovak csontja a legtöbb, főleg medencecsontok formájában, ritkábban szarvasmarha, vadállat és madárcsontok is előfordulnak a sírokban.
Halottkísérő állattemetkezések nem jellemzőek a szargatkai kultúrára, azonban kivételesen előfordulnak az Irtis és Tobol vidékén. Három kurgánban (Krasznojarka; Duvan; Bogdanovo) volt kutya eltemetve [Korjakova L. N. 1979b, p. 193]. Három lótemetkezés (Pjavkino; Duvan; Preobrazsenka) különféleképpen volt végrehajtva: a sírgödörben a halottal együtt; külön gödörben; a halom területén. A két utóbbi esetben a lovak oldalukon feküdtek, fejjel nyugatnak némi elhajlással [Szalnyikov K. V., 1947, p. 233; Molodin V. I., Poloszjmak N. V., 1979, p. 83; Korjakova L. N., A-1980, p. 107]. Emellett a Duvan I temető három kurgánjában együtt temettek el lovakat és kutyákat. A ló és kutyatemetkezések feltehetőleg kifejezésre juttatják a nagy szerepét ezeknek az állatoknak a szargatkai kultúra gazdasági életében. Ez a gazdasági élet elsősorban félnomád állattartásra épült, némi különbséggel a kultúra területének déli és északi területein.
Egészében véve a szargatkai kultúra temetkezési szokásainak általános sajátosságainak közös vonásai vannak a kazak és Dél-uráli sztyeppék nomádjainak temetkezési szokásaival: agyagos terecskék a kurgán-halom alatt, sátor jelegű födém a sír felett, tűzkultusz, krétahalmok, stb. Ezt a helyzetet a kölcsönösen szoros kapcsolatok magyarázzák ezekkel a törzsekkel, valamint a korai szarmata és szaka elemek megjelenése a szargatkai kultúra lakosságában az időszámításunk előtti V–III századokban.
LELETANYAG. A szargatkai kultúra leletanyaga elsősorban temetőkből, kisebb mértékben településekről származik.
Kerámia. Eltérően a sírlelet anyag többi részétől, amelynek széles körben elterjedt előképei vannak, a szargatkai kerámia számít olyan alapvető jelnek, amely valamely emléket egyértelműen az adott kultúrába sorol. A simított agyagedényekben samott keverék, ritkábban homok is van. A homokkeverék inkább jellemző a Tobol vidék kerámiájára, ahol a homok természetes formában keveredik az agyaggal. Az edények többsége durván készült, az anyag rosszul kevert, az égetés gyenge. Az edények belső és külső felületét rendszerint átdörzsölték sima anyaggal, néha alakzóval, vagy kis nyaláb fűvel. A településeken feltárt edények átlagos vastagsága 0,7–0,9 cm. Az edényeknek mintegy 90%-a kerek aljú, a többi sima aljú. Nagyságra nézve a településeken feltárt edények kétszer akkorák, mint a temetkezésekből feltárt edények. A kiöntő általában éles, de van kerek és ellaposított is.
A következők az edények legjellegzetesebb formái: 1) Hosszított tojás alakú korsók, közepesen, vagy gyengén kidomborodó aljjal, széles garattal és hajlított nyakkal ((121. Tábla, 17–19; 127, 1, 7, 12, 21, 26; 128, 1, 7, 16, 21, 28). 2) 2) Keskeny garatú edények erősen kidomborodó törzzsel, egyenes, vagy hajlított nyakkal (127. Tábla, 8, 13, 22, 27; 128, 2, 8, 17, 23, 29, 31. 33, 34). Ez a fajta edény ritkábban került elő a településeken, többnyire inkább az i. e. III századtól az i. sz. II századig tartó időszakból feltárt temetkezéseken jellegzetes. 3. Gömb alakú edények egyenes, vagy hajlított nyakkal (127. Tábla, 3, 4, 9, 15, 17, 23, 28; 128, 18, 25). Ezek elterjedtebbek a kultúra korábbi időszakaiban, mint a későbbiekben, kivéve a Tobol vidékét, ahol minden időszakban, és széles körben el voltak terjedve. 4) Sima aljú, tégely alakú edények (128. Tábla, 6, 12, 13, 19) Ezek ismertebbek az Irtis partvidékén, a viszonylag későbbi (i. e. II sz. – i. sz. II sz.) emlékekből. 5) Tojás alakú és tégely alakú edények, gondosan kirajzolt nyak nélkül (127. Tábla, 6, 20, 25, 29; 128, 10). Ezek rendszerint nagyméretűek, és a településekre jellemzőek. 6) Csésze jellegű edények kiformált nyak nélkül (127. Tábla, 10, 11, 16; 128, 24, 35). 7) Sima agyagtálak (127. Tábla, 18). Ezek száma viszonylag kisebb. Csészék és tégelyek viszonylag ritkábban fordulnak elő a temetkezésekben (kb. 8%), azonban a településeken jelentősen nagyobb az arányuk, egyes emlék-együttesekben 30%-ig is felmehet [Korjakova L. N., 1981a, p. 141]. A kerámiaanyag fő csoportja a magas nyakú korsók, amik az összes többi edényfajtát 1,2–1,4-szer felülmúlják számban. Az i. e. IV–III századokban a leggyakoribbak a széles garatú edények. A következő időszakban lehet megfigyelni a keskeny garatú edények száma növekvő tendenciáját. A Tobol vidékén a széles garatú edények száma volt a legnagyobb, bár a keskeny garatú edények is ismertek voltak itt a korai emlékekből (Makusinói kurgán, i. e. IV. sz.).
A különbség az egyes körzetek között ennek, vagy annak az edénytípusnak a számbeli uralkodó jellegében jelenik meg leginkább. Tégely alakú sima aljú edényekkel találkozunk Kazahsztánban és az Irtis partvidékén, de ezek nem jellemzőek a nyugatabbi területekre. A csésze alakú edények is gyakoribbak az Irtis partvidékén, mint az Isim és Tobol vidéken.
A szargatkai kerámiának mintegy 70%-a díszített [Korjakova L. N., 1981a, p. 141). Egyébként a legtöbb díszített edényt az Irtis partvidékén figyelték meg, a legkevesebbet pedig a Tobol partvidékén. A díszítés zónája rendszerint a kiöntő, a nyak és az edény vállrésze. Néha szúrások és ferde vájatok borítják az edény alját, ritkábban a törzsét. A díszítési motívumok: „fenyőfácskák”, cikkcakkok, ferde vájatok, háromszögek. A leggyakoribbak a vágott díszítések (40%), ezt követik a vájatok (16%), szúrások (12%), fésűs díszítések (1,6%). Az edényeknek több mint a fele azonos technikával díszített [Korjakova L. N., 1981a, p. 15]. Az idők során változások mentek végbe az edények díszítésében. Az i. e. V–III századokban a leggyakoribbak voltak a vágott díszítések, néha együtt vájatokkal és rendszer nélküli szúrásokkal (127. Tábla, 22, 26, 27) Az i. e. III. század első felétől az i. e. II. század első feléig terjedő időszakban a vágott díszítéseket az Irtis és az Isim partvidékén gyakrabban egészítik ki vájatok és szúrások. A vájatok és szúrások széles körben elterjedt a díszítések voltak a következő időszakban is. A Tobol partvidékén megnőtt a vágott díszítések szerepe, ami valószínűleg a gorohovói kultúra hagyományainak megőrzése. A gorohovói kultúrára ugyanis jellemzőek voltak a vágott díszítések, viszont a vájt és szúrt díszítések nem. Az egyes régészeti emlékeken belül (Voznyeszenszkoje erődített település; Csulankul; Bogdanovo; Rafajlovó; a település a rafajlovói szigeten; a Bogdanovo I; Iszakovka I; Szidorovka; Tjutrinó; Misz kurgántemetőkben) előfordulnak közép-ázsiai import edények is (128. Tábla, 14), amelyek finom minőségű, világos agyagból készültek. Ezeknek két alapvető formája került elő ezekből a temetőkből: korsók és lapos, kulacs jellegű edények.
Az agyagedényeken kívül az életmódnak és valószínűleg a kultikus szertartásoknak is részei voltak a bronzüstök. Ilyenek szórványleletként kerültek elő a szargatkai kultúra emlékeiből [Bokonavenko 1981a, 2. Rajz], de előfordultak egyes gazdag temetkezésekben is (a Bogdanovo I, II, III temetők kurgánjai; Szidorovka; Szavinovó; Krasznogorszk). Ezeknek két alapvető típusa volt. Ezeknek az üstöknek két alapvető típusa volt. Az első – ilyenből volt a legtöbb – félgömb alakú üstök, kúp alakú aljjal, hajlított füllel kiemelkedésekkel, vagy azok nélkül. Ezek analógiái a Minuszinszki Medencébe vezetnek. [Cslenova N. L., 1967, 18. Tábla, 8, 10]. A másik típus – üstök vízszintes, vagy enyhén hajlított fülekkel (128. Tábla, 15). Ezek a kazahsztáni szakák üstjeire emlékeztetnek. [Akisev K,. A., Kusajev G. A, 1963, 86. Rajz]. A szargatkai kultúrában a bronzüstök importtárgyak voltak, déli és keleti kapcsolatokra utalnak.
Munkaeszközök A leggyakoribbak a kések. Ezek vasból készültek, nyelük van, egyenes, vagy görbített a hátrészük, fából, vagy csontból készült a markolatuk (123. Tábla, 4–6, 26, 46). Egy esetben előfordult vasmarkolat gyűrűs végződéssel. Egyes sírokban előfordulnak köszörűkövek (123. Tábla, 29). Az Irtis, Isim és Tobol folyók vidékén az i. e. II–I századoktól az i. sz. II–III századig terjedő időkben megfigyeltek ék alakú ácszsalukat zárt és nyílt hüvellyel (123. Tábla, 14, 15). A bogdanovoi erődített településen előfordult vas ékfúró 123. Tábla, 12). Az i. e. V–III századokban a Tobol vidékén továbbra is használtak fejsze és ácszsalu minőségben bronz szekercéket (123. Tábla, 58). A településekről az i. e. IV–II századokból előfordulnak ló medencecsontjából készített teknők a bőr cserzésére (123. Tábla, 38). Ezek hasonlók az Urál–vidék karaabüzi és gafuriji kultúrájának teknőihez [Psenyicsnyuk A. H., 1973, 20. Rajz, 2]. Ló– és marhacsontból készült árak gyakran fordulnak elő a temetőkben és a településeken is (123. Tábla, 16, 40, 41, 59, 60).
A temetőkben, de különösen a településeken (Bogdanovo) igen gyakoriak az orsók. Ezek legtöbbje gyúrt. Ritkább az edények falából készült orsó, és a korongon készült import orsó (123. Tábla, 11, 33, 49). Különleges orsó a kétkúpos formájú, vágott háromszögekkel és szúrt, a kerámiára emlékeztető díszítésekkel (123. Tábla, 20, 21, 32, 35, 50–52, 61). Előfordulnak kőből készült orsók is, az i. e. IV–II századi emlékekben. A Bogdanovoi erődített településen a felszínre került egy kőből készült gabonatároló korsó egy darabja (123. Tábla, 39). Ez a kőlap és a kőből készült orsó import készítmény, hiszen a szargatkai kultúra területén nem volt ezek elkészítésére alkalmas kő.
Fegyverzet és lószerszám. A fegyvereket a szargatkai kultúra régészeti emlékeiben nyílhegyek, csontból készült íjrátétek, páncéllemezek, kardok, kopják és tegezek kampói képviselik. Abból megítélve, hogy nyílhegyet sok temetkezésből és településről tártak fel, viszont a kopják és a kardok ritkák, feltételezhetjük, hogy a szargatkai kultúra népességének fő harci eszköze az íj és a nyíl volt. Az idők folyamán ebből a szempontból változás ment végbe. Így a korai szargatkai emlékekben (i. e. V–III sz.) íjmaradványokat nem figyeltek meg. Feltehető, hogy ebben az időben az íjak csak fából készült egyszerű íjak voltak. Az i. e. III sz. i. sz. III századi temetkezésekben voltak az íjak középső részén és a szélein csontrátétek. Kevesebb volt belőlük a korábbi időszakban, (i. e. III sz. vége – i. e. I. század), mint a későbbiben (i. e. I. század, i. sz. III. század), (122. Tábla, 3, 4, 17, 45, 46), ami azzal függhet össze, hogy tökéletesedtek és nagyobb erejűvé váltak az íjak. A csontrátétes visszacsapós íjak felépítése azonos a hun íjak felépítésével, és lehetséges, hogy ez az íjfajta Kelet felől honosodott meg az Irtis partvidékén. Figyelemreméltó, hogy éppen úgy, mint a hunoknál, az i. e. III–II századokban csak az íjak végein voltak csontrátétek (122. Tábla, 45, 46), ezzel szemben az i. e. I. századtól az i. sz. II–III századig terjedő időszakban készült íjakon hét rátét volt: négy a széleken (kettő-kettő a két végen), és három középen, ezek közül kettő hosszított, egy pedig négyszögletes (122. Tábla, 3, 4, 17). A csontrátétekkel jobban megerősített íjat nagyobb nyílhegyekkel használhatták, és így nagyobb harci erőt képviseltek. Ez különösen megfigyelhető a vas- és csont nyílhegyeken, amelyek az i. e. II. századtól az i. sz. III századig terjedő időszakban nagyobbak, mint a korábbi időszakokban (122. Tábla, 5, 18, 67). A nagy csont nyílhegyeket azonos mértékben használták a vas nyílhegyekkel. Ezzel magyarázható, hogy az i. sz. II században a csont nyílhegyek száma élesen növekedett a szargatkai temetkezésekben az i. e. IV–III századi sírokkal szemben, amikor csontból készült hüvelyes nyílhegyek csak egyes sírokból kerültek elő [Korjakova L. N., 1981a, p. 13].
A szargatkai kultúra bronz és vas nyílhegyei alapvetően azonosak a szarmata nyílhegyekkel.
Mindössze két nagy, kulaji típusú nyílhegy különíthető el a többitől (122. Tábla, 31; 125, 25). Ezeket az abati és a Bogdanovoi temetőkből tárták fel, párhuzamaik a kulaji és uszty-poluji kultúra északi temetőire jellemzőek [Mjagkov I. M., 1927, 1. Rajz; Csernecov V. N., 1953/a. XI. tábla, 1-4]. Az i. e. I-i.–sz. I. századokból származó Bogdanovoi temetőből származó nyílhegyet függőként használták.
Az i. e. V. századtól az i. e. IV–III. századig tartó időszakból származó nyílhegykészletbe tartoznak a bronz nyílhegyek háromszög alakú heggyel és kiszögellő alappal, (122. Tábla, 60); a háromlapátos és háromfokozatú bronz nyílhegyek rejtett alappal, ez utóbbiak csont nyílhegyek formáját követik (122. Tábla, 61–64, 71–75, 77). Ritkábbak a nyeles csont- és vas nyílhegyek, és a háromfokozatú vas nyílhegyek (122. Tábla, 65–67, 76).
Más jellegűek az i. e. III. századtól az i. e. I. századig terjedő időszak nyílhegyei. A kisszámú fütyülős bronz- és csontnyílhegy és nyeles csontnyílhegy mellett (122, 32, 35–41, 47–55), az i. e. II. század második felétől megjelennek a nagy nyeles csont nyílhegyek is (122. Tábla, 24–28). Ezek a nyílhegyek nemcsak a temetőkben kerültek elő nagy mennyiségben, hanem a településeken is. Különösen fontos helyet foglalnak el a háromlapátos és háromfokozatú vas nyílhegyek. Ezek között az i. e. II. században, széles körben elterjedtek a meglehetősen nagy (kb. 5 cm. hosszú) lapátos nyílhegyek, egyenes, vagy éles sarokkal, és nyéllel (122. Tábla, 18, 19, 33, 34). Szórványleletként kerültek elő fütyülős, vagy a nyél felszereléséhez foglalattal rendelkező nyílhegyek (122. Tábla, 22–23), amelyek többek között a bajkáli hunoknál voltak elterjedve, és csak ritkán fordultak elő Nyugat-Szibéria erdős vidékein [Mosinszkaja V. I., 1953b. Tabl. II, 7]. Időszámításunk első évszázadaiban, valószínűleg hun hatásra, megjelennek nyílvesszők csont síppal (122. Tábla, 15), az időszámításunk kezdetén pedig a lépcsőzetes nyílvesszők (122. Tábla, 20).
A szargatkai kardok, kindzsálok teljesen azonosak az Urálon túl, Közép-Ázsiában és Kazakisztánban elterjed típusokkal. Az i. e. IV–III. századokban ezeknek a kardoknak karom formájú és szív formájú végződősük volt, „pillangós”, és egyenes keresztvassal. (122. Tábla, 44, 58.). Az i. e. II. századtól az i. sz. II. századig terjedő időszakban jelennek meg a gyűrűs és nagy gombavégződésű kardok (122. Tábla, 29), és a fémvégződés nélküli, egyenes keresztvasú kardok. A kindzsáloknak nincs sem végződésük, sem keresztvasuk (122. Tábla, 16). Kopják szórványleletként kerülnek elő, az i. e. IV–III századi és i. e. I – i. sz. II. századi emlék együttesekből. A kopjahegyekre jellemzőek a nem túl nagy, levél alakú hegyek, hosszú nyéllel (Mogilnyikov V. A. 1972/b, p. 120, 2. Rajz, 11). A kopják a nehézfegyverzetű harcosok sírjaiból kerülnek elő, kardokkal, nyílhegyekkel és íjakkal együtt (Kokonovka; Bogdanovo I. kurgán, 5. Temetkezés).A Bogdanovoi temetőből ezen kívül kindzsál, zabla és üst is előkerültek (122. Tábla, 3, 4, 16, 29; 123, 1). Ezeknek az együtteseknek a kis száma arra a következtetésre ad módot, hogy a szargatkai kultúrán belül csak kis réteg rendelkezett nehéz fegyverzettel, gondolunk itt a gazdag és nemes harcosokra, míg a haderő nagyobb részének könnyű fegyverzete volt.
Pajzsok és bőrpáncélzat szolgáltak védelmi fegyverzetül, a bőr páncéllemezek fölé csontlemezek is voltak varrva. Ilyeneket i. e. IV–II. századi temetőkben és néhány településen tártak fel. Nagy valószínűséggel állíthatjuk, hogy a közrendi katonáknak nem az egész páncélzatát tették a sírba, hanem mindössze egy-négy lemezt. Teljes páncélzatot tártak fel a Bogdanovo II. temető négy gazdag központi temetkezéséből (320 lemez), Szaratovóban (120 lemez), és a krasznogorszki I. temetőben, ahol a sír sarkában feküdtek a lemezek, a fejrésznél [Matyejeva N. P., 1985b, p. 225; 1986b, p. 191; Mogilnyikov V. A., Kujbisev A. V., 1978, p. 260]. Az i. e. II. században a csont páncéllemezek kikerülnek a használatból, vas felszerelés váltja fel őket, ahogy ez a szidorovkai anyagból kiderül [Matjusenko V. I., 1987, p. 164]. Ez a páncél, amely gazdag harcos fegyverzetének része volt, két ezüst mellkoronggal rendelkezett, amelyeken szárnyas sárkányok ábrázolása volt látható. Az i. e. III–II. századi kartasovói temetőben valószínűleg bőr pajzs maradványait figyelték meg, amelyre csontlemezeket varrtak. Hasonló volt a páncél is. A tjutrinói i. sz. I–II. századi temetőben fából készült pajzs maradványait figyelték meg, vas rátétekkel [Matyejev A. V., Matyejeva N. P., 1985, p. 73; Mogilnyikov V. A., 1983a, p. 219]. Mindez arra mutat, hogy a pajzsok a kultúra különböző fejlődési korszakaiban különböző módon készültek.
A tegezek felfüggesztésére és az övek bekapcsolására kampók szolgáltak, ezek közül a legtöbb kissé hajlított fémrúd volt, hurokkal a felső részen (122. Tábla, 14, 42, 68). Ezek legtöbbje (7 db.) vasból készült, egy pedig bronzból. Két temetkezésben figyeltek meg kampókat kerek és ovális lemezekkel a felső részükön (122. Tábla, 56) egy temetkezésben pedig bronzlemezzel burkolt kampót (122. Tábla, 78), amely formára összevethető az i. e. V–IV. századi szarmata kampókkal [Szmirnov K. F., 1964, 49. Rajz, 16, Szmirnov K. F., Petrenko B. G., 1963, 15. Tábla, 29].
Lószerszámok – zabla, zabla feszítőága, veretek – ismertek végig a kultúra létének során. Több mint 30 sírban figyeltek meg zablát. Ezek valamennyije kovácsoltvasból készült, egy gyűrűs, két részes, hajlított végekkel. Az i. e. IV–III. századokban egyenes, rúd formájú, kétlyukas feszítőágak voltak használatban, ezek készülhettek fából, vagy csontból. Az Uszty-Tartassz-i temetőből származó feszítőágakon vastagodás észlelhető a végeknél és a nyílásoknál (123. Tábla, 42). Az i. e. III-II. századok fordulóján jelennek meg a kereszt formájú feszítőágak (123. Tábla, 27), amelyeket valószínűleg párhuzamosan használtak a rúd formájúakkal (Bogdanovo, 1. Kurgán, 3. Temetkezés). Az i. e. I. században és az i. sz. II–III. századokban elterjed az a gyűrűs feszítőágú zablafajta, amelynél a feszítőágak végén is gyűrűk vannak. Ezek a gyűrűk a lószerszámhoz csatlakoztatást segítik elő. (123. Tábla, 1–3, 13). Ez az utóbbi fajta, – a kezdetben rúd formájú feszítőág – (123. Tábla, 22–24) szarmata formákkal párhuzamos, [Szalnyikov K. V., 1940, II. tábla, 11), és megkülönbözteti a szargatkai kultúrát a keletibb Szaján-Altaj-i övezet kultúrájától, ahol szilárdan fennmaradt a rúd formájú zablák használatának szokása.
A díszítésre szolgáló veretek száma nem nagy, ilyenek csak egyes i. e. V–II. századi sírokból kerültek elő. (123. Tábla, 28, 53–56). Csaknem valamennyi veret bronzból készült. A Bogdanovo I. temető 8. Kurgánjában két aranyozott ezüst falár került elő, oroszlánt sörényénél fogva tartó emberábrázolással. Itt nyilvánvalóan Herkules harcát dolgozták át az oroszlánnal.
A zászló és oroszlán útja
Hung(l)ar(ia)
